A hazai politikai élet egyik ellenzék általi célpontja a határon túli magyar. Persze, itt nem a nyugatra ment magyarról beszélünk, hanem a legutóbb 1947-ben, Párizsban elcsatol területek magyar lakosságáról. A liberális és kommunista ellenzék, hűen önmagához, a nemzetárulást ma is sajátjának tekinti és természetesként éli meg. Nem is érti, hogy a nemzetben gondolkodó magyar miért is ragaszkodik román, szlovák, ukrán vagy szerb területekhez, az ott élő magyarokhoz, akiket nemtelen egyszerűséggel azonosít a magyar területet megszálló nemzet tagjaként.
A legalapvetőbb probléma ennek a társadalmi osztálynak az ítéletében az, hogy a kommunista és a liberális nem érez a hazája, a nemzete iránt semmit. A fogalmak is zavarják, mert érzések nélkül érthetetlenek számára. Amikor a „határon kívüliekről” van szó, akkor hülyének érzi magát és éppen úgy nyilatkozik, mint Marosvásárhelyen a bukaresti pápai nuncius, Miguel Maury Buendíaaki nem értette, hogy száz év alatt miért nem olvadt már be a magyar katolikus iskolát követelő renitens nemzetiség.
A történelem Ura és a magyar lélek azonban másképpen láttatja a helyzetet. Ezer év magyar történelmét, az igazságtalan, és a háború szellemét folyamatosan magában hordozó döntéseket nem lehet másképpen értékelni, mint ahogyan ezek tényként ott vannak a szemünk előtt.
A trianoni döntés egy politikai döntés volt, amellyel a magyar keresztény birodalmat, a magyar apostoli királyságot akarták megsemmisíteni, mert az nem fért bele abba a politikai irányvonalba, amelyet az akkori, és azóta a mindenkori világpolitikát formálók elképzeltek. Tehát, az országot felosztották, s tették ezt attól függetlenül, hogy a statisztikai adatok, a geopolitika, a gazdasági mutatók, valamint a népek milyen következményekkel állhatnak szemben egy ilyen esztelen döntés, hazugságokon alapuló liberális, szabadkőműves „igazságosság” után.
Trianon után alig négy évre visszakerült valami kevés terület és lakosság, de a II. világháború után, 1947-ben ismét a martalócok kezébe került az ország kétharmada, annak lakosságával együtt. Már akkor is megmutatkozott, hogy „kint is, bent is” vannak ócska árulók, a nemzet söpredéke, akik azonnal behódoltak az idegeneknek, s odáig mentek, hogy megalapítottak kommunista pártokat, de elárulták magát a gyulafehérvári püspököt is… Szemét emberek mindenütt voltak ebben az országban, és vannak ma is.
Ennek a proli, haza nélküli lakosságnak ma a legfőbb problémája a magyar területen, de idegen főhatalom alatt élő magyarok választásokon való részvétele, s ezt azon ostoba indokkal támasztják meg, miszerint aki nem itt fizet adót, az ne szóljon bele az ország dolgaiba. Ergo: ha már adófizetésről van szó, akkor a nyugdíjas se szavazzon, a munkanélküli se, a három gyermekes anya sem, aki élete végéig nem adózik, és a 25 év alattiak se, hiszen ők sem fizetnek szja-t.
A magam részéről a szavazati jogot is kevésnek tartom, hiszen az, a csonka Magyarországon élők esetében sem garancia semmire, mert visszahívni nem lehet, akit a választó bejuttatott a bársonyszékbe. Ám, ez egy másik cikk. A ma nem Magyarországhoz tartozó, megszállt magyar területek magyar lakosságának parlamenti képviseletet kell biztosítani – alanyi jogon. Ugyanis a nemzetiségük akkor is magyar, ha történetesen nem vették vissza a magyar állampolgárságukat. Azt ugyanis erőszakkal, zsarolással vették el tőlük, amit a magyar államnak nem volna szabad tudomásul vennie. Tehát, a magyar ember státusza két aljas döntés okán nem változott meg. A vér nem válik vízzé. Ezért teljesen jogos a magyar állampolgárság visszaadása, viszont fontos volna a parlamenti képviselet is ahhoz, hogy nemzetközi szinten is érthető és világos legyen: nem mondunk, mert nem mondhatunk le egyetlen négyzetcentiméterről sem abból a hazából, amit István király óta Mária országának nevezünk.
A két ló egy fenék politikája ebben az esetben nem célravezető, bármilyen világpolitikai konstelláció van körülöttünk. Nem nevezhetjük a megszállókat és a magyarság elnyomóit baráti országnak, és nem nevezhetjük annak a Szerbiának a vezetését a legjobb partnerünknek, akinek a vezetése alatt, napjainkban olyan brutalitás zajlik a magyarok ellen a Délvidéken, amely felidézi Tito partizánjainak a viselkedését.
Mindezek ellenére a magyarországi ellenzék – ellenség –, irigy és kapzsi módon sajnálja a magyar gyermekeknek juttatott évi egyszeri támogatást, azt hazudva ostoba követőinek, hogy a magyarországi gyerekek nem kapnak ennyit az államtól, noha van ingyen tankönyv, ingyen ebéd, ilyen-olyan támogatások és ösztöndíjak… Évtizedekkel ezelőtt egy kommunista főszerkesztő helyettes azt mondta nekem – amikor egy erdélyi témájú cikket adtam le –, amit a szentszék nagykövete mondott Marosvásárhelyen. „Miért nem olvadtak már be, csak problémát jelentenek”.
A probléma azonban nem a kitartó, a magyarságát vére által is megőrizni képes elnyomott magyarokkal, székelyekkel van, hanem azokkal az aljas, érzéstelen és hazáját, nemzetét semmibe vevő, kapzsi, kommunista senkiháziakkal, akik – sajnos – épp úgy hozzátartoznak a nemzet történelméhez, mint a Kárpát-medence összes magyarja. Nincs határon inneni és határon túli magyar, csak a szülőföldjén élő magyar van. Van persze, áruló ócska „gyászmagyar” és „árnyékszékely is”, akiknek saját magukon kívül senkire nem volna szükségük, és mindenkire irigyek, mindenkit gyűlölnek, az értéket és a hagyományt nem is ismerik. Ez a magyarországi liberális, kommunista ellenség… aki nem tudja milyen érzés, hogy hat éves koráig azt hiszi a gyermek, hogy csak az ő anyanyelve létezik. Hat évesen pedig rájön, hogy egy szép, tágas „börtönben” kell megküzdenie a nyelvéért, a magyarságáért az őt arcon köpő társaival szemben, és egy életen keresztül tapasztalja az idegen megszállók gyűlöletét…
Igaz, a magyarországi gyűlölködők, antimagyarok, ha a megszállt területeken élnének, már régen beolvadtak volna. Nekik nem a nemzeti érzés, a hazaszeretet, hanem a pénz, a hatalom és az Európai Egyesült Államok balga álma számít.
Ma is, mint a történelemben oly sokszor, fáj és bosszantó is egyben ez a hozzáállás, azonban, van egy vigaszunk és reményünk: a keresztény Magyarország és az ősi Kárpáthaza megmaradt eddig is és megmarad ezután is! Igaz, egyelőre az árulókkal együtt. De, eljön az idő, amikor a magyar nemzet ismét ura lesz saját hazájának… mai árulói nélkül!
Stoffán
György