A történelem legalja… gondolatok a híd-foglalás után

 

A politika módszerei sokszor eltérnek az emberiesség, a józanság, az erkölcs és a logika legalapvetőbb követelményitől. Azonban az, ami ma Magyarországon játszódik, minden eddigi, itthon megszokott politikai játszmától és módszertől eltér. Ugyanis, a mai polgár már nem emlékezhet arra, amit ama „dicsőséges 133 nap” alatt a mai hídfoglaló elmebetegek, gonoszok, hazaárulók, erkölcstelenek és a tapasztalatlan, felhergelt fiatalok politikai ősei tettek. Ma ismétlődik 1919 gyűlölködő és hazaáruló, aljas politikai támadása Magyarország ellen. Hála Istennek, egyelőre a páncélvonat és Szamuely még hiányzik, illetve a mai megfelelője nem meri megtenni azt, amit ’19-ben véghezvittek.

A primitív, értelmileg behatárolt társadalmi réteget a kapzsiság, az irigység és a gyűlölet vezérli, pont, mint 1919-ben és 1945. után, amikor az elhagyott kastélyokat kirabolták, és jelentgettek a megszálló szovjet közigazgatásnál. A mai, hazai belpolitikai helyzetért azonban minden politikai tényező súlyos felelősséggel tartozik. Megállíthatatlannak látszik – rend híján –, a mai állapot súlyosbodása, hiszen a politikusok képtelenek normálisan kezelni a káoszt, és elfogadható válaszokat adni, elfogadható emberek által. Valami tehát, nagyon félrement az utóbbi években és főként az egyénieskedés, a rossz világlátás miatt, a kormányba vetett hit is sokaknál kétségessé vált. A jobboldali társadalmi réteg is hajlik bizonyos, az ellenzék által felvetett és a kormányra nézve negatív ügyek miatti ellenségeskedésre, ami azért tragikus, mert a társadalomnak csőlátása lett, s képtelen felfogni, hogy a számos, valóban kifogásolható, főként gazdasági, anyagi ügyektől el kell választani az országos ügyeket, és a nemzet, az ország érdekeit kell első helyen értékelni. Hiszen, itt nem személyekről, egyesek gazdagodásáról és erkölcstelen, de törvényesnek mondott magatartásáról beszélünk, hanem az ország sorsáról, jövőjéről, a megmaradás lehetőségeiről.

Ma a kívülálló egy bánatos, elkeseredett, elégedetlen és gyűlölködő társadalmat és országot lát, hídfoglaló, ordítozó aljanéppel, amely aljanép nem törődik mentőautókkal, beteg gyermeket szállító édesapákkal, hazasiető anyákkal, akik nem tünetnek, hanem dolgoznak… ez a söpredék, alja népség, amely törpe kisebbség a magyar főváros lakosságához képest, voltaképpen arra törekszik, hogy megutáltassa magát, megutáltassa a szervezőket, a felszólalókat. Mert a jobboldali társadalom, amely gyűlöletkeltés helyett gondolkodik és dolgozik a családjáért, a hazájáért, az egyházáért, nem fog nekimenni ennek a proli söpredéknek, amely az emberi tulajdonságok legrosszabbjaira építi a politikáját, és nem csak a fővárost, de a nemzetet és az országot tenné kockára.

A mi oldalunkon viszont sok a teendő. Hiszen ki kellene iktatni azokat a joggal bírált, Lázár szavaival élve: „kullancsokat”, akik miatt anyagi, erkölcsi és vallási téren, saját egyéni érdekükben és anyagi haszonért lejáratták a jobboldali társadalmat, feladták a méltóságukat, és bármit megtettek annak érdekében, hogy anyagi javakat szerezhessenek mások rovására. Évek óta, sokan mondjuk; nem magas lóról kell a bajokat szemlélni, hanem a nép között kell járni-kelni ahhoz, hogy a nép véleményét, meglátásait meghalljuk. Nem pénzben mérik a nemzet lelkét és lelkivilágát. Nem kell pénz ahhoz, hogy a család, család legyen, és a jó pap, a romos templomban is tudja hirdetni a szeretetet. Helyesek és jók a támogatások, az szja mentesség, de nem elég a lélek fejlődéséhez. Mert ahhoz nem napi tornaóra, hanem ének-zene-, művészettörténet-oktatás kellene már alsó tagozatban is. Ezernyi bajra kellene most, időhúzás nélkül megtalálni a megoldást, ami nem minden esetben a pénz.

A nemzetnek fel kellene végre ébrednie abból az álomvilágból, amelyben ma leledzik. A megosztott társadalom ki kell, hogy vesse magából a demokráciára hivatkozó demokráciaellenes söpredéket, azokat, akik gyűlöletet hirdetnek, egyházellenességre buzdítanak, akik a Kárpát-medence megszállt területein élő magyarok ellen lázítanak. Ám, ugyanúgy ki kell söpörni a lehetőségekkel visszaélő, bármely politikai oldalon szereplő gazembereket is. Aki ma Magyarországon milliárdos, az egyben bűnöző is. Ha nem jogilag, akkor erkölcsileg, de az sem szólhat semmit, aki részese volt az erkölcstelenségnek, ám ma már, élve a kapott előnyökből, új, hatalmi elképzelésekről hazudozik a társadalom legaljának. Mert miről is szól ma minden? Csak és kizárólag arról, hogy ki, mennyit tud szerezni a közösből, ha hatalomra kerül vagy hatalmon marad. Minden más hazug mellébeszélés.

A nemzet érdeke az összetartás volna, ám, ehelyett az egymás ellen lázítást látjuk és tapasztaljuk. A tágár proli stílus elárasztotta a hivatalos keresztény jobboldalt épp úgy, mint a balliberális politikai tömörülést. Ma már senki nem tud úriember módjára vitázni, csak vagdalkoznak és ócsárolják egymást… ki-ki a maga adottságai szerint. Sem a gyermekvédelem, sem a családtámogatások, sem a média, sem a jog nem teljesíti azt a kötelező feladatát, amelyre hivatott, mert az egyéni érdekek, a bűnözés és az ebből eredő jövedelemszerzés lehetősége minden felülír. Pedig, a nép, a nemzet nem tulajdona egyetlen pártnak sem! A politikusi bársonyszék nem trón, hanem egy szolgálati hely, amely nem járhatna előnyökkel, jó fizetéssel, hatalmi erőszakkal. Csak és kifejezetten kellő alázattal és a szolgálat minden velejárójával.

A mai politikai helyzetünk tehát, azért süllyedt oda, ahol van, mert egyrészről a hatalmi gőg, másrészről a proli gőg uralkodott el a teljes politikai elit körében. Egyesek a demokráciára, mások csupán a megválasztottságukból eredő képzelt jogokra, megint mások a gazdagságukban rejlő, uram-bátyám csőcselékesedésre támaszkodva gyakorolják a hivatalukat, de a nép, a választók egyik politikai közösségnek sem számítanak.

Így, ilyen körülmények között készülünk Húsvét szent ünnepére. És már nem látja senki a Pilátus előtt álló isteni személyt, Jézust. Nem látja senki Pilátust… az ordítozó tömeg csak egyet lát: Barabást, akit szabadon akar engedni, mert a fellázított, fizetett csürhe nem látja a jövőtlenségét, a bűnöző szabadon engedésében és az ártatlan felé üvöltött „feszítsd meg” közben. Mintha csak a mai magyar belpolitikát látnánk e drámai bibliai eseményben, amikor egy keresztény ország, megtagadva hitét, múltját, Istenét, és Nagyasszonyát, önmagát akarja átadni a végzetnek, az elmúlásnak, a Sátánnak. Mert nem ismeri már a hit, az imádság hihetetlen erejét, a hit nagyszerűségét, megtartó-, és egyesítő erejét, Isten irgalmát. A magyar társadalom vezérei segítségével és ostoba pártoskodásával – jobbról és balról egyaránt – saját magát feszíti meg, s döfi saját oldalába a lándzsát. Azonban, a krisztusi szenvedések és Jézus halálának története a Feltámadással végződik…

A magyar nemzet feltámadása viszont, a jelen tragikus és végzetes helyzetet tekintve –, erősen megkérdőjelezhető… az elmúlt harmincöt év rablókapitalizmusa, hitehagyása és nemzetáruló volta okán.

Stoffán György