Éveken
keresztül Erdélyben töltöttem a márciusi ünnepet, mert ott a tiszta, magyar
emlékezés felemelő hangulata, a nemzeti összetartozás szelleme, és a megmaradás
keresztény reménységének a közös öröme töltötte el a lelkemet, s tölti el
azoknak a lelkét, akik ott ünnepelnek. A történelem csodája, hogy pont ott,
ahol a fájdalom minden formáját és kínját élték át a székely-magyar emberek,
ahol az elnyomás, a számkivetettség verte végig egy századon keresztül a
nemzetet, ott csobog a tiszta magyar forrás, ott zöldül a jövő facsemetéje, s
talán ott marad meg egy kis közössége egykor volt büszke, hittel teli,
tiszteletet parancsoló nemzetünknek. És nem csak ott, hanem hazánk minden olyan
részében, amelyekben ma nap, mint nap meg kell küzdeni a nyelvünkért, a kultúránkért,
a hitünkért, a szülőföld minket illető kis részecskéjéért. Felvidék,
Kárpátalja, a déli végek… Hiszen, ahol magyarok élnek és születnek a Kárpátok
gyűrűjében, ott van a magyar szülőföld, ott van a magyar föld. S amely földről
azt hinnők, hogy az volna Magyarország, nos, ott a politikai káosz, árulás,
önzés, istentelenség, kapzsiság önmegsemmisítés zajlik. Persze, ott is van
ünneplés, de az az ünneplés, amelyet maga körül lát az ember, inkább egy
szomorú agónia képe. Olyan agóniáé, amelyben az egyik haldokló üti a másikat,
mert azt gondolja, hogy az életelixírből több jut neki, ha a másikat megöli.
Most,
hogy a betegség nem enged kedvemre utazni, csak az éteren keresztül lehetek
részese a Kárpáthaza ünneplésének, s annak a fájdalmas, halálos vonaglásnak is,
amely idehaza, a még anyaországnak nevezett csonka-országban zajlott.
Minden
városunkban, ahol magyar él, büszke és méltóságteljes volt az ünnep. Nem ugrott
egyetlen politikai párt a másik nyakának, nem pellengérezte ki a magyar a
magyart, nem köpködött a hallgatóság előtt magyar magyart. Méltósággal
emlékezett egy korra, amelyben a szabadságért együtt küzdött a magyar, a tót, a
szerb, a zsidó, s csak egy nép mészárolta a Habsburgok parancsára a magyart…
ismét… akkor is. Ám, azt az egy népet sem szidalmazta ma egy szónok sem, mert
ma már együtt tud ünnepelni és emlékezni mindenki, aki békét és szeretetet
kíván ebben a háborúba induló világban.
Csak
itt, a csonka-honban volt gyalázkodás. Csak itt nincs egy asztal, ahol az
ünnepen kívül, egy pohár bor mellett, a közös magyar érdek mentén lehetne
tárgyalni… Csak itt verte egymást – ki-ki a maga tehetsége szerint –, minden
párt, s cserélt köpenyt jó néhány politikus, aki az ünnep égisze alatt is lázította
a népet, gyűlöletet szított és az emberi gonoszság minden lehető módszerét
felhasználta, a primitív irigységtől, a gyilkos szándékig. Csak itt képes hazát
eladni, idegen pénzen magyart öletni magyarral, s olyan hangulatot teremteni
hazudozással és gerinctelenséggel, amely tragikussá is válhat, ha így
folytatódik. Csak itt, ebben a megmaradt, szerencsétlen kohóban égett el a
józanság, a mértékletesség, az alázat, a hit, a méltóság… s váltotta fel
mindezt a pénz imádata, a mértéktelenség, a cinikus nagyképűség, az Isten
nélküli szürke, kilátástalan élet, a harácsolás. A napi politika, a szándékosan
észre nem vett bajok, az erkölcs hiánya felemészti az értéket, s ennek a kis
országnak a jövőjét is.
Jó volt tehát, az éteren keresztül részt venni ismét Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Torja és Zágon székely ünnepén, jó volt Szatmárnémetiben, Váradon és Temesvárt ott menetelni – lélekben – a magyarok között, jó volt Kassán, Pozsonyban, Újvidéken, Felsőőrben látni az emlékező, egymásra mosolygó, boldogan ünneplő magyarokat. E látvány által pedig, jó abban reménykedni, hogy ha itt, e csonkahonban a hazaárulás, a gyűlölet, a mértéktelenség és a rend hiánya miatt elvész is minden, azért maradnak a Kárpát-medencében kicsiny, hittel teli, egymást szerető magyar közösségek. Olyanok, amelyek egyszer újra virágba borítják a magyar hazát, és minden itt lakó nemzet örömére és boldogulására megmutatják újra azt az országot, amelynek Krisztust követő lakóit, a szeretet és a hit tartotta meg.
Stoffán
György