Bizonyára
nem tudnak arról a keresztény-keresztyén egyházak és a Balatonberényben nyaraló
néhány városi kommunista és liberális, hogy Magyarország egykor keresztény
ország volt, amely mára a keresztény értékeket védi – állítólag. Ám, nem védi!
Hiszen a hagyomány maga az érték. A harangozás is érték. Amikor még keresztény
ország volt Magyarország, akkor a harangszó hívta imára, templomba,
szentmisére, litániára a népet. Amikor megszólalt a déli harangszó, amely
nemzetünk nagyságát hirdette – s még valameddig talán hirdetheti – világszerte,
az emberek megálltak, levették kalapjukat és elmondták az Úr Angyalát, amelynek
gyakori elmondására hívta fel a figyelmet Szent II. János Pál a Hősök terén
mondott szentmise keretében…, amely szentmisére ingyen és előjegyzés nélkül
mehetett bárki. Igaz, ma nem a déli, hanem a reggeli harangszót szüntette meg „sikeres
kompromisszum” Balatonberényben.
Nemrégiben egy német házaspárral beszélgetve
megtudtam, hogy többek között miért költöztek Magyarországra… „csodálatos dolog
hallani a harangot reggel, délben és este… ez nálunk már nincs. Betiltották,
mert zavarja a muszlimokat.” Nos, e házaspár nem Balatonberényben él.
A
világ minden tájáról érkeznek a hírek katasztrófákról, árvizekről,
földrengésekről, járványokról. Ideje volna elgondolkodni azon, hogy az embert
magát milyen felelősség terheli a történtekben. Mit hibáztunk el, hogyan
tudnánk jóvátenni a hibáinkat… A recept kétezer esztendeje készen van. Sőt… egy
jóval korábbi, tíz pontban foglalja össze, hogy melyek azok az elévülhetetlen
törvények, amelyek biztosítják az emberi lét normalitását, természetességét és
az Istennel való partnerséget, ami alapfeltétele az ember megmaradásának.
Amolyan használati utasítás. Igaz, a két kőtáblát, amelyeken ez a használati
utasítás áll, Mózes, ma másodszor is darabokra törné. Mert ma is az aranyborjút
imádja az emberiség.
Balatonberényben
tehát, reggel nincs harangozás, nem Istennel kezdi a napot a pihenésre,
kikapcsolódásra áhítozó nyaraló, nem ad hálát Istennek azért, hogy ott lehet,
hogy van miből ott lennie… és nem néz szét a faluban a harangozástól felébredve,
s nem jut el az agyáig, hogy ahol van, és ami olyan csodálatos a környezetében,
az mind-mind Isten teremtménye… vele együtt.
Ám,
van itt más is, ami az ember eszébe jut, amikor olvassa, hallja, hogy ismét
engedett az egyház a sajátjából, a keresztény-keresztyén közösségeink hagyományaiból.
Abban az évben, amikor hirdetjük az Eucharisztikus Kongresszust, amikor
készülünk egy nagy krisztusi találkozóra… Eszembe jut a néhány hónappal
ezelőtti Mária-gyalázás és a hatalmas csend, ami körülvette az ügyet, és
jobbára azt a plébánost gyalázták, aki egyedüliként védte Isten Anyját ebben a
gyalázatos káoszban, amelyet azok generálnak, akik egyébként a katolikus
templommal a háttérben fényképezkednek, elhitetve a lakossággal hogy milyen
példás keresztények. És eszembe jut a harangozás megszüntetéséről hallva, hogy
támadják a magyar kormányt, mert a gyermekek egészséges nevelését igyekszik
biztosítani a pedofil-ellenes törvénnyel. És a keresztény egyházak úgy hallgatnak ebben
az ügyben, mint ama bizonyos a fűben. Nem áll oda a kormány mellé a keresztény
egyházak ökumenikus tanácsa, az egyházak vezetői nem adnak ki kommünikét, s nem
szólítja fel híveit egyik keresztény-keresztyén egyház sem arra, hogy álljanak
ki Krisztus parancsai mellett, amely parancsok ezt a törvényt is alátámasztják.
Ehelyett jóízűen kóstolgatják a lassan fesztivállá degradált Eucharisztikus
Kongresszus süteményét… és csatákat vívnak a rendezvény újra írt, átírt,
áthangszerelt, vagy újonnan írt himnusza miatt. És fizetni is kell az
előadásokon, valamint a Hősök terén megtartandó misén való részvételért. Aki
közelebbről akarja látni a római püspököt, az fizet. Aki nem fizet, messzebbről
látja majd… A dráma tehát fokozódik, a nyomás erősödik és az erőnk egyre
csökken. Ezért engedünk a hagyományokból, ezért hallgatunk, amikor Jézus mellé
kellene állni, s ezért – mint a rossz gyerek –, inkább másra figyelünk, nehogy
részt kelljen venni a közös ügyben.
Igen, mint a rossz gyerek… mi is pontosan úgy viselkedünk, és úgy méltatlankodunk, mint a
rossz gyerek, aki kitépi anyja kezéből a kezét, és ha emiatt baj éri, akkor az
anyját teszi felelőssé.
Ma
még csak a harangozásban engedünk, majd beengedjük az egyházi iskolákba is
azokat, akik ellen az egyházak által agyonhallgatott törvény szól, s jól
megmagyarázzuk azt is, hogy miért nem olyan nagy baj, ha minden úgy történik,
ahogy. Mert mindent átitatott a politika, a sátáni szellemiség, a pénz
mindenhatósága, a jólét mámora, a képmutatás. Az „igenek” talán-ná, a „nemek”
hátha-vá változtak, noha Jézus erről másképpen vélekedett, más utasítást adott.
Fejcsóválva,
ál-sajnálkozással nézzük a természeti katasztrófákról szóló tudósításokat, az Amerikában
szörnyű kínokat okozó tűzcsóvákat, a nyugat-európai halálos árvizeket… és nem
harangozunk, mert az zavarja a pihenést. És nem szólunk a normalitás érdekében,
amikor azt a kormányt támadják, amely – amíg még teheti –, védi a keresztény-keresztyén
egyházakat, a gyermekeket, az erkölcsöt… inkább kóstolgatjuk a „fesztivál”
süteményét mindezek helyett… Pedig, az „utolsó vacsorán” nem volt desszert, és
az apostolokat sem pénzért engedték a fenti terembe… a „lelki megújulást” emlegetve.
Ám
remélem, van még egymillió imádkozó magyar… akit nem zavar a harangszó… És van
olyan pap is, aki nem enged a Kr. u. 2021-ből!
Stoffán György
