Ma már végképp nem tudom eldönteni, hogy a ma oly divatos trianonozás valójában mit jelent a 21. század magyar embere számára. Olyan, mint egy nemzeti nosztalgia-show. Hiszen, ma éppen azokat a szlogeneket használja a joggal háborgók tömege, mint 1921-ben, azzal az „apró” különbséggel, hogy 1921-ben magyar kormánya volt ennek az országnak, s az a kormány, és az akkor élt magyar tömegek mind politikailag, mind az élet ezernyi területén tettek is azért, hogy az irredenta elgondolások valóra is válhassanak. Ám, vannak még efféle különbségek, amelyeket a mai Trianont emlegetők, Trianonra joggal fájdalmasan emlékezők, mintha nem vennék figyelembe.
Nem, nem az
eltelt idő… hanem az eltelt időhöz és az alatta létrejött súlyos változásokhoz
való alkalmazkodás hiánya, a politikai akarat és a meggondoltság hiányzik a mai
Trianoni emléknapok elkötelezettségéből, és megemlékezéseiből. Horthy kormányzó
óta ugyanis egyetlen magyar kormány sem merte felvállalni e nemzetgyalázó
kérdést a nemzetközi politikában, ami voltaképpen elfeledtette a világgal és
Európával azt, hogy a nagyhatalmak cionista befolyás, és a már akkor is
elfogadott nemzetközi politikai hazudozás (a tótok, az oláhok, a szerbek által
elmondottak) mit is tett Európa egyik – ha nem az egyetlen – legértékesebb nemzetével.
Az is feledésbe merül így június 4-e táján, hogy nyolcvannyolc év alatt teljesen megváltoztak az etnikai viszonyok, felborult az évezredes etnikai egyensúly, s a magyar, az elcsatolt területeken olyan kisebbsége került, amely helyzeti előnyét e kérdést illetően teljesen eltörölte.
És akkor nem beszéltem még a haza iránti elkötelezettség súlyos gyengüléséről, ami 2004. december 5-én, minden kétséget kizáróan bebizonyosodott. Igaz, ez a hazaszeretet-hiány az elmúlt hatvan év sikeres kommunista értékrombolásának és agymosásának eredménye, de ezzel együtt sajnálatos tény. Mint ahogyan az is, hogy a magyarországi nemzetrész soha nem volt olyan lánglelkű és hazáját szerető társadalom, mint az elcsatolt országrészeink lakossága. Ha fordítva történt volna a dolog ott a Kis-Trianon Palotában, s teszem azt Erdély maradt volna meg Magyarországként, s a mai csonka-ország került volna más impérium alá, akkor ma már csak egy ideiglenes, egykor volt határmódosításról beszélnénk, amely a múlté. A tényekkel azonban szembe kell néznünk. Európa, mint egy kihaló nemzetet tart számon minket, más nációk pedig mint a dögkeselyűk, várják mikor csaphatnak le egy-egy szemgolyóért, s mikor téphetik szét a nemzet hulláját, hogy elfoglalják annak helyét a Kárpátok gyűrűjében.
Trianon
megtörtént, és voltak emberek, szervezetek, amelyek ezt a csapást igyekeztek
semmissé tenni. Zadravecz István püspök számos irredenta szervezet
díszelnökeként és lelkipásztorként élete végéig küzdött a nemzetért, s ő volt
az egyetlen magyar katonai vezető – lévén tábori püspök – aki meglátogatta a
Várvidéken azokat a Rongyosokat, akik kiverték a labancot
Nyugat-Magyarországról… de ki tud ma erről, ki tud ma róla, s melyik
Gárda-ezred vagy lovagrend vette föl a nevét? Ugyan! Hiszen saját
szerzetesrendje, a Ferences Rend is húzódozik attól, hogy Zadravecz igaz
értékeit, életművét feltárja és kiadja. Mert ma minden politika. Aki kutatná a
nagy püspök életét, az nem teheti be a lábát a levéltárba, mondvacsinált
ürügyek okán… Tehát, a mai megemlékezések, a félműveltség, a zsigeri gyűlölet,
és a hangoskodás szintjén állnak mindössze, s értékük is annyit ér, mint amit
egy-egy „lángszavú” szónok elmond az emlékmű alatt, felidézve az ősi dicső
múltat és kergetve egy álmot, amelyből még felébredni sem lehet. (…)
Trianon
emléknapján, nemzetünk gyásznapján minden évben belém mar a tudat, hogy
lehettünk volna… nagyok, büszkék, öntudatosak, tömeggyilkosságtól mentesek,
családban és szeretetben, kulturáltan felnőtt társadalom… Továbbvihettük volna
eleink értékeit, hazaszeretetét, mint teszi ezt számos nép a nagyvilágban. Ám,
mi magyarok, akkor voltunk büszkék, s nagyhangúak, amikor lehajtott fejjel
kellett volna járnunk, s akkor hajtottuk le a fejünket, amikor kardot kellett
volna rántanunk. Feljelentgetős, spicliskedő és acsarkodó nemzet vagyunk, saját
magzataink hulláján tapodó, de nagyságunkat hirdető büszke nemzet… a szakadék,
a végső pusztulás határán.
Mi magyarok
meg tudjuk magyarázni a hazaárulást, a szülőföld elhagyását, s zokogva
énekeljük a Himnuszt – külföldön, az új hazában –, s eszünkbe sem jut, hogy mi
is történhetne, ha többé nem vinnénk szívünk alatt legyilkoltatni magzatainkat,
s hazaköltöznénk szülőföldünkre – mind, hogy ne mások megvetése közben folyjon
könnyünk elhagyott Erdélyünk, Felvidékünk, Délvidékünk és Kárpátaljánk
emlékére. Milliók kezében van a nemzet mai sorsa. Nem a németországi, ausztriai vagy amerikai magyar oktatásért kell küzdeni ott, hanem a csángókért, a temerini
fiúkért, Malina Hedvigért (ma, 13 évvel a cikk írása után, mintegy szomorú
igazolásként, Szőcs és Beke foglyokért, akiket az oláh diktatúra börtönzött be),
és a kárpátaljai magyar iskoláért… otthon, itthon, mindenütt!
December 5-e
csak egy nap volt, csak egy megnyilvánulás volt… de ez a nap nem csak a
magyarországi magyarságot, hanem az összmagyarságot jellemezte, minősítette.
Hiszen nap-nap után látjuk a TV-ben, halljuk a híradásokban hogy hol és milyen
módon emel kezet magyar a magyarra a világ bámely részén, hogyan emészti fel
egységét a nemzet az elcsatolt területeken, s hogy még szavazni sem megy el
saját érdekében, mert… mert mindenre van magyarázat. És a keselyűk itt
keringenek a fejünk fölött. Vitézek, lovagrendek, „nem, nem soha” szervezetek
alakulnak erőtlenül és program nélkül, „vesszen Trianont” ordítozva, s közben
nem veszi észre senki, hogy tenni is kellene a megmaradásért. Trianon is csak
egy nap volt, mint december 5-e. És akkor sem tettek ellene semmit, pedig a
lehetőség 1920 júniusában is megvolt. Ilyenek vagyunk. Szeretünk emlékezni,
szebben és jobban, mint azt a valóság, a történelem engedné. Büszkék vagyunk
egy süllyedő hajón, s nem énekeljük a zsoltárt, mert bár a fél hajó víz alatt
van már, mégis azt hisszük, hogy ha a tengert szidjuk, beforr a lék…
Mi magunk generáljuk saját Trianonunkat, a gyűlölettel, a gyilkossággal, gyilkosaink újraválasztásával, nemzetünk iránti lelkiismeretlenségünkkel.
De volna még remény, van még kiút! Isten az, s Mária a Magyarok Nagyasszonya, akihez bűneinkkel vonulunk évről-évre Somlyó hegyére. A hitünk az, amely által megtisztulva és abból erőt merítve példát mutathatunk Európának, a világnak. Vissza tehát Istenhez Magyar Testvéreim! Vissza a hit védőbástyáiba, vissza az alázatba, a Krisztus-követésbe… vagy porrá leszünk. Nem egyenként, hanem mind. Saját Trianonunk felemészt hit nélkül, szeretet és remény nélkül. Ma nem zászlólobogtató időt élünk, hanem az önvizsgálatét, az alázatét, az Istenhez fohászkodásét, mert az utolsó időket éljük, amelyen csak a Teremtő Isten változtathat. Mindszenty azt mondta, hogy nem fél, ha van egymillió magyar, aki szívből imádkozik. Most, Trianon előestéjén csendben nézzünk magunkba – értelmiségiek, egyházfiak, munkások, parasztok, politikusok… emberek mind! És bánjuk meg bűneinket, amelyeket magunk ellen követtünk el, s kérjük a Fennvalót… hogy a bűnbánat és önvizsgálat által egyszer végre méltóképpen ünnepelhessünk!
Stoffán
György: Trianon 2008.
(Ps.: A Felvidék.ma oldalon, 2008-ban megjelent cikket azért osztottam meg ismét, mert ma, megint azok kezdték el a gyűlöletkeltést a határon túli magyarok ellen a vakcinázással kapcsolatban, akik 2008-ban hatalmon voltak és magyarellenes politikát folytattak, s ma azok szólítanak a halálos járvány idején kormányellenes tüntetésre - a járvány megfékezése ellen -, akik a magyar lelkeknek 2004-ben súlyos sebet okoztak egy meggondolatlan és lélektelen népszavazással... de ma a testet is megölni szándékoznak ostoba tüntetésszervezéssel. Tehát, potenciális gyilkosokká válnak!)