A kommunizmus áldozatairól viszont, nem lehet a kommunista bűnösök emlegetése (normális országban – megbüntetése) nélkül megemlékezni. És itt a baj! Hiszen, amikor a nácik áldozatairól és a náci bűnökről emlékezünk, akkor joggal emlegetjük a bűnösöket, de Németországban nem történhetne meg, hogy egykori nácik bármely pártban vezető szerepelt töltsenek be. Itthon megtörténhet. Itthon a hazaárulás sem bűn, a politikai, politikusi rágalmazás mindennapos, és a hazudozás, már a Parlamentben sem tűnik furcsának. Következmények nélkül.
Álságos, amikor a kommunisták áldozatairól beszélünk, hiszen csak áldozatokról esik szó. Ám, senkit nem ítéltek el a kommunista korszakban elkövetett hazaárulás, spicliskedés, sikkasztás, csalás, gyilkosság, gyilkosságra felbujtás etc… miatt, csupán a kommunisták által elítélt, megölt, deportált embereket rehabilitálták.
A
másik tábor könyvelőjét majd száz évesen börtönbe zárják, de nem hallottunk
börtönőrről, bíróról, recski táborőrről, aki bűnhődött volna azért, amit tett.
Igen! A kettős mérce az emberiség legnagyobb ellensége. Népek, nemzetek vesznek el a történelemhamisítás miatt, s azért mert erőtlenül, behódolva, parancsokat hajtanak végre.
Hazug világban élünk, hazugságokkal és történelemhamisításokkal, máig tartó titkolózásokkal körülbástyázva, s e bástya lőrései, csupán a féligazságok. Ma tehát, az egész magyar társadalom a kommunizmus áldozata. Még mindig! Mert gyengék és bátortalanok voltak a rendszerváltók, mert parancsot teljesítettek, mert maguk is besározódtak, vagy, mert ab ovo sárosak is voltak. Mind áldozatok vagyunk, hiszen az egyházi iskolák bezárásával kezdődött az oktatás teljes lezüllesztése, a betegápoló szerzetesek elzavarásával kezdődött el az egészségügy lerombolása, a szerzetesrendek szétzavarásával és a kispapok, lelkészek teológiai létszámának meghatározásával indult meg az egyházban tapasztalható paphiány, ami az ország erkölcsi nevelését megszüntette, és erkölcsi züllését előidézte. És mégis: csak áldozatokról beszélünk, felelősökről nem, pedig a felelősök egy része ma is politikai tényező. Ez, egy hazugságmentes világban, egy jogállamban nem történhetne meg…
Belevénültünk és belefásultunk mi is, a mai 60-as, 70-es generáció. Pedig, a rendszerváltáskor még reménykedtünk, egészen eddig, amíg meg nem tapasztaltuk az első árulást, az első hazudozást, az első átverést, és azt, hogy ismét egy új „kibucba”, az Unióba terelnek minket – ugyanazok, akik eladtak annak idején a Szovjetnek –, országostul, nemzetestül, saját szavazataink alapján. Igaz, e szavazatokból elég lett volna öt is, hisz akkor úgy alakították volna az alkotmányt… arra az egy éjszakára. Mert a parancs az parancs!
Mit ér tehát ma az emlékezés, az ál-siránkozás, amikor rosszabb helyzetben vagyunk, mint harminc éve. Ugyanis, ma már remény sincsen a teljes és alapos rendszerváltásra. Akkor még volt! Ezzel szemben, ma ugyanazok fenyegetnek minket a Parlamentben és azon kívül is, akik 1989-ben – parancsra – átadták a hatalmat… mert mi gyengék és naivak voltunk, és vagyunk. Ma is azok kacsintgatnak kommunistaként a hatalomra és verik a nekünk szánt kötelet, akiknek felmenői – és tán vannak olyanok, akik még maguk is –, negyven évig taposták sárba és vérbe a magyarságot, a keresztény egyházakat, s elárulták a Kárpát-hazában, idegen főhatalom alatt élő nemzetrészt – moszkvai parancsra. Igaz, ma Brüsszelt szolgálják, mert ez a jólfizetett parancs.
Így, hatvanon túl egyre nagyobb undor vesz erőt rajtam, hiszen egy életet éltem, éltünk le a hazugságok és ígérgetések tengerében, s vagyunk kénytelenek ma is ebben élni, mert nem tanultunk meg rendet teremteni, és egy hazug fogalmat, a demokráciát emlegetjük megoldásként… Magától e hazug, és történelmi távlatokban értelmezhetetlen fogalomtól is hányingerem van.
Ma nem megemlékezni kell a kommunisták áldozatairól, hanem szégyenkeznünk emlékük előtt. Nem cselekedtük meg, amit megkövetelt a Haza, amit megkövetelt egy-kétmillió magyar áldozat, amiért vérüket ontották 1956-ban azok, akik még hittek a változásban, az nemzeti, keresztény újjászületésben. Szégyenkeznünk kell, mert nem volt és nincs bátorságunk követni a kommunizmus magyar áldozatainak tetteit, nem állunk ki a nemzetért úgy, mint Ők, akik életüket adták – minden ellenszolgáltatás nélkül – a jövő nemzedékekért, értünk, gyermekeinkért és az elcsatolt országrészekért, az ott élő magyarokért, az egyházért, a hitért...
Emlékezünk, miközben fel-felcsendül az Internacionálé, és vörös-zászlós terroristák égetik fel Európa nagyvárosait, de itthon is próbálkoznak a tűzgyújtással minden irányból – parancsra. Mert nem csináltunk rendet! Mert sem harminc éve, sem tizenegy éve nem „tetszettünk forradalmat csinálni”. És nemzedékek halnak meg a hazug világ reménytelenségében, egy életen át átverve.
Igen! Emlékezünk a kommunista áldozatokra. Gyertyát gyújtunk este, szüleinkért, nagynénik és nagybácsik emlékére, akiket szovjet lágerekben vagy a Hortobágyon öltek halomra, emlékezünk sok papra, lelkészre, akik hitüket vállalva és népüket védve váltak áldozattá… s emlékezzünk magunkra és az utánunk következő generációkra. Mert az áldozatok sorában mi következünk és ők következnek… gyermekeink, unokáink. Mert mi mulasztottunk.
Hiszen máig csak áldozatok vannak! Felelősök miért nincsenek?
Stoffán
György