Nem
írnék a jelenségről, ha napok óta nem a baloldali patkányozás folyna a
jobboldali média minden csapjából… lassan a világpolitikát is megelőzi a bangó
asszonyság szókimondó bunkósága és az ezt követő műfelháborodás. Amolyan
nevetséges szószátyárkodás ez a jobboldalon, noha mi sem megyünk a szomszédba,
ha ocsmányságokat kell mondani… és ez nagy baj.
S
mondom mindezt azon a jogon, hogy évek óta könyörögve kérem neves és névtelen
kollégáimat, cikkekben és személyesen is, hogy ne írjanak trágár, másokat
semmibe vevő jelzőket, ne minősítsenek zsigerből, csak azért, mert valaki nem
olyan, mint mi, nem azt gondolja, amit gondolnia kellene. Ezerszer leírtam,
hogy a baloldali stílus nem áll jól a szalonképesnek hitt, de ordenárévá vált
nemzeti sajtónak, mert lesüllyed arra a szintre, amelyen a baloldali proli-sajtó
hempereg saját mocskában. Ám, arra hivatkozván, hogy így lehet csak
visszavágni, elburjánzott az a terminológia, amely Szentmihályi-Szabó Péter
haláláig nem volt tapasztalható a magyar nemzeti médiában. Azt, hogy neves és
nemes kollégánk halála, és példájának feledése okozta-e, vagy más, ezt a
hihetetlen etikai süllyedést és a jelzett szóhasználatot a nyomtatott és
elektronikus médiában, nem tudom. Az azonban kétségtelen tény, hogy ő etalon
volt mindannyiunk számára. Igyekeztem Neki megfelelni akkor, amikor számos
kolléga nemtetszését kiharcolva feddtem meg a proliasodás miatt nemzeti
író-kollégákat, s figyelmeztettem arra is, hogy ez a mentalitás visszaüt, mert
lejáratja a nemzeti keresztény tábort, annak műsorait, irodalmát. Nem hatottam,
hiszen amíg azt fizetik meg, s nem a művelt és szalonképes, a nemzeti oldal
méltóságát megtartani akaró és megtartó írókat, addig mit számít az erkölcsi
normákra, a klasszikus újságírói etikára való figyelmeztetés… pecunia non olet…
Nincs
és nem is lehet olyan felháborodás egy újságíró részéről, amely trágárságban
nyilvánul meg. Sem a kamerák előtt, sem nyomtatva nem engedheti meg magának a jobboldalon senki, hogy ocsmányul nyilatkozzék íróként, újságíróként, akár az ellenségeinkről is. Mert az újságíró
alapvető feladata a tanítás, a szép beszédre nevelés, az erkölcsi normák betartása
és betartatása írásain és műsorain keresztül. Bencsik András, Lovas István, Máté T. Gyula, s a
már említett Szentmihályi-Szabó Péter kiváló etalon még e mai világunkban is mindazok
számára, akik írásra, műsorkészítésre adják a fejüket, s még kiváló tehetséget is kaptak
hozzá.
Aki
keresztény újságírónak mondja magát, annak még nagyobb a feladata, hiszen nem
csupán a nemzeti méltóságot, de a keresztényi alázatot is köteles gyakorolni,
példamutatásával.
És
akkor jön egy politikusnak mondott baloldali, aki – nem először – butaságáról
tanúságot téve patkányozik egy televíziós műsorban, s a jobboldali média
felhördül… napokig e patkányozás olvasható a nemzeti médiában, mindenki hamut
szór a fejére, és mint a mesében az egész erdő elkezd szaladni, mert a tyúk
hülységekkel rémisztgette az erdő állatait, s ezt ők komolyan vették…
Pedig
nem történt más, mint az, hogy egy buta proli, aki magát politikusnak tartja, elmondta
ugyanazt, amit korábban egy művelt, történelem szakos, kiváló szépíró, egyben felkapott
nemzeti „celeb”, magyar jobboldali újságíró „jópofáskodott el” szintén egy TV
adásban. Na, és akkor most mi van? Egy-egy… mondhatnánk. Ám, nem mondjuk. Mert a
nagyobb bűn ez esetben nem Bangónéé!
Stoffán
György