Mindig
vágytam arra, hogy egyszer Csíksomlyón legyek az éjféli szentmisén, Jézust
köszönteni. Sohasem volt rá lehetőségem, s ez már minden bizonnyal így is
marad. Hosszú szentestéket töltöttem egyedül az évek során, és mert
lakóhelyemen nincs éjféli mise, de még délutáni sem Karácsony Szent Estéjén,
marad a TV … hol Nagyváradról, hol Esztergomból,
s ki emlékszik már melyik templomból… Ma már azt sem nézem.
Inkább
elkalandoztam… nem Bajorország kicsiny falusi templomaiban járok, nem Rómában
vagy más hatalmas, kíváncsi turistákkal teli dómokban, hanem a Székelyföldön…
Hallom a megkonduló harangok hívószavát a templomkanyarban, a templom ablakaiból
kiszűrődő fényt, s a lámpásokkal a templom felé vonuló embereket, akik
lelkükben az évente egyszer érzett felszabadultsággal és szeretetteles
boldogsággal ballagnak fel a megkopott kőlépcsőkön, hogy meglássák a Kisdedet,
s az Angyalokkal együtt zengjenek dicsőséget az Fennvalónak. Így volt ez évszázadokon keresztül. Csend és
béke költözött a lelkekbe, s a Jézus-köszöntés az élet része volt. Akik
szerették egymást, együtt töltötték ezt az estét, s együtt várták a felcsendülő
Glóriát…
A
világ azonban változik… Megváltozott… Gondolataimban nem tudom immár békében bejárni
Erdélyt. Hiszen ott kavarodik bennem a mai kor minden bánata, feszültsége, veszélye,
és mint jelölt nagypapa, az aggódás a kicsi Abigélért,… vajon mibe szüleik
bele, milyen világ vár Rá, hogyan tudok neki a még hátralévő életemben segíteni,
hogy valami keveset érezzen abból a szeretetből, békéből, hitből, amelyet én
éreztem ilyenkor… az lepergett évek során.
Eszembe
jut a sok külföldön dolgozó ember, akiknek ilyen-olyan okokból fontos volt
elhagynia a szülőföldet, e hatalmas, gazdag, de idegen erővel és gyűlölettel szegénnyé
tett Kárpát-hazát. Családok ezrei ünnepelnek telefonon, s kívánnak egymásnak
Boldog Ünnepeket, mert utazni, találkozni a nyár a legmegfelelőbb…
Kalandozom
és keresem a régi békét, de a ’19-es vörös-terror mai követői Budapest utcáit
ismét ellepik hőzöngő és kulturálatlan magatartással... hiszen nekik nincs
Karácsony, nincs szeretet, csak ostoba és gyilkos indulatok, amelyekkel, ha
győzni soha nem is tudnak többé, de ünnepet rontani mindig készek. Karácsonyfát
rombolnak, szegény gyermekek ajándékait lopják el, keresztényellenes rigmusokat
skandálnak, trágárkodnak parlamenti képviselőik lázításának következményeként…
és itt meg kell említenem azoknak a hazaáruló rendbontóknak a nevét is, akik
külföldi terroristákat felbérelve próbálnak nevetséges módon ugyan, de cseppet
sem viccesen hatalomhoz jutni, ha kell a magyar vér ontásának árán is: Hadházi
Ákos, Kunhalmi Ágnes, Szél Bernadett, Vadai Ágnes, Tordai Bence, Gyurcsány Ferenc,
Niedermüller Péter, Újhelyi István, Varjú László, Szabó Tímea, Bangóné… a
teljesség igénye nélkül. És e neveket jegyezzük fel…
És
eljön az éjféli mise ideje… itt a Kárpát-hazában. Néhol még éjfélkor van a
szentmise, másutt már délután tartják meg… más-más hivatkozással, s van ahol
harangszó nélkül telik el a szenteste, mert nincs pap, s alig van néhány ember,
akinek ez fáj, akinek hiányzik ez az ünnephez tartozó szent esemény, épp úgy,
mint másoknak azok, akiket szeretnek, de már/még nem lehetnek együtt.
Megváltozott
a világ… s ma csak akkor örvendezhetünk, ha nem kalandozunk, nem
nosztalgiázunk, nem nézünk vissza boldog karácsonyokra, csak odatérdelünk
gondolatban a betlehemi jászol elé, és bár nem tudunk semmit vinni ajándékul gyarló
életünkből… mégis mi kérünk a Kisdedtől… békét, szeretetet, s azt, hogy képesek
legyünk megtartani, továbbadni a hitünket, hogy tudjunk szeretni a gyűlölet
tengerében, s tudjunk imádkozni azokért is, akik ellenünk törnek. Lélekben ott
térdelünk a pásztorok és angyalok körében… s ebben a mai kétségbeejtő világban
is ránk mosolyog a Kisded, s tekintetében ott a szerető bátorítás: Ne féljetek,
ne aggodalmaskodjatok a holnap miatt… vedd keresztedet és kövess engem… én
veletek vagyok a világ végezetéig!
Stoffán
György