Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged! Mert Szent Kereszted által megváltottad a világot…
Már
nem érzett fájdalmat… csak egy-egy erős, tompa ütést a testén.
hunyorogva próbálta szemét kinyitni, de a vértől összeragadt szemhéja
alól csak foltokat látott. A feje zúgott, és csak a hussogó, kampós
ostor hangját hallotta minden tompa ütés előtt… aztán minden elsötétült…
A hideg víz végigloccsant az arcán, s másodpercekig azt hitte, hogy
csak álmodik. A földön feküdt. Szemét nyitogatta ismét, s a
ráloccsantott vödör víz feloldotta a száradt vért… látott. A katonák
lábait látta, s az ostorvégeket, amelyek ott himbálóztak a feje fölött…
hangokat kezdett hallani. Két oldalról megfogták hóna alatt és
felrántották. Iszonyatos fájdalom töltötte el. Egy katona a fejére
nyomott valamit, ami sercegve szúrta át homlokán a bőrt, és szemébe
ismét vér csurgott a sebből. Röhögtek körülötte.. – így néz ki a zsidók
királya… mondogatták hahotázva, miközben valami palástszerűt dobtak a
hátára és lökdösni kezdték…
Az
udvarból kiérve katonák közeledtek egy hosszú, viszonylag keskeny
farönkkel. Rájuk emelte a tekintetét, közben kötelet hurkoltak a
csuklójára, a rönköt a hátán keresztbe tették és két végét a hurok
kötelével kezeihez kötözték… rettentő súly nehezedett rá… szédelegve, tántorogva indult el a domb felé… a tömegből füttyszó,
káromkodás hallatszott. És Ő nem értette miért… mi is történik vele… hol
is van valójában. Az embertelen szenvedésben Ő a szenvedő ember volt,
aki az emberi gonoszság félelmetes megnyilvánulásait viselte.
Vonszolta
magát, karján egy darab bőr lógott, amit a korbács kampója szakított
fel, arcán a vér és a verejték csepegett, szemét csípte a sós lé.
Egyszerre elhagyta az erő… hátán a keresztfával, erőtlenül csapódott a
földre. Arccsontja reccsent a kőlapokkal kirakott úton. Ismét elsötétült
előtte minden. A katona belerúgott, egy másik vizet locsolt Rá. A
keresztfát fogva rángatták talpra, s Ő ismét megindult… a tömeget már
csak látta, de nem hallotta, mert feje az eséstől elviselhetetlenül
kezdett zúgni, minden lépése kínszenvedéssé vált, támolygott a súly
alatt. Megpróbált kiegyenesedni, felemelte a fejét… Anyja kontúrja tűnt
fel előtte… a tanítvány támogatta… Megállt. Anyja könnyezett, nyúlt
felé, de a katona ellökte. Ő pedig továbbindult… anyja könnytől csillogó
szemét látta útközben… Az előző eséskor felszakadt egy alig megalvadt
vérrel teli mély seb… folyt a vére, ereje egyre fogyott…
Egy
paraszt jött a földek felől… Ismerte. A paraszt nem állt meg, nem
nézelődött… hazafelé igyekezett, s nem szerette, ha a rómaiak kínoznak
bárkit is az övéi közül. A katonák megállították a közeledőt.
Eloldozták a keresztfát és ráparancsoltak Simonra, a parasztra, hogy
segítsen vinni… Hallotta, hogy Simon vonakodik, hogy sietnie kell,
engedjék őt útjára… Ránézett, tekintetük összeért, és Simon egyetlen
szót sem szólt többé. Megfogta a keresztfát, saját vállára emelte, másik
kezével pedig Őt segítette… Mindketten támolyogtak. Simon a súly, Ő a
megkínoztatottság iszonya alatt… A tömeg hangja újra elért hozzá… akiket
gyógyított, akiknek segített, akiket tanított, most tele szájjal
röhögtek rajta… – ez volna az Isten fia, a király, a Messiás? … Csapj
szét közöttük, mentsd meg magad… – biztatták. A katona megállította
őket. – Leteheted Simon! Takarodj haza, ha már úgy siettél… – mondta.
Simon nem akart engedelmeskedni. – Felviszem Neki… Felmegyek Vele…
hajtogatta, de a katona egy korbácsütéssel meggyőzte…
Simon
ledobta a keresztfát, amely port vert fel az útról… és félve engedte el
Őt. Ő körülnézett. Hullámzó, hol éles, hol pedig homályos képet látott…
Veronika is ott állt… valamit nyújtogatott felé… csak nehezen vette ki, hogy
egy kendő van a lány kezében… egy pillanatra minden erejét visszakapta,
határozott lépéssel közelebb ment Veronikához és elvette a kendőt,
arcára helyezte és rányomkodta ujjaival… majd visszaadta a lánynak. A
lány kővé meredt a látványtól… az Ő arcának mása ott maradt a kendőn…
egy katona is meglátta az elítélt képét… elfehéredve eldobta
fegyverét, sisakját, és mint aki eszét vesztette, elrohant onnan,
hangosan kiáltozva… – Irgalmas Isten bocsáss meg! – Még sokáig lehetett
hallani, egyre messzebbről ezt az artikulátlan és félelmetes kiáltozást.
Veronika saját arcához szorította a kendőt és elvegyült a tömegben… Ő
ismét emberré lett és erőtlenül viselte a kínt.
A
katonák visszakötözték a keresztfát a hátára. Alig lépett néhányat,
most egy kőbe akadt a lába és ismét a földre zuhant. A katona nem
értette az iménti jelenetet, amikor is társa fejvesztve és üvöltve
elrohant… azonban valami érthetetlen érzése támadt. Nem volt többé
gyűlölettel, a halálraítélt zsidóval szemben. A zuhanást igyekezett
saját testével fékezni. Úgy tett, mintha az elítélt ráesett volna…
odaintette társát és kíméletesebben mint az imént, felemelték Őt.
A
szél lengedezni kezdett… a domb teteje egyre közelebb volt… de a köves,
itt-ott gödrös út rettenetes kínokat okozott. A nap kibújt a felhők
közül. Kis csoportban asszonyok sírtak, az emelkedő miatt egyre
ritkuló tömegben… Ő odafordult, és először a keresztfahordozás közben
megszólalt: – „Jeruzsálem leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti
magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon. Mert jönnek napok, melyeken
ezt mondják: Boldogok a meddők, és a mely méhek nem szültek, és az
emlők, melyek nem szoptattak”… az asszonyok nem értették… azt hitték a
fájdalom és a szenvedés az eszét vette.
Meg
akarta szaporítani lépteit… a nap sugaraitól és lihegéstől kiszáradt a
nyelve, szája és arca mint a cserzővarga által megmunkált bőr… ereje
fogytán, de hamar el akarta érni a domb tetejét, hogy a rettenetes
gyaloglás véget érjen, ám hirtelen megszédült és térdre, majd hasra
vágódott. A töviskoszorú, amit az ostorozás után fejére nyomott a
katona, egy kőbe akadva még mélyebb sebet vágott a homlokán… ismét
hallotta a tüskék sercegését, s a vér elöntötte az arcát. Maga állt fel,
utolsó erejét is összeszedve. Felért… levették végre a terhet, letépték
sebeibe ragadt ruháit, hanyatt lökték és rászegezték a kezét arra a
rönkre, amit eddig a hátán cipelt. Majd kötéllel megerősítették, nehogy a
csuklóját feltépje a hatalmas kovácsolt szeg. A keresztfát áthurkolták
kötelekkel, és felhúzták a testet a keresztfával együtt annak a
gerendának a tetejébe, amelyen már haltak meg azok közül, akik őt
követték… Ilyen-olyan váddal ítélték halára őket, mert még nem jött el
az idő, hogy Rá hivatkozzanak, s féltek is Rá hivatkozni… Akiket a zsidó
főpapok följelentettek, azt a római légió várszomjas katonáit keresztre
feszítették. Ez volt a szórakozásuk…s így volt ez mindvégig, a rómaiak uralma alatt.
A
helyére akadt a keresztfa. A rajta függő ember lábát, egy létráról
odaszögelte a katona, és egy támaszt is a talpa alá, hogy szenvedése tovább tartson… Másik két kereszt is volt mellette. Az
odafeszítettek bűnözők voltak. Ő megszólalt és azt mondta a jobb felől
valónak, aki megvédte Őt: - Még ma velem leszel…
Közben odaért
anyja, Mária és János is. Már alig voltak mások körülötte. Ő beszélt
hozzájuk, majd fájdalmában felkiáltott és feje erőtlenül lecsuklott.
Pilátus
nem hitte el, hogy halott, ezért átszúratta mellét egy lándzsával. A
sebből vér és víz folyt… ami a halál bizonyossága volt.
A másik kettőnek csontját törték, hogy meghaljanak a fájdalomtól…
Levették
hát a keresztről és anyja ölében pihent… de hamarosan megkenték
olajjal, gyolcsba burkolták és egy, még használaton kívüli sírba
helyezték… hogy beváltsa ígéretét… és három nap
alatt felépítse a templomot …
Így
történt az a gyalázat, amely az emberi balgaságot, tudatlanságot és
gyűlöletet jellemzi, de amely az Őt követők számára biztosan
beteljesülő ígéret… hiszen még nem jött el újra... S ha ismét eljönne,
vajon nem feszítenék-e föl ugyanúgy?...
Könyörülj rajtunk Uram!