„Keresztre Vele!” – nagypénteki gondolatok a Békementről

Amikor látjuk Jézust, az ártatlant, védtelenül a Getszemáni kertben… ahol Júdás csókkal árulja el, majd a tömeget, akik Barabást, a gyilkost választják szabadon engedni, s a lefizetett alja tömeg ordítja torkaszakadtából, hogy „Keresztre Vele”... beleborzongunk. Mintha ma játszódnék ez a drámai történet. Ma ugyanennek a passiónak vagyunk részese, ugyanezt éljük meg, mert látjuk, miként korbácsolják meg Krisztust azzal, hogy templomokat rombolnak, keresztényeket ölnek, minden erkölcsi normát megvetve sátáni eszméket hirdetnek körülöttünk, közöttünk.

Látjuk embertársainkat, akiket a biblia olvasása vagy a nyakban hordott kereszt miatt bíróság elé állítanak, akárcsak Őt, a tanács elé. Látjuk a korbácsot, az élve elégetett keresztény gyermekeket, a megerőszakolt férfiakat és nőket, gyermekeket és öregeket, a levágott keresztény fejeket, a felrobbantott templomot, ahol Krisztusért haltak meg azok, akiket a terror és a pogány ördögi bombája szétszaggatott. Ott van fejünkön a töviskoszorú is, mint Neki volt… s vállunkon a kereszt, amellyel bukdácsolva, szenvedve haladunk, földre esve, s a felénk nyújtott kendőre – a történelem kendőjére – vajon rápecsételhetjük-e a magyar nemzet dicsőséges arcképét, vagy csak egy torzkép marad, amely a hűtlenséget és a bűnt jeleníti meg azon a kendőn?  

Krisztussal járjuk a szenvedés útját, mi magyarok is. Halljuk a "Feszítsd meg"-et, látjuk és halljuk az országot megsemmisíteni akarókat, és az ő ostoba, kábult üvöltésüket. Politikai válaszként a Békement időpontjára várunk, hogy megmutathassuk a tömeg erejét… Igen, kell és szükséges a békemenet, a magyar békemenet. 

Ám, felmerjük-e vállalni mi magyar keresztények, és e békemenet szervezői, hogy egy hatalmas kereszttel a tömeg elején, s a körmenetek zászlajaival a tömegben kinyilvánítsuk szellemi, erkölcsi és hitbéli hovatartozásunkat is, jelezve a kereszttel azt is, hogy aki szeretettel csatlakozik hozzánk, azt szeretettel befogadjuk, legyen bármilyen vallású, nemzetiségű, elhivatottságú.  

Meg merjük-e mutatni a világnak, hogy egy keresztény ország békés polgárai, Krisztus tanítását vallják magukénak s nem szenvedőkként vonulnak az utcára, hanem a cirenei hivatásával, a kereszthordozás önkéntességével. 

Mert egykor kötelező volt ez a számunkra, mint ama Simonnak, de amint megláttuk, mint Ő is, Jézus, szenvedő, kínokkal teli erőlködését, magunk vállaltuk fel a keresztet hordozó segítését. Vagy csak politikai erőfitogtatás lesz, minden erkölcsi, hitbéli és nemzeti értékünk kinyilvánítása és ezek melletti kiállásunk felmutatása nélkül?  

„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – szól a régi bizakodó mondat. S ma ebben való hitünk a legfontosabb. Nem a krisztusi cselekedeteket szinte kigúnyoló megnyilvánulások, mint a lábcsókolás, hiszen Jézus a lábmosással – mint mondja –, „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok.  Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.  Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” (Jn 13,1-15). Nem csókolta meg a lábakat, hanem megmosta… a többi ostoba színjáték! Ugyanis, Jézus nem az Őt keresztre küldő főpapok, nem az Őt később ostorozó római katonák, s nem az Őt eláruló iskarióti Júdás lábát mosta meg, hanem azokét, akik Hozzá tartoztak, mert azt akarta tudatosítani bennük, példát adva, hogy soha ne legyen az Őt követők között ellentét, ellenségeskedés, s legyenek – ha kell – egymás szolgái. Nem másokéi! Egymásé! A hit és az Ő tanításának, terjesztése szolgálatában! Ezzel nekünk is példát adott, mert ma ez a példa, e példának a követése segíthet át minket, keresztény-keresztyén magyarokat azon a drámai korszakon, amelyet élünk. A húsvéti ünnepek szent három napján a csók nem a szeretetet, hanem az árulást szimbolizálja.

Ma, hazánk megkopott keresztény volta, a Jézusba vetett, gyéren ugyan, de még meglévő hit erősítése és a világgal való megismertetése létfontosságú... Nem elég tehát felvonulni, az őrült árulásra és ordítozásra csak ezt a nyers erőt mutatva válaszolni… nyilván azt is kell, de ez az erő fel kell, hogy mutassa, kik vagyunk, miért állunk ki, és kinek a segítségét kérjük katolikus, református, evangélikus és unitárius magyarokként. Krisztust követni szándékozókként, a kereszténységet elfogadókként. Olyanokként, akik, történelmük során mindig kiálltak a velünk együtt élő üldözöttekért… mert ez alapfeltétele saját megmaradásunknak is.

Nem holmi bigott és ostoba elképzelés a részemről, hogy a Békemenetnek legyen bizonyságtétel is a mondanivalója a renegát Európa, a világ és a pogány megszállók előtt. A ma tragédiája, a ma háborúja ugyanis számunkra, magyar keresztények számára nem csupán egyszerű és sürgetően időszerű politikai ügy. Annál sokkal több:  nemzeti, keresztény megmérettetés, tanúságtétel, amelyben eddig - türelmünkkel, elvhűségünkkel és józanságunkkal - bizonyítottunk. Ám, merjük-e – kérdezem még egyszer – minden Kárpát-medencében élő polgár érdekében kinyilvánítani a magyarság és a kereszténység-keresztyénség egységét, és az ahhoz való hűségünket végre minden előítélettel és minden félremagyarázással szemben? Megértetve mindenkivel, hogy a kereszténység legfőbb erénye és feladata szeretni még az ellenséget is!

A nagypénteki megemlékezés legyen számunkra egyben önvizsgálat, Istenhez fordulás, bűnbánat és elköteleződés. Ismét, ezredszer is, ha kell. A szenvedést ma épp úgy látjuk, mint a háromszor tagadó Péter, s ma nekünk épp úgy megbocsát a Szenvedő, mint Péternek, aki kérte ezt a bocsánatot és könnyeivel mosta le magáról a Jézus által előre megjövendölt bűnt. Ha tehát kérjük, a mi történelmi árulásaink is megbocsáttatnak, ha hitet teszünk nemzetünk és kereszténységünk mellett… ma, holnap, holnapután és a Békementen, hogy Európa és a világ lássa: Van még Európa közepén egy ország, egy nemzet, amely nem csak szavakban, fellengzős beszédekben, de a gyakorlatban is az maradt, mint elei voltak. A nemzet és a hit védelmezői – ahogy ez Szent István ránk hagyta! 

Ezekkel a gondolatokkal kísérjük az Urat ma a Golgotára, hogy tanúi lehessünk az elhengerített kő és az üres sírkamra örömének is…

Stoffán György