2016. augusztus 13., szombat

István király könnyei - Nagyboldogasszony… 1038.



A várban csend, síri csend volt. A szolgák, az őrök, az odasereglett papság szinte lábujjhegyen járt-kelt, hogy ne zavarja a szenvedő uralkodó nyugalmát. A királyi hálóteremből néha-néha egy-egy sóhaj hallatszott ki: – Uram irgalmazz! – Uram mentsd meg a népemet! – bocsáss meg Úristen! – Jaj nekem…
Az öregség és az elkeseredettség, a kilátástalan, de kötelező Európához tartozás, a trónörökös elvesztése, az ellenséges seregek, a népet nem ismerő, de a népnek szabályokat alkotó papok arroganciája immár elviselhetetlen volt már István úr és népe számára. Ha magához tért, arra vágyott, hogy az Úr szólítsa magához, mert tehetetlennek tudta magát, s népe e tehetetlenségben és az erőszakban mind régi, mind új hitét elvesztette. A gyűlölet, a kapzsiság és árulás rákfenéje terjedt az országban.
Orvosát hívta elhaló hangon… – Pémi gyere ide! Pémi!!!!
Az öreg, hajlott hátú fehér ruhás, hosszú szakállú ember lépett elő a függöny mögül… – Parancsodra István úr!
– Nem parancsolok én már, s főleg nem Neked Pémi… Gyere, ülj ide erre a medvebőrre. Te régi jó emberem voltál, s én sokat bántottalak ezek miatt a német papok miatt… de te kitartottál… mellettem is és a hited mellett is. Mondd, hogy lehet, hogy én keresztény vagyok, engem megkereszteltek, s mégis olykor kételyek és fájdalmak gyötörnek… én meggyőződtem arról, hogy az én hitem az igaz hit, s mégis gyenge vagyok, míg te Pémi öreg vagy, de erős és dacosan ragaszkodol őseink istenéhez…  – István úr köhögni kezdett, Pémi pedig valami folyadékot töltött egy kupába, az úr feje alá nyúlt, megemelte, s szájához illesztette a kupát… István úr nagyot kortyolt, s a köhögés abbamaradt. Levegőt azonban egyre nehezebben kapott.
– Válaszolj arra, amit kérdeztem Pémi! Tudni akarom mi a különbség a te hited és az enyém között… Mielőtt meghalok, tudni akarom…
Az augusztusi melegben jól esett egy kis lenge szellő, amely megmozgatta a függönyöket, s a hegyek friss levegője átjárta a betegségben izzadó királyi hálótermet. A bejáratnál Hermenegild pap feje jelent meg, aki rossz magyarsággal intette Pémit, hogy hagyná el a termet, mert a királyt fárasztja… Pémi, a pilisi orvos felugrott helyéről, s a kupát, amelyből az imént a király ivott, úgy vágta Hermenegild felé, hogy a pap fejének a helyén a hirtelen visszahúzott vastag függöny kihasadt. A pap időben elkapta tonzúrás fizimiskáját. – Heidnische Schwein! – hallatszott kintről…, aztán minden elcsendesedett…
–Tudni akarod Uram, hogy miért fekszel most itt kétségek között? Miért fáj a lelked, s miért erőtlenedtél el? Valóban tudni akarod?
– Mondám, hogy igen, de ne húzd az időt, mert érzem örökre elhagy az erőm…
– Akkor mondom Nagyúr! Ez a nemzet senkit nem bántott, élt és védte magát, védte az Istent, mert ez a magyar nép ugyanazt az Istent imádta és ugyanannak szolgált, mint ezek a rablók, ezek a római sátán papjai… Csak mi magyarok nem húztunk rá mindenféle hazug történeteket, nem költöttünk meséket és nem házasítottuk ki az Úristent, mint ezek, a saját kedvükre. Úgy hozták vissza koronánkat, mintha tőlük kaptuk volna! Mi nem mondtuk magunkról, hogy minket az Úristen kiválasztott, s nekünk azért többet szabad, mint másnak! Mi egymást szerettük, mi segítettünk más népeknek, ha azok veszélyben voltak. Mi évezredek óta itt élünk, de amikor Ti jöttetek Uram, s beszédetekben is olyanok voltatok, mint mi, s történetünk is a ti történetetekkel volt azonos, és mi tudtuk, amit ti már nem tudtatok, hogy eleitek mikor mentek el innen, s miért... Ti azokkal kezdtetek tárgyalni a mi tudtunk nélkül, akikkel mi nem tárgyaltunk, mert mi ismertük őket, tudtuk, hogy mindenünket el akarják venni, tudtuk évszázadok óta, hogy istentelen rablók ezek, akiket megmételyezett néhány keletről idejött pap, s Istenből hatalmat, gazdag udvarokat építettek, Istenre hivatkozva kirabolták saját népeiket, megzsarolták őket a mennyei boldogsággal, és aki nem „hitte el” amit mondanak, azokat leölték, mint az állatokat – ahogy te is tetted Jó Uram a magyariakkal! Mi szabadon, úgy hittünk, hogy az a hit számunkra a levegő és a csörgő patak természetessége… Erőszakkal, karddal nem lehet Istendicséretre kötelezni senkit uram!
S most megnézheted, mi van ebben az országban… ősi építményeinket benövik az erdők, templomainkat a természet vette birtokába, s te új templomokat építtettél tíz falunként. Te új Istent rendeltél el imádni, noha Ő az, akit a te őseid is évezredek óta imádnak… sámánjainkat megöltetted, s alig maradtunk néhányan, akik ismerjük az ősi tudást.. De nincs más Isten… Te Uram díszbe öltöztetett s körbehazudott Isten csináltál a Teremtő Atyából. Katonapapokat engedtél be saját néped ellen Uram… hajókon vitetted el népünk rótt iratait... Ma halál, félelem és idegen papok uralkodnak az egykor volt szabad és hitében megingathatatlan nemzeten… Ezt tetted Uram. Ezt tettétek Nagyuram!
István úrnak folytak a könnyei… S bár nehezen kapott levegőt, most a zokogás is eképpen erőst kínozta. – Pémi! Mit tehetnék, hogy helyrehozzam a bűnt, amit e nép ellen elkövettem? Mit tegyek? Istent meg nem tagadom, de a nemzetet sem akarom tagadásommal hagyni… Nem halhatok meg úgy, hogy reménytelenségben hagyjam a nemzetet – s ismét köhögni kezdett a király… szája szélén pedig egy vékonyka vörös csík jelent meg… Pémi most egy másik kupába töltött a folyadékból, s azt is megitatta az uralkodóval. – Hát elmondom neked uram, hogy mit tehetsz, ha sietsz, mert az időd bíz’a hamarost lejár… – a király ivott, s tágra nyílt szemmel nézett Pémire, akinél bűneire a gyógyírt remélte megtalálni.
- Nagyúr! Ti mindenkit és mindet bűnösnek találtatok, hitünket tiltottátok gyermekeinktől, s gyermekeinket is megöltétek, ha nem úgy tettünk, ahogyan ti akartátok. Így minden élő és holt haraggal van irántatok… Egyetlen égi személyt nem bántottatok, s most hozzá fordulni nem lesz hiábavaló! Csak Ő segíthet és menthet meg király úr!... Én sem haragszom reád, mert 15 évig vasban tartottál a lippai várbörtönben, s lábamat a patkányok rágták térdig, de én nem segíthettem rajtad másképp, mint ősi tudásommal gyógyítalak… gyógyítottalak, amíg lehetett… a lelkedet Máriával, az Úr Jézus anyjával gyógyíttasd, s kérd, hogy esedezzék fiánál érted, mert bűnös vagy nagykirály, magyariak gyilkos uralkodója.
– Mária! Isten Szent szülője! Könyörögj érettünk! – kulcsolta össze erőtlen kezét a király… – hagyj magamra Pémi… és bocsásd meg nekem, hogy börtönbe vetettelek… vedd ezt a botot a száraz faágbot helyett, amely lábadat pótolja… én jártam ezzel a bottal, amíg járni tudtam.
– Nem kell nekem a te estápod uram… nekem van az erdőből Isten adta botom… A tiedet a német mester faragta… olyan estáp pedig, engem csak gáncsolna … Az Isten óvja a lelkedet Uram… – ballagott ki a hálóteremből Pémi, a pilisi orvos… de esztergomi vár folyosóján nem jutott messze a királyi hálóteremtől… a király csak egy halk reccsenést hallott, ahogy a tőr behatol a bordák közé... meg egy elcsukló jajszót… s Pémi erdei estápja a függöny mellett visszadőlt a királyi hálóterem vörös márványkövére…  Hermenegild nem maradt a vén Pémi adósa.
A király már nem tudott szólni… csak szája mozgott, s a fájdalomtól összeráncolódott homloka jelezte, hogy még él. Mintha kardot fogna, úgy markolta erővel a takaróját, könnyei végigfolytak meggyötört arcán, másik öklében a feszületet szorította… A papok látva, hogy percei vannak, elhúzták a függönyt a szenvedő király hálótermének bejárata elől, s csak ekkor hallották a király suttogó könyörgését: 
Sub tuum… praesidium…confugimus, Sancta Dei Genetrix. Nostras deprecationes ne despicias...

1038. augusztus 15-ét, Mária mennybementelét írták aznap... aznap, amikor meghalt az első magyar király... 




Stoffán György