Nincs szobor, és kuss!

Néhány éve a tragikus sorsú Teleki Pál gróf, miniszterelnök  vált antiszemitává, mert a Várban akartak szobrot állítani emlékére. Igaz, Telekit 1941-ben egy SS-különítmény kivégezte, de mit számít ez azoknak, akik „tudományosan” elemzik a magyar történelem kiválóságait. Telekiről máig az az arcátlan hazugság él a köztudatban – bölcs történészeink miatt -, hogy öngyilkos lett. Ám, volt már az 1927-ben elhunyt Prohászka Ottokár is az antiszemitizmus megteremtője, s mint ilyen mélyen elítélendő főpap. Nyirő József is hasonló megvetésben részesült, s őt még eltemetni sem volt szabad szeretett szülőföldjén. A nemzetközi gyűlölet listáján pedig az utolsó nagy római pápa, XII. Pius áll az első helyen, akit nem mertek e gyűlölködők miatt boldoggá avatni. Ma Hóman Bálint került az aljas gyűlölet középpontjába. Mert Székesfehérvár óhajtott volna szoborállítással tisztelegni képviselője emléke előtt. Ez pedig tilos. Épp annyira, mint a benzinkútnál rágyújtani…

Bár Hómant a független magyar bíróság jogerősen – posztumusz – felmentette, de ez mit sem számít azoknak, akiknek az a lényeg, hogy a magyar értelmiséget, a két háború közötti nemzetmentőket lehetőség szerint a sárba tapossák. És ezt meg is teszik, a magyar vezetés riadt és érthetetlen visszalépésével.. Mindenki szakményban magyarázkodik, mert akik tegnap védelemért könyörögni mentek a kormányhoz, azok ma parancsba adták a kormánynak: nincs szobor és kuss! Több, idevágó régi magyar szólás jut eszembe erről... 

Arról nem hallani, hogy az 1919-es lázadás és tömeggyilkosság vezetői és végrehajtói kik voltak, hova tartoztak. Nem lehet hallani arról sem, hogy a Rákosi-érában ténylegesen kik voltak az ÁVH vezetői, mit tettek, és hány áldozatukat siratja a magyar történelem. Mindenki szent és sérthetetlen ebben az országban, csak a magyarok, a magyar érdekeket szolgálók nem. A zsidótörvények előkészítése nem volt más, mint az 1920-tól, a megcsonkított országba áramló honfitársak fogadására, és taníttatásuk érdekében elrendelt nemzetiségi arányok bevezetése. Szó sem volt külön-külön egy-egy nemzetiségről vagy vallási közösségről. Erről sem esik szó... 

Történészeink is alulmúlják magukat, amikor úgy vizsgálódnak a múltban, hogy a mai kor politikai szellemiségét veszik alapul, nem pedig azt a kort, amelyben a vizsgált életút lezajlott. Mindennek van oka, miértje. Nincs okozat ok nélkül, s egyes történelmi tények okait említeni sem szabad, mert az másokat sért. Az okozatot okként tüntetik fel, Okként arra, hogy ma gyűlölködhessen, aki akar a magyarsággal szemben, hogy vádolhasson saját korában okozatokként hozott döntések miatt embereket, magyarokat, nemzeti nagyságokat. Ma már odáig mehet a gyűlölködés, hogy a rágalmakat is elfogadja bárki, mert az agyak átitatódtak az önostorozás és a bűntudat ártó és végzetes szellemével.

Olyanok adnak tanácsot ma, akik egész életüket a nemzetellenes cselekvési programok kidolgozásában töltötték, akik a magyar kultúrát mindössze a bőgatyában és a fütyülős barackpálinkában összegezték. Ma két ló van a magyar országvezetés előtt, amelyet egy fenékkel igyekeznek megülni, noha hosszú századok óta – egy találó magyar mondás alapján – tudjuk: ez lehetetlen. Minden ostoba rágalomnak engedünk, megtagadjuk azokat, akik a nemzet legsötétebb óráiban küzdöttek a megmaradásért, akik életüket áldozták a hazáért. Mert így kívánja a nemzetközi politika és annak irányítói.

A kérdés csak az, hogy meddig bírja a magyar szellemiség, a magyar túlélési ösztön annak a rombolását, amely a jövőt garantálja – azaz a múlt gyalázását?  Van-e a magyarság számára más megtartóerő, mint múltjának nagyjai és azok áldozata? Hiszen ha végignézzük történelmünket, minden korban találunk legnagyobbikaink között olyanokat, akik kimondták mely velünk élő néppel van bajuk, s mi a baj oka. Azonban egyetlen korban sem aljasult le a valódi magyar vezetés odáig, hogy azokat, akikkel problémája volt, kardélre hányja. Olykor a só-jogot vonták meg az efféléktől, máskor a városból kitiltották őket, vagy nem vehettek részt az állam ügyeiben… de Magyarországon nem éltek a halál árnyékában, nem voltak pogromok, nem volt tömegmészárlás. Sőt! Szeretet vette körül a szatócsot, a péket, a libást. Nem véletlen, hogy amikor az említett kisebbség vagy vallási felekezet tagjai bajba kerültek, akkor a kommunistáknál magasabb erkölcsi szinten lévő magyarok mindent megtettek az érdekükben, sokszor saját életüket is kockára téve.

Ma már nem elég az anti-ilyen-olyanság emlegetése, mert lassan beigazolódik, hogy az vakvágány a magyar gyűlölők számára. Ma már az idegen hatalmakkal való összejátszás is előtérbe került – az Alkotmány alapján. Az ország szuverenitásának a lapja is kijátszatott. És ez fájó, mert mélyen igazságtalan. Valaki mondja meg: Mit tehetett volna egy tisztességes magyar vezető ott és akkor? ….

Kire kellett volna és lehetett volna bízni Magyarországot abban az időben, amikor a kormányzót a szövetségesek kérték, ne kössön fegyverszünetet, mert azzal veszélybe sodorhatja az itt menedéket kapottak életét. Ma tehát azt vetjük a szemére múltunk nagyjainak, hogy az utolsó pillanatig kitartottak, hogy nem engedték Szálasi őrült ideológiáját és véreskezű követőit – akiknek nagyobb része később kommunista lett – sokkal korábban szárnyra kapni, hogy védhessék az üldözötteket… Észveszejtő indok már jó előre egy állami pénzből való Horthy-szobor felállítása ellen akkor, amikor Horn Gyulának az Unió központjában – oroszlánbarlangjában – szobra lehet…

Két ló egy ülep… ez ma a magyar történelemértékelés alapja és sajnálatos lényege egy bosszút esküdött és gyűlölködő, saját bűneit el nem ismerő törpeminoritás igájában. Pedig jó volna végre tudomást venni Jézus tanításáról: „Minden önmagával meghasonlott ország elnéptelenedik, minden önmagával meghasonlott város vagy ház elpusztul. (Mt. 11, 26)

Ma nincs tiszta gondoltat, nincs határozott képviselet, nincs magyar történelem, mert az egyik oldalnak a megfelelési kényszer, a másiknak a szálasista, túlzásos ostobaság a sajátja. (A harmadik elenyésző csoport – a liberális-szocialista –, számára minden, ami magyar és keresztény megsemmisítendő.) Mérsékelt, bölcs történelmi szemlélet tehát nincs, s az ennek megfelelő társadalmi és politikai határozottság is hiányzik.

A törpeminoritásnak látszó vezérek szabják meg  ki lehet értékes és ki lehet értéktelen magyar, ki kaphat szobrot, és ki nem. S bárki, akire rásütik ama bizonyos vádat, az nem értékes többé, nem tisztelhető, s életpályája, a hazáért és a nemzetért viselt szenvedései is megsemmisülnek.

Ehhez később – nem is sokára – a magyar integritás mai feladása párosul majd, amikor az Unió akaratunk ellenére telerakja Magyarországot migránsokkal, és megszűnik a mai magyar integritás… persze ez nem baj – hiszen benne vagyunk az Unóban… és ez már a harmadik ló ahhoz az egyetlen, csupasz magyar ülephez!

Stoffán György