Jézust, az ártatlan istenembert megkorbácsolták,
keresztet cipeltettek vele, s a kor legrettenetesebb kínzását alkalmazva vele
szemben keresztre feszítették, amelyen néhány óra múlva kilehelte a lelkét… ám
előtte azoknak is megbocsájtást kért a Mennyei Atyától, akik mindezt a
szenvedést okozták neki. „Nem tudják, mit cselekednek” – mondta.
Azonban mi, mai keresztények jól tudjuk, mit
cselekszünk, mint ahogyan ismerjük azt is, mit vár el Isten az üdvösségért
cserében… és nem tesszük. Mintha nem is lennének követelmények, mintha az
üdvösség megadása az Isten alapvető kötelessége volna velünk szemben. Naponta
ezerszer szegjük meg Jézus parancsait, naponta ezerszer tagadjuk meg a
Megváltót, naponta ezerszer vágunk végig rajta az ólomvégű korbáccsal… mert gyengék,
mert esendők, mert kapzsik, mert szeretetlenek és önzők vagyunk. Ünnepelhetünk-e
így?
Keresztény ország, keresztény lakosai vagyunk,
határokkal szabdalt Magyarországunkon, Pozsonytól, Szabadkán át Brassóig. Sírunk
és panaszkodunk nemzetünk sorsán, de öljük magzatainkat. Istent és Máriát
kérjük, hogy sorsunk jobbra forduljon, de egymást marcangoljuk, s messze
vagyunk attól, ami a megkínzott és feltámadott Úr legfőbb parancsa volt: -
szeressük ellenségeinket. Hányszor mondunk gyűlöletszavakat, hányszor ócsároljuk
a velünk élőket, s talán soha nem jut eszünkbe, hogy imádkozzunk azokért, akik
nekünk szenvedést és fájdalmat okoztak. Pedig ezt követeli Jézus…
Ünnepelhetünk-e lelkünkből, tisztán, amikor politikusként
a bízott életekkel játszunk, s engedünk a kapzsiságnak, s azt tesszük, ami
nekünk jó, nem pedig azt, amivel megbíztak a választóink? Ünnepelhet-e békében
és tiszta lelkiismerettel az a politikus, aki gyermekeinket küldi ostoba és
hozzá nem értő rendelkezéseivel a halálba, a halálos veszélybe azzal, hogy a
cukorbeteg gyermekektől elveszi azt az inzulint, amely a leghatásosabb és talán
a gyermek nem kap semmilyen szövődményt… mert ma Magyarországon ez is
napirenden van. Elveszi a keresztény magyar politikus a magyar gyermekek
egészségét, ha a mért cukorértéke nyolcnál magasabb… Ünnepelhetünk-e úgy
Feltámadást, hogy közben korbáccsal csapkodjuk a gyermekeket, hogy orvosi
eskünkkel ellentétben a zsebünket tömjük, s ha a beteg nem a magánklinikánkra
jön, akkor bele is halhat a betegségébe… nem gyógyítunk, ha nem fizet… Ünnepelhetünk-e
Húsvétot, ha bírókként megfizethetők vagyunk, és nem az igazságot szolgáljuk,
hanem a pénzt…
Igen, ma a kapzsiság, a jellem-és gerincnélküliség
dívik Magyarországon. Pártok feszülnek egymásnak, mindenki a húsosfazék mellé
akar kerülni, mert ma megfizeti az Unió a hazaárulást, s a hazaárulók bizony
tülekednek. Ki-ki a maga szennyes zászlajába burkolózva. Vörösbe, szivárványosba,
székelybe, magyarba… mindegy milyen zászló, de kitesszük, ha pénzt hoz,
betekerjük magunkat vele, ha olyanná válik, mint a Beszélő köntös…
Ünneplünk, hogy ehessünk, hogy berúghassunk, hogy az
ünnepi szabadnapokban is megtagadhassuk kereszténységünket, Istent, és
önmagunkat is olykor. Ám, minden ünnep
ilyen. Március 15-én elfelejtjük október hatodikát, mert úgy belelovalljuk
magunkat a 48-as ifjak lángolásába, s október 23-án is elfelejtjük az utána
következő évek kommunista borzalmait. Mint egy bizonyos gyönyörű szeptemberre
emlékezvén is elfelejtjük az azt követő negyedik év minden – máig tartó –
borzalmát.
Ünneplünk, mert egy biztos: Feltámadott az Úr! Ünneplünk,
mint egy barát gyermekének a megszületésekor, amikor az anya a kórházban piheg,
a gyermek mit sem tud magáról, de mi emelgetjük a poharat az ő egészségükre. Mert
nekünk jól esik a poháremelgetés. A Húsvéttal is így vagyunk. Nem Jézust
ünnepeljük, nem az általa kapott lehetőséget gondoljuk végig, nem a magunk
áldozatával foglalkozunk. Csak ünnepelünk, ahogy nekünk jól esik. Sonka,
bárány, mindegy… pálinka, bor, sör… mindegy. Mi ünnepelünk, s ki gondol ma az „idevsségre”,
s arra, hogy nekünk mit is kell érte tennünk? Pedig az Úr valóban feltámadt!...
Stoffán György - Európai Idő