Emlékeim
a XX.századból
AZ EGYETEMI LELKÉSZ
A
háború befejeződése után a budai Pasaréten megüresedett honvédségi
épületegyüttest kapta meg az Agrártudományi Egyetem. A földművelésügyi
miniszter hitvalló keresztény ember volt, jól ismerte a budai ferenceseknél P.
vitéz Szabó Szerént, aki már a háború alatt is a fiatalság lelki vezetője volt.
Őt kérte fel egyetemi lelkésznek. Az egyetem ifjúságának katolikus hívei
lelkesen csatlakoztak hozzá, megindult az aktív hitélet.
Szerén
atya tevékeny ember volt. Programjait a Fő utcában volt Kapucinus Nyomdában
készíttetett röpcédulákon és plakátokon hirdette meg. Egyszer nagy
zarándoklatot szervezett Máriabesnyőre. A nagy érdeklődésre tekintettel a HÉV
két fenntartott kocsit csatolt a gödöllői szerelvényhez. Velünk jött több
professzor is. Más alkalommal 3 napos lelkigyakorlatot hirdetett meg; kitűnő,
ismert előadót szervezett hozzá. Az előadóterem zsúfolásig megtelt a
hallgatósággal.
Ismerve az akkori politikai helyzetet,
ez nem mindenkinek tetszett. Ellenlépésként vallásos hallgató nem kaphatott
kollégiumi elhelyezést. Szerén atya ezen úgy próbált segíteni, hogy a tanári
fizetését a mellőzött diákok albérleti lakbérére költötte. Nem tudhattam, hogy
hány főről gondoskodott és milyen mértékben, mert ezt bizalmasan kezelte. Saját
magára nem maradt pénze; ha elmentünk valahová, az irodás frátertől kért
villamospénzt. /Nekem diák bérletem volt./
Az ÁVO-nál betelt a pohár, amikor nyári
tábort szervezett a híveinek, részben hitéleti fejlődés, részben pedig a
Kalocsa környéki paprikatermesztés szakmai tanulmányozása céljából. Fadd
mellett egy kis szigeten volt a sátortáborunk, egyik oldalon a fiúk, másikon a
lányok.
Az első vasárnap bementünk a faluba
szentmisére. Már útközben hozzánk csatlakozott egy "érdeklődő" és tudakolta,
hogy ugye mi vagyunk a szigeten táborozó egyetemisták és ez a barát a vezetőnk.
A szentmisén Szerén atya prédikált. Mise után családoknál ebédeltünk. Ebéd után
a megbeszélt időpontban gyülekeztünk a plébánián. Akkor tudtuk meg, hogy Szerén
atyát a templomból elvitték az ávósok, minket a faddi káplán gondjaira bízott.
Meghagyta, hogy miatta ne aggódjunk, bontsunk tábort és vidáman utazzunk haza.
Egyébként sem maradhattunk volna tovább,
mert a Duna oly hirtelen kezdett áradni, hogy amikor utolsót fordult a
költözéshez kapott ladik, már térdig érő vízből szálltunk be. Kevéssel később
már csak a Dunában álló erdő mutatta, hogy ott sziget van.
Döbbenet, bizonytalanság és veszélyérzet
rejtőzött a színlelt vidámság mögött. Az áradás elmosta a táborozást… Néhány
nap múlva Szerén atya újra otthon volt a budai zárdában. A visszahozott
élelmiszereket átadta a zárdának. A rendelkezésére álló pénzt Paskál atyának
adta át és vele beszélte meg az elintézendőket. Már nem tudom, hány címre és
hány alkalommal vittünk lakbért egy kislánnyal, aki addig is mindenben segített
– és maholnap 50 éve a feleségem.
Megszűnt az egyetemi lelkészség, több
hallgatót kizártak az egyetemről. Szerén atyával kapcsolatban pedig más
elképzelésük volt az "illetékeseknek".
A
KISZEMELT ÁRULÓ
A katolikus diákok faddi táborozása után
felgyorsultak az események. Szerén atyát nem tartották fogva sokáig, néhány nap
múlva visszaengedték a budai rendházba. A porta előtt állandóan ott sétált egy
rendőr, már látásból ismertük egymást. Szerén atya behúzva tartotta a
sötétítőfüggönyét, hogy a szemben levő házakból ne figyelhessék meg, mi
történik odabent. Úgy látszott, visszavonult a nyilvánosság elől.
Egy este megkért, hogy a legnagyobb
óvatosság mellett tanúja legyek egy másnap délelőtti találkozójának. 9 órára
menjek el Renáta nővérhez /III. rendi/ azzal, hogy egy kölcsönbe kapott könyvet
viszek vissza neki. Ő már várni fog és elvezet egy szobába, ahonnan jól lehet látni
a találkozás helyét, a Rózsapark felső végét. A jól átlátszó függöny meg ne
mozduljon, amíg ott vagyok. 10 órakor kell találkoznia valakivel, ezt kell
látnom. Utána még egy órát ott várjak és ellenkező irányba indulva menjek le a
sekrestyébe.
10 órakor megérkezett Szerén atya,
kezében szokása szerint a kulcscsomójával. Leült a szélső padra, majd amikor
megérkezett az A-11-38 forgalmi rendszámú fekete személygépkocsi és megállt. A
Margit utca és az Apostol utca sarkán, felállt, elindult a kocsiból kiszálló
két férfi felé; előzetes megbeszélésük szerint kézfogással üdvözölték egymást,
mintha jó ismerősök lennének. Beszálltak és a kocsi elindult fölfelé az Apostol
utcán.
11 óra után Borbély Achilles sekrestyés
testvérrel együtt vártuk Szerén atyát. Végre meg is érkezett. Bárhogy próbálta
leplezni, nagyon gyötröttnek látszott; letámaszkodott a sekrestye pultjára,
nehézkesen beszélt, rosszul hallott és zsebkendőjébe vért köpött. Kérdésemre,
hogy hol volt, csak annyit felelt most, hogy a pokolban.
Másnap ugyanilyen találkozás ugyanott,
amit ismét tanúként látnom kellett. Az előírás szerinti találkozás most mintha
hűvösebbnek, feszültebbnek tűnt volna, de ugyanazok az emberek, az A-11-38-as
kocsi, az útirány. A jelenet helyszíne és az én helyem között félúton állt már
megérkezésem előtt egy kisteherautó, felnyitott motorháztetővel; mellette
tett-vett, a járda szélén üldögélt három vagy négy munkaruhába öltözött ember.
Amikor az A-11-38-as elment, ők is azonnal távoztak. Biztosítás volt, vagy
ellenőrzés, ki tudja.
Mint tegnap, ma is ketten vártuk Szerén
atyát, hiszen ilyenkor már nincs mise, a hívek elmennek. Úgy jött, mint tegnap.
Mikor ketten maradtunk, vallatóra fogtam, valóban hol járt. Azt mondta, nem
tudja hol volt, valami kőfejtő féle hely barlangszerű részében. Kínjában a
kulcsaival jelet karcolt a kőfalba, hogy utólag azonosítani lehessen a helyet.
A továbbiak közlése előtt
becsületszavamat vette, hogy arról soha, senkinek sem fogok beszélni. Több mint
50 év telt el azóta; ő is, édesanyja is, a mellette közreműködők is mind
meghaltak már. Én vagyok az egyetlen élő tanú, ne maradjon hát örökre titok,
amiről tanúskodnom kell. Az ugyanis, hogy Szerén atya nem könnyelműen távozott
külföldre, itt hagyva híveit, hanem súlyos kényszer nyomása alatt menekült. Ez
az írás csak történelmi visszaemlékezés, az egyházüldözésnek ma már kiterjedt
irodalma van.
Itt és most kérek felmentéstor Tisztelt
Olvasótól a titoktartás kötelezettsége alól, az előző érvek alapján. Elmondta,
hogy az AVO nem akarja megsemmisíteni, sőt terveik vannak vele. Elismerik, hogy
kitűnő szónok, bárhol beszél, tömegek követik, lelkesednek érte. Azt akarják,
hogy tartsa meg a tömegek rokonszenvét, hallgassanak rá, de azt kell
prédikálnia, amit előírnak neki. Megfelelő rangot is adnak hozzá: Mindszentyvel
szemben ellenprímássá teszik. Így közreműködik egy másik irányzatú egyház
kibontakozásában illetve létrehozásában.
Ha nem vállalja, mártírt nem csinálnak
belőle, de akit legjobban szeret, özvegy édesanyján állnak bosszút. Ha ezt a
tervet valakinek elmondja, az is okot ad a bosszúállásra.
Ez volt a nagy titok. Nyilvánvaló, hogy
ezt az árulást nem vállalhatja, egyenesen nem utasíthatja vissza, ki kell
térnie előle. Gondolkodási idővel taktikázott. Az egyik ávós, akit cigánynak
néztem, belement és rávette a társát - aki nem cigány volt - kapjon még egy nap
gondolkodási időt, de semmi többet. Becsületére legyen mondva, Szerén atya úgy
látta, hogy ezzel egérutat akar adni számára.
Gyorsan kellett cselekedni, még a
harmadik találkozó időpontja előtt. Reggel a zárdában fölkerestem. A szobájában
volt már egy civil nyári öltöny; engem átküldött a szemben lévő boltba egy pár
42-es fekete félcipőért. /Vigyáztam, hogy portát figyelő rendőr ne lásson meg./
Tyukodi Paulin testvér szép rövid frizurát nyírt az akkor még viselt ferences
tonzura helyett.
Valaki
már megvette a vasúti menetjegyet Sopronig. Tamás G. Alajos atya taxit rendelt
a Rómer Flóris /Zárda/ utcai kultúrházhoz. Kis kézitáskával elindultunk a zárda
kertjébe vezető kis hátsó ajtón át - ezt hátha nem figyelik - a kert szélében,
a kultúrház romos részén keresztül. Ott engem megáldott és csak ketten mentek
tovább. Dr. Szabó Antal tanár elindult Sopronba.
Felkért szerepem itt véget ért. Láttam az
eseményeket, megismertem a kényszerítő körülményeket, a menekülés okát és
módját. Megbeszélésünk szerint jó ideig nem mutatkoztam a zárdában, sem a
ferences templomban. Senki sem tudta, hogy titokban a nővérem hűvösvölgyi
lakásában vendégeskedem. Ami személyem hosszú távú biztonságát illeti, meg
kellett tanulnom néhány címet és nevet – Soprontól Rómáig - hol és kinél
jelentkezzem, ha bajba kerülnék, ők fognak tudni rólam. Akkor nem lehetett
biztosan tudni, hogy - mint mondta - két hónap vagy húsz év lesz a számkivetés.
Akkor még sokan remélték, nem egészen alaptalanul, hogy a szovjet megszállás
tényleg ideiglenes jellegű. Egy szentképet hagyott emlékül, „Találkozzunk
Jézusnál” rájegyzéssel.
Egy hét múlva képeslapot kaptam
Nagyboldogasszonyból/ausztriai ferences zarándokhely/, aztán Svájcból, majd
Rómából. Amikor megírtam, hogy ledoktoráltam, válaszul egy csomag kávét küldött
az IKKÁ-n keresztül, természetesen álnevekkel.
Mostanában került a kezembe egy régi
brüsszeli magyar újság, melyben P. Szabó Szerén OFM magyar kápolnát szervez. Ez
lett a mai brüsszeli Magyar Ház magja. Hallottam, hogy Amerikába került,
Kanadában plébános és lapot szerkeszt, majd az USA-ban rendi tisztséget visel,
hogy már alig lát az öregotthonban, de a szülőföldről hozott ferences derű,
tréfálkozó kedve még így sem hagyta el. Többször hallottam halálhírét, míg
végül egyszer volt tartományfőnöke értesített a haláláról. A bácskai magyar ott
idegenben nyugszik egy örökké tevékeny, szerzetespapi élet után. Találkozzunk Jézusnál!
id.
Stoffán György
Bp,
2000. jan. 6.