"Nemessé a király tehet valakit, de székellyé csak
az Isten..." – mondta Ön
egykor, sok évtizede. Ha megengedi Kegyelmed, én kiegészíteném eme igazságát: Nem
csak székellyé, de igaz magyarrá is csak Isten tehet.
Ezzel szemben persze
sokan vallják magukat magyarnak manapság is, ám ez a „magyarnak vallás” sokaknál
erőst hibádzik. Mert a politika belepiszkít a legnemesebb emberi érzésekbe, a
hitbe, a magyarságtudatba, és mindenbe, ami érték, és ami az emberi faj, a
magyarság, székelység, a kereszténység féltett kincse. Ilyen kincsnek számít
kegyelmed is mindazoknak, akik magyarok. Mert „magyar az, akinek fáj Trianon” –
mondta Illyés Gyula. Aki átérzi a
magyarok, a székelyek fájdalmát, amelyet az elnyomás, az idegen hatalom, a
megszálló harácsolók szánnak osztályrészül mindazoknak, akik hűek maradtak a
szülőföldhöz…
Szülőföld… vajon hányan érzik ma e szó csodálatos terhét, súlyát és
felelősségét, édességét és megnyugtató voltát? Nem sokan Nyirőuram, - nem
sokan. Mert e fogalomba, annak gyönyörűségébe is belepiszkított a politika, az
ilyen-olyan eszme és pártelkötelezettség. S még valami: az a kommunista
diktatúra, amelyet Kegyelmed nem ért meg itt, de hallhatott róla 1953-ig. A
népet elbutította a proli ideológia, a gyűlölködés, az értékek szisztematikus
rombolása, az elnemzetietlenítés sötét korszaka. Ezért hőbörög Kegyelmed
porhüvelyének szülőföldjén való eltemetése ellen a sok, magát magyarnak – mi több!
– magyartanárnak nevező oktalan egyed. Én szerencsés vagyok e kérdést illetően,
mert sokat emlegetett magyartanárom, Kegyelmed kollégája, Benedek Elek unokája
abban a kommunista esztelenségben is volt olyan bátor, és nyolcadik osztályban beszélt
Uz Bencéről, s az ő „keresztapjáról”… és olvastuk a Szépmíves kiadásában azokat
a részleteket is Kegyelmed könyvéből az órán, amely részleteket magam is
elolvastattam fiaimmal.
Nos, most itt
állunk s pezseg a köz, mert van, aki Kegyelmedtől sajnálja a szülőföld édes súlyát,
mások foggal-körömmel harcolnak azért, hogy Udvarhely temetője legyen Kegyelmed
végső otthona. Mert e kérdésbe is belepiszkított a politika. Szégyenteljes
tiltakozások, lángoló szózatok pro és kontra. És látom magam előtt, hogy
kegyelmed ott ül a Mennyei kávéház teraszán, s együtt mosolyog ezeken a földi
ostobákon Wass Alberttel, Benedek Elekkel, Tamási Áronnal és sokakkal, akiktől
távol állna e vita és e politikai elmebaj. Kegyelmedék ott fenn talán
csudálkoznak is mindezen, mert az Önök korában bizony nem voltak efféle félbolond,
nemzetellenes és aljas viták. Ha voltak, voltak olyanok is, akik leállították
az eszementeket…
Politika. Igen, ez az, amely miatt és által háborúzik ma magyar a magyarral.
Politika, amelynek áldozata sok értékes ember, ami miatt Kegyelmed csodálatos
írásait sem olvashatta és ismerhette meg több generáció. Mondják, Ön nyilas érzelmű
volt. Kit érdekel… Ön írt. Ön egy olyan korban lett kényszerből politikus,
amely kor bármelyik oldalát nézzük is, ártott, mert az emberség és az
emberiesség háttérbe szorult. Háború volt, s egy megcsonkított, sárba taposott
ország érdekeiért az ördöggel is érdemes volt szövetkezni. Ön megtette… De csak
így magunk között kérdem Kegyelmedet Nyirőuram: - mennyivel jobbak azok a
gazemberek, akik az ország értékeit önszántukból és jobbára saját boldogulásuk
érdekében eladták, a „nagy szövetéség” parlamentjében Magyarország ellen
acsarkodnak, s „moslékzabálónak” titulálják a nemzetet… és használati utasítást
írnak „hogy bánj a magyaroddal”… címmel. Milyen magyarok és milyen írók, milyen
eszmét szolgáló senkik azok, akik ma Kegyelmed végső nyugalma ellen hadakozva
ártanak a magyarságnak, hazudozásaikkal köpködik a nemzetet, az országot, s Erdélyt?
Bolondéria ez az egész Nagyuram! Az Ön nyilassága és ennek a söpredéknek a
hazaárulása között olyan a különbség, hogy azt meghatározni sem lehet. Ég és
Föld…
Ha ott van épp a
mennyei kávéházban Márton Áron, Boros Fortunát vagy Teleki Pál Gróf, akiről
máig hazudják, hogy öngyilkos lett, beszéljék meg Kegyelmetek milyenné lett
Magyarország, s milyenné lett Székely udvarhely polgármestere. S ha tudnak
odafentről, hát segítsenek nekünk, mert Kegyelmeddel együtt lassan-lassan az
egész nemzetet kitiltják a Kárpátok gyűrűjéből, s lesznek olyan „magyarok”,
akik ennek örvendezni fognak, mert hát a magyar „fasiszta, antiszemita,
nacionalista és gyűlölködő” és még a sírhantja is zavarja a szabadosság és a
beteges hajlamok elvbarátait. Tény persze, hogy a nem kommunista és liberális
söpredéken kívül van egy másik söpredékünk is e csonkává vált hazában… s ez a
söpredék is az Ön nevével harcol amolyan igazi gyűlölködő és nyilas
hangvételben, zsidózva, de éppen olyan keresztényellenesen, mint az előbbi
kettő. Ők azok, akik Önt, Horthy Miklóst, Zadravecz Istvánt vagy Márton
püspököt is lejáratják, hiszen írásaikban és beszédeikben a saját pallérozatlan
és primitív stílusban emlegetik Kegyelmeteket, s nyitott kapukat döngetve, mint
a részeg prolik ordítozzák, skandálják azokat a jelszavakat, amelyek már a
maguk idejében is szalonképtelenek voltak. Ezek nem látják, nem akarják látni,
hogy ők a haza és a nemzet legnagyobb ellenségei, mert nincs diplomáciai
felkészültségük, s erre igényük sincsen. Nekik a gyűlölet és az erre épített
politikai előmenetel számít. Ők a legjobb partnerei a kommunista és liberális
hazaárulóknak.
A normális ember
viszont nem pártoskodik, nem ideologizál, mert a normális magyar, keresztény
embernek egyetlen ideológiája van: a Máriának felajánlott ország és az abban
élők békessége, egymás iránti szeretete. A normális keresztény-magyar ember nem
keresi a múltban gyökerező és régen semmivé vált ellentéteket, nem acsarkodik, hanem
az érték múltbéli mezsgyéjén igyekszik új és új értéket teremteni a nemzet és a
haza javára.
Művész, író, költő
ne legyen politikus! Mert a politika - mint ma Kegyelmeddel kapcsolatban is -, ok
lehet a hazugok, a hazaárulók és a megszálló ideiglenes főhatalom kezében. (Mindaddig
ideiglenes, amíg van, akinek fáj Trianon!)
Megszálló főhatalom… igen, Nyirő Nagyuram… még mindig ott
vannak, s egyre jobban hígítják a még megmaradt székelységet, s felvásárolják a
gyenge, magyarnak alkalmatlan árnyékszékelyeket is, akik aztán, mint a féreg
rágják a múltat, a jelent és a jövőt. Ma Bukarest is hisztériázik, mert az Ön
hamvainak szülőföldbe helyezése számukra politikai rendezvény. Ezt sugallták
oda a magyarországi árulók, s Udvarhely gyalázatos szellemiségű és nemzetét
rugdosó, kollaboráns polgármestere. Kegyelmed nyilas volt és antiszemita – hazudják
immár ott is, miközben Isten tudja hány műhelyükben faragják állami
megrendelésre Julius Maniu új szobrait. Ők tudják… mi nem foglalkozunk velük,
mert lelkünkben nem vesszük tudomásul az 1920-as döntést. Erdélybe hazajárunk mai
is, és hazajárnak majd unokáink is. Azonban jó érzés, hogy félnek Kegyelmedtől.
Egy halott géniusztól, akinek szelleme éppen úgy él Erdélyben és az egész
Kárpát-medencei magyar hazában, mint amennyire bizonyos, hogy Ön odafentről
mosolyog ezeken a balga és erkölcsileg minősíthetetlen emberi korcsokon. Kegyelmed
mosolyog… mert mindent leírt, minden megmondott előre. Ön tudja, hogy csak egy
kávét kell kérnie ama csillogó mennyei kávéházban, s mire Tamásival való vitája
közben kiissza, addigra Magyarország és a magyar nemzet ismét bokrétává lesz
Isten kalapján. Mert amit 1945. óta kapunk a Fennvalótól, az bíz’a jogos
büntetés… de a büntetés egyszer lejár. S azt, hogy lejár már érzik az Ön ellen
balgán acsarkodók, érzi az ideiglenes bukaresti főhatalom, s megérzi a kollaboráns,
tanulatlan hűbéres is, az udvarhelyi polgármester… aki legelőször érzi majd meg,
mi jár a nemzetárulónak.
Most egy időre búcsúzom
kegyelmedtől, s kérem, hogy toborozzon odafönn, s adjon jelet Kegyelmed, ha
megvan az égi sereg, amely nekünk idele’ erőt és tisztánlátást küld. S ha
Kegyelmed rávenné a fentieket, hogy imádkozzanak is e megmaradt, és ezer
oldalról szorongatott, megalázott nemzetért… hát bíz’ az sem ártana…