Minden
évben szomorúsággal tölt el március 15-e. Szomorúsággal, mert nem ismerheti meg
a nemzet március 15-e eredetét, értelmét, történelmi előzményeit és a tényeket.
Nem fogok most történelmi visszatekintést írni, mert nem ez a tisztem. Mindössze
annyit tennék ehhez az ünnepi hangulathoz, hogy 1848. márciusi ifjúsága, majd a
fegyvert fogó hadak eufóriája épp úgy átverés eredménye volt, mint a későbbi szintén
elbukott forradalmak. Máig.
Miért
vagyok most különösen szomorú? Mert vergődünk. Vergődik a magyarság, vergődik a
magyar kormány, vergődik a világ, s a katasztrófa, amely a magyarok egyetlen
igazi rokonnépét érte, egy drámai és vissza nem fordítható folyamat kezdete,
amelyet nem lehet megállítani. Emellett az arab világban tapasztalható
feszültség is aggasztó, mert nem tudjuk ki és miért, milyen céllal tüzeli a politikai
hangulatot, s milyen elkeseredett és meggondolatlan válasza lesz erre a
felkeléssorozatra a buktatandó arab vezetőknek, diktátoroknak. Szomorú vagyok,
és nem érzek ünnepet, nem tűzök ki kokárdát, mert a mostani időszak, a mai beteg
és gyűlölködő világpolitika nem az ünneplés időszaka. Azért is szomorúságot
érzek, mert a világ nemhogy felismerné az egyetlen gyógyírt, amely megoldáshoz
vezethet, de egyre inkább eme gyógyír ellen – Krisztus és az Ő tanítása ellen –
fordul.
A
magyar belpolitika is szomorúsággal tölt el, hiszen ezernyi rendezetlen ügyet
látok, és egy nagy figyelmeztetést is, miszerint Dunaújvárosban az MSZP győzött
az időközi választáson. Ez pedig egyrészt azt jelenti, hogy a nép, a társadalom
egy része még mindig nem érti – és ez a része soha nem is érti meg -, hogy a
nemzeti léttel, a hazával, a magyarság jövőjével játszadozik… Másrészt
figyelmeztetés arra nézvést is ez a dunaújvárosi győzelem, hogy az összetartás
hiánya végzetes lesz három év múlva! Ugyanis Dunaújvárosban a jobbik segítette győzelemre
az MSZP-t. Ez, több mint tévedés. Ez, a nemzet elleni bűncselekmény. Nem
ünneplek tehát idén sem, mert nincs mit. Ha emlékezem, akkor a Pilvax falára
vetődik Arad gyászos kontúrja… az, az októberi nap, amelynek hajnalán a magyar
szabadságért – látva a mai kort és a mai magyarságot - fölöslegesen adta életét
tizenhárom hős tábornok, akik közül csak kevesen voltak magyarok. Amikor
emlékezem, és látom a Kossuthot éltető tömeget, eszembe jut, hogy ki is volt ez
a ma balgán éljenzett üzengető… aki, mialatt Aradon akasztottak, szabadon élt,
mert gyáván elmenekült Magyarországról. Eszembe jut Széchenyi István is, aki
nem önkezével vetett véget életének – mint tanítják hamisan, hanem a "haza bölcse" és az Udvar tudtával (megállapodásával) végeztek vele, mert a
Kiegyezésnek útjában állt.
Nemzeti
dal? Pilvax? Múzeum lépcsője? Petőfi! Róla is eszembe jut, hogy a
történelemhamisítók nem engedik azonosítani a rabként orosz földre elhurcolt,
sebesült költőt, s nem engedik, hogy a nemzet legendás rímfaragója méltó temetést
kaphasson szeretett hazájában. S amikor hallom egy-egy megemlékezésen, hogy a
Nagyméltóságú Helytartótanács, akkor nem a budai 1848-as helytartótanács jut az
eszembe… Csakhogy, a helytartótanács helyett ma a világ méltóztatik remegni. A
föld is remeg, az emberi lélek is megremeg, látva azt az iszonyatot, aminek a
végén „aradi” áldozatai leszünk. Mert a gyűlölet, a rablás, a bűnözés, a
pénzhajhászás, a vallási köntösben szerveződő, de világi, az EU-s támogatások bezsebelésére
alakuló egyesületek és társulások, az erkölcstelenség, az abortusz szabadsága,
a gyógynövények betiltása, a disznóknak előírt játékszerek, s a csirketartás
elmebeteg szabályai megremegtetik a még ép lelket. A döbbenet remegése ez,
látva a hazugságokat, tapasztalva azok hatását, és tudva – bár az ostoba
vélemények miatt és azoktól félve, ki nem mondva -, hogy Isten büntetése
mindaz, amit a természet ránk mér.
Igaz,
vannak jó jelek is. Készülőben van egy új alaptörvény, amely bár ma még hiányos
- s ha így marad semmit sem ér -, de ha kibővítik, akkor bizony elégedettek
lehetünk. Hiszen benne van a jogfolytonosság elve, a Szent Korona-tan, s több
olyan cikk amelyek – ha be is tartatnak majd – biztonságot és büszkeséget hoznak
a magyarságnak.
A
Katolikus Egyház feje is végre kimondta, amit ki kellett mondania: - Nem a
zsidóság, hanem egy szűk politikai zsidó csoport feszítette meg Jézust. Mint
ahogy nem a magyarság felelős a holocaustért – persze ezt már én mondom – hanem
egy szűk politikai csoport. Csak az a baj, hogy a szűk politikai csoportok mindig
megússzák, míg a nemzetek, a népek megbélyegzettek maradnak.
A
szűk politikai csoport jó néhány tagja még ma is szabadlábon van és lázít a
fennálló rend ellen(!)noha ők okozták Magyarország mai drámai helyzetét, ők
lopták és lopatták el a pénzt, ők vették fel a rabszolgává tevő világbanki hiteleket…
s ők lövettek a népbe 50 év után megtorlásul 1956-ért. Ám, nem az ő bűneikről
tárgyal a magyar bíróság, hanem azokéról, akik eme gazemberek ellen léptek föl.
Mit ünnepelünk? Ha emlékezetem nem csal, akkor 1948-ban Táncsics Mihály
kiszabadult, mert akkor és ott forradalom volt! Nem ünneplek tehát, hanem
imádkozom inkább. Egy őrült és velejéig hazug világban, hazug országban, hitetlen,
de magukat kereszténynek valló némely politikai vezetők láttán és ünnepi
hazugságaikat hallva nem ünnepelek!
És
állandóan felmerül bennem a kérdés: milyen jogon énekeljük mi azt a dalt, amit
himnuszunknak tudunk? Milyen jogon szabjuk meg Istennek, hogy hagyja abba a büntetést,
hiszen megbűnhödtük már a múltat, s jövendőt? Miért kell nekünk a háromszínű
48-ban kialakított zászló, amikor volt és van a magyaroknak zászlaja. A Máriás
fehér zászló… s ehhez himnuszunk is volt: „Boldogasszony anyánk!”… De nem
sorolom, hiszen úgyis hiába. Ki érti, és ki akarja megérteni, miről beszélek
2011 márciusának idusán? Senki! Mert soraimat olvasva csak azt értik meg sokan,
hogy lám, megint a magyar ünnep ellen beszél, magyarellenes, nem lelkesít,
hanem lehangol... Ám én is felteszem a kérdést: Lehet-e ünnepelni addig, amíg „testvér
testvért, apát fiú elad”… Lehet-e ünnepelni, akkor, amikor a hatalom nem rendet
tesz, hanem elődjének rossz politikáját folytatva álszeméremmel, liberális
ostobaságokat hangoztatva generálja a rendetlenséget, a káoszt, pártolja a
bűnöst és bünteti a rendet akarókat. Lehet-e ünnepelni akkor, amikor az nők
szabadon ölhetik magzataikat egy kihalóban lévő nemzet körében, az ölni nem
akarók TB járulékából? És miért ünnepeljek együtt azokkal, akik utálják a
nemzetiségeket… hiszen én is nemzetiségi – sváb – vagyok, akinek ősei
évszázadokig építették Magyarországot, de a magyar alkotmánytervezetben – Novák
Előd előzetes parlamenti normakontrollja alapján – nem szerepelhetnek.
Nem
ünnepelek, és sorolhatnám az okokat oldalakon keresztül, de nem teszem. Szomorú
vagyok, mert ahogyan ma a világ kinéz, kár volt érte egyetlen csepp vért is
ontani. Mert Jézus vére, a Megváltó Vér is megtagadottá vált, az Ő szenvedései sem
hatják meg a lezüllött és hitét vesztett társadalmakat. Ahogy Pál arra
sarkallta „olvasóit”, hogy szeressék egymást, most az ünnep előtt én azt mondom:
- térjetek vissza Istenhez, Jézus Krisztushoz, mert Ő az egyetlen lehetősége a
ma emberének. Az ünnep az imádság legyen, s a hazug politikai beszédek helyett
a hegyi beszéd mutasson irányt. Vissza tehát az Úrhoz, mert nem Ő fordult el
tőlünk, hanem mi fordultunk el tőle. Ha keressük Őt, és hívjuk, ha megbánjuk
bűneinket és rászánjuk magunkat az Isten-keresésre, megmenthetjük a hazát a
Máriás zászló alatt… Ha nem, elpusztulunk, mint a kóbor kutyák. A nemzet
megszűnik és senki mást nem okolhatunk, mint önmagunkat. Ugyanis eleink – mint március
15-én oly sokan a mai semmittevők közül elmondják – valóban megtették a magukét
Magyarországért. Hit nélkül azonban méltatlanok vagyunk a magyarságra, arra,
hogy szabad és erkölcsös hazánk legyen, s minden hősre, aki valamikor is tett
ezért a nemzetért, ezért a hazáért, akár nemzetiségiként, akár – bár ebből igen
kevés van – törzsökös magyarként. Így, imával és méltósággal, szeretettel, és
megtisztulás örömével, de legalábbis vágyával kellene ünnepelni március 15-ét. S mert ez nem így lesz idén sem, szomorú
vagyok. A pusztulást látva nagyon szomorú. Mert tudom, élhetnénk boldogan és örömmel,
hitben és felszabadultan… de nem akarunk! És ez az út – ismétlem – egyenesen "Aradhoz" vezet.