Voltak ilyen „megtagadók” 1956-ban is, a diktatúra idején, nevüket ma márványtábla őrzi az LB épületében. Ma meg, ugye, demokrácia van, a márványtáblák majd később készülnek…
Nyilván ezeknek a nyilatkozatoknak tudható be, hogy Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke a nemzeti hírügynökségen keresztül üzent: „Nem fogadható el, ha parlamenti vizsgálóbizottság konkrét bírói döntéseket kíván felülvizsgáltatni és egyes bírákat felelősségre vonni, ez az igazságszolgáltatás függetlenségét csorbíthatja.”
Ha most eltekintünk attól a következmények nélkül maradt „apróságtól”, hogy százharminchét embert igazságtalanul zártak börtönbe és fosztottak meg legalapvetőbb alkotmányos alapjogától, a személyes szabadságtól, akkor azt mondhatjuk, hogy az elmúlt esztendők szörnyű bírói tévedéseinek erre kell felhívniuk a figyelmet: valami nincs rendben a független magyar igazságszolgáltatásban. Ez a valami pedig az, hogy a bíróságok az 1997-ben megalkotott törvény óta, lényegében, ellenőrizhetetlenné és kritizálhatatlanná váltak. Úgy is fogalmazhatnék: hiányzik a bíróságok működésének társadalmi kontrollja. A nyilvánosság hiányában pedig, úgy tűnik, nincs belső késztetés a bírósági szervezetben az ítéletek kritikai elemzésére. A mundér becsülete mindent felülír.
A bíróságok szerkezetéről és igazgatásáról szóló, 1997-ben megalkotott törvény életbe lépése óta a kontroll hiánya olykor égbekiáltó, a bíróságok saját munkájukat ellenőrzik, önmaguk felügyeletét látják el.
Ezzel szemben még egy parlamenti képviselő se merészeljen fellépni (lásd Révész Máriusz megnyilatkozását), mert a független hatalmi ág képviselői – Révészt idézve – megsértődnek. Maradva a konkrét esetnél, egy bíró – akinek egyébként csak a törvény és a lelkiismerete parancsol – függetlenségét nem az sérti, amiről a főbíró beszél, hiszen a népfelség elve szerint egy parlamenti képviselőnek nemcsak joga van a véleménynyilvánításhoz, hanem az alkotmány szerint kötelessége is ez. Ellenben ha valakik „eligazítást tartanak”, és ezt a bírói szervezet nem vizsgálja ki, nem tesz ellene, akkor bizony csorba esik a független igazságszolgáltatás tekintélyén. Sőt nem csak csorba esik, ez – s a hasonlóan következmények nélkül maradó súlyos tévedések – alá is áshatja a közbizalmat a demokrácia végső menedékében, legfontosabb intézményében.
Baka András ugyanis ez ideig nem cáfolta meg Révész Máriusz nagyon súlyos, a bírói függetlenséget valóban sértő állítását.
Azt is mondhatnám: ahogyan 2006 őszén – Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány cinikus megjegyzésével élve – a rendőrökről leestek az azonosító számok, úgy most azokról a bírókról esett le az erkölcs álarca, akik ezeket a következmények nélküli ítéleteket meghozták.
Sőt, ahogyan Demszky kitüntette Gergényit, a bírói szervezet is kitüntette azt a csoportvezető bírót, aki a futószalagon történő letartóztatásokat instruálta, aki „eligazított”, ráadásul a megtorló ítélkezésben részt vevő bírák is elismerésben részesültek.
Ez a bírói szervezet nem szűrte ki azt sem, hogy egy olyan bíró is ítélkezzen 2006 őszén, aki korábban a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályát vezette, nyugdíjazását követően onnan igazolt a bírói karba, esetében tehát az elfogultság legalábbis felvetődhetett volna.
De ne ragadjunk le: a móri tévedés vagy a Kulcsár-per tanulságainak levonásáról sem értesülhetett a közvélemény. A Kulcsár-perben elsőfokú ítéletet hozó bíró a törvényben rögzített hatvan nap helyett nyolc hónap után küldte meg az írásos ítéletet. Emiatt a kilencedrendű vádlottal szemben hat hónapig jogalap nélkül maradt fenn a lakhelyelhagyási tilalom. A sokmilliárdos brókercsalásban még a bűncselekmény minősítését sem sikerült eltalálnia a bírónak. A következmény pedig csak annyi volt: a hibázó bírót a Legfelsőbb Bíróság tagjává nevezték ki.
Forrás: Magyar Hírlap