1956 … A sok ezer Kossuth téri halott üzenete!

 

(…) Mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsők vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, s mindig újra saját erőnkből kellett felemelkedést keresnünk. (…)… tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-től, egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a tagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegét ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. (…)… ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte (…) a mi gondunk.A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniök. (…) Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. (…) Ugyanebben a minőségemben továbbá megemlítem, az ország hat és fél millió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból és az Egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik. (…) 

(Részlet Mindszenty József rádióbeszédéből, 1956. november 3.)

***

 

Csak néhány gondolatot idéztem az 1956. november 3-án este elhangzott, de évtizedek óta szándékosan nem említett Mindszenty-rádióbeszédből. A prímás másnap az amerikai követségre volt kénytelen menekülni, ahol 15 évet töltött belső száműzetésben. E 15 év alatt számos alkalommal próbálták kicsalni és letartóztatni Kádár belügyesei, de ez nem járt sikerrel. Volt, akit papként vettek rá a Mindszenty-ellenes cselekvésre, de inkább saját életét oltotta ki a követség mellékhelyiségében, minthogy bíborosát, Esztergom érsekét megölje. A követség épületében jobbára biztonságban volt, miközben az állandó katonai és rendőri egységek, még a csatornából is figyelték az épületet. Végül arra kényszerítette a Vatikáni külügy, kiegyezve Kádárral, hogy hagyja el Magyarországot. A távozás is krimibe illő történet, amelyre itt nem térek ki, mert Sum paratus című könyvemben szerepel. Most kizárólag 1956-ra kívánok emlékezni… arra az 1956-ra, amelynek részleteit máig elhazudják, felelőseit nem nevezik meg, s az áldozatokról is keveset tudunk, mert az igazi adatokat titkolják, amint Kéri Edit könyvét is, amelyek raktárak polcain porosodnak… ha őrzik még egyáltalán azokat.

 

A „Kik lőttek a Kossuth téren ’56-ban” című könyvre gondolok, amelyben a néhai közismert színész-kutató-írónő részletesen tárgyalja a Kossuth téri eseményeket, a felelősök és a végrehajtók nevét, de azt is felfedi könyvében, hogy nem csupán néhány halottról kell emlékeznünk, hanem ártatlan ezrekről, akiknek az életét az ÁVH a háztetőkről géppisztoly-sorozattal oltotta ki. Ma sem elbagatellizálható az október 25-iki véres esemény, annál is inkább, mert megismétlődött… Ugyanazon szellemiség alapján, kereken ötven évvel 1956 után. Gyurcsány Ferenc is emberiség ellen követett el bűncselekményt, s ugyanúgy nem volt számonkérés, mint a rendszerváltást követően ’56 miatt. S ma, 2021-ben ismét ennek a vérgőzös politikai szellemnek az árnyékában kell élnünk, de ma már áthat mindent ez a gyűlölködés. A kultúrát, a karhatalmi szerveket, a jog templomait, és a társadalom nem kis hányadát. Mert az emberi tulajdonságok magukban hordják az irigységet, a kapzsiságot, s azt, hogy a hazugság elfogadása édesebb, mint az igazság belátása. És, ha a hazugságok alapján lehet támadni bárkit, akkor azt örömmel teszik meg azok, akik ennek a korcs világnézetnek az istentelen logikája alapján odacsapódnak ehhez a lélektelen söpredékhez.

 

Miért is idéztem Mindszenty hercegprímás néhány gondolatát? Mert ma is éppen olyan problémákkal küzdünk, amint akkor, 65 évvel ezelőtt. Olyan kívánalmak fogalmazódnak meg a társadalomban, amelyek akkor, mintegy a szabadságharc kirobbanását generálták, de máig megoldatlanok. Mintha egyhelyben topognánk, hiszen a bűnösök szabadon, a szemünkbe röhögve élik a világukat, fenyegetőznek, hatalomra törnek a megszokott hazugságaikat szajkózva, míg az áldozatok még mindig csak halkan emlegetik saját sérelmeiket. Abnormális helyzet! Sok ezer áldozata van 1956 októberének és novemberének. És amennyi áldozat, annyi titkolózás és hazudozás… Dokumentumok tűntek el levéltárakból, és a véreskezű gyilkosok ellen egyetlen bíróság sem hozott bűnöket megtorló ítéletet.

 

Valamiképpen tehát, ma is 1956-ban élünk… a szabadságharc nem múlt el, nem ért véget, csak a folytonos megtorlást tapasztaljuk, mint 2006-ban is. Mert a magyarságot megfertőzte az állandó beteges szellemiség, az Európához való tartozás beteges kényszerképzete, s ez megosztja a társadalmat. A fiataloknak ma már 1989 is történelem, s mi, akik megéltük, részesei voltunk és egy darabig hittünk is benne, nap mint nap csalódnunk kell. Hisz az is csak egy ordas hazugság volt ugyanazoktól, akik 1848-ban, 1956-ban és 2021-ben is hazudtak a világnak, hazudnak nekünk. „És mi mégis láncot hordunk” – írja Petőfi… azaz, és mi mégis, és továbbra is valljuk a beteg gondolatot, miszerint Európához akarunk tartozni. Csakhogy: az az Európa ma már nincs, szemben azzal a sok tízmilliós rokonsággal, amely Ázsiából máig felnéz ránk, mert nem tudja, hogy egy forradalom és szabadságharc közepén, 1956 óta a megmaradásunkért küzdünk, miközben európai „szövetségeseink” az életünket akarják kioltani, nemzetünket akarják, a pozsonyi csata korában megfogalmazott szlogennel („decretum…Ugros eliminandos esse”) megsemmisíteni, és erre, mint mindig, találnak partnereket – igaz, nem magyarokat, csak magyarul beszélőket – hazánkon belül is.

 

Mindszenty bíboros-prímás szavai tehát máig érvényesek, szellemisége és hazaszeretete ma is példakép kell, hogy legyen minden magyar számára. Mert ma kormányostul és mindenestül el akar nyelni bennünket a vérgőzös, bosszúálló és kegyetlen Európa, ránk szabadítva az idegeneket, elsöpörve azt a népet, vagy annak a népnek a maradékát, amelynek elődei több tízezer éve élnek a Kárpátok gyűrűjében, és Krisztus áldozatát elfogadva, keresztényekké váltak.

 

1956 sok ezer áldozata, a Kossuth tér vérrel itatott földje megköveteli tehát, hogy azokat az elvárásokat igenis megtegyük, hogy végre ne az állandó rettegés és félelem szellemében éljünk, hanem erőt mutatva, hittel álljunk ki nemzetünk megmaradásáért, szakítva a beteges kényszerrel, az Európához való tartozás lázával. Mert a mai sötét európai világban, sok százmillió keleti rokonunk, testvérünk léte új fénnyel áraszthatja el a Kárpátok gyűrűjét, s adhat új reményt és békességet népünknek, nemzetünknek, Istenbe vetett hitünk által. Mindszenty 1956-os beszédének szellemében! Örökre leszámolva a külső és belső ellenséggel.

 

Ez az üzenete 2021-ben a több ezer – az ÁVH, azaz Gyurcsány szellemiségének elődei által kivégzett – Kossuth téri, és a szabadságharcban elesett összes magyar áldozatnak.   

 

Stoffán György

Uraim! Nem volt érdemes...

(Fotó: Székely Hírmondó)

Tábornok Urak!

Önök ott állnak hajnalban a bitó alatt, ki-ki büszkén, ki-ki lelkileg, testileg megtörve. Az áruló magyar tiszt – Tichy – alig várja, hogy kimondhassa: - „Istennél a kegyelem'... – és alig várja, hogy reccsenjen a csigolya, és Önök Uraim irgalmatlan szenvedések közepette kiszenvedjenek.

Ha Önök - Tábornok Urak - láthatták volna előre, mit történik majd ebben az országban az Önök áldozatvállalása után, bizonyára soha nem álltak volna a magyar szabadságharc katonai vezetésébe, s főleg a halál eme formáját utasították volna el, borzadva a következő generációk lélektelen hazaárulása okán. Nézzenek körül az Urak ma abban az országban, amelynek a térképét elképzelni sem tudták volna 1849. október hatodika hajnalán, földi életül utolsó napján: – Nos, ez a térkép semmiben sem tükrözi annak a Magyarországnak a képét, amelynek a szabadságáért Önök harcoltak, s amelyért Önöket a hóhér ott, a létra tetején kampóval, kötéllel a kezében várta. Mert ez az ország annak csupán egyharmad része. Az a híd, amelyről Bem beszélt – elveszett, s elveszett vele a Haza is! Gondolják meg Urak, érdemes-e ott állniok e hűvös hajnalon a vár mellett, az alacsony tetőgerendákból hevenyészett akasztófáik alatt. Pillantsanak be Urak, a mai magyar parlamentbe, s nézzék végig micsoda alja nép árulja a hazát ellenzéki politikusként, s kik gyakorolják a hatalmat Pest-Budán egy lerongyolódott, hitét, hazaszeretetét, s lassan hazája egészét vesztett nép fölött, amelyet állati sorba hajtott annak a népnek a pénzügyi söpredéke, amely nép fia - Kegyelmeteket is odaparancsolta ítéletével a vár tövébe. És ezt a söpredéket szolgálja a mai magyarnak mondott parlament, engedve, hogy pusztulásunk mind nagyobb mérteket öltsön. Mint az állatokat, karámba tereltek sokadszor. Deák kergette a Kiegyezés labanc karámjába és karmai közé népünket, s az Udvar, amely az Önök köteleit verette egymásra uszította – mint az Önök nemes szabadságharca alatt is – a velünk, magyarokkal együtt élő nemzeteket. Majd az Önök gyilkosa, Ferenc József belekényszerítette Hazánkat egy háborúba, amelynek kimenetelét is annak a népnek a bankárai döntötték el, amely népből a nemzetünket gyűlölő Haynau is származik.

E háborút követően egy aljas hazaáruló csoport gyilkosságsorozatot rendezett Magyarországon. Héber feliratú táblákkal tüntettek a magyar Parlament előtt és az országot végigjárva páncélvonatjukon, akasztották a magyart, a keresztényt, a parasztot és a földesurat egyaránt. A bankárok felosztották Magyarország területét a favágó, írástudatlan, végtelenül buta és hazug tutajépítő tótok, a Zalatnán és Gyulafehérvárott – többek között Andrei Saguna lázításának tudhatóan - magyarok ezreit legyilkoló gyilkoló oláhok, a Zentát magyar fejekkel „feldíszítő' rácok, s a háborúba minket erőszakkal bevonó labancok között. Csak halkan jegyzem meg, hogy az Önök által is ismert oláh pap-politikusnak, Saguna Andrásnak, ma a magyar kormány engedélyével szobrot állíthatnak az Erdélyt és a Partiumot megszállva tartó oláhok Aradtól – azaz az Önök kivégzőhelyétől nem messze – Gyulán. Dermesztő hazaárulás, miközben a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumot a jog sárba tiprásával ismét elevették a megszálló oláhok a magyar református egyháztól, s azokat, akik törvényesen visszajuttatták néhány éve a jogos tulajdonosnak, az oláh jog börtönre ítélte! Ahogyan napjainkban, amikor két református püspök ellen ügyeskednek eljárni a tolvaj oláhok... 

Országunk tehát, 1920. június 4-én harmadára zsugorodott, népünk létszáma kevesebb, mint felére csökkent. Igaz, volt egy nemes lelkű és a hazáért élő – Önökhöz mindenben hasonlatos – vezérünk, Horthy Miklós kormányzó úr, aki az európai politika zavaros és drámai időszakában is Magyarország és a magyar nép érdeki mellett harcolt, s vissza is vett – bár iszonyatos áron és nagyon rövid időre – valamicskét az elrabolt területekből. Az öröm csak négy esztendeig tartott. A háborút ismét – Haynau népe segítségével – ellenségeink nyerték meg. És az orosz cárt meggyilkoló ócska söpredék vetette rá vérszomjas, értékeinket romboló önmagát maradék Hazánkra, s még három falut is elraboltak tőlünk a magyar koronázó város, Pozsony hídfőjeként, 1947. február 10-én. Asszonyainkat megbecstelenítették, papjainkat lemészárolták, iskoláinkat bezárták, szerzeteskolostoraink lakóit elkergették, házaikat az enyészetnek adták, politikusainkat kivégezték, s a népet az orosz tajgára vitték kényszermunkára. Nemességünket, a haza ezer éves támogatóit és fenntartóit megölték, elüldözték, s kastélyainkból terményraktárakat csináltak. Értékes könyvtárainkat a söpredékhad elrabolta, s raktáraik pincéiben rothasztotta fél századig. Nem maradt értelmiségünk, nem maradtak vezetésre alkalmas politikusaink, hanem az a réteg vette át a vezetést, akit Önök hazaárulás miatt egytől-egyig – teljes joggal – felakasztattak volna. A dolgozni gyűlölők, az értelmet és a Hazát semmibe vevők, a nemzetközi szabadkőművességet kiszolgálók, a hullagyalázó rablók országává lettünk, s bár sokan ragaszkodunk erkölcsi normáinkhoz, hitünkhöz, magyarságunkhoz, e söpredék eszmeiségében nevelt fiatalságunk immár e csonka Magyarország jövőjére pontot tett. Az egyházak elvesztették szerepüket a nemzeti és hitbéli nevelés terén, s megosztottá váltak, mert árulók lepték el szent helyeinket, mint Isten szolgái... és az igazakat félreállították. Iszonyú bűnök, mint a daganatos betegség támadta meg népünket a Haynauk népének e kis országban való hatalomra jutásával. Jól példázza ezt egy 1948. október hatodikai kivégzés, amikor szintén tizenhárom magyar tábornokot végeztetett ki Rákosi (Rosenfeld) Mátyás, Haynau kései hitsorsos utódja.

Aztán fellázadt a nép tizenegy évvel e korcs szellemű és erkölcsű proli, hazaáruló söpredék hatalomra jutása után, de mint az Önök szabadságharcát, ezt is leverte a keleti lélektelenség, a magyarországi hazaárulók kérésére az orosz hadsereg... És ezután Urak? Olyan árulás következett, amihez fogható volt már ugyan e honban, de arra nem volt még példa, hogy ezt magyar vezetők - Kádár (Csermanek) János és Biszku Béla - rendelte el, túllicitálva azt a megtorlást, amelyet Moszkva követelt e mocskos gyilkos és hazaáruló szocialista ámokfutóktól. Öltek, kínoztak, börtönbe és kényszermunkára vittek tízezreket, majd kivégezték a forradalom miniszterelnökét... mint Batthyányit a pesti Neugebaude-ban... Önök után néhány órával. És jött egy kor, amelyben ma élünk Tábornok Urak. És ez a kor a legveszedelmesebb. Mert azt hirdetik, hogy szabadok vagyunk, de ilyen bilincset soha nem hordtunk kezünkön és lábunkon, lelkünkön, hitünkben és érzelmeinken. A gyűlölet szállta meg Magyarországot szerte a Kárpátok gyűrűjében. Mindenünket eladták azok, akik 1956 után öltek, 89-ben pedig rendszerváltást hazudtak..., s ránk uszították a cigányokat, zsidókat, a fajtalankodókat és ezek erkölcstelen és vak liberális és szocialista támogatóit. Kérdezhetnék Önök Tábornok Urak, hogy: a nép miért hallgat? Nem hallgat, de nem talál meghallgatásra sem a földön, sem az égben. Ha békésen ünnepel, és emlékezik, akkor is belelőnek, lovakkal tapostatják őket, kezüket eltörik, szemüket kilövik a szenny-hatalom utasítására, s e megtámadottakat még a bíróságok is elítélik a hatalom parancsénak eleget téve. Pár év múlva egy másik hatalom parancsára pedig ismét másképpen ítél ugyanaz a bíróság… Mert itt, abban a Magyarországban, amelyért Önök önként meghaltak, lehet gyermekeket, öregeket, családokat egyaránt sújtani aljas törvényeikkel, amelyekkel kirabolják a nemzetet, és a kormányainknak parancsokat osztó bankok saját zsebükbe teszik az ellopott pénzt, utcára teszik az általuk félrevezetett emberek ezreit... Nem hallgat a nép Urak, de a nép nagyobbik része ostobán és értékeit és előmenetelét (mundérját és pénzét) féltve elárulja a nemzetért küzdőket, akikért manapság már fizetnek is az ellenzéknek nevezett ellenség ócska kiszolgálói. Tichy őrnagyhoz hasonló talpnyaló és hazátlan férgek szolgálják az európai közös hatalom beteges magyar gyűlöletét, s ha kell, még a templomba is belőnek, sárba taposva az Európában elsőként Magyarországon törvénybe iktatott vallási szabadságot. 

Vége Urak! Mindennek vége, mert ma nincsenek Önökhöz hasonló hősök, nincsenek igazi magyarok a Parlamentben, nincs ember, aki harca hívná a nemzetet a szabadságért, mert nincs – vagy csak kevés – nemzetszeretetre oktató pedagógus, és hallgatnak az egyházak is, ha támadás éri a híveket. S annak néhánynak, aki megmaradt, épp olyan sors juthat majd, mint Önöknek. Igaz, 1849. után is a nemzetet leverő hatalomhoz való hűségre felszólító érseki körlevelet olvastak fel kötelezően templomainkban, s aki erre nem volt hajlandó, azt bebörtönözték, kivégezték. Tábornok Urak... – vajon érdemes volt e meghalniuk a magyar szabadságért, érdemes volt-e kiállni azért a nemzetért, amelynek saját kicsinyes értékei többet jelentenek a szabadságánál, a hazaszeretetnél, a nemzet megmaradásánál? Érdemes volt-e egy hajszálat is megmozdítani azokért, akik később saját esztergomi érsekük, református és evangélikus püspökük ellen gyűjtöttek aláírásokat, akik tízezrével vonultak fel hazug ünnepek alkalmával, és akik a nemzet ellen alakult munkásőrségbe lépve támadtak a Hazára? Érdemes volt-e Önöknek meghalniuk egy olyan nép szabadságáért, amely nép a nemzeti oldalon is aljas és vádaskodó egymás iránt, s a tomboló gyűlölet feléget minden értékes, nemzetépítő elgondolást? Érdemes volt e meghalni egy olyan nemzetért, amelynek asszonyai szívük alatt nem táplálják, hanem meggyilkolják magzataikat... ezzel mintegy 8 millió magyart kivégezve hatvan év alatt? S érdemes volt-e meghalniuk tábornok Urak azokért, akik e felosztott ország másutt élő magyarjaitól megtagadták az alapvető jogot – a magyarságot, s oláhnak, tótnak nevezik az erőszakkal elvett és megszállt magyar szülőföldön élő nemzet-testvéreinket?

Urak! Nem volt érdemes! Mi több: teljesen fölösleges volt, mint minden más áldozat is ezért a magát is csonkoló és gyűlölő nemzetért. Ma is ott állnak a köpönyegforgató, magyar gyűlölő politikusok az Önök emlékoszlopa alatt Aradon, ahol önhitt és hazug beszédeikben, saját mellük büszke, de szánalmas döngetésében merül ki az Önökre emlékezés, ám az Önök igazi célját, haláluk igazi értelmét, ostoba, beszűkült agyukkal, buzogó jellemtelenségükben felfogni nem tudják.

Mert Önök Uraim békét és egységet óhajtottak egy olyan független Magyarországon, ahol magyar, tót, oláh, szerb, zsidó, sváb és szász, katolikus és református, evangélikus és izraelita, egy hatalmas országban közösen alkotva él és épít egyre szebb és egyre jobb jövőt.

Uraim! Nincs már meg ez az ország, nincs meg a hazaszeretet, és nincs meg hozzá az értelem, az akarat… semmi nincs már Tábornok Urak, csak az emlék és egy ország, egy nemzet korccsá tett, megtaposott és savval leöltött felismerhetetlen torzója. Nem tanultunk sem az Önök áldozatából sem a magunkéiból. Katonáink, fegyvereink, erényeink és reményeink nélkül élünk immár, mint Önök a siralomházban. És hamarosan felpereg a dob, kiáll egy mai Tichy őrnagy, s vezényel, mint az Önök hóhérainak azon a ködös, hűvös, nyirkos-gyilkos hajnalon – ott Aradon... És a kötél megfeszül a nyakunkon, lábunkat pedig két hóhér – egy balról egy pedig jobbról – húzza lefelé, hogy roppanjon a csigolyánk… hogy végleg kialudjon a magyarság még pislákoló gyertyacsonkja. Nem volt érdemes Urak... de akkor Önök tudták, érezték, hogy vállalniuk kell az áldozatot. Példát akartak mutatni nekünk, de a magyar nem tanult, hanem javait, s rongyossá vált ruháját védve hajtja hurokba a nyakát – máig. Értelmetlenül és értetlenül. S eme értelmetlenségben és értetlenségben válik az Önök áldozata is értelmetlenné, úri passzióvá, drámaian fölöslegessé. 

Mert ma is hasonló a helyzet… hosszú évek értékeit, eredményeit igyekszik a hamvaiból feltámadt Haynau ócska söpredéke megsemmisíteni… s újra áztatják a kötelet a nemzet vezetői számára. Minden ismétlődni látszik…  

De talán…  mégsem?

Talán... lesz, aki a nemzeti gyásznapon, az Önök kivégzése évfordulóján gyertyát téve ablakába megerőlteti emlékezetét, és elmond egy fohászt a nemzetért... S talán ezt a fohászt Önök elismétlik a Fennvaló előtt... s talán a Fennvaló még egyszer kegyelmet ad nekünk. Hiszen – mint Tichy mondta Önöknek felakasztásuk előtt – cinikus, ma „gyurcsányi”-nak mondható kárörvendéssel: „Istennél a kegyelem”...

Stoffán György

A Szent Korona Társaság kétnapos rendezvényén, október 2-ára meghirdetett, de betegségem miatt elmaradt előadásom rövidített változata

A Vatikán magyarellenes politikája a XX. században

Jakab Antal gyulafehérvári püspökkel beszélgettem néhány, emlékezetes alkalommal. Csak egy-kettő ezen alkalmak közül: Gyulaferhérvárott, a forradalom idején, amikor a püspök úr gyógyulófélben volt, egy súlyos gyomorvérzés után… vagy, Pécsett, Szent II János Pál látogatásakor, a pogányi reptéren…

Ezek a beszélgetések életre szóló élményekké váltak, mert alapigazságokat mondott ki a püspök úr. Két gondolatát nagyon is megjegyeztem, s mindkét gondolatot igazolta, igazolja is a történelem.

1./ „A magyar felvette a kereszténységet, de még nem tért meg!”

2./ „A magyarság és a kereszténység egy. Ha elválasztjuk, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet. Az a halál!”

Hiszen, amikor arról beszélünk ma, hogy védjük a keresztény értékeket, akkor Jakab Antal bölcsessége jut eszembe:”felvette, de még nem tért meg”… ugyanis a templomépítés és a tatarozásokra kifizetett pénzek nem egyenlők a hit megélésével, a Krisztus-követéssel, a keresztény erkölcsiséggel. Önmagában ez csak műemlékvédelem vagy nagyberuházás… semmi más! Mégis kapcsolódik Jakab Antal püspök úr általam másodikként említett bölcsességéhez, amely a magyarság és a kereszténység egységéről szól, mert csak-csak nem pártházakat és kuplerájokat építünk és tatarozunk. Inkább egy fordított bibliai igazságot élünk meg a mai világban: Tetteink vannak ugyanis, de a hitünk kicsi… Jakab apostol erre hívja fel a figyelmünket: „Mert, ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül.” (Jk. 2, 26.) A mi hitünk kicsi, tetteinkkel azonban azt akarjuk elhitetni önmagunkkal és a világgal, hogy minden ízünkben elkötelezettek vagyunk Isten iránt. Illetve, az elmúlt évszázad viszontagságai okán, nem vagyunk tisztában a krisztusi elvárásokkal, parancsokkal, ezért azt gondoljuk, hogy a felületes hit, a külsőség és az ehhez elegendő pénz a hit megéléséhez untig elég s így bátran és meggyőződéssel kereszténynek mondjuk magunkat. Számos oka van persze ennek a felületes kereszténységnek, amely igyekszik önmagával is elhitetni, hogy valódi, hogy nem relativizált, hogy személyre szabhatjuk magunknak, hogy ez, ha mi mondjuk, akkor valóban Krisztust követő. Politikai, egyházpolitikai, gazdasági, kulturális, nemzeti… és persze egyéni okokról kell beszélnünk. A mi kereszténységünk valójában annyit ér, mint a legújabb okostelefon – töltő nélkül. A keresztségben megkaptuk, gyermekkorunkban elsajátítottuk, s most az étagére-en tartjuk, hogy lássék… Van, de használhatatlan arra a célra, amiért kaptuk… ha elválasztjuk a megélt hitet és a cselekedeteket, a telefont és a töltőt, akkor használhatatlanná válik, még akkor is, ha szépen mutat.   

Mind egyénileg, mind közösségileg, és történelmi távlatokban elemezve e hitbéli hiányosságainkat vagy tájékozatlanságunkat, olyan kérdések kerülnek elő, amelyekről vagy csak nagyon felületesen illik vagy egyáltalán nem illik szólni.

Ki, kik a felelősek azért, hogy egy keresztény nemzet épp úgy, mint az önazonosságát, történelmét, a hitét is elvesztette? 

Mikor kezdődött ez a drámai változás Magyarországon, a magyar nemzet lelkében? Akkor, amikor a többi nemzet, politika-, és kultúrtörténetében. A liberalizmus szárnyba szökkenésekor. Amikor azt kezdték el „haladó” politikusaink hirdetni, hogy az állam és az egyház elválasztandó.

Mert mit is kezdtek akkor hirdetni voltaképpen? A napi politikai igények mentén azt, hogy szűnjék meg az állami politika fölötti erkölcsi kontroll. Magyarán, hogy a keresztény értékrend és az állami politika értékrendje ne legyen azonos, ne azonos követelményrendszer alá tartozzék, azaz, hogy szabad kezet kapjon a lopás, a csalás, a korrupció, az erkölcstelenség, és mindaz, amit ma látunk magunk körül. Tehát, a szabadosság, a parancsolatok elvetése, az Isten nélküli lét. A szabadkőműves bomlasztás, és az emberi rossz tulajdonságokra való építkezés. Kossuth, Eötvös, Deák szabadkőműves szellemisége kezdte rombolni az ezer éves magyar szokásjogot, erkölcsi rendet, s helyezte a kereszténységnél magasabb szintre az állam, hit és valláserkölcsi elkötelezettség nélkül való szellemiségét. Míg a nemzeti liberalizmust ma még a jobboldali politikai erők is védelmezik, addig azzal a szellemiséggel kénytelenek harcolni, amelyet a védelmezett nemzeti liberalizmus, azaz a szabadkőműves világ-hálózat szült és nevelgetett olyanná, amilyennek ma éljük, látjuk, szenvedjük!

A magyarság drámai 20. századának szenvedését tehát, egy korábbi század nemzeti liberalizmusa érlelte. Ebből a nemzeti liberalizmusból, mintegy vadhajtásként nőtt ki a csaknem fél évszázados és máig tartó kommunista terrorizmus, és kéz a kézben vele, az értékrombolás sátáni szellemisége, a liberalizmus, az LMBTQ, a gyermekek megrontásának vágya, a teremtéssel ellenkező sátáni szemlélet.

A nemzet 1920-ban meghasonlott, és elvesztette azokat a kapaszkodóit is, amelyekre ezer éven át számíthatott. Ezek egyike a Vatikán volt, amely intézményrendszer nemcsak a hívő és hű magyar nemzetet, hanem annak papjait, szerzeteseit, püspökeit is magára hagyta a legtragikusabb pillanatokban.

Trianon idején a Vatikán nem lépett föl a világtörténelem egyik legaljasabb liberális-szabadkőműves összeesküvése, a Magyar Apostoli Királyság felszámolása ellen. Sőt! Észak-Magyarország püspökségeinek élére rövid időn belül tót főpapok kerültek, amely vatikáni intézkedés teljes elkeseredettséget, kilátástalanságot okozott a lakosság számára. XV. Benedek pápa, ekkor Karol Kmetkót nyitrai, Jan Vojtaššákot besztercebányai, Marián Blahát pedig szepesi püspökké nevezte ki, figyelmen kívül hagyva a történelmi hagyományokat, és a magyar katolikusság legalapvetőbb érdekeit. Az új, immár tót püspököket, 1921. február 13-án, Clemente Micara prágai nuncius szentelte fel, a  nyitrai Szent László templomban. A helyzet Észak-Magyarországon a mai napig nem rendeződött, hiszen sokszori kérés ellenére, magyar anyanyelvű segédpüspöke vagy püspöke nincs az észak-magyarországi magyar katolikusoknak.

1918 után a katolikus egyház, az új cseh-tót állam szemében ellenséggé vált. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a katolikus püspökök mind németek és magyarok voltak, akiket Fischer-Colbrie Ágoston , a tizenegy nyelven beszélő és prédikáló kassai püspök kivételével kiutasítottak az új államból. Batthyány Vilmos,nyitrai püspök, 1923. november 24-én Magyarországon halt meg. Radnai Farkas besztercebányai püspököt először letartóztatták, később kiutasították "Csehlákiából". Ő, 1935. oktüber 14-én halt meg, szintén Magyarországon. Párvy Sándor szepesi püspök 1919. március 24-én meghalt, így püspöki széke a cseh-tót megszálláskor betöltetlen volt. Balás Lajos rozsnyói püspök rezidenciáján, Rozsnyón halt meg 1920. szeptember 18-án. Csernoch János esztergomi érsek fivérét pedig bosszúból meggyilkolták.

Az állam és az egyház viszonya a püspökcserék ellenére sem volt jó. Az összes egyházi földet zár alá helyezték, a nagyszombati székhelyű Cirkevné veľkostatky (Egyházi nagybirtokok) vállalat intézkedett az egyházi birtokok fölött, az állam nevében. Az is jelentős problémát okozott, hogy az állam támogatta a Csehszlovák Huszita Egyházba való átlépést. Ez azt jelentette, hogy csaknem egymillió tót és sajnos magyar hagyta el a katolikus hitet és egyházát. (Ismét egy súlyos meghasonlás!!!!)

1922. május 22-én, a Szentszék és Csehszlovákia állami vezetői(!) megegyeztek abban, hogy az Esztergomi Érsekség Csehszlovákiához került területén apostoli kormányzóságot állítanak fel, Nagyszombat székhellyel, és a szlovákiai egyházmegyéket közvetlenül a Szentszék alá rendelték.

1938-ban  „Dél-Szlovákia” visszakerült Magyarországhoz. Ismét változások álltak be, amelyek három egyházmegyét érintettek. A Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra újra egyesült az Esztergomi Érsekséggel. 

A rosznyói egyházmegyében Bubnics Mihály lett a püspöke. Kassán Fischer-Colbrie Ágoston 1925-ben bekövetkezett halála után, Csárszky József lett a megyéspüspök, de ő inkább Szlovákiába távozott, noha még üdvözölte a Kassát visszahódító Horthy Miklós kormányzót. A kassai egyházmegye püspökévé, Csárszky távozása után Madarász Istvánt nevezték ki, ugyanis P. Zadravecz István ofm. nyugalmazott tábori püspöknek felajánlották a kassai egyházmegyét, de ő a kinevezést visszautasította. Csárszky József, az áruló főpap, a szatmári, kassai és rozsnyói  egyházmegyék Szlovákiában maradt részeinek adminisztrátora, eperjesi székhellyel. 1945-ben újra súlyos változásokra került sor. Újra a magyarság hátrányára.

A második világháború után, a Beneš diktatúra minden egyházi életet fokozatosan leépített. 1948 után, az egyházi székek lassan megüresedtek. A püspököket internálták vagy bebörtönözték. 1968-at követően azonban enyhülés állt be. Ennek eredményeként, rendezni akarták a katolikus egyház helyzetét, mert a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra formailag még mindig Esztergomhoz tartozott. 1977-re sikerült a tót hatalomnak meggyőznie a Szentszéket arról, hogy új egyháztartományt állítson fel. 1977. december 30-án, VI. Pál pápa, a Praescriptiorum sacrosancti pápai bullával a Nagyszombati Adminisztratúrát érsekségi rangra emelte és létrehozta a szlovák egyháztartományt. A kassai és rozsnyói egyházmegyéket is kiszakították ez egri egyháztartományból és az új szlovák egyháztartomány részeivé tették. Ezzel a szlovákiai egyházmegyék végleg elszakadtak Magyarországtól.

1995. március 31-én, II János Pál létrehozta a kassai főegyházmegyét és vele a kassai egyháztartományt. 2008. februiár 14-én XVI. Benedek döntése értelmében az addigi egyházmegyei felosztást megváltozott, a  Slovachiae sacrorum  és Cum concathedralis dekrétumok alapján. Így, megszűnt a Pozsony-nagyszombati főegyházmegye, és helyén létrejött a pozsonyi és a nagyszombati . A nyitrai egyházmegye egy részéből pedig, létrejött a zsolnai egyházmegye. A rendelkezés az addig érvényben lévő egyházmegyei határokat megváltoztatta, ami egyértelműen a magyar kisebbség ellen irányult. A jelenlegi helyzet is arra irányul, hogy a magyarság teljesen beolvadjon a tótok közösségébe. Sajnos, Észak-Magyarországon immár egy évszázada folyik a tót-vatikáni magyar gyűlölet, és az annak megfelelő intézkedéssorozat. S mint már említettem, nincs magyar anyanyelvű püspök vagy segédpüspök sem, annak ellenére, hogy a 250 észak-magyarországi plébánia – ahol a szlovákiai magyar katolikusok élnek – az alábbi egyházmegyék közt oszlanak meg:

– Pozsony-nagyszombati Főegyházmegye: 155 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia

– Rozsnyói Egyházmegye: 49 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia

– Kassai Főegyházmegye: 25 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia

– Nyitrai Egyházmegye: 6 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia

– Kassai Görögkatolikus Exarchátus: 15 magyar jellegű plébánia.

 

Lépjünk tovább egy másik megszállt magyar területre, Erdélybe és a Partiumba. Itt is tapasztalható a vatikáni magyar-gyűlölet, hiszen már két pápalátogatás volt, s egyik sem a magyarok iránti szeretetet sugározta, hanem a napi politika ördögét szolgálta annak ellenére, hogy a katolikusok többségét Romániában, az Erdélyben élő magyarok teszik ki. II. János Pál súlyosan megbántotta a magyarokat, székelyeket, akik reménykedtek a „szeretett pápa” gyulafehérvári látogatásában.

 

Az erdélyi magyar katolikus egyház nem süllyedt le arra a szintre a kommunista diktatúra alatt, mint a magyarországi, mert Márton Áron püspök, az erdélyi ferencesek, és az erdélyi világi klérus sok évszázados, önvédelemre berendezkedett egyház várfalairól vívta meg kegyetlenül nehéz, nemzetmentő harcát, az elnyomó, primitív, nacionalista oláh, és magyar kommunista söpredékkel. Volt természetesen néhány kollaboráns pap ott is, de őket Márton Áron püspök, börtönből való szabadulása után azonnal felfüggesztette a papi szolgálat alól.

 

Rengeteg áldozata volt ennek a harcnak, de volt máig ható eredménye is. Nincs akkora paphiány, mint Magyarországon, az erdélyi magyar katolikus templomok ma is megtelnek, a gyermekek hittanra járnak.

Ami azonban ma még csak a „vájt fülűek számára” észrevehető, hogy a bukaresti csíksomlyói és balázsfalvi pápalátogatás eredményeként megkezdődött az erdélyi magyar katolikus egyház csendes, szisztematikus elrománosítása, számos kollaboráns magyar pap és szerzetes közreműködésével.  Ez az egyre szaporodó és indokolatlan román, illetve vegyes nyelvű szentmisékben, a sűrűsödő román-magyar ifjúsági táborok szervezésében, és a Partium-i püspökségeken belül a román nyelv felé való elhajlásban jelenik meg. Néhány év alatt olyan helyzetet teremthet a folyamat, amilyenben a nyugat-magyarországi (e pillanatban Burgenland) Boldogasszony ősi magyar ferences kegytemploma van: – magyar mise csak akkor hangzik fel, ha a magyar zarándokcsoport hoz magával papot és kántort is. Szomorú tény ez tehát, amire érdemes volna sokkal nagyobb figyelmet szentelni, és még nagyobb ellenállást tanúsítani egyházi berkeken belül is! Mert a Vatikán távlati politikai célja, hogy Erdélyben is megszűnjön a magyar-probléma, és az ortodox államot is Róma alá rendelhessék, egy közös világvallás karmai közé.

 

A magyarországi püspökök korábbi súlyos és visszafordíthatatlan intézkedése volt, amikor II. János Páltól kérték a legősibb egyházmegye trianoni határok mentén való felosztását. Paskaiék ezt az egyházmegyei határok korszerűsítésével magyarázták. Ez a szándékosnak tűnő egyházi elnemzetietlenítés jelenti a legnagyobb veszélyt a kárpát-medencei magyarságra nézve. Hiszen a budai és általában a svábságot is azzal tüntették el, hogy betiltották a német nyelvű szentmiséket. Sokan azt feltételezik, hogy a Vatikán, ilyen egyházpolitikai módszerrel akarja megoldani azokat a diplomáciai problémákat, amelyeket a magyar kisebbség léte okoz a Szentszék és a román vagy a tót állam között. Ebben a szellemben Bergoglio pápa elfogadta a Trianon 100 évfordulóján tartandó ünnepségsorozatra kapott bukaresti meghívást, de a Vatikánban is külön ünnepségsorozatot rendeztek Trianon emlékére a románok, amelyen megjelent az argentin érsek is, együtt ünnepelve a magyar gyászt.

 

Visszatérve tehát, a magyar püspökök határmódosító kérésére: Rendkívül nagy visszatetszést keltett, amikor a Magyar Katolikus Püspöki Kar érthetetlen és indokolatlan kérésére, 1993. május 31-én a Hungarorum Gens kezdetű apostoli konstitúciójával a „szent pápa” megalapította a Debrecen-nyíregyházi Egyházmegyét, amely nem volt más, mint a legősibb – Szent István által Szatmáron alapított és Szent László által Nagyváradra telepített – Váradi egyházmegye kettéosztása, a trianoni határok mentén. Hihetetlen veszteséget okozott a magyar nemzetnek ezzel, a Paskai László vezette katolikus püspöki kar. Néhai Tempfli József a váradi egyházmegye 81. püspöke, és Nagytiszteletű Tőkés László református püspök, valamint sok magas rangú egyházi és világi személy kérte, hogy az egyházmegye maradjon egyben, de a pápa a magyar püspökök kérésére hivatkozva hajthatatlan maradt.

 

Akkor is a magyarság érdekei ellen intézkedett a szent pápa, amikor Gyulafehérvár érsekét a kérés ellenére sem emelte metropolita érseki rangba. Ez az elmaradt szentszéki intézkedés azt jelenthette volna, hogy Szatmár, Várad és Temesvár az erdélyi érsek fennhatósága alá tartozhatna, s nem a bukaresti főpásztor Rab János (Ioan Robu) kiszolgáltatottjaként vegetálna és románosodna. A metropolita érsekségért néhai Tempfli József váradi és néhai Reiser Pál szatmári püspök sikerrel „lobbizott” mindaddig, amíg a magyarokat enyhén szólva nem kedvelő Sebastian Kräuter temesvári püspök kijelentette, hogy inkább tartozik Bukarest román fennhatósága alá, minthogy neki „egy magyar dirigáljon”.

Sebastian Kräuter ezzel a vétóval – a Szentszékkel és a román püspöki karral mély egyetértésben – megakadályozta Gyulafehérvár metropolita érsekséggé emelését, és ezzel rettenetes sokat ártott, mert mára e püspökségek területén is „kötelező az elrománosítás”, ami azért jelent sokszoros veszélyt, mert a szórványban élő magyarok sorsa véglegesen megpecsételődhet.

 

A szórvány magyarság megtartását két évtizeden belül csak a protestáns egyházak fogják biztosítani e három, Bukaresthez tartozó egyházmegye területén, de az erdélyi egyházmegye is veszélybe kerülhet, ha papjai és szerzetesei esetleg, a jelenlegi római püspököt szemellenzősen követve, gondolkodás nélküli engedelmességükben, ostobán és vakon kollaborálnának a Szentszék magyar és székely nemzetet elsorvasztani akaró sötét politikájával.

 

1999-ben az erdélyi római katolikus püspökök levélben kérték a pápát, hogy romániai útja során látogasson el Erdélybe is.

Az 1999. február 8-iki keltezésű levelet, a bukaresti apostoli nuncius közvetítésével juttatták el a Szentszékhez és a vatikáni rádió magyar adása útján hozták nyilvánosságra. Ebben a következőket írják az erdélyi és partiumi püspökök: „Az öt római katolikus püspök örömét fejezi ki a katolikus egyházfő látogatása kapcsán, ugyanakkor aggodalmának ad hangot azon nem hivatalos hír miatt, hogy talán csak a fővárost, Bukarestet keresi fel.”

 

Az erdélyi püspökök főleg két nagy központra gondolnak: Balázsfalvára a görög katolikus hívek, valamint Csíksomlyóra a római katolikus hívek tekintetében. Románia 12 egyházmegyéjéből 10 Erdélyben van: mind az öt görög katolikus egyházmegye, a 4 római katolikus egyházmegye és az örmény katolikus kormányzóság – indokolták felhívásukat az erdélyi püspökök. Erdélyben 2 millió katolikus él: 1 111 525 görög katolikus és 888 577 római katolikus, vagyis a romániai katolikusoknak 84,62 százaléka. Az Ó-királyságban (Regát), ahol Bukarest is van, a két római katolikus egyházmegyében csak 362 507 római katolikus hívő él, vagyis a romániai katolikusok összességének 15,33 százaléka – idézték az adatokat az 1998-as pápai évkönyvből.

“Ha a pápa nem tudná meglátogatni Erdélyt – mindkét csoportot –, nagy csalódást okozna a híveknek, akik a kommunista rendszer alatt hitükért és a pápa iránti hűségükért szenvedtek” – hangoztatta a Gyulafehérváron kelt levélben Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, Tempfli József nagyváradi, Sebastian Kräuter temesvári és Reiser Pál szatmárnémeti püspök, valamint Tamás József gyulafehérvári segédpüspök. A levél süket fülekre talált… a szent pápa pedig szemrebbenés nélkül utazott az oláhok fővárosába.

 

Bergoglio elment ugyan Csíksomlyóba, de ott a románokat éltette, és elfelejtette boldoggá avatni a sokat szenvedett erdélyi szent püspököt, Márton Áront. Helyette a magyarellenes Iuliu Hossu görög katolikus püspököt és hat magyar gyűlölő társát emelte oltárra Róma püspöke – Balázsfalván.

 

A magyarokkal általában, de az erdélyi magyarokkal különösen nem volt kegyes a Szentszék a XX. század második felében, XII. Pius pápa 1958-ban bekövetkezett halála után. Ő volt az utolsó pápa, aki a magyarok mellett nemzetközi szinten is kiállt.

Az elmúlt 25-30 évben valamiféle egészen furcsa, gyűlölködő politikát gyakorol a vatikáni diplomácia a magyarsággal szemben. Már a szláv Szt. II. János Pál uralkodása idején is ez volt érezhető, hiszen ez az ellenséges politika több alkalommal alázta, és ezzel botránkoztatta meg a hűséges erdélyi, felvidéki és a magyarországi magyar katolikus társadalmat. Kassán arra bíztatta a tótokat homiliájában, hogy „eljött az ideje a szlovák nacionalizmusnak”…, de a kassai vértanúk nevei sem jutottak eszébe magyarul… – hiszen édesanyja szlovák volt, s így anyanyelve is az.

A” szent pápa” 1991-es magyarországi látogatásakor csángó fiatalok adták át Corvina méretű könyvbe írva, népviseletben azon kérésüket, hogy anyanyelvükön is lehessen gyóntatás, szentmise stb… a Csángóföldön. A Szentszék válaszra sem méltatta(!) a kérést, amelyben, azóta sem volt előrelépés, intézkedés…Inkább megalázó engedékenységnek nevezhető, hogy Bergoglio romániai látogatása előtt a jászvásári érsek, havonta egyetlen vasárnapi misét engedélyezett a bákói templomban a csángók részére – magyarul.

 

Botorság volna arra várni, és abban reménykedni, hogy ez a politika megváltozik. Annál is inkább, mert mára olyan szellemiség uralkodik az egyház vezetésében és Vatikán államban, mint a civil világban. Ugyanazok a politikai elképzelések, a legkevesebbet pedig magáról Jézusról lehet hallani. Ezért volt kiváló alkalom a budapesti Eucharisztikus Kongresszus, amely mintha a történelem ismétlődését jelentette volna. 1938-ban is súlyos bajokkal küzdöttünk, s ma is ezer sebből vérzik a magyar jövő reménye. Ám, 1938. elmúlt, a II. világháború elmúlt, a trianoni határokon kívül még három településünket elvették Párizsban, a kommunizmus, a harminc éve tartó rablókapitalizmus és az Unió nyomorúsága ellenére még élünk, vagyunk… Mert Mária országát Mária beleegyezése nélkül nem lehet megszüntetni. Időlegesen csonkolgatni lehet, kínozni és ütlegelni is lehet, de megszüntetni nem lehet, hitét és bizalmát Istenben kiirtani nem lehet, mert mint Antall József mondta: „Magyarországon még az ateista is keresztény.”

 

***

 

Végül hadd szóljak azokról a bűnökről is, amelyeket a békepapság és a Paskai-féle egyházvezetés követett el a magyar katolikus társadalom ellen, a Casaroli-féle Ostpolitik támogatásával és annak szellemében. XII. Pius volt az utolsó pápa, aki nem sértegette, alázta a magyarságot, székelységet, csángóságot, hanem utolsó leheletéig kiállt nemzetünk és népünk mellet nemzetközi színtéren is. Ezt kimondani ma nem volna szabad, hiszen a már említett kongresszus, és Bergoglio „elragadtatása” a közhangulatot kissé átformálta. Noha a most hangoztatott „szimptáia” a magyarok iránt, csupán olyan politikai színház, amelyet a hívő katolikusoknak azért ad elő, hogy megőrizze azt a „ragaszkodást”, amit a tömeg mutatott Hősök terén. A lényeg azonban ettől nem változik.  

 

Amikor a katolikus egyház mai, torokszorítóan fájdalmas helyzetéről beszélünk, s annak történelmi okait kutatjuk, akkor egy sajnálatos tényt kell konstatálnunk: – Magyarországon kívül más országban nem is volt lehetséges az, ami hazánkban lejátszódott a Rákosi-, és a Kádár-féle vörös fasizmus idején. Csak a magyar katolikus egyházban volt tapasztalható az a gyors, kollaborálásra való „hajlam”, amely végül a kommunisták kezére játszotta az ezer éves katolikus intézményrendszert, a szerzetesrendekkel, a kórházakkal és iskolákkal egyetemben.

Tárgyalások nélküli jegyzőkönyv-aláírások történtek a homoszexualitással, pedofíliával, alkoholizmussal stb… megzsarolt főpapok és a kommunista kormány között, s ezek alapján adta föl a katolikus klérus az állásait, erődítményeit, s hagyta odaveszni azokat a papokat és főpapokat, akik felvették a kesztyűt és nyíltan hangot adtak a kommunista diktatúra aljas tevékenysége miatti nemtetszésüknek.

Szerzeteseket kínoztak, öltek meg a mai szocialisták szellemi elődei, papokat vetettek kínvallatás alá, s perverz, nem keresztény, táborokból hazakerült és bosszútól lihegő kihallgató-nők élvezkedtek a bebörtönzött papok kiszolgáltatottsága felett. És nem volt baj, ha a kínvallatás közben egy-egy pap meghalt.

Ez a háború a katolikus társadalom ellen már 1945-ben megkezdődött, amikor a Moszkvából visszatérő ’19-es kommunista „különítmény” és a náci táborokból visszatért, a keresztényeken bosszút állni akaró túlélők egymásra találtak, és céljaikat egyeztetve megkezdték embertelen leszámolásukat az ártatlanok ellen. Koholt vádak, hazugságok és ehhez számos hamis tanú aljassága félelmet keltett mind az egyházban, mint a katolikus polgárságban, s ez a félelem 1947-1948-ban ért a tetőfokára, amikor a vörös fasizmus gátlástalansága a kötelező hitoktatás ellen megkezdte a támadásokat, és ezer esztendős iskolarendszerünket megszüntette. A tudós paptanárokat utcára tette, s helyettük repedtsarkú, hónapok alatt „képzett” proli-lányokat, képzetlen pártkádereket ültettek katedrára. Eközben papokat, szerzeteseket tartóztattak le, mert „fegyvereket véltek találni” egyházi iskolákban, sőt egyházi iskolások által elkövetett gyilkosságokról is írt a nemrégiben megszűnt Népszabadság elődje – a Szabad Nép.

 

1948. június 17-én a Szabad Nép arról számolt be, hogy a Parlamentben az iskolák államosítását megszavazták: 230 igen, 63 nem, és 69 tartózkodás mellett győzött a proletárdiktatúra. Így egymillió katolikus tanulót kényszerítettek a kommunisták ateista iskolába. 2885 általános iskola, és 301 közép és főiskola került a vörös fasiszták kezére, összesen 940.000 tanulóval. Maradt 8 középiskola… ahonnan később egyetemre vagy főiskolára alig vettek föl továbbtanulni akaró fiatalokat. 1948-ban 4500 katolikus pedagógus (papok és szerzetesnővérek) került ki az oktatásból, így elindult az a súlyos és máig tartó lavina, amely a tudást és az erkölcsi alapokat és értékrendeket maga alá temette. A képzés és a tanítás színvonala egyenes arányban csökkent. A helyzet ma sem jobb!

1948-ban nyíltan támadták a zarándok népet is az ÁVH pribékjei, decemberben pedig a vörös fasiszták ámokfutásszerűen működtették már sátánista rendszerüket: letartóztatták Mindszenty József esztergomi érseket, s ezzel lefejezték azt az ellenállást, amely a prímást követő papok és püspökök körében még érezhető volt, és amelytől a Rosenfeld-féle kommunisták rettegtek. A kínvallatások után a prímást életfogytig tartó börtönre ítélték…

Szabad volt hát az út az egyház teljes eltiprásához. Tömegesen kerültek börtönbe a papok és szerzetesnők, a kommunista bíróságokon szakmányban hozták a koholt vádas perekben ítéleteiket a megfenyegetett vagy megvásárolt bírók – s ezekért a bűnökért máig nem kért bocsánatot nyilvánosan a mindenkori bíróság és ügyészség egyetlen képviselője sem!

1949. május 1-jétől a hitoktatás fakultatívvá lett, ami azt jelentette, hogy amíg 1949-ben az iskolások 95 %-a járt hittanra, 1974-ben (25 év múlva) ez a szám 7 %-ra csökkent. Tehát, amikor egyháztörténészek hadakoznak az ellen, hogy a mai helyzetet a kommunista diktatúra elnyomása és rombolása idézte elő, akkor elég volna csak ezt az egyetlen statisztikát bemutatni. Azonban sajnos van még ehhez hasonló statisztikai és egyháztörténeti adat. Az iskolák államosítása volt a második vörös fasiszta terrorcselekmény a magyar társadalom ellen.

1950. szeptember 1-jén Grősz József kalocsai érsekkel levélben tudatta a kommunista kormány, hogy megvonja a szerzetesrendek működési engedélyét, amit a 34/1950 számú törvényerejű rendeletében a minisztertanács végrehajtott.

23 férfi szerzetesrend 2582 tagja, 40 apácarend 8956 tagja került utcára. Összesen tehát: 63 szerzetesrend 11538 tagját tették lehetetlenné, és 636 kolostort raboltak el egyetlen éjszaka alatt – természetesen központi, moszkvai utasításra, hiszen ugyanez megtörtént a többi kommunista országban is… és ezzel majdnem befejeződött a főcsapások sora.

 

Ezt követte csaknem a rendszerváltásig a papnövendékek számának állami korlátozása, a békepapi mozgalomban résztvevők magatartása és árulása, a kollaboráns, besúgó papság rombolása tovább mérgezte a magyar katolikusság, a magyar társadalom hitbéli elkötelezettségét, erkölcsi tartását. A zsarolható főpapság emberi gyarlóságai miatt került a magyar katolikus egyház és a magyar társadalom hívő része, abba a mai drámai helyzetbe, hogy arról kell beszéljen egy megyés főpásztor, miszerint a plébániák felét be kell zárni a paphiány és a hívek megfogyatkozása miatt.

 

Igen, az emberi gyengeség az oka mindennek: hiszen az egyik érsek telefonon rendelte Péter Gábor titkárságától a pártközpontból a kubai szivart, a másiknak az ÁVH biztosította a fiúkat fajtalan szerelmi életéhez… és sorolhatnánk. Ilyen helyzetben pedig nincs más lehetőség, mint engedni a diktatúra szorításának és élvezni az árulásért kapott harminc ezüstöt. Jellemző, hogy az egyik érsek, aki lelökte a szakadékba a magyar katolikus egyházat, halála előtt nem imádsággal fordult Istenhez, hanem utolsó szavai ezek voltak: – „Le van szarva minden”… A rendszerváltás után e zsarolások miatt nem lehetett egyszerre rehabilitálni a kommunista világban elítélt püspököket, mert némelyikük – jegyzőkönyvben rögzített – viselt dolgai az egyházra nézve súlyos erkölcsi károkat okoztak volna. Azokat a főpapokat, akiket nem lehetett zsarolni, hosszú évekre bebörtönözték vagy kényszerlakhelyre parancsolták. Ám, sok főpap csatlakozott a kommunista kollaboránsokhoz, s élvezte az ezzel járó kényelmes létformát. Az árulók életformáját: – Brezanóczy Pál érsek, fedőneve: “Kékes Pál”. Ijjas József érsek, fedőneve: “Péter”. Bánk József érsek, fedőneve: “Professzor”. És ez csak a jéghegy csúcsa… hiszen az egyházmegyei papság körében számos besúgót ismerünk, és az esztergomi érseki székben Paskai László személyében is ízig-vérig, nem katolikus származású kollaboráns ült, aki 1989-ben egyedül maradt a békepapi mozgalom életben tartásának ötletével…

 

A mai drámai helyzet, létező okai…

Generációkon keresztül csak meghatározott számú kispapot lehetett felvenni, a papneveldéket bezárták, s már a mai nagyszülők is ahhoz a generációhoz tatoznak, akik fiatalon megízlelték a szabadosságot, s ennek megfelelően minimum negyvenes éveikig eltávolodtak az egyháztól, a hittől. Ma, amikor visszatérnek döbbenten látják, hogy mi az, amiről ők maguk is tehetnek. Hiszen, gyermekeik nem tapasztalták meg a vasárnapi és ünnepnapi közös misehallgatást, a hittanra járás örömét… a katolikus közösség értékrendjét. Nem vitték magukkal az életbe az otthoni szeretet mellett a hit nagyszerűségét, mert nem kapták meg… Generációkat fosztott meg a kommunista fasizmus attól az értéktől, amely ezer éven keresztül irányadó és erőt biztosító támasza volt népünknek.

Azonban van más probléma is, amely az egyház mai helyzetét olyanná teszi, amilyennek siralmas állapotában látjuk. Ez, a II. vatikáni zsinat utáni laza papnevelés, a tudás igen alacsony szintre kényszerítése pont azért, hogy a paphiány leküzdése érdekében a gyengébb képességű fiataloknak is lehetősége legyen elvégezni a teológiát. Ma már egy fiatal pap nem tud latinul, ó-görögül, ó-héberül, és nem ismeri a latin liturgiát, a püspökségtől autót kap, kényelmesen él, a nagy paphiány ellenére szabadságra megy, s alig várja, hogy levegye a templomi „jelmezt”, a reverendát, a szerzetesi ruhát, hogy farmerra cserélve azt, véletlenül se lássék rajta, hogy ő Isten szolgája. Az erkölcsi probléma, hogy máig van olyan hivatalban lévő főpap, aki a kollaborálásával az egyház helyzetét rombolta, papjait beárulta, lehetetlenné tette. Az ilyen főpapoknak és papoknak le kellene mondaniuk nyilvános bocsánatkérés mellett, hogy ezzel, mint erkölcsi útmutatással részben vagy egészben jóvátegyék egyházromboló tevékenységüket. Akik ma ilyen múlttal hivatalban vannak, kevesebbet érnek, mint az a volt szerzetes professzor, aki elment egykori kolostorába és ott nyilvánosan kért bocsánatot besúgó tevékenysége miatt. 

 

Templomaink üresek, papjaink elfogynak… – s mi mit tehetünk?

Rengeteget! Természetesnek kellene megélnünk a hitet. Nem kellene szégyellnünk keresztet vetni akár a villamoson is, amikor harangoznak, vagy ha templom előtt megy el a jármű.  Minden vallás őrzi és viseli egyháza jelképeit… nálunk, katolikusoknál ez nincs így. Sőt, már a ferences csuháról is elkopott a Rózsafüzér, s kevesen tűznek ki egy kicsiny keresztet a hajtókájukra. Keresztény értékeket féltünk, amikor a migránsokról beszélünk, de saját keresztény értékeinket titkoljuk, takargatjuk, mintha szégyen volna természetesként megvallani a hitet. Vigyük el gyermekeinket a templomba, legyen számukra az élethez tartozó esemény. Isten jelentsen biztonságot… Legyenek példaképek az életünkben. Ne jámbor történetekkel traktáljuk gyermekeinket, hanem üljünk le velük beszélgetni Istenről, Jézusról, Máriáról, a szentekről és egyházunk nagyjairól, s ne ott kezdjük a beszélgetést, hogy „ha rossz vagy majd jön a pokol meg a megtorlás”… (Ahogy ezt manapság a hitoktatók egy része elég ostobán előadja.) Ha eddig nem is jártunk templomba, kezdjük el, mert rohan az élet, és már eddig is sokat mulasztottunk. Mert nem csak a papon, vagy csak a híveken múlik az, hogy megtelik-e a templom, s  lesz-e elegendő papunk… A közösségen múlik. Papon és hívőn egyaránt és egyszerre. Azon, hogy milyen természetességgel vagyunk (vagy nem vagyunk) keresztények. Hogy önmutogatás nélkül, a mindennapi életben tudunk-e őszinte szeretettel lenni mindenki(!) iránt… Tudjuk-e hitünk mások felé történő kisugárzását irányítani és alkalmazni? S ha elfelejtettük is a Miatyánkot, legalább egyszer-egyszer kérjük magunkban Istent – saját szavainkkal –, hogy adja vissza, amit önhibánkból vagy eleink hibájából elvesztettünk… – a hitet. És, ha őszintén kérjük, megkapjuk! Nincs a keresztény életmódban semmi különleges, vagy misztikus. A szeretet Isten alkotta művészete az bennünk, amely magunkban is nyugalmat teremt és mások felé is nyugalmat, szeretetet sugároz. Élni kell vele…

Mert tudnunk kell: – Csak akkor maradunk meg, ha ismét megtaláljuk az Istenhez vezető utat. Önmagunkban! A többiben már Ő segít… Ha nem keressük ezt az Istenhez vezető utat, úgy bármit teszünk, érték és siker nélküli lesz minden próbálkozásunk. Egyénként és nemzetként egyaránt!

A hivatalos egyház – őszinte és elkeseredett papjaink kivételével –, rózsaszín képet fest, amely makulátlanként mutatja be az intézményrendszert, felmenti a múlt gyilkosait, besúgóit, s megmagyarázza a bűnöket, az árulásokat, az istentagadást, és Bergoglio valamint az általa kinevezett veszprémi érsek működésének – sokak szemében – súlyos bűneit: Balaton-parti szabadtéri misék betiltása, latin liturgia tiltása, fiatal papok felfüggesztése, csak, mert Jézust és az Egyház kétezer éves hagyományait követik, idős pap elüldözése állomáshelyéről, öreg egyházi személyek kényszerköltöztetése üzleti érdekből… etc.

 

A képmutatásról azonban maga Jézus mondott véleményt… Őszintén nézzünk tehát szembe a múlttal, és Isten segítségével alakítsuk a jövőt úgy, hogy hitünk megerősödvén és hazánk iránti elkötelezettségünk, felelősségünk által, nemzetünk büszkén vallhassa magát ismét Mária országa nemzetének… Magyarnak és kereszténynek! Mert vagy így lesz, vagy sehogy sem lesz…

 

Idő hiányában, most nem elemeztem Mindszenty és Márton püspök, szenvedésekkel teli, a Vatikán és a Szentszék által magára hagyatott sorsát, római megítélésüket, a ferences vértanúk, az erdélyi, az észak-magyarországi boldoggá vagy szentté avatandók nehézkesen alakuló, Rómában, szándékosan hátráltatott ügyét, Csiszér Elektől, Boros Fortunáton át, Vezér Ferenc pálos szerzetesig. Ez, egy későbbi előadásom – és könyvem – témája.

 

Köszönöm a témára és rám fordított figyelmüket.

 

Stoffán György

 

 

 

 

 

 

Jakab Péter és platóni demokrácia

 

Jakab Péter (fotó: Híradó)

Amikor a parlamenti milliárdos népképviselő azt a magatartásformát kotorja elő az általvetőből, amit Jakab, párttársainak és koalíciós partnereinek legnagyobb tetszésére kotort elő, akkor az ember megtántorodik a demokráciába vetett hitében. Illetve csak az tántorodik meg e hitben, akinek valaha is volt efféléje a hazug, értelmetlen és mindenre ráhúzható, ostoba politikai találmány tekintetében. 

Én nem tartozom ezek közé, mert kora-gyermekkorom óta megtapasztalhattam a "szocialista demokrácia" áldásait… a megölt rokonok, a maihoz hasonló igazságszolgáltatók koncepciós ítéleteit, az elrabolt birtokokat és az évszázados, olykor évezredes családnevekhez tartozó előnevek tiltását, amit máig nem oldott fel a rendszerváltás utáni „demokrácia”, mint annyi mást sem, amit a veres demokraták a nyakunkba varrtak. Igaz a rendszerváltás után sem változott vissza az élet a normális kerékvágásba, mert ismét feltűnt ez a mindent elfedő, mindenkivel a saját jogait elhitető politikai megnevezés: demokrácia. És kezdődött minden elölről. Koncepciós politikai perek, például – hogy a saját élményeimről beszéljek –, a Mazsihisz felkérésére (parancsára?) Horváth Balázs személyesen indított büntetőpert, az 1990-es, márciusi marosvásárhelyi események után írt cikkem miatt, „román ellenesség” bűncselekmény okán. Számomra ott ért véget a bizalom, amely akkoriban, fiatalon megdönthetetlen volt – addig. Akkor ismertem föl a régi vicc igazságát: "kik találták ki a kommunizmust és kik a kapitalizmust? Ugyanazok, csak az egyiket maguknak." Majd megtapasztaltuk a demokrácia szépségeit iparunk és mezőgazdaságunk teljes kiárusításakor, majd végső döfésként, a hazudozással és hitegetéssel, de "demokratikusan" elért uniós népszavazást, amit mellesleg ugyancsak demokratikusan, az alkotmányosság felsúgásával sikerült elérni. És jött a demokratikus kapitalizmus, ami önmagéban is nevetséges, hiszen ahol a pénz dirigál, ott megszűnik a néphatalom gyakorlásának még a lehetősége. Legfeljebb a választási cirkuszt rendezik meg, de a végeredmény már régen ott lapul az íróasztal fiókjában.

Mi hát az, amiben élünk? Mit nevezünk ma demokráciának?

Azt, amiről Platón így vélekedett: a csőcselék uralma. Nem a Fideszt – mint a nemzeti keresztény szellemiséget vallókat és így magamat is – csőcselékezem, hanem azt az ellenzéket, amelyet a demokrácia folytonos emlegetésével és szellemében, felfejlesztettünk erre a szintre. Amíg a „demokratikus ellenzék” vezére, mint miniszterelnök, 2006-ban lövette a népet, addig mi, a 2010-es választások után nem voltunk képesek ennek a bűncselekménynek a büntetését kiszabni. Szabad demokratikus országról beszéltünk, de ugyanakkor amerikai nyomást emlegetünk, amikor Gyurcsány felelősségre vonásának elmaradását vitatjuk. Nem hallunk őszinte beszédet a 4-es metró demokratikusan elsíbolt majd’ 70 milliárdjáról, horvátországi nyaralókról, amelyeket a fővárosi önkormányzat dolgozói építettek, fizetett munkaidőben, nem hiányoznak az államháztartásból azok a milliárdok sem, amelyeket Gyurcsányék kormánynegyedre költöttek, de csak grund lett belőle. És az sokmilliárd sem probléma, amelyet szintén a „demokratikus ellenzék” kormányzása idején tett magáévá – mint IMF-hitelt –, néhány bennfentes. Hiszen, „demokrácia van, belefér”. Mi, nagyvonalúan, demokratikus amerikai nyomásra, szemet hunytunk minden bűncselekmény fölött, míg ma, a demokrácia nevében eltűrjük azt a sértegetést, fenyegetőzést és vádaskodást, amelyet megenged magának a demokratikus, platóni ellenzék. Mert ők a valóságos demokrácia. A csőcselék.

Így hát, ne menjünk el szó nélkül a saját bűneink mellett sem

Amikor Jakab Péter, havi hatmillió fejében, Orbán Viktor börtönbeli megerőszakolásáról szónokol – demokratikusan – Magyarország parlamentjében, akkor nem egyszemélyben Orbán Viktort sértegeti, hanem azokat, akik Orbán Viktornak bizalmat szavaztunk egy másik „demokrácia-felfogás” szerint. Amikor hamis vádaskodással támadja a kormányt Jakab Péter, Platónra emlékeztetve, akkor hárommillió magyar állampolgárról feltételezi azt, hogy egy bűnszövetkezetet választottunk, mert kellőképpen hülyék vagyunk ahhoz, hogy lássuk a Jakab szerint „valós” tényeket.

Amikor pedig, ezek ellen a szóbeli atrocitások ellen, az általunk megválasztott kormány semmit nem tesz, akkor joggal hihetjük azt, hogy valami nem stimmel ebben a közös ügyben. Hiszen ahogy mi felháborodunk a kormányt ért súlyos negatív verbalitáson, a kormány nem háborodik fel kellően a választókat ezáltal ért  támadások miatt. Ez éppen olyan nagy hiba, mint Jakab és a demokratikus ellenzék viselkedése.

Évekkel ezelőtt, többen felhívtuk a figyelmet a médián keresztül arra, hogy amennyiben nem teszünk semmit e baloldali-liberális magatartás ellen, úgy a társadalom Fideszes elkötelezettségű polgárainak egy részét is magával ránthatja az állandó hazudozás, vádaskodás, trágárkodás. Így történt. A nemzeti média is lesüllyedt erre a szintre, mert nem a kötelező méltósággal viszonyult az olajpadlós sarki kocsma hangoskodására, hanem vissza k….aanyázott, ami mindenképpen megengedhetetlen. Ma már ott tartunk, hogy a korábban, a Népszavában, a Horthy-újratemetés ellen publikáló, ám, ma már jobboldali sztárújságírót akkor ünnepli a legjobban a jobboldali olvasó, ha az, el-elsüt egy-egy trágár, ocsmány, proli kifejezést. Ergo: a kulturált magyar jobboldali szellemiség alig talál magának valót a jobboldali nyomtatott média-piacon vagy az elektronikus médiában.

A baloldal tehát megtette a magáért a saját demokrácia-felfogása szerint, még mi, a nemzeti oldalon ehhez a szinthez alkalmazkodtunk demokratikusan, s nem egy, egykori Fideszes állt át amiatt, mert túl sokat hallotta, hogy „a Zorbán lop”. És el is hitte.

Ma, amikor már régen kampányolnunk kellene, szintén nem hallani elégedett, eredményeinket taglaló kampányrendezvényekről, nem hallani számonkérésről, s csendben tudomásul vesszük, hogy a Főváros lassan csődbe megy, és ezzel együtt eltűrjük közösen mindazt, amit a baloldali-liberális településvezetők rombolnak a rájuk bízott településeken. (Lásd, csak Budapest liberális kerületeit…) Nincs tehát rend, mert platóni demokrácia és párhuzamos társadalom van, amibe minden belefér. Mint egy nagy szemetes konténerbe…

A legfájdalmasabb, hogy kormányoldalról sem erőt adó biztatást hallunk, hanem azokat a negatív érzelmeket keltő felsorolásokat, amelyek arról szólnak, hogy mi lesz ha azok nyernek áprilisban. Pedig, inkább arról kellene beszélni, hogy mi lesz, ha mi nyerünk. Ennek a rossz szellemiségnek az eredménye, hogy amolyan féldepressziós állapotban van a társadalom, amely féldepresszióhoz még hozzájön a járvány, a védekezés-ellenesek, az oltottak és az oltatlanok ostoba vitája is, és azok a bűnözők, akik ebben a vitában a demokratikus ellenzékhez csatlakozva, melldöngető magyart játszva a kormány-, és az alaptörvény ellen uszítanak idegen (román) állampolgárként, egy magyar világszervezetet irányítva a szakadék felé. Ám, az illetékes hatóság ezekkel az idegen, és az ellenséget szolgáló  „demokratákkal” sem foglalkozik. 

A modern demokrácia történelme a hanyatlás és az összeomlás története.

(Timothy D. Snyder)

Demokrácia ez tehát a javából, a maga platóni valójában, és ezen, sürgősen változtatni kellene, mert sem az Unió, sem a hazai, platóni demokraták nem fognak megváltozni. Az viszont könnyedén előfordulhat, hogy saját felelőtlenségünk, demokrácia-betegségünk miatt, áprilistól a platóni-jakabi demokrácia érvényesül Magyarországon. Csak az a baj, hogy ez nem GPS. Nincs újratervezés!  

Tehát, néhány kampányötlet:

1./ Beszéljük meg, hogyan tovább, a győztes 2022 áprilisa után!

2./ Mit fejlesztünk, építünk és korszerűsítünk a jövőben?

3./ Milyen – minden állampolgárt egyenlően érintő – szociális intézkedéseket hozunk?

4./ Hogyan szabályozzuk az alapvető élelmiszerek árát, és az áfa csökkentést miként ellenőrizhetjük úgy, hogy az a fogyasztói árakban is de facto érzékelhető legyen? 

5./ Milyen tanügyi intézkedéseket tervezünk megvalósítani a nemzeti és honvédelmi nevelés tekintetében, és hogyan ösztönözzük a pedagógusokat a pályára való visszatérésre? (adminisztrációs kötelezettségek csökkentése, kreditek eltörlése, béremelés, évek után járó bérkiegészítés, és ahol kell, veszélyességi pótlék… etc.)

6./ Meghirdetjük-e a „Kezdjünk tiszta lappal – együtt” politikai programot, amelyben szigorú törvények szerint és áthághatatlan határok keretében dolgozhat együtt a korábbi ellenzék és a megválasztott kormány az ország érdekében?

7./ A hazaárulás bűncselekménye valamint a magyar nemzet történelmi tragédiáinak relativizálására irányuló megnyilatkozásokkal szembeni zéró tolerancia bevezetéséről.

8./ Tervezzük-e a bírók hibás döntéseinek felülvizsgálatát és visszahívásuk lehetőségét, hiszen számos esetben távol áll az igazságszolgáltatástól a bírói döntés? ... etc.

9./ A vallások, vallásos emberek, imahelyek, vallásos műemlékek védelmét szolgáló intézkedések és törvénykezések ügye…

                                                                        ***

A felsorolást csupán mintának szántam, és igyekeztem olyan kampány-témákat felvetni, amely kampánytémák valóban érdeklik az embereket mindkét oldalon…

Hajrá Magyarország!

Stoffán György