Karácsonyi gondolatok 2018.

Mindig vágytam arra, hogy egyszer Csíksomlyón legyek az éjféli szentmisén, Jézust köszönteni. Sohasem volt rá lehetőségem, s ez már minden bizonnyal így is marad. Hosszú szentestéket töltöttem egyedül az évek során, és mert lakóhelyemen nincs éjféli mise, de még délutáni sem Karácsony Szent Estéjén, marad a TV … hol Nagyváradról, hol  Esztergomból, s ki emlékszik már melyik templomból… Ma már azt sem nézem.

Inkább elkalandoztam… nem Bajorország kicsiny falusi templomaiban járok, nem Rómában vagy más hatalmas, kíváncsi turistákkal teli dómokban, hanem a Székelyföldön… Hallom a megkonduló harangok hívószavát a templomkanyarban, a templom ablakaiból kiszűrődő fényt, s a lámpásokkal a templom felé vonuló embereket, akik lelkükben az évente egyszer érzett felszabadultsággal és szeretetteles boldogsággal ballagnak fel a megkopott kőlépcsőkön, hogy meglássák a Kisdedet, s az Angyalokkal együtt zengjenek dicsőséget az Fennvalónak.  Így volt ez évszázadokon keresztül. Csend és béke költözött a lelkekbe, s a Jézus-köszöntés az élet része volt. Akik szerették egymást, együtt töltötték ezt az estét, s együtt várták a felcsendülő Glóriát…

A világ azonban változik… Megváltozott… Gondolataimban nem tudom immár békében bejárni Erdélyt. Hiszen ott kavarodik bennem a mai kor minden bánata, feszültsége, veszélye, és mint jelölt nagypapa, az aggódás a kicsi Abigélért,… vajon mibe szüleik bele, milyen világ vár Rá, hogyan tudok neki a még hátralévő életemben segíteni, hogy valami keveset érezzen abból a szeretetből, békéből, hitből, amelyet én éreztem ilyenkor… az lepergett évek során.

Eszembe jut a sok külföldön dolgozó ember, akiknek ilyen-olyan okokból fontos volt elhagynia a szülőföldet, e hatalmas, gazdag, de idegen erővel és gyűlölettel szegénnyé tett Kárpát-hazát. Családok ezrei ünnepelnek telefonon, s kívánnak egymásnak Boldog Ünnepeket, mert utazni, találkozni a nyár a legmegfelelőbb…

Kalandozom és keresem a régi békét, de a ’19-es vörös-terror mai követői Budapest utcáit ismét ellepik hőzöngő és kulturálatlan magatartással... hiszen nekik nincs Karácsony, nincs szeretet, csak ostoba és gyilkos indulatok, amelyekkel, ha győzni soha nem is tudnak többé, de ünnepet rontani mindig készek. Karácsonyfát rombolnak, szegény gyermekek ajándékait lopják el, keresztényellenes rigmusokat skandálnak, trágárkodnak parlamenti képviselőik lázításának következményeként… és itt meg kell említenem azoknak a hazaáruló rendbontóknak a nevét is, akik külföldi terroristákat felbérelve próbálnak nevetséges módon ugyan, de cseppet sem viccesen hatalomhoz jutni, ha kell a magyar vér ontásának árán is: Hadházi Ákos, Kunhalmi Ágnes, Szél Bernadett, Vadai Ágnes, Tordai Bence, Gyurcsány Ferenc, Niedermüller Péter, Újhelyi István, Varjú László, Szabó Tímea, Bangóné… a teljesség igénye nélkül. És e neveket jegyezzük fel…

És eljön az éjféli mise ideje… itt a Kárpát-hazában. Néhol még éjfélkor van a szentmise, másutt már délután tartják meg… más-más hivatkozással, s van ahol harangszó nélkül telik el a szenteste, mert nincs pap, s alig van néhány ember, akinek ez fáj, akinek hiányzik ez az ünnephez tartozó szent esemény, épp úgy, mint másoknak azok, akiket szeretnek, de már/még nem lehetnek együtt.

Megváltozott a világ… s ma csak akkor örvendezhetünk, ha nem kalandozunk, nem nosztalgiázunk, nem nézünk vissza boldog karácsonyokra, csak odatérdelünk gondolatban a betlehemi jászol elé, és bár nem tudunk semmit vinni ajándékul gyarló életünkből… mégis mi kérünk a Kisdedtől… békét, szeretetet, s azt, hogy képesek legyünk megtartani, továbbadni a hitünket, hogy tudjunk szeretni a gyűlölet tengerében, s tudjunk imádkozni azokért is, akik ellenünk törnek. Lélekben ott térdelünk a pásztorok és angyalok körében… s ebben a mai kétségbeejtő világban is ránk mosolyog a Kisded, s tekintetében ott a szerető bátorítás: Ne féljetek, ne aggodalmaskodjatok a holnap miatt… vedd keresztedet és kövess engem… én veletek vagyok a világ végezetéig!   

Stoffán György

Elmaradt imádság a székely hősökért, avagy páter Urbán Erik „feledékenysége”

Elkeserítő témájú beszélgetést folytattam a minap Csíkszeredában Petres Kálmánnal, a Csíkszéki Huszár Egyesület elnökével. A beszélgetés témája a Székely Hadosztály csíksomlyói emlékmiséjén történt megalázó árulás volt…

– Mi történt, vagy mi nem történt a szentmise alatt? – kérdeztem az Petres Kálmán elnök urat.

– Azzal kezdeném, hogy Krisztuskirály vasárnapjára esett az a szentmise, amelyen a Székely Hadosztályra emlékeztünk – volna, a Huszár Egyesülettel, Őexcellenciája a magyar konzul úrral, a megyei és a városi vezetőkkel együtt. Felkértük Urbán Erik templomigazgató atyát, hogy a szentmisében emlékezzen meg arról a Hadosztályról, amelynek tagjaként Márton Áron is harcolt Erdély megmentéséért. Azt is kértük Erik atyától, hogy a szentmise végén hívja fel a hívek közösségét, hogy koszorúzzuk meg együtt a somlyói emlékművet. Az atya megígérte, azonban sem a szentmisében, sem utána nem ejtett szót ennek a hős székely különítménynek a létéről, az ünnepségről és a koszorúzásról, amelyre elvártuk volna a somlyói ferences atyákat is, akiknek az elődeiért sokat tett a Székely Hadosztály. 

– Nem kérdezték meg miért volt e „feledékenység”?

– De, megkérdeztük. Ám ez is olyan fájdalmas és elkeserítő, hogy nem is beszélek róla szívesen...

– Kérem, mondja el!

– A ferencesek részvétele nélkül lezajlott koszorúzás után, 15 huszár társammal visszamentünk a kolostorba, hogy megkérdezzük Erik atyát, miért nem tartotta be a szavát, s miért tagadta meg a hősöktől – megállapodásunk ellenére – az egyházi áldást, imádságot és megemlékezést, hiszen jobbára egykori katolikus székely legényekről, hősökről, hősi halottakról van szó. A portás testvér azt mondta, hogy Erik atya üzeni, kérjünk más időpontot, mert most nem ér rá. No, erre felmérgelődtem, s visszaüzentem az atyának, hogy ha öt percen belül nem hajlandó velünk szóba állni, akkor holnap az újságból és a rádióból megtudhatja a kérdéseinket… Jött es mindjárt. S mi kérdeztünk is három dolgot: – Miért nem említette meg ígérete ellenére a Székely Hadosztályt a szentmisében? Válasza az volt: – a hívek nem akarnak politikát a templomban… Nem értettem a választ, hiszen a magyar történelmi hősökről való megemlékezés nem politika, s nekik is kijár, hogy a hősi halottakért a Csíksomlyói Segítő Szűz Mária lábánál imádkozzunk. Egy magyar zarándokhelyen, amit a Székely Hadosztály is védett, s védte általában a papokat, híveket, templomokat… nem politika a megemlékezés, kivált, hogy maga Márton Áron püspök úr is szolgált ebben a hadosztályban még teológiai tanulmányait megelőzően… Urbán Erik atya erre úgy reagált, hogy: – „az akkor volt”. Végül arra szerettünk volna választ kapni: – miért nem hirdette ki, miszerint a szentmise után a magyar konzuli, és megyei, városi vezetők tisztelgő jelenlétével koszorúzás lesz? – Ez az én felelősségem – volt a válasz.

– Mit gondol, miért lehet ez a magatartás azok részéről, akik mindig megtartóerőnek számítottak a székelység körében? Vajon Nagy Tarzíciusz atya vagy a régi nagy ferences elődök is megtagadták volna a magyar múltról való megemlékezést? – kérdeztem az elnököt.

–  Nem hiszem. Ma valami változik az egyházban, és ez nagy baj. Úgy látszik új szelek fújnak Somlyón is, ahová a világ magyarsága mindig bizalommal jött… s eddig mi is úgy…

A beszélgetés után eltűnődtem: megtagadhatja-e népét, népe hőseit, nemzete kiválóságait és múltját a somlyói ferences pap? Nem! S ha mulaszt, hazudhatja-e, hogy nem ér rá, s bujkálhat-e a kolostor hétlakattal zárt biztonságában? Jellemes dolog-e, hogy csak a sajtó és a rádió említésére jelenik meg tisztázni(?) a helyzetet? Nem!

Most látom annak a mondatnak az igazságát, amit másfél évtizede hallottam – még Esztelneken – a már említett néhai Tarzíciusz atyától egyik beszélgetésünk során: – „Meglátod fiam, ha a Magyarországon nevelt fiatalok átveszik a rend vezetését, itt megszűnik a régi erdélyi ferences hagyomány. Szépen lassan beolvadunk. Közéjük… S majd együtt mennek ki az ortodoxokkal a Nyeregbe… mert ez is az ökumenizmus és a románosítás útja. Hidd el, az a cél”…

És, lassan-lassan valóban ott tartunk. Hiszen, ha a magyar hősöket – Márton Áronnal egyetemben – egy somlyói ferences barát megtagadja, s nem büszke nemzete múltjára, akkor Isten a tudója annak, mi jöhet még… Szívesebben hallottam volna Petres Kálmántól, hogy lám, milyen szép beszéddel tisztelgett a somlyói templomigazgató a Székely Hadosztály megalakulásának 100. évfordulójára megtartott emlékmisén…

Remélem azért, hogy nem tette el a méltató szavakat egy héttel későbbre, december 1-re… egy másik centenáriumra…

De lássuk, mit is ír az történelemportál.hu és Katolikus lexikon Márton Áronról és a Székely hadosztályról… Hátha így, legközelebb nem ijed meg páter Urbán Erik ofm templomigazgató úr egy-egy nemzeti megemlékezéstől… hiszen, ha a Székely hadosztályért mondott imádság politika, akkor mit szóljunk Madéfalvára, Trianonra, vagy épp rendtársuk, a tudós Boros Fortunát atya dunacsatornai halálra veretéséről... Semmi nem politika és minden az... de a templom falai között a székely halottakért imádkozni, két helyen számít  politikának: Bukarestben és csíksomlyón - immár... Isten bocsássa meg!

(Ám, mit várhatunk, ha a legszentebb fegyvert, kollektíve eltávolították a rendi viseletről... s ma már nem látjuk a Rózsafüzért az oldalukon... lehetnek e hűek bárkihez is, ha Máriát, az Istenszülőt, az Ő kérése ellenére mellőzik...)

***

„Márton Áron fegyverrel a kézben küzdötte végig az első világháborút. A székelyudvarhelyi 82-es gyalogezred közlegényeként került harctéri szolgálatra Doberdóba. A fronton avatták tizedessé, azt követően pedig hadapródjelöltté. Több mint egyévi első vonalbeli tartózkodást követően Nagyszebenbe küldték tiszti iskolába, elvégzése után hadnagyi rangban az Ojtozi-szorosban, majd újra az olasz fronton harcolt. Szigorú, de beosztottjait megbecsülő parancsnok volt. Tiszttársai szerették, katonái rajongtak érte. Bátor, a veszélyes helyzeteket sem kerülő hadfiként négy alkalommal sebesült meg, mindig a végsőkig kitartott. Még 1919 tavaszán is részt vett a székely hadosztály Tisza-menti hadműveleteiben, amiért hadifogolyként a brassói Fellegvárba zárták. A következő történetek a hazáját védő katonáról szólnak.”

http://tortenelemportal.hu/2010/10/marton-aron-a-fopap-es-katona/

„A Székely Hadosztály volt a neve annak a katonai egységnek, amelyet 1918. december 1-je után, az Erdélybe betört román csapatok elleni védekezésként hoztak létre Kolozsváron, Lukács Béla nyugalmazott altábornagy kezdeményezésére, a Kolozsvári Hadosztály együtt maradt törzséből (38. magyar hadosztály székely katonáiból), amelyhez csatlakoztak a Kratochvil Károly parancsnoksága alatt Erdélyben szerveződött alakulatok. A létszám: 400 tiszt és 4000 közlegény. A 38. hadosztály 1919 januárjában, saját kérésére a Székely Hadosztály nevet vehette fel, majd Székely Különítménnyé nevezték át. Az erdélyi fronton az egyetlen jól felszerelt, harcképes magyar katonai erő volt, amely harcolt az oláh hódítók ellen. Az alakulat legnagyobb létszáma 649 tiszt, 12 438 fő legénység, 68 löveg és egy repülőosztály volt.

A Katonatanács és a kormányzat, szervezésüket és ellátásukat gátolta, a bp-i Székely Nemzeti Tanács támogatásával 1919-re így is 5 zászlóaljra növekedett.

Fox Aurél százados mozdonyból, gépfegyver- és ágyús-kocsiból álló páncélvonatot foglalt le (ezzel mentették meg november 13-án Brassóból az adóhivatal és postatakarékpénztár pénzét), melyhez még 3 páncélvonatot szerveztek. Az oláhok előrenyomulását csak késleltetni tudta, a Maros vonalától december 25-én, Kolozsvártól nyugatra, 1919 februárjában a Szinérváralja-Szilágysomlyó-Csucsa-Vaskoh vonalra húzódott vissza. Március 21-én, a kommunista államcsíny után a Forradalmi Kormányzótanács az ekkor kb. 13.000 katonát megbízhatatlannak tartotta, ellátását akadályozta. Az általa ellenőrzött, kb. 150 km hosszú vonalon eredményesen nem védekezhetett. Április 16-án a csapatokat Tasnád, majd Nagykároly környékére visszavonták. Az április 16-i oláh támadással a Székely Hadosztály két tűz közé került, mivel a vörös katonák a politikai megbízottaikkal együtt szétfutottak.

A behatolók foglyokat nem ejtettek, akit katonáik életben hagytak, azt az oláh lakosság meggyilkolta. Kratochvil nem csatlakozott a Tisza vonalánál álló Vörös Hadsereghez; a Székely Hadosztály hátraküldött vonatait és a vonatőrző székelyeket április 19-én Debrecenben és Nyíregyházán a vörösök megtámadták, a vonatanyagokat elrabolták, a székely katonákat lefegyverezték és letartóztatták. Emiatt a parancsnokság megszakította a további összeköttetést a hadügyi népbiztossággal. A harcolva visszavonult, kimerült csapat, kb. 5000 fő - az oláhok (antant-támogatással) április 25-i fegyverszüneti ajánlatára - április 27-én Demecsernél letette a fegyvert a kb. tizenötszörös túlerőben lévő oláhok előtt. A szerződés ellenére, mint foglyokat kirabolták őket; Brassóba, Földvárra, onnan Fogarasra és Krajovába hurcolták. Április végén (nagyrészt csak egy szál gatyában) szabadultak. A kb. 1150 fős Verbőczy-féle kolozsvári nemzetőrök, a 2. zászlóalj kb. 500 fős lovassága és tüzérsége visszavonult, ők alakították meg a Székely Dandárt, melynek egységei a Nemzeti Hadsereg részeként november 16-án bevonultak Budapestre.”

http://lexikon.katolikus.hu/S/sz%C3%A9kely%20hadoszt%C3%A1ly.html

Stoffán György

A főbiztos és az ő forgatókönyvírói

Már esteledett. A főbiztos vendégeket várt. Egy lenin-renddel kitüntetett mestert és egy párttitkárt, aki  remek írói vénát kapott a Teremtőtől, azzal a megkötéssel, hogy a magyarokról soha nem ír semmit. Semmi jót. A főbiztos nem ismerte a magyar történelmet, mert sem a fodrászüzletben, sem a hollywoodi riherongyok között nem volt ideje efféle úri huncutságokra… meg aztán, olvasni sem tud. Viszont el kellett dönteni, hogy az új magyar történelmi filmre kivel osztozzon… de mit nem írok… azaz, el kellett dönteni ki kapja a magyar adófizetők 7 milliárdját. A tűz lobogott a kandallóban. Nemrégiben hoztak egy teherautónyi tüzelőt a Magyar Nemzeti Filmarchívumból… olyan régi karcos fekete-fehér szart, ami élvezhetetlen és mindenféle fasiszta volt rajtuk… semmi művészet.

A főbiztos kitöltötte a whiskyt, majd megsimogatta a mindig keze ügyében lévő ló koponyát, aminek a homlokára olykor még puszit is adott, és visszahuppant a fotelba. Azon gondolkodott, hogy ha már kenyéradói ilyen ostoba kéréssel álltak elő, akkor kiről készüljön magyar történelmi film. Először Rákosira gondolt, de elhessegette a dolgot, mert eszébe jutott, hogy volt valamilyen zendülés és utána már nem Rákosi volt a főnök… Továbbgondolkodott. Az általános iskolában tanítottak valami Mátyás királyról, meg egy koronáról, de nem tudta eldönteni, hogy az egy svájcisapka volt-e, vagy egy olyan dolog, ami a királyságot jelképezte. Úgyhogy hagyta is a témát. Eszébe jutott az is, hogy a rabló, gyilkos hordáról kellene filmet csinálni, amelyik felégette Európát úgy ezer éve… vagy Dózsa…? Dózse…? Dobzse...? - a franc se tudja - gondolta. Na, ez utóbbit eleve kizárta, mert nem tudta, hogy kell ejteni… meg leírni, meg kiről is van szó....

Csengettek. A főbiztos komornyikja Duma odarollerozott a kapuhoz, hogy kinyissa, de hogy-hogy nem, a vendégek már beálltak az udvarba. A főbiztos kitárt karokkal, széles mosollyal fogadta őket, s e mosoly közben még a szivar is kiesett a szájából. A hajlott hátú mester nyálas szakállát beletörölte a főbiztos arcába, mintegy cuppanós puszinak álcázva a dolgot, míg a „remekíró” csak odabiccentett a főbiztosnak, jelezve szellemi és erkölcsi fölényét. A főbiztos magához ölelte a lófejet, amely mindig a keze ügyében volt, és most egy nagy puszit is adott neki zavarában. 

A főbiztos bent a házban leporolta az érkezők kabátját, majd a pamlagot, amelyen hellyel kínálta őket, Duma pedig rollerozott a konyhába, hogy kávét, whiskyt és konyakot rendeljen az érkezőknek… ám, amikor behozta, csodálkozva látta, hogy a vendégek előtt már ott a whisky, a kávé és a konyak. Hoztak magukkal… akármit ugyanis nem isznak az ő köreikben.

Duma tett a tűzre egy újabb archív, de élvezhetetlen tekercs filmet, amelynek a dobozán „1938. Eucharisztikus kongresszus” felirat volt látható. Élvezettel hallgatták a tűz ropogását, és a remekíró párttitkár kihúzta a feneke alól a dossziét, amelyen nagybetűkkel ez állt: Nándorfehérvár.

A főbiztos guvadt szemekkel leste a dossziét, mert nem tudta mi lehet benne. A felirat pedig ismeretlen volt a számára. Ő csak Székesfehérvárról hallott, de még nem volt ott. Nem volt neki szimpatikus a hely, mert azt hallotta róla, hogy sok a fehér boldog ember. Ez meg nem trendi a mai művészvilágban…

A remekíró párttitkár fellapozta a dossziét, és a főbiztos elé dobta.: Hétmilliárd – mondta kissé elhúzott szájjal, jelezvén, hogy már kevesli is az általa megjelölt összeget…

Ok… ok… - hajtogatta a főbiztos, és halkan érdeklődni kezdett, hogy mi ez. A hajlott hátú mester kezdte a magyarázatot: - Na, hallgass ide te szerencsétlen seggnyaló. Nekünk adsz hétmilliárdot, és mi megkímélünk attól, hogy az üres fejeddel azon kelljen gondolkodnod, hogy milyen történelmi filmet csináltass. Mi megcsináljuk.

A főbiztos csak makogni tudott: - rendben-rendben… de mi ez a Nándorfehérvár? – kérdezte nagy bátorságot véve magán. Mire az öreg, hajlott hátú azt mondta: - Na, nü! Ezért csinálunk mi filmet tehelyetted te ostoba hollywoodi borbély. Az a Nándorfehérvár meg ezeknek a mesüge magyaroknak a meséje. Volt, ami volt nekik, de nem kell, hogy emlékezzenek rá. Amúgy is túl büszkék… Te meg utald a pénzt és fogd be a pofádat. Addig vagy itt, amíg utalsz… - köszönt el efféle kedveskedések közepette a hajlott hátú. A remekíró párttitkár pedig, már bent ült a kocsiban és elégedetten ölelte át kedvesét, a nála kicsit fiatalabb fiút… aki épp a diáktüntetéseket szervezte a kormány ellen.

A főbiztos homlokát törölgetve szorította magához a mindig kéznél lévő ló koponyát, miközben Duma rolleron hozta a mobiltelefont, hogy a főbiztos jelenthesse a nemzeti minisztériumnak: - Igen tartalmas, Oscar-jelölt film készül Nándorfehérvárról… és csak hétmilliárd…

Amikor beért a hajlott hátú és a remekíró párttitkár a hírtv-be, elújságolni a pályázati sikert, már hűtött pezsgő várta őket...

Stoffán György

Bukaresti "szentségimádás"

Tara hotilor

Ha mi magyarok állítanánk szobrot egy olyan gazembernek, aki oláhok ezreit mészárolta le, attól minden bizonnyal zengene a világsajtó, s történelmileg fasisztává nyilvánítanának minket. Igaz nem is állíthatunk efféle szobrot, mert mi magyarok, soha nem tettünk ilyet…

A minap nagy ünnepség volt a bukaresti parlament épületében. Románia „legnagyobb történelmi alakját”, a tömeggyilkos Janku Ábarhámot ugyanis bevitték az épületbe. No, nem a hulláját, mert azt a cebei polgármester nem engedte kiásni, ám a diplomás birkapásztorok egy csoportja azért szobrot készíttetett róla. Azt állították ki a parlament folyosóján.

Nagy pátoszos beszédek hangoztak el, amelyek szerint Janku, Románia hőse, a legnagyobb, a legdicsőbb és a legősibb. Ősi, hiszen, Janku Ábrahám megelőzte a korát és megelőzte Románia megszületését is. Igaz, ezt ott szerényen elhallgatták, mert az ünneplők is jól tudják, hogy Ábrahám kicsit előbb született, mint Románia… s előbb is halt meg… mint bolond, részeges csavargó.

No, de térjünk vissza a korrupció világvárosának „törvény”hozásába. A „szentségimádás” ünnepi szónokai és zenészei szent esküt tettek, hogy követik a nagy oláh nemzeti hős példáját. Ez persze nekünk hátborzongató, de e tanult juhászok számára genetika. Lássuk, milyen példát is adott ez az őrült, az akkori Habsburg diktatúrát nagy pénzért kiszolgáló gyilkos, a mai oláh szenátoroknak?

Avram Iancu, mint a felkelő románok vezetője, 1848 októberében megfélemlítő hadjáratokba kezdett Erdélyben a magyarok és a szászok ellen. Az egyik leghírhedtebb akciója a zalatnai mészárlás volt. Avram Iancu egyik felkelő társa, Petru Dobra vezette az oláh szabadcsapatokat, akik 700 fegyvertelen nemzetőrt, asszonyt és gyereket, álmukban lemészároltak a preszákai mezőn. Október közepétől november közepéig tucatnyi magyar település lakosságát ölték halomra ezek az oláhok. 

1849. január 8-án Avram Iancu prefektusa, Ioan Axente Sever bevonult a védtelen Nagyenyedre és a kb.; 9000 főnyi oláh feldúlta a várost és mintegy 900 embert válogatott kegyetlenségek közepette kivégzett.

Egy hét alatt, Hariban (Heria), Nagylakon, Borosbenedeken és Járán újabb magyarellenes mészárlásokat követtek el. 1849 tavaszán visszaszorultak a hegyekbe, Josef Bem tábornok győzelmeinek eredményeképpen, így a mészárlások is abbamaradtak, kisebb támadásokat azonban továbbra is vezettek. 1848 októberében, novemberében a magyar települések, köztük Abrudbánya elpusztítása hasonló forgatókönyv alapján zajlott le: az oláhok előbb fenyegetésekkel, majd ígéretekkel fegyverletételre bírták a lakosokat, majd legyilkolták őket. A magyarok a városokban semmilyen fegyveres erővel nem rendelkeztek, legyilkolásuk nem hadi cselekmény, hanem korabeli terrorizmus. Ezekben az esetekben népirtásról kell beszélnünk. Ám, Avram Iancut a magyar szabadságharc leverése után nem vonta felelősségre az őt pénzelő osztrák hatóság. Janku Ábrahám oláh szabadcsapata mintegy 150.000 védtelen magyar asszonyt, gyermeket és öreget és 40 ezer szászt küldött a szörnyű halálba.

A bukaresti birkapásztor parlamentáriusok azonban ezt a tömeggyilkost, mint az oláh nemzet kiemelkedő alakját ünnepelték. Mert nem jutott nekik olyan, mint Árpád vezér, Dózsa György, Hunyadi János, Gróf Zrínyi Miklós, Szondy György, Dobó István, Rákóczi Ferenc vagy Báró Hadadi Wesselényi Miklós. S nem csak nagyságban, de korban is kissé ifjabbak, mint a felsorolt magyar urak…

Igaz, az oláhok nemrégiben még Mániu Gyulának is szobrot emeltek, s őt is nagyra becsülik ezen ősi nemzet (1859.) esztenákon művelt, korrupt pásztorai. Ám ami a legjobban tetszett Ábrahámuk felmagasztalásában és oláh ortodox oltárra emelésében, az az volt, hogy a pátoszos szónoklatok és zenei betétek után az esztenák népe térdre ereszkedett Janku szobra előtt…

Megható volt ez a cselekmény… amolyan „szentségimádásos” hangulattal bírt. Mindazonáltal jellemző ez a kis ünnepség és térdre ereszkedés, a mai oláh politikára. Hiszen Bukarest az elmúlt hetven évben mindig térdre ereszkedett – bárki előtt –, ha érdeke ezt kívánta.

Ma is ezt teszik az oláh politikusok, csak azt nem tudják, hogy mint büszke nemzet rövid életűek lesznek ettől a mai, utolsó letérdeléstől. És itt nem a Jancu-szobor előttire gondolok…  

Stoffán György

Gabesz mondta: visszatér a politikába

Gabi nászútján elhatározta, hogy metrót épít Horvátország és Budapest között. Hiszen az előző efféle terve nagyon bejött, s az asszonyokat tartani kell valamiből. Azonban rájött, hogy e pillanatban nincs joga efféle úri csínytevésekhez, így megkérdezte örök Ági nénit, hogy mit tegyen. Ági néni szomorúan nézett maga elé, mert azt hitte, hogy Gabika egy kicsit vele is a nászúton… de erről lecsúszott. Ezért kedvetlenül, hülyén nézve a levegőbe csak annyit motyogott, hogy: „menyiffa a politikába”… Alig lehetett érteni, mert a reggeli kávéba épp belesett az alsó protkója, amit Gabika próbált kihalászni a forró nedűből… Közben Ági néni valami mást is mondott, de az már végképp nem volt érthető, kivált Gabika számára, mert a kávéval leforrázott ujját szopogatta. Majd nagyot kiáltott és Orbánt szidta a történtek miatt. „Ági néni te a munkásmozgalmi érdemeidre tekintettel megérdemeltél volna egy első osztályú protkót, de ez a fasiszta kormány nem adta meg a lehetőséget egy ilyen nagyszerű nőnek. Ha még lenne abból a 167 milliárdból, amit rám akar kenni ez a rusnya Orbán, csináltatnék neked olyat, amit Technokolrapiddal is fel lehet ragasztani… – mondta üvöltve és visszaadta az alsó fogsort, amit Ági néni örömmel préselt be véletlenül a ráncai közé, aztán észrevette, hogy nem jó helyen van és megigazította.

Ági néni komolyra fordította a szót: – menj vissza a politikába Gabika. Ha már más úgysem megy, akkor legalább ott teljesíts. Rákosi elvtárs is ezt mondaná, hidd el…

A furcsa csevejre benézett az ápoló, de nem tapasztalt mást, mint eddig… visszament hát, a felese mellé…

Csengett a telefon. Gabika felvette és örömére a régi harcostárs üdvözölte a távoli európai Magyarországról – mint mondta. Ő is azt tanácsolta, hogy menjen vissza a Gabika a politikába, mert Szegeden is legalább kétszáz ember várja a demokrácia visszaállítását, amelyben az Orbán kormány lógni fog, és soha többé egyetlen szaros orbánista ügyész sem fog potom 167 milliárd után nyomozni – ha róluk van szó.

Hajlott a Gabi az unszolásra, de még egy tanácsadóját nem kérdezte meg. Az idióta kosaras testőrt, aki a médiát demokratikus módon, fonottkosár-lengetéssel tartotta távol, amikor Gabikára tört a roham a választások napján, ami miatt vízzel locsolta a média fasiszta szószólóját.

A fonottkosaras testőr véleménye is egyértelmű volt. Gabi menjen vissza a politikába és továbbra is locsoljon, ahogy tud, de őt vigye magával, mert fonott kosár és esernyő nélkül Gabika elveszett ember. Ha pedig rájön újra a görcs, akkor is jól jön a régi testőr, aki mindenben követi Gabit.

Mit volt mit tenni. Ha már három ekkora nemzeti hazafi magyar jellem azon van, hogy Gabesz politizáljon, akkor azt hivatalosan is illenék bejelenteni, s hát Gabika el is szánta magát erre, mert meggyőződése volt, az ő idejében építették meg a Parlamentet és a Nemzeti Múzeumot, de úgy emlékszik, hogy a metró pénzből is ő adott a Magyar Tudományos Akadémia alapítására. Igaz, a Neugebeudet nem kellett volna lebontatnia, mert az most milyen jól jönne ha állna… főleg az udvar, ahol a miniszterelnöknek külön kivégzőhelye van… volt… Valami Batthyányt is ott lőttek agyon…

El is indult hát Gabika bejelenteni a nagy elhatározást, de ebben a pillanatban jött az ápoló, elküldte a látogatókat, Gabeszt pedig, visszakötötték az ágyhoz. A főbácsi a nagy fecskendővel már várta, hogy Gabika tegye szabaddá a seggét, amelyet eddig barátai, a látogatók igyekeztek fényesre… na de hagyjuk… Gabika mosolyogva „kurvaanyázott” még egyet az injekció után Orbánra, majd édesdeden elaludt… álmában pedig még mindig valami 167 milliárdról morgott egyet-egyet.

Ági néni és a kosaras pedig szomorúan néztek föl Gabesz ablakára a kertből, mert tudták, hogy a kezelés már semmit sem használ neki. Ági néni amúgy is sietett: időpontja volt próbafekvésre Kerepesen… A kerítésen belülről két megtermett ápoló között ismerős arc tűnt fel. Feri volt az. Táncolt és közben széles mosollyal integetett Ági néninek, és a kosarát lobogtató idióta testőrnek, kezében egy apró képpel… közben folyamatosan azt kiabálta, hogy „ezt elkúrtuk Gabesz… nem kicsit, nagyon…”

Stoffán György