Oláhok a Hősök terén… avagy a magyar suicidium

Amikor arról beszélünk, hogy mi magyarok milyen toleránsak, mennyire megértők, bűnbánók és ki tudja, mi a fenék vagyunk még, mindig felmerül bennem, hogy itt valami félreértés lehet. Vagy nem egy népről beszélünk, vagy kötelező azt mondani, amit mondunk magunkról… Ugyanis én nem vagyok toleráns, nem akarok elnéző lenni és nem akceptálom a hazaárulást sem.... 

Ám, nem csak a mondással van a baj az utóbbi években, hanem a támogatások gyakorlatával. Mindenkinek, aki véletlenül túl hangosan felsír álmában, pénzt adunk, nehogy azt mondja ránk valaki is a nagyvilágban, hogy szemét antiszemiták, nacionalisták, rasszisták vagyunk. Határon túli - nem magyar - temetőket és imaházakat újítgatunk fel horribilis összegekért, noha volna ugyanott magyar temető, magyar templom, magyar iskola etc. 

A tüntetéseken deviáns magatartást tanúsítóknak hajuk szála sem görbül, nehogy azt mondják ránk  Brüsszelben, hogy itt nincs demokrácia, mi több fasizmus van, s mint egy, ma Rómában székelő argentin érsek mondta, már-már koncentrációs táborokat építünk a menekülteknek. Ezért tehát a tüntetők sértegethetik a rendőröket, bármit szabadon rongálgatnak, és bejelentés nélkül táborozhatnak az Oktogonon bejőve, tökrészegen.

Az állami támogatás pályázatain olyanok nyernek, akik véletlenül sem tartoznak a nemzeti elkötelezettségű társadalomhoz, de annál inkább ostorozzák, gyalázzák a magyar nemzetet, a kereszténységet, a határon túl élőket. Kitől várjuk ezért a dicséretet?  Ki mondja majd nekünk, hogy mi megértők, demokratikusak és toleránsak vagyunk… Nem vagyunk... csak simán és egészen egyszerűen önámító hülyék ... Öngyilkosok!

A legbosszantóbb ostobaságaink egyike: Amíg Csíkszeredában elkobozzák a székely zászlót, mi a Hősök terén hagyjuk, hogy az oláhok hatalmas zászlóval, fülsiketítő hangosítással, népviseletben ugrándozzanak… mert hát az ő kultúrájuk is megérdemli. Hát NEM! Legalábbis nem itt a Magyar Hősök terén, ahol egykor Ceausescu falurombolása ellen tüntetett egy ország...

A nemzeti politikánkban elharapódzott az a beteges felfogás, miszerint egyetlen csóré fenekünkkel, két muraközi söröslovat akarunk megülni. Ez pedig lehetetlen. Nem lehet megfelelni a liberális Brüsszel elvárásainak, s ezért büntetlenül hagyni a hazaárulást, busásan támogatni a hazaárulókat bármely művészeti ágban, magára hagyni a nemzeti elkötelezettségű művészeket, írókat, nehogy egyoldalúsággal vádolják a döntéshozó grémiumot.

El kellene dönteni végre, a választások után az újabb kétharmados felhatalmazás birtokában, hogy a de facto, de jure és kimondottan csak a magyar nemzet érdekeit szolgáljuk-e a politika, a kultúra és a gazdaság minden szegmensében, vagy egy mindenkinek megfelelni akaró két ló egy segg politikát folytatunk, ami megfelelhet Brüsszelnek is, és meg a választóknak is…

Haladéktalanul változtatni kell ezen a botor, fél-liberális felfogáson. Ne támogassunk milliárdokkal nem magyar épület felújításokat, temetőket, mert akik birtokolják azokat az épületeket, azok ujjongtak a legjobban, amikor Trianon elvitte őket a magyar fennhatóság alól, s ma is ők ujjonganak, ha a magyart baj éri, s ők szaladgálnak Brüsszelbe panaszkodni, s ők gyalázzák a keresztény magyarokat. E tulajdonosok menjenek a mai hatalomhoz pénzért…

Ne hagyjuk, hogy a tüntetők romboljanak és sértegessék a szolgálatot teljesítő magyar rendőrt, hanem vágjuk végre pofán azt, aki átlép egy bizonyos határt. Mert ha nem szólunk, akkor sem leszünk jobbak a hazudozó és Brüsszelben hazát áruló ellenzéknek, és a liberálisoknak. S Brüsszel sem fogja jobban összehúzni a szemöldökét, ha elcsattan a Kossuth téren néhány indokolt pofon, és egy-egy taláros végre ítéletet mondhatna már a rendbontók felett. Mert ha ez, kommunista-liberális parancsra az ártatlan emberek felett sikerült 2006-ban, talán megy igazi rendbontókkal szemben a jog szellemében... is 2018-ban.

Ne támogassunk magyarellenes írókat, könyveket, hazaárulókról szóló filmeket, s ha lehet, az egyházak között is úgy osszuk el a pénzt, hogy ne az üres, nem keresztény imaházakat és látogatatlan temetőiket újítsuk fel ostobán a határon túl – persze jó hivatkozási alapként –, hanem a feldobolyi református, és a futásfalvi katolikus templomról kellene úgy gondoskodni, hogy egyik se omoljon a hívekre az  istentisztelet és a mise alatt…

Van tennivaló, s talán az új kormány felesküdött miniszterei jobban odafigyelnek majd a részletekre, s szavuknak is nagyobb hitele lesz, mint az előző kormány egy-két miniszterének és államtitkárának. Mert van min javítani, van mit helyrehozni. Mert a rend, a fegyelem, a hűség és a hazafiság nem csak a választók kötelessége. Van ennek egy másik oldala is. 

A választók iránti hűség, a többség iránti kötelesség. A felelősen gondolkodó magyar polgárok biztonsága, a rend, a jog érinthetetlensége, a nemzeti értékek védelme, támogatása… és sorolhatnám, amit a magyar kormány feje ért, tud és gyakorol. Kérdés azonban, hogy a Miniszterelnök környezete és az alárendeltek tisztában vannak e felelősségükkel és kötelezettségeikkel? Erre csak később kapjuk meg a választ… néhány hónap elteltével, amikor a korábbi sötét útvesztőkből végre kibotorkálnak a rossz szokások... 

S miért írtam le mindezt? Mert vénülök… és szeretnék ebben a gyorsan elillant életben pár évet egy viszonylag normális országban élni... ahol végre nem kellene bírálni a saját magam választotta vezetés intézkedéseit, mert minden állami tisztségviselő megértené végre, hogy ő nem kiskirály, hanem a nemzet egyik alázatos szolgája, aki felelősséggel tartozik azoknak, akik megválasztották…

P.s.; A társadalom hangulatát, a folyamatosan rongálja az ellenzéki médiában alapkövetelményként megjelenő hazudozás, rágalmazás, a kormánypártokat és a választókat dehonesztáló  cikkek, megszólalások tömege. Jó lenne, ha láthatóvá válnék a jogbiztonság. A "talárosok isteni egyesülete" , azaz a magyar igazságszolgáltatás helyett működő szervezet eddig a kampányra hivatkozva engedte a legádázabb mocskolódást, mert ilyenkor a politikusoknak mindent el kell viselniök. (Ez persze az emberi méltóságot illetően nem így van, de ezek kitalálták... tehát isteni elgondolásukat nem lehet megvétózni, azzal nem lehet ellenkezni.) Rendet tartani azonban, csak a jog erejével és fegyverével  lehet. Fel kell állítani egy sajtófigyelő csoportot, és minden hazugságra bírósági eljárással kell válaszolni. És ki kell jelölni egy bíróságot is, amely speciálisan az ilyen esetekben jár el. Mert a jobboldali választó csak azt látja, hogy ömlik a liberális mocsok mindenkire, de egyetlen politikus vagy párt sem él a jog adta komoly lehetőségekkel. Ez is sérti a választópolgárokat... Mert minden aljas rágalom és vádaskodás, sújtja azokat is, akik a kétharmados  felhatalmazást adták...  remélve a rendben és jogbiztonságban, amelynek hírnöke sincs egyelőre... 

Stoffán György  

Stoffán György: Csíksomlyó üzenete - gondolataim

Ha az ember egyszer beteszi a lábát Erdélyországba, akkor attól a pillanattól kezdve -  élete végéig - vágyik és mindig hazamegy Erdélybe. Megmagyarázhatatlan vonzalom alakul ki a varázslatos Tündérország iránt, amelynek a nyugalma, hite, erőt adó tájai, és az ott élő emberek embersége, magyarsága, lelki gazdagsága feltölt, megerősít, boldoggá és szabaddá tesz, egyben elkötelez. S ez nem csak a magyarokra érvényes, hanem más nációkra is, akik a "magyar Erdélybe" látogatnak. A lélekre hat ez az ország, amelyet nem lehetett elvenni, elcsatolni, és csupán egy öntelt, nacionalista, történelmet hamisító buta politikai elit vél magáénak, s – mint a pestist –, terjeszti a magyarok elleni gyűlöletet, mert nem érti meg, hogy száz esztendő nem ezer év, s a gyűlölet nem örök. Ideig-óráig lehet uralkodni, lehet elnyomni a testet, de a szellemet és a lelket még egy elmebajos világhatalmi elgondolás alapján sem lehet megváltoztatni, átformálni, a vizet az olajjal elvegyíteni.  

Ma már a román értelmiség is kezdi felismerni és erről kezd nyíltan beszélni is, hogy a hazugságokkal összelopott ország egysége a végéhez közeledik, mert száz évig gyűlölködni és az energiákat nem a jóra és a szeretetre, hanem a gyűlöletre pazarolni, az öngyilkossággal ér fel. Lehetett volna Trianon áldás is, mind románoknak, mind a szászoknak és a székelyeknek, ha azzal a méltósággal, azzal szeretettel, s azzal a testvériséggel közelítenek a szülőföldjükön élő magyarokhoz, székelyekhez, mint amellyel ők közelednek mindazokhoz, akiktől jó szót, szeretetet és megértést kapnak. Hiszen a magyar, a székely nem ellenség, hanem partner, de csak azzal, aki ezt igényli, akinek hasonlóak az érzelmei, a céljai és az embersége.

A román elszigetelődés és a hazaárulás pont a nacionalizmusukból és a gyűlöletükből fakad, válik természetessé, és számukra hovatovább, minden fegyverkezés ellenére is - végzetessé. Nem a székelynek, a magyarnak kell megváltoznia ahhoz, hogy a soviniszta román rettegők végre nyugalmat leljenek önmagukban, hisz sem a magyar, sem a székely nem kívánja mindennapjait lelket nyomorító gyűlölködésben élni. Csak élni akar, nyelvén beszélni, s nyelvén imádkozni saját megmaradásáért és a békéért. 

Képzeljük csak el, milyen csodálatos élet, és milyen virágzó gazdasági helyzet lehetne ma Erdélyben és Romániában, ha a románok partnert, nem pedig ellenséget láttak volna, s látnának ma is a székelységben… ehelyett épp úgy hazudnak maguknak ellenségképet. Vajon a szellemi képesség és az intelligencia kapcsolatba hozható-e ezzel? A válasz egyértelmű: Igen.

De nem is erről akartam írni… hanem a csíksomlyói búcsúról, s a Budapestről Somlyóra, és az ezeréves határra érkező, a vallási turizmust példásan szolgáló vonatról. S arról, hogy jó volt magyarnak lenni ma is. Jó volt látni, hogy a nemzet végleg levetette magáról 2018-ban a politikai határok súlyát, s a Magyarok Nagyasszonyának hívására – még ha sokan nem is hallották meg ezt a hívást, de mégis – a csíksomlyói Segítő Szűz Máriához látogattak, hogy a kiváló lengyel pálos szónok, lelkesítő és lelket építő beszédét hallhassák. Ez az ünnep a magyar nemzet ünnepévé vált, s ezen az ünnepen félmillió magyar imája szállt az Ég felé. A lengyel pálos atya igazi és megszívlelendő útmutatást adott a magyar nemzet számára - "Legyen nekem a te Igéd szerint", megtoldva egy örök érvényű intéssel: - "Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten." (Fekete István)

Valamit azért engedtessék meg megjegyeznem: - Az áhítattal énekelt, 20. századi himnuszok szépek, s kifejezőek is, de két gyönyörű magyar katolikus Mária-himnuszunkat – akár Csanádi György és Mihalik Kálmán himnusza, akár a Tamás Győző lelkész által írt himnusz helyett – méltóbb lenne énekelnünk a Somlyó-nyeregben: A Szonsza Demeter és Lancsics Bonifác benedekrendi szerzetesek által, egy régi cancionale alapján 1715-ben lejegyzett „Boldogasszony Anyánk” címűt, és az 1527. után keletkezett igazi népéneket, a „Nagyasszonyunk, hazánk” reménye kezdetűt…  

Mert tessék elhinni: Magyarország Védőasszonya, Királynője, e két gyönyörű ősi himnuszból is megértené, hogy – hazajöttünk, mint a vándor fecskék, és azért imádkozunk a csíksomlyói Segítő Szűz Mária lábainál, hogy ne hagyja az Úr elveszni Erdély… 

Kuriális diktatúra és a "jogállamiság"

Ez is egy kúria... hasonló állapotban, mint a budapesti...

Amikor arról esik szó, hogy Magyarországon jogállamiság van, akkor elkezdem csóválni a fejem. Ugyanis a jogállamiság kifejezést épp úgy nem értem, mint a demokrácia szavunkat. Ezek a szavak amolyan semmitmondó, üres, pufogtatásra valók, mint a vásári pisztolyok patronjai, amelyekkel a gyerekek idegesítik a hülye szülőt, aki megveszi saját idegesítésére a patront, hogy azután a kölyök kaphasson egy-egy maflást, ha nem hagyja abba a durrogtatást.

Valahogy az állam is így van a bíróságokkal, a jogállamisággal és a demokrácia védelmével. Ez utóbbiról ezerszer leírtam nem éppen dicshimnuszokba szedett véleményemet. Tehát összefoglalva: a demokrácia olyan, mint a levegő. Ha tiszta, akkor élvezettel szívja be az ember, hiszen anélkül megfulladunk. A levegő kell. Ám, ha némi uniós mérges gáz kerül bele, amelynek használatát valamelyik ellenségünkre kenjük, hogy megszerezhessük az olaját, akkor megpusztulunk tőle… pedig hát… az is levegő, csak kicsit szennyezett. A hasonlatot persze a jogállamiságra is rávetíthetjük, hiszen a bíróságok működése és a jogállamiság volta vagy nemléte, a társadalom és a regnáló hatalom erkölcsi mércéje… kellene, hogy legyen, de nem az. Nem lehet az, hiszen ma a világban párhuzamos társadalmak, párhuzamos jog és párhuzamos erkölcs létezik. Amolyan átmeneti állapot, amikor a régit lebontani akarják, de újat álltani nem tudnak helyette. Tehát van a klasszikus erkölcsi felfogás, amikor az adott szó szent, s a szerződés helyett egy kézfogás is megteszi.

Az új azonban a szerződést és az aláírást semmibe veszi, nincsenek erkölcsi követelményei, mert mindent a hatalom és pénz határoz meg. Ennek a párhuzamosságnak a részévé vált a magyar Curia. Elhagyta a klasszikust és belemászott valami olyan alja liberális, polgárellenes és az alkotmányt semmibe vevő szerepbe, amely példátlan… illetve nem is példátlan… hiszen ilyen volt az egész jogállamiságnak nevezett kommunista diktatúra, el egészen a 2006-os emberiség ellenes tömegbelövetésig, majd az azt követő bírósági ámokfutásig.

S, hogy mennyire hiteles a jogállamiság, amikor 2006-ban ugyanazok a bírók ítélték el a szemüket vesztett, sérült, megalázott magyar polgárokat, akik évekkel később a szemkilövő, sérüléseket okozó, polgárokat megalázókat… nos, ezt döntse el a Kedves Olvasó. A baj persze ab ovo ott van, hogy egyetlen bíró vagy ügyész, főbíró vagy a Kúria elnöke sem kért bocsánatot az 1945-től napjainkig elkövetett súlyos, az igazságszolgáltatás és a magyar nemzet elleni bűnök miatt a magyar társadalomtól, a magyar nemzettől. S nemhogy nem kért bocsánatot nyilvánosan egyetlen taláros bűnöző-örökös, de még tetézte is e kötelezően tisztelni rendelt hatalmi ág égbekiáltó bűneit…  És mi mégis jogállam vagyunk… vallja a kormány is, miközben az EU az ellenkezőjét álltja, s ezért akar pénzt megvonni tőlünk. Noha, a magyar polgár pont az EU-s követelmények nemtelen és jogellenes parancsainak végrehajtása miatt tagadja a jogállamiságot. Tehát ott tartunk, ahol a mádi honpolgár… dobálózunk a szavakkal, amelyeknek sem értelme, sem haszna, sem jelentősége nincsen, s minden vita után ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk.

      

Most viszont, a Curia de jure és de facto olyan liberális diktatúrát sejtető eszközökhöz nyúlt, amelyekhez már csak a halálos ítélet visszaállítása hiányzik… persze csak, ha ők hozzák meg az ítéletet... és teljes a győzelem, hisze nekik mindet szabad büntetlenül és bírálhatatlanul. Mert a jogállamiság és a demokrácia  ezt biztosítja nekik... Mit? A saját diktatúrájukat.. - hogy világos legyek. 

Született egy népmese valahol, valamikor a hasonló esetekről, amelyet nem fogak már évszázadokig mesélni, mert ha ez így megy tovább, évtizedekről sem beszélhetünk – a nemzet jövőjét illetően. S a népmese nem a színtiszta valóságot tükrözi, hiszen csak mese…  

Curia-diktatúra (népmese)

Történt pedig, hogy a párhuzamos, de nem a klasszikus erkölcsi értékek mentén működő tudós és tudálékos jogászok az Óperenciás tengeren is túl, egy kicsinnyé tett ország Curiáján sokallták a választáson győztes párt kétharmadát, s ezért valamilyen okot kerestek, hogy ezt megakadályozzák. Ok azonban nem volt.  – Akkor pedig csinálunk okot – mondta egy curiai bíró, s nagy fejvakargatások közepette gondolkodni kezdett. Már véresre vakarta a fejét, de nem jutott eszébe a világon semmilyen ok, pedig Ámerikából tízpercenként hívták, hogy mi lesz már ezzel a kétharmaddal… – Ki vagy fizetve, tehát csinálj valamit, mert ha nem, hát nem lesz több fabatka, s még amit eddig kaptál, azt is vissza kell hogy add – szóltak rá fenyegetően. A hatodik telefon után már könnyezve ült, véres fejjel asztalánál a curiai bíró, és észre sem vette, hogy kis sapkácskája is „levakaródott” a fejéről… remegő kézzel nyúlt a telefonhoz, hogy segítséget kérjen felettesétől, de nem kellett telefonálnia, mert a nagytekintélyű és mélyen tisztelt épp akkor lépett be a curiai bíró szobájába. Kicsiny bőrzacskót dobott a bíró asztalára, amely szépen csengve huppant egy papírrakáson. A bíró szeme felcsillant, mert hallani lehetett, hogy ez bíz’a nem fabatka. Örömét azonban lehűtötte a nagytekintélyű és mélyen tisztelt felcsattanó szava: – Ha nem leszel készen öt órán belül, mehetsz az Óperenciás tenger partjára homokot lapátolni… – és kiment a szobából. Az ajtóból azonban még hundsfutul mosolyogva visszaszólt: – Ha készen leszel, akkor Őfelsége a legszebbik leányát, Alexet is neked adja egy estére…

A szegény bíró esmént egyedül maradott a nagy pálma árnyékában, amely az íróasztala mellett állt hatalmas faedényben. Lassan és remegő kézzel nyúlt a bőrzacskóhoz, amelyet az imént dobott az asztalra a nagytekintélyű, s alig tudta kibogozni a bőrszíjat, amellyel az erszény száját bekötötték. Nem hitt a szemének… harminc ezüstbatka volt a bőrzacskócskában… s ez, azonnal mély gondolatokra serkentette a bírót. Úgy írt a számítógépén, mint a motolla. Okok ezreit sorolta fel, hogy végre el lehessen venni a kétharmadot… Először is azokon akart bosszút állni, akik külországból szavazhattak… s ez a gondolata meg is maradt: „Kassai Pista írásán látszik, hogy a ganyézásból ment be a házba és úgy írta meg a szavazólapot. Székely Menyhért és felesége írásán látszik, hogy nem is a Fideszre akartak voksolni csak, tévedésből húztak ixet oda. Újvidéki Róza írása eleve ronda, így nem lehet választani. Munkácsi Ábrahám valamilyen szutyok borítékba küldte vissza a szavazólapot, nem abban amire én gondoltam”… – írta kifogásait a curiai bíró, s mire a négyezredik kifogást begépelte, úgy érezte az ujjait, amint Kádár János, amikor a vizeletes szájöblítést követően a körmös Bayer szalonjában manikűröztetett.

A curiai bíró felállt az asztalától, nagyot nyújtózott, öntelten, lassan vette föl a telefont, s közölte a hívóval: – Igen felség, megkaptam… Igen Felség, van az a pénz… – majd kinyomtatta a 150 oldalnyi kifogást és felvitte a nagytekintélyűhöz, aki átölelte, megcsókolta, és még a véresre vakart fejét is megcirógatta örömében. Zipcene-Zapcig… – mondta. Ha nem is a kétharmadot, de egy képviselőt azért l tudunk venni… hát ma sem hiába vagyunk Curia…

Az ítélet ellen fellebbezésnek és jogorvoslatnak helye nincs, hiszen a jogállam az jogállam. A curiai bíró pedig hazavitte a harminc ezüstbatkát, nem is sejtve, hogy a nagytekintélyű és mélyen tisztelt, másnap egymillió aranybatkát kapott az ő munkájáért… Mindketten boldogan éltek addig, amíg egy szép napon a nép, ítéletet nem mondott felettük”…

Stoffán György

Stoffán György: Brenner János boldoggá avatására…

Véletlenek nincsenek – mondta minden kémia órán P. Galicz Töhötöm ferences paptanár, a szentendrei ferences gimnáziumban. S valóban, szebbnél szebb események teszik széppé életünket ma Magyarországon. Ünnepek váltják egymást és minden ünnepen valami történik, amely igazolja az előzőt, de nevel is és gondolkodásra késztet. Galicz Töhötöm elmondta diákjainak, hogy az ő életének nagyobb eseményei, Máriának, Jézus anyjának ünnepeihez kötődtek. A Gulágról is Nagyboldogasszony napján szabadult…

Nekünk a választások napja is ünnep volt… hiszen az isteni irgalmasság vasárnapján győzött a keresztény politikai irány, a magyar keresztény nemzet választása alapján. Ezt, a magyar „katolikus május elseje” követte… bár, nem a munkásmozgalom által kiharcolt vörös ünnep révén, nem az ír Beltane miatt, s nem is Maibaum ősi szokását ünnepeltük, de még csak a XII. Pius által 1955-ben alapított Munkás Szent József napja sem került szóba… egészen más történt 2018. május elsején Szombathelyen. Egy fiatal hőst, egy csodálatos példaképet, a 20. század kommunista gyilkosságsorozatának áldozatát ünnepeltük. Méltón és örömmel telve. Mert öröm az, amikor az áldozat győzi meg a felette bánkódókat arról, hogy érdemes volt… Érdemes volt meghalni az Oltáriszentség védelmében, a hit védelmében, példát mutatva hatvan év távlatából egy olyan kor ifjúságának, amely ifjúság cseppet sincs könnyebb helyzetben, mint a vértanú Brenner atya volt. Hiszen ma sem szűnt meg a katolikusellenesség, s ma is azok ordítoznak a magyar nemzet döntése ellen, akiknek elődei brutálisan megölték a fiatal papot… akik ma is ki akarják zavarni az iskolákból a hittanórákat tartókat, akik hitoktatókként, teológusokként félremagyarázva a kereszténység értelmét, fizetségül a liberális médiumok hivatásos celebjeivé váltak.

Május elsején azonban nem csak Brenner atya járt az eszemben, hanem azok – mindannyian a Kárpát-medencéből –, akiket ugyanaz az eszme, ugyanaz a söpredék, az emberiség ugyanazon alja írott ki, gyalázott meg, vert nyomorékká, amely a sváb származású Brenner atyát, azon a végzetes éjszakán. Papok és szerzetesek, szerzetesnők ezreit tette tönkre az a kommunista hatalom, amelynek torz utódai a mai Magyarországot, a mai magyar nemzetet is megsemmisíteni akarják. Akkor is, és most is idegen célok és érdekek mentén, idegen gázsiért. S ahogy akkor, úgy ma is akadozik az igazságszolgáltatás, hiszen ma sem az erkölcs és a tisztesség vezérelve munkál a bíróságokon. Brenner atya vagy rendtársa, Debreczeni Sixtust gyilkosait nem kerítették elő sohasem, s nem bűnhődött meg egyetlen kommunista pribék sem, noha semmivel sem voltak jobbak a Mauthausent vagy Dachaut és az oda deportáltakat őrző vérszomjasoknál.

Román, tót, szerb, ukrán és magyar kommunista gyilkosok szálltak szembe Istennel azokban az évtizedekben, amikor az egyházat és annak felszentel papjait szabad prédának tartotta a műveletlen, proli söpredék. s egy sántára vert ferences papnak lett igaza, aki azt mondta: – ahol ma a legjobban üldözik a hitet, abban az országban lesz a legvirágzóbb a kereszténység. Ő az akkori Szovjetunióra gondolt… s lám… Nem Róma vezet a hagyományok és a hit őrzésében…

Jó volt látni a szombathelyi tömeget, mert e tömegben mindenki  a maga vértanúját emelte Brenner atya mellé az oltárra, s a nemzet megkapta az elégtételt azért a sok szenvedésért, amelynek máig érezzük a hatását, de amely szenvedéseket a hősök, a boldogok és szentek isteni erővel felruházva viseltek Krisztusért és a magyar nemzetért. Erdélynek is vannak ebből az időből szentjei, csak még nem jutottunk a hivatalos elismerésig… 

S emelhetnénk református lelkészeket is az oltárra, ha ezt nem tiltotta volna meg J. Calvin, hiszen közülük is sokan szenvedtek vértanúságot, meghurcoltatást és börtönt… Krisztusért és a magyarságért e vérrel öntözött Kárpát-hazában.

Ma minden, már avatott, és még nem avatott szent és boldog ott volt Brenner János mellett az áldozati oltáron. Szüleink, akik a vörös gyilkosok idején sem engedtek a hittanra járásból, a papok, akik tanítottak, a nővérek, akik betegeket látogattak, a tudós tanárok, akik titkon korrepetáltak és oktatták a fiatalokat… a püspökök, akik a tilalom ellenére szenteltek papokat, s minden egyházi személy, akik a kommunista diktatúra áldozataivá lettek… Vezér Ferenc pálostól, Károlyi Bernát ferencesen keresztül, Boros Fortunátig… sok ezren. Felemelő elégtétel volt… és figyelmeztetés… Mert mind nemzetünk, mind a magyar ifjúság, mind kereszténység veszélyben van… súlyos és végső veszélyben, amit ugyanazok generálnak, akik Brenner atyát és sok ezer társát megölték. Csak most az egész keresztény magyar nemzetet akarják megsemmisíteni. Mint tették Európával két esztendő alatt… Brenner János és a magyar egyháztörténelem 20. századi vértanúi azonban példamutatásukkal és erejükkel velünk vannak. S ezt az erőt lehetett érezni 2018. május 1-jén, a Szűz Anya hónapjának első gyönyörű napján, Szombathelyen… ahol talán felsorakozott újra a boldog Királyt egykor fogadó, immár égi ezred, hogy köszöntse – a hozzájuk képest – kései hőst… és nagyszámú kísérőjét.

Gyönyörű nap, gyönyörű esemény és méltó emlékezés volt – mindenkire. Mert Brenner János brutális meggyilkolása, vértanúsága olyan, mint egy hosszú matematikai egyenlet végeredménye vagy egy történelmi anyagrész összefoglalója… s az ünnepi, latinul mondott szentmise is ehhez volt méltó. Egy korszak furcsán elhallgatott bűnei feltárulnak, s a titkolózás végéhez értünk. Ám, egy újabb vészterhes korszak előtt állunk, amelyet csak azzal az eltökéltséggel és hittel győzhetünk le, amelyre vártanúink, a kommunisták áldozatai tanítanak bennünket.

Nem feladni, és nem félni, hinni és szeretni! … s akkor értelmet kap az áldozatosság!