Válasz egy „Szemlélek” interjúra – a szeminárium és a papképzés „modernizálásáról”

 

Mostanában lépten-nyomon olvashatunk a Római Katolikus Egyházon belüli krízisekről, az új kihívásoknak való megfelelésről, az elmagányosodásról, kiégésről és a papi hivatást választók egyre csökkenő számáról. Egy, a Szemlélekben megjelent interjúban pedig, a papképzés reformjának szükségességéről olvashattunk. Egyre gyakrabban emlegetik, hogy az egyháznak minden tekintetben meg kell újulnia, azonban az ellenvélemények ritkábban kerülnek nyilvánosság elé. Ha már a nyilvánosság előtt zajlanak ezek az eszmefuttatások, elvárható lenne, hogy a másik fél véleményét is megismerhessük. Mivel egyre inkább szorgalmazzák a párbeszédet e téren, megkérdeztük az ismert, 27 kötetes egyháztörténet kutató írót, Stoffán Györgyöt, mi a véleménye ezekről az újító jellegűnek gondolt törekvésekről és mennyire célszerűek és racionálisak ezek az ötletek.

–        Ön szerint, valóban a hagyományos keretek közt működő szemináriumi képzés okolható azért, hogy egyre kevesebb fiatal választja a papi képzést?

–        Ha a Szemlélek okán kérdez, akkor először összegezve válaszolnék arra az interjúra (https://szemlelek.net/a-papok-nem-szuperhosok-igy-kellene-atalakitani-a-szeminariumi-kepzest/): A kérdezett egyházi diplomata a papképzésről és a papi életről úgy beszél, hogy csak az embert említi, az emberi vonatkozásokat feszegeti és ebből az aspektusból látja fontosnak, hogy modernizálni kellene a papképzést, a papi életre való felkészítést. Ez súlyosan téves gondolkodásmód, ugyanis a papság nem szakma, hanem Istentől kapott hivatás, hívás. Így teljesen más válaszokat kell adni a mai problémákra. Ami az Ön kérdését illet: Azért, hogy ma kevés a kispap, semmiképpen sem a szemináriumi nevelés, képzés tehető felelőssé. Sokkal régebbi a problémával állunk szemben. 1947-ig kell visszamennünk. Abba a korba, amelyben a kommunista diktatúra elkezdődött. Ez ugyanis egy sátáni folyamat, amit előre kiterveltek: Az ifjúság erkölcstelenné tétele, az egyház vezetésének a „lefejezése”, az egyházi iskolák bezárása, tanáraik bebörtönzése, a szerzetesrendek feloszlatása és sorolhatnám. A legaljasabb lépés viszont az volt, hogy a kommunisták határozták meg, hogy évente hány kispapot vehetnek fel a szemináriumokba. Később pedig kirúgták azokat, akik nem írták alá a hűségnyilatkozatot. Ebben sajnos partner volt számos egyházi vezető is, Czapik Gyula érsektől, Lékain László esztergomi érseken keresztül Paskai Lászlóig. Tehát, azt gondolom, hogy a mai szemináriumi képzésnek semmi köze ahhoz, hogy kevés a jelentkező. Az Egyház ennek ellenére nem vész el! Nem kell megrettenni, mert az Egyházat a Szentlélek irányítja és vezeti. Láss csodát, ebben a kusza, erkölcstelen és hitetlen világban egyre több fiatal jelentkezik erre a szolgálatra és hallja meg az isteni hívást. Itt az emberi vonatkozásokat teljesen kizárhatjuk… persze csak, ha van elegendő, tántoríthatatlan hitünk. Aki csak emberi megfontolásból jelentkezik, az úgyis kibukik, hiszen Istennel szemben nem lehet jellemtelenül viselkedni.  

–        Mennyiben segíti jövőbeni hivatásában a leendő papot az, ha előtte valamilyen másik egyetemet végez, esetleg szakmát tanul? Egyáltalán, felkészültebb lesz-e akkor, amikor a felszentelés után kikerül egy plébániára?

–        Nem hiszem, hogy egyes szakmáknak vagy diplomáknak bármilyen hatása lenne egy pap későbbi működésére. Itt visszatérek az imént mondottakhoz: azaz, a Szentlélek által való irányításhoz. A hivatás személyre szabott. Az, hogy ki, mit végzett és mihez ért, mit tanult a szemináriumba jelentkezése előtt, az nem befolyásolja a papi hivatást és a későbbi működést. Ahogy múlnak az évek, úgy minden ember, pap és civil egyaránt, ezernyi dolgot megtanul és alkalmaz.

–        Laikusként azt gondolnánk, hogy a hit minden gátat ledönt, és a Szentlélek munkálkodik, segíti Isten szolgáit… Ehhez képest, azt halljuk, hogy a mai korban a papok egyre nehezebb körülmények közt, olykor az elmagányosodás súlya alatt végzik a dolgukat. Önnek mi a véleménye erről?

–        A papi hivatásban ma éppen az a csodálatos, hogy akinek hite és kötelességtudata van, annak nincs ideje elmagányosodni. Számos papbarátom és püspök ismerősöm életvitele a bizonyíték erre. Hiszen soha nem volt olyan nagy szükség az evangelizálásra, mint napjainkban. Csak nézzen körül a világban, a fiatalok között, akik vágynak valamire, valaki után, és nem ismerik az isteni szeretet erejét, magát Istent. Meg kell ismertetni velük! Ma, egy papnak családokat, kórházakat kell látogatnia, visszaadni vagy átadni a hitet, a krisztusi tanítást, az isteni parancsokat és segítséget kell nyújtani a csalódottaknak, az elkeseredetteknek, az elesetteknek. Ebben a világban csak a pap tud boldoggá tenni embereket, közösségeket – a hit által. Mert csak a hitben, Krisztusban válik az ember igazán boldoggá. Szerintem a legnagyobb baj a papok körében a hit és a tanítás relativizálása, az újításra való ostoba hajlam, hiszen mindenki a maga saját elképzelését akarja megvalósítani és igyekszik reverenda nélkül civilként, haverként, üzlettársként pap lenni. Ez divattá vált ugyan, de nem vezet jóra! Igen erős, negatív példa erre az, ami a legfőbb egyházi vezetés holdudvarában történik. Az újítások és a relativizálás örvényébe került az Egyház, amit a lehető leghamarabb rendezni kellene. Hogyan? Úgy, hogy a szent hagyományokat és a hívő nép „konzervativizmusát” ne fojtsa el. Sokkal több bölcsesség kellene ahhoz, hogy ne Krisztust és az Ő tanítását akarjuk belerángatni az „új világba”, hanem az új világot vegyük rá, a krisztusi tanítás megismerésére.

–        Hozhat-e megoldást a kísérletező újítás, hogyha az évszázadok óta működő rendszert nem tartják megfelelőnek?

–        Minden újítás lerombol valamit. Csak nézze meg a történelmi példákat. A kommunisták elvették a vallásgyakorlás szabadságát, és mi lett a vége? Mindannyian látjuk. Gyűlölködő társadalom, telefont nyomkodó fiatalok, torz elképzelések az Egyházról és a hitről. A papnevelésben nem lehet újítgatni. Ez egy rendszer, amelyet az elmúlt ötszáz évben a tapasztalatok tökéletesítettek. Aki papnak készül, szemináriumba jelentkezik, az ne bíráljon, és ne kísérletezzen. Ez a hivatás a parancsok betartásáról szól, nem az ellenkezésről, újításokról, és főleg nem önmagunkról. Mert a parancsokat Istentől kapta a világ. Ha egykor a katonaságnál sem lehetett visszabeszélni az elöljárónak, akkor hogyan vesszük a bátorságot, hogy Istennek visszabeszéljünk. Az egy másik vallás… Itt megint azzal szembesülünk, hogy megpróbáljuk a hagyományt hozzáigazítani a mai világhoz, noha fordítva kellene történnie. A papnevelés ma nagyon felelősségteljes dolog, hiszen az emberi lélek megmentéséről beszélünk, a világ újra-evangelizációját kell megoldani, és azzal is számolni kell, hogy ma nem tudjuk: papokat vagy vértanúkat szentel-e az Egyház. Tehát, a felkészítés erre a pályára megköveteli a teljes testi, szellemi és lelki edzést. Nem a hallgató határozza meg, hogy hogyan tanítsák, és mit tanítsanak, hanem azok a képzett és a hagyományokat ismerő elöljárók, akiknek a nevelés, a felkészítés terhe és felelőssége mindennapos.

–        A Szemlélek interjújának a címe: „A papok nem szuperhősök” – így kellene átalakítani a szemináriumi képzést”… Mit mond ez a cím Önnek?

–        Ez a mai liberális szemlélet és a történelmi feledékenység tipikus esete. Ha az egyháztörténet 20. századát tesszük górcső alá, akkor mit látunk?  Szuperhősöket! Zadravecz püspök üldöztetését, amely üldöztetéstől nem rettent meg, hanem végezte emberfeletti egyházmentő munkáját, a titkos papszenteléseket, a börtönt, a megaláztatást vállalva. Látjuk Mindszenty Józsefet, a letartóztatott és össze-visszavert esztergomi érseket, aki nem futamodott meg, nem kötött kompromisszumot. Látjuk Márton Áront, aki minden erejével és tudásával, a börtönt is megjárva szolgálta Erdély népét, a megmaradást, a hitet, a magyar nyelvet ott, ahol ez volt a legnagyobb bűn. És kiket látunk még? Papok százainak a meghurcolását, a Gulágot, ahol mínusz 50 fokban, rabként is szabad tudott lenni a pap, mert volt hite. És látjuk a vértanúkat, Kiss Szaléz ferences szerzetestől, Vezér Ferenc pálosig… Miről beszél tehát, a kérdezett? Van-e elegendő hite annak, aki nem abból indul ki, hogy aki a hit és az isteni kiválasztottság által méltóvá válik a papságra, azt minden eszközzel felvértezi az Úristen? Nem a szemináriumi képzést kell megváltoztatni, hanem minden jelentkezőnek mérlegelnie kell, miért is jelentkezik, igazán elkötelezetté tud-e válni bármilyen megpróbáltatásban és közösségben, és érzi-e, hogy közösségformálóvá, a hit megerősítőjévé válhat. Összességében tehát, úgy gondolom, hogy kár volt ebben a kérdésben megszólaltatni egy egyházi diplomata papot, aki nem magyar közösségben él és dolgozik, nem itthon tanult, és láthatóan egy ma divatos, liberális, de nagy veszélyeket rejtő irányvonalat követ, a válaszaiból ítélve eléggé leegyszerűsített és számomra kérdéses szemlélettel. Persze, ez csak az én véleményem, amelyet arra építek, amit életem során a papsággal, az Egyházzal kapcsolatban megtapasztaltam, és amit ma látok. A modernizálással és az örökös változtatási igénnyel nagyon bizonytalan terepre kószálhat az Egyház. Azonban a minősítés nem az én dolgom, hiszen, mint mondtam, az igaz Római Katolikus Egyházat, ezen belül pedig a Magyar Katolikus Egyházat is a Szentlélek irányítja. Tehát, nincs miért aggódnunk… Buta gondolatok mindig lesznek, de semmit nem jelentenek a pillanatnyi elgondolások – ha van elegendő, tántoríthatatlan hitünk és elegendő bátorságunk harcolni az emberi butaság ellen.

–                    Köszönöm!

 

–                    Önt illeti köszönet, hogy elmondhattam a véleményemet.

Czeglédi Andrea

NIF

Visszanyalt az oláh-fagyi

 

2025. december 1. Gyulafehérvár...

Nem is emlékszem arra, hogy mikortól lett érthetetlen módon, Magyarországon, fekete lobogós gyásznap az oláhok nemzeti ünnepe, december 1-je. Hiszen, az, hogy Gyulafehérváron, egy immár Jorge Bergoglio által Balázsfalván boldoggá avatott, magyar gyűlölő püspök megírta és felolvasta a félrészeg, gyűlölködő, a magyar kormány által ingyen biztosított vonatokkal odaérkező oláh tömeg előtt, hogy nekik kell Erdély, az 1918-ban a világon semmit nem jelentett.

Nekünk, magyaroknak inkább azért volna okunk emlékezni, mert ezen a napon, Erdővidéken megalakult a Székely Hadosztály, amely azért született meg, hogy megakadályozza Erdély oláh megszállását. Igen, őket ünnepelnünk kellene, mert amíg a mára megcsonkolt maradék társadalma fel sem fogta mi történik a háttérben, a székely-magyar embernek volt esze, hogy megértse és volt bátorsága, hogy megakadályozza a megszállást.

Trianont nem akkor és ott határozták el a világ akkori szabadkőművesei, hanem jóval előbb. Ám, a csonkolást is csak két évvel később, 1920. június 4-én sikerült aláírni… ’18 decemberében csak a felhergelt rablóbanda őrjöngött éppen úgy, mint 2025-ben – Gyulafehérváron. Azonban, a 2025-ös őrjöngés már nem az elcsatolásról, nem a magyargyűlöletről szólt, hanem egészen másról. A nép felismerte, hogy az a háttérhatalom, amely egykor Erdélyt juttatta az oláhságnak, az mára bekebelezte őket is, tokkal vonóval. Ma már nem az övék sem Erdély, sem Moldva, sem Havaselve

A gyulafehérvári tömeg a megbuktatott, de előtte választást nyert nacionalista politikussal bement az oláh ortodox bazilikába, ám, előtte a jelenlegi elnök lemondását követelte. Nem volt szó sem magyargyűlöletről, sem 1918-ról, csak arról, hogy beteljesedett a sorsuk, és ha nem lépnek, megsemmisül maga Románia is. Magyarán: visszanyalt az oláh fagylalt. Most a saját bőrükön érzik azt, amit miattuk az erdélyi, partiumi, bánáti magyar érzett, de lesz ez még sokkal rosszabb is a számukra, hiszen, amíg Ukrajnába öntik a pénzt a bukaresti hazaárulók, addig Romániában és Erdélyben megélhetési gondokkal küzd a társadalom nagyobbik része.

A nemzeti ünnep tehát félresikerült. Igaz, a katonaság ünnepélyesen felvonult néhány erdélyi és partiumi magyar városban, de ez már nem is bántó, inkább nevetséges. Az Unió eladta Romániát, és Romániában is van annyi áruló, hogy bevégezzék a sok törzsből álló oláh népek sorsát egy kusza, liberális álom érdekében.

Mi meg közben, mint a jó gazda, csak jegyzetelünk, figyelünk a birtokra, reménykedünk abban, hogy lesz még egyszer egy olyan erő, mint a Székely Hadosztály, amely – ha nem oszlatják fel a hazai árulók – a mi jó sorsunkat is beteljesítheti az egész Kárpát-medencében.

Stoffán György

Magyar Keresztény Nemzeti Unió – 1989-2025

Harminchat év telt el azóta, hogy a rendszerváltottnak gondolt magyar állam minden eszközzel igyekezett gátolni egy olyan kárpát-medencei szellemi közösség megszületését, amely a politikán kívül és felül, a Szent László-i magyar kereszténység szellemében egyesíti a magyar nemzetet, Zadravecz István ofm szellemében.

A résztvevőket különböző koholt ostobaságokkal citálták bíróság elé, a politika rámozdult és egységessé vált, a még meg sem született szellemi közösség eltaposásában. Az egyházi személyeket saját elöljáróik tiltották el a részvételtől, ahogyan Faddi Otmárt, a Szent Korona Társaság alapítóját is. Ennek az egységnek a létrehozása akkor, kényszerűen, de el kellett, hogy maradjon. Szellemisége azonban él, és a mai kor káoszában ez az egyetlen rendet és egységet biztosító lehetőség.

Látható, hogy a politika folyamatosan, csak és kifejezetten a társadalmi gyűlölködést, az ellenségeskedést generálja. Ez pedig a nemzet megsemmisüléséhez vezet, hiszen a hatalomvágy és a kapzsiság, az irigység és a politikai elkötelezettség alapjaiban osztja meg a nemzetet és őrli fel még a legjobb nemzetépítő gondolatokat is. Ennek pedig ma, véget kell vetni, mert olyan világot élünk, amelyben az egyetlen kapaszkodó a keresztény szellemiség, a keresztény értékrend, a keresztény hagyományok ápolása, amely ezerszáz éve egyben tartotta a magyarságot, minden viszontagság ellenére. Ezt a szilárd magyar lelki egységet rombolja a mai politikai szembenállás, a gyűlölködés, a folyamatos ellenségkeresés, az egymással szembeni értelmetlen hadakozás.

A Magyar Keresztény Nemzeti Unió elnevezés ma még inkább találó, hiszen minden keresztény felekezet azonos problémákkal, azonos üldöztetéssel néz szembe, így az összefogás, ebben a kárpát-medencei magyar keresztény unióban soha nem volt fontosabb, mint napjainkban. A megvalósításhoz persze, elengedhetetlen a keresztény egyház és felekezetek papjainak, lelkészeinek a munkája, összetartó ereje is. Azonban, nem egyházi civilszervezetet, hanem keresztény nemzeti, szellemi egységet kell teremteni ebben a csodálatos országban, amelynek kétharmadát ugyan jelenleg idegen főhatalmak birtokolják, de amely kétharmad több mint egy évezredig magyar felségterület, magyar ország, Magyar Királyság, és Mária országának nevezett, és amely minden polgára számára szent hely volt – és maradt –, ősi Alkotmányunk szerint, a Szent Korona tulajdonaként.

1989-90-ben azért született meg a gondolat, mert sokan hittük és hitték, hogy valós rendszerváltást élhetünk meg, és ez a valós rendszerváltás minden egyes magyar állampolgár életét szebbé, nyugalmasabbá, termékenyebbé teszi majd. Azonban, hamar észre kellett vennie a társadalom gondolkodó rétegének, hogy a máltai Bush-Gorbacsov megállapodás csupán egy új felosztást jelent, nem pedig rendszerváltozást. Csöbörből vödörbe léptünk. Ennek megfelelően minden keresztény kezdeményezést kirekesztőnek, antiszemitának, irredentának stb nyilvánított az új liberális párt, az SZDSZ, feltéve a legaljasabb és a társadalmi békét megrendítő kérdést: Ki a magyar? Hozzátéve, „a keresztény kurzus” előkészítésének vádját, feljelentéseket fogalmazva mindazok ellen, akik a magyar kereszténységet, mint a megmaradás talpkövét merték emlegetni.

Azóta minden beigazolódott: A parancsok Brüsszelből jönnek, a keresztényüldözés és az antiszemitizmus már-már hivatalosan elismert és támogatott politika lett Európában, és a nemzeti keresztény szellemiség maga a patás ördög, a kommunista-liberális európai vezetés szemében. A kisebbségek jogairól pedig tárgyalni sem mernek, vagy nem akarnak, mert az, az Egyesült Európai elképzeléssel szembe megy.

Az aberráció is elterjedt, s ma már behálózza a világot, tagadva a tudományt, a Teremtés cáfolhatatlan törvényeit, igyekszik a pedofíliát törvényesen elismert és szabad lehetőséggé tenni, és a népirtás egyik változatát, az abortuszt is alapjogként ismeri el amellett, hogy az azonos neműek házasságát kötelező elismerni az Uniós tagországokban.

Eljött tehát az idő, amikor a nemzet megmaradását maga a nemzet tudja csak biztosítani. Ez a biztosíték pedig, nem más, mint a már ezerszáz éve bizonyított keresztény életszemlélet mind a magánéletben, mind a gazdaságban, mind pedig a társadalom erkölcsi felemelkedésében. Ez a megújulás azonban nem lehet elszigetelt, egymástól független a Kárpát-medencében. A magyar keresztény szellemiség ugyanis az elmúlt évezredben is és azelőtt is egységes volt, és ez az egység a lelkekbe belevésődött. Az elnyomás és a diktatúra évei rombolták ugyan a lelkeket is, a rendszerváltásnak nevezett álszabadság szétszórta a magyarokat, ám aki hűségesen megmaradt a szülőföldjén, az garancia a jövőt tekintve is. Magyarságunk két alapja a nyelv és a hit. Ezt pedig nem a pártok és az egyházak határozzák meg, hanem az egyes ember elkötelezettsége. Olyannak tudom és fogadom el a Felvidéken, Erdélyben, Délvidéken, Várvidéken és a Kárpátalján élő magyart, amilyen én vagyok. Semmivel sem kevesebb és nálam semmivel sem kevesebb joggal rendelkező magyar. Amikor a történelem átlép rajtunk, határokat szab az ostobaság és a gyűlölet, akkor a lelki kapcsolat, a hitbéli összetartozás határozza meg az ország nagyságát és méltóságát. Nem a politikában kell hát keresni a megoldásokat, hanem az ősi összetartó erőben, a kereszténységben. Részben a szószékekről kellene ezt az egységet, a magyarság méltóságát, az összetartozás erejét hirdetni, másrészt a baráti társaságokban, a fehér asztal körüli borozgatással, beszélgetéssel, ismerkedéssel kell erősíteni az egymásba vetett hitet, a jövő iránti reményt és a kereszténységünk elkötelezettségét. És itt mindegy, ki melyik felekezet tagja, ha közösen mondjuk el a Miatyánkot… és az apostoli hitvallást.

A történelmi igazságszolgáltatás nem a politikusok kezében, hanem a Teremtő Isten asztalán van. Ha pedig tiszta szívvel és őseink hitével és reményével, egymást tisztelve, szeretve fordulunk a Fennvalóhoz, akkor a Fennvaló újra érdemesnek tartja ezt a nemzetet a szabadságra, országának uralására, és arra, hogy beteljesítsük hivatásunkat Európában, Európának példát mutatva. 

A MKNU nem (csak) vallási közösség, mégis a legerősebb támasza lesz annak a Szent László-i kereszténységnek, amely megtartotta és ezután is megtartja a nemzetet. A hitben és magyarságban megmutatkozó egység ereje, csak a keresztény szemlélet alapján képzelhető el, lesz érezhető az idegen megszállók számára, és győzedelmes a magyar nemzet boldogulásában.

A Magyar Keresztény Nemzeti Unió szervezésének részleteiről folyamatosan hírt adunk…  

 

Si Deus pro nobis, quis contra nos?

Stoffán György 

Kampány, pengeélen

Minden választás előtt frászt kap az ember, amikor megjelennek az ellenzéki, sokat ígérők, a hazájukat fillérekért elárulni hajlandók, a hataloméhesek és a papucsállakákra hasonlító gerinctelenek. A „frászolás” azért szállja meg az ember lelkét, mert a társadalomban az összes fent felsorolt várományosnak van közönsége, amely olyan, mint ezek a várományosok. Ma is ezt látjuk.

A társadalom egy része nem tudja szétválasztani az országos politikát, az egyes politikusok magatartásától, és a nemzetközi politikai események által diktált helyezet kezelésének lehetőségeitől. Csak egy példa: „A Fidesz lop” – hirdeti a milliárdossá vált kommunista liberális ellenzék. És neveket kezdenek sorolni. Ám ezek a nevek nem a Fideszről vagy Orbán Viktorról szólnak, hanem az egyéni magatartásról, amely vagy erkölcsös, vagy nem. Fideszesből is van proli, amelyik a nyári yachtos üdüléséről posztol… vagy lefényképezi, mit evett a vendéglőben… Ettől azonban még fejlődik az ország, remek beruházások jönnek létre és világszerte elismert politikus a miniszterelnök. Azt tudomásul kell venni, hogy a húsosfazék mellett lévők sokkal többet ehetnek, mint akik távol vannak tőle. Azt, hogy mennyit eszik, csak az erkölcsi normáján múlik. A prolinak pedig, akár jobboldali, akár baloldali, nincsenek erkölcsi normái. Azt kellene végre észrevennie a társadalomnak, hogy az összes párt holdudvara a haszonlesésben tökéletesen egyforma. Ahogy a képviselők is csak egyetlen kérdésben értenek egyet évek óta a Parlamentben, és ez a meg nem érdemelt fizetésük emelgetése. 

A társadalom egy része tehát, hisz a hazudozó papucsállatkáknak, és „változást” akar. A fiatalság lázad, bár nem tudja mi ellen, de a világmegváltó bölcsességtudatát semmilyen érvvel nem lehet megdönteni. „Szabad ország, szabad egyetem” üvöltözésével, a „mocskos Fidesz” primitív szólamával, és a tömegbe vetett hit erejével máris győztesnek érzi magát, mi több, hősként trappol egy-egy ellenzéki gyűlésre, mert azok gyűlöletet és lázadást hirdetnek, amelyre az ifjúság minden időben vevő volt és vevő lesz.

Az különösen nagy veszélyt jelent az áprilisi választásokat illetően, hogy egyre szűkül azoknak a köre, akik a nemzeti gondolkodást, a keresztény felfogást vallják magukénak. E szűkülő kör ráadásul egy nemzetközi bűnszövetségnek, az Uniónak a nyomását is kénytelen elviselni, mert az európai vezetés – amely az Uniós választások eredményét semmibe vette és diktatórikus módon maradt a helyén –, célja, hogy kiirtsa a keresztény szellemiséget Európából. Azt a szellemiséget, amely a ma ismert Európa fennállásának záróköve volt. Nem egyszerű tehát megőrizni azokat az értékeket, amelyeket a magyarság több mint egy évezrede őriz, véd, és amelyért eleink vérüket adták. Ezek nem nagy szavak, hanem történelmi igazságok.

E pillanatban tehát, borotvaélen táncol minden. Persze, nem lehet ezt a helyzetet csak és kifejezetten az ellenzék rovására írni, hiszen mi magunk is – érthetetlen módon, de – tettünk ezért. Ha csak a kampány ellenzéki állításait, céljait tesszük górcső alá, máris számos olyan tételt látunk, amelyeket mi magunk is meg tudtunk volna valósítani, ha betartatjuk a törvényeket, ha belelátunk a hétköznapi ember, azaz a választópolgár problémáiba, s nem egy szűk elitként felülről kezelve a társadalmat, intézzük – a magunk feje szerint – az ország ügyeit. Ugyanis az ország nem egy kormányé, nem egyes minisztereké, hanem a nemzeté. A sokat emlegetett demokráciában ennek hatványozottabban kellene vagy kellett volna érvényesülnie ahhoz, hogy most ne azon a bizonyos borotvapengeélen kelljen táncolni, néhány hónappal a választások előtt.

Ha a svájci-frankhitelesek problémáját megoldottuk volna, ha a kilakoltatásokat tiltanánk, ha a bűncselekményeket minden esetben azonos mércével mértük volna, s ha nem tettünk volna különbséget a barátbűnöző és a nem barátbűnöző között, és ha az erkölcsi normákat nem a fehér asztal válogatott társasága határozta volna meg, akkor ma nem kapna frászt két-hárommillió magyar attól, hogy vajon mit hoz az április.

Mert az április egyelőre ködös. Hiába a nagy felhajtás, a biztos 4/5-öd hangoztatása, a harcosok és a digitálisok posztjai. A levegőben más van. Egyfajta ideges drukk, bizonytalanság, csalódás, és bizakodás egyszerre. Amolyan skizofrén állapotban van a társadalom. Akik kitartanak – és hála Istennek sokan kitartanak – , nap-nap után tapasztalják a proli, tudatlanság szülte megjegyzéseket, vádakat és fenyegetéseket. Van politikus, aki az Unió elé viszi belső dolgainkat és örvendezik, ha intézkedésével újabb és újabb Uniós támadást indítanak Magyarország ellen, de van olyan is, akit Brüsszelből irányítanak a magyar társadalom elleni lépéseiben. Hiszen, az egész történelem abból áll, hogy ki, mikor és hogyan árulta el szegény magyar nemzetét, hazáját. Megjegyzem: az is árulás, ha a hivatalban lévő politikai többség a társadalmi megítéléssel szemben támogatja az erkölcstelenséget, és a munkaalapú társadalomban, érdemtelenül, munka nélkül gazdagodik, mert egy bizonyos felső körben ez nem csak megengedett, de követelmény is.

Azonban, minden negatív tény és/vagy híresztelés ellenére nem engedhető meg az, hogy hazaárulók, kultúránkat és hagyományinkat eltörölni akarók, a keresztényellenesek, az értékrombolók kerüljenek hatalomra. Ha ők lesznek a nyertesek, és mi a jövőbe látnánk, látnunk kellene a gazdasági csődöt, amelyet meg is ígértek. Látni kell a katonaruhába öltözött, és a halálba küldött magyar fiatalokat, a mai Budapesthez hasonlóan lezüllött, koszos, szürke országot, a tönkretett családokat, a félbehagyott beruházásokat és a meglopott aranytartalékot etc… Ha nem ismeri föl a társadalom félrevezetett része a realitásokat, a gerinctelen ígérgetőket és a jövőt veszélyeztető áruló politikusokat, akkor keserves és gyilkos világ köszönthet ránk áprilistól. Mert milliárdos várományosok ígérgetnek, s beszélnek a NER-ről, mint gonoszról, a nép pénzén megtollasodottról, a rossz szellemről, miközben több pénzük, befektetésük és vagyonuk van, mint azoknak, akiket kritizálnak, de sokkal többet is loptak korábbi kormányzásuk alatt, mint amennyit ma a Fidesz számlájára írnak.

Pengeélen táncol tehát ma, az egész magyar belpolitika. Ez a pengeél pedig, a magyar társadalom és a magyar nemzet főütőerén van. A rossz döntés iszonyú jövőt, míg a jó döntés a túlélést jelenti. Békét, rendet, törvényességet és összetartást még a győzelem után sem remélhetünk, ahogy évszázadok óta nem remélhetett effélét a magyar, hiszen az ország nagyságától függetlenül, mindig volt kétmillió árulónk. Ma is van!  

Áprilisban viszont eldől, hogy a hitünkkel, és az erkölcsi tartásunkkal együtt elveszett-e – nyolcvan év alatt – a józan eszünk és az ítélőképességünk is…

Bárki győz áprilisban, a győzelem csak névleges és idei-óráig tarthat csupán. Mert a magyar nemzet az egyetlen biztosítékát semmibe veszi az összes várományos, hazudozó. A keresztény hitet, az Istenhez segítségért fordulás megkerülhetetlenségét. Ugyanis, a magyar ember, a magyar társadalom akkor is igényli a hitet, az igazságot, ha önmaga sem tudja. Mert a magyar emberbe belekódolták az Isten utáni vágyat, az vallás iránti igényt. És ezt vagy belátják a politikai várományosok, vagy nem. Az ő dolguk. Ám ez akkor is világos és történelmileg sokszor bebizonyosodott tény. Istennel minden, Isten nélkül semmi nem valósítható meg.

Stoffán György     

Jobboldali politikai média mazochizmusa

Az még hagyján, hogy manapság minden politikai párt a saját hatalomra éhes hülyeségét hirdeti… de ez mindig is így volt. Azonban az, hogy a jobboldal, mint egy megrögzött mazochista az egyik folyónkról elnevezett pártot promoválja, az már-már a fogyatékkal élők kategóriájába tarozó jelenség. A jelzett párt megjelenése óta úgy reklámozza a nemzeti média ezt a politikai közösséget és annak elnökét, mintha fizetnének érte.

Lépten-nyomon e párt elnökének képei, mondatai jönnek szembe velünk a digitális térben, és bár egykori felesége fenekéhez érintett hideg nadrágszíjcsatról már leszoktak neves újságíró kollégáink, de a másik kontraproduktív szlogen, miszerint „elárulta a családját” mantra még mindig megvan. Pedig hát, egy választási kampányban nem másról, hanem magunkról, terveinkről, a rendcsinálásról, a jobboldali társadalomnak sem szimpatikus közszereplők pálya szélére állításáról kellene írni, beszélni. Évek óta kifogásolok ezernyi, egyszerűen, kis logikával orvosolható hibát, de ez olyan mintha a vakok intézete előtt egy táblát tartanék valamilyen ráfestett felirattal…

A jobboldali média önjelölt, de képzetlen lelkeseit valakinek céltudatosan, és a sajtó méltóságát megtartva kellene irányítania, mert túl sok az ellenzékből, saját weboldalainkon, túl sok a róluk szóló és emiatt kontraproduktívvá váló hír, s szinte több adat és hír jelenik meg a jobboldalon az ellenzékről, mint a saját médiájukban. Ezen, áprilisig nincs már sok idő elgondolkodni, viszont villámgyorsan változtatni még érdemes – volna… Nem jó, ha naponta megyünk házhoz a pofonért…

sgy.

Várakozás… kusza gondolatok Advent előtt

 

Az ember mindig vár valamire, valakire, mindig vágyakozik valami vagy valaki után. Minidig reménykedik abban, hogy várakozása nem hiábavaló, hogy vágyai beteljesednek. Így tűnik tova az élet, s amikor egy-egy vágyunk, várakozásunk beteljesedik, helyébe lép egy újabb, mélyebb várakozás, fennköltebb, nagyobb vágy. Alapvetően szeretetre, megértésre, örömökre vágyunk, és várjuk azt a személyt, akitől megkapnánk a vágyott szeretetet, megértést, örömöt, s akivel megoszthatjuk a beteljesült vágyainkat, örömeinket.

A várakozás azonban nem ugyanaz, mint az elvárás. Elvárni valamit olyasmi, amiért mi nem teszünk semmit, de elvárjuk, mert azt gondoljuk, hogy az jár nekünk, minden ellenszolgáltatás nélkül meg kell kapnunk. Nem csupán tárgyi dolgok lehetnek ezek az elvárások, hanem lelki, szellemi elvárásokról is szó lehet. Persze, vannak jogos elvárások, amelyekben szintén miénk az első lépés. Hiszen, amikor a gyermeket megtanítjuk valamire, elvárjuk, hogy azt úgy alkalmazza, ahogy tőlünk tanulta. A tanár is jogosan várja el, hogy az általa leadott, megtanított anyagot a diák elsajátítsa. Joggal várja el a házasságban mindkét fél a szeretetet, a hűséget, a kitartást, s a gyermek a szülő odafigyelését, segítését, önzetlen szeretetét. Elvárjuk a politikustól, a paptól, a közszolgától az esküje megtartását, a hazaszeretetet, a hithez való hűséget, az erkölcsöt, a becsületet… és sorolhatjuk végtelenségig a jogos elvárásokat.

A várakozás, és a felkészülés is betölti az életünket. Várjuk az ünnepeket, a szülő hazavárja a gyermekét, várjuk a szeretett rokont, barátot a megbeszélt időre. És öröm, amikor végre megölelhetjük egymást, mert a várakozás nem volt hiábavaló.

Most is ünnepre készülünk. Várjuk a Karácsonyt, elkezdődik hamarosan a várakozás, az Advent ideje. Ez az ünnep a várakozás és a vágyakozás egybeolvadó öröme. Hiszen, amikor várakozunk, akkor egyben készülünk is az ünnepre. Vásárlás, sütés-főzés, rokonok, barátok várása, szépen terített asztalok, mesterien elkészített fogások, jó beszélgetések, nosztalgiázás, s emlékezés azokra, akik már nincsenek közöttünk, de egykor ők tették varázsaltossá ezt a gyönyörű estét.

Sokan ezekben a hetekben a készülődés és a várakozás idején egyetlen eseményről feledkeznek meg. Magáról az ünnepeltről, az apró gyermekről, Aki a betlehemi népszámlálás idején született, a hagyomány szerint egy istállóban, ahol az újszülöttet Édesanyja pólyába takarta, jászolba fektette.

A nagy készülődésben tehát, magáról a kis Jézusról feledkezünk meg, mert még nem vettük meg a karajt, a bejglit, a majonézt, az ajándékok egy részét, és számolgatjuk, hogy miből és hogyan jövünk ki a leggazdaságosabban. A hitünkről viszont elfeledkezünk, mert jól élünk, s azt hisszük, hogy már nincs mit kérnünk, nincs miért bűnbánatot tartanunk, nincs miért odatérdelnünk a jászol elé, és hálát adnunk Istennek azért, amink van. Sokan botor gyermekmesének gondolják a betlehemi történetet, és nem készülnek lélekben a Karácsonyra. Csak a rongyrázás, a csillogó-villogó, drága ajándékok sokaságát vásárolják össze, hogy legyen mit odatenni a karácsonyfa alá, a kis házi Betlehem helyére. Mert ma már kicsiny házi betlehemek sincsenek, szalmán fekvő kisdeddel és a rá meleget lehelő marhákkal…

Lassan kikopik a Mennyből az angyal, a Pásztorok, pásztorok… pedig, régen azt mondták, hogy ezek nélkül a karácsonyi dalok nélkül nincs magyar Karácsony. És kikopik a már nemzetközivé vált karácsonyi muzsika – a Stille Nacht, az O Du fröhliche…– és sok más kedves karácsonyi dallam, még olyan helyekről is, ahol a vásárlók forgataga ezeket a szép, lelket simogató karácsonyi dalokat hallgathatta a nézelődés, a vásárlás közben. Mert Nyugaton félnek a pogány migránsoktól, a keresztényüldöző kormányoktól, itthon pedig a jólét elfeledtette az adventi gyertyagyújtást, a gyermekek napi jócselekedeteinek felírását, amit apró cetliken, összegyűjtve tettünk egykor a jászol elé…

Várakozás, készülődés… ez a két dolog határozza meg a következő csodálatos heteket. És ezekben a hetekben ismét önmagunkba kell nézni, a lelkünk mélyén keresgélni azt a szeretetet, amelyet nagyszüleinktől, szüleinktől kaptunk, de amelyet az idő, a bajok és a problémák, vagy a jólét és a dúskálás valahová jó mélyre ásott a lelkünkben. És ha megtaláltuk, akkor osszuk szét még az ünnep előtt, hogy másoknak is jusson egy kis vigasztalás, egy kis szeretet, egy jó falat, egy kedves szó és néhány forint… Gondoljunk mások várakozására, vágyaira, akik saját szeretteiknek akarnak örömet szerezni, sokkal szerényebben, mint amit mi megengedhetünk magunknak… Mert másoknak is vannak vágyai, várakozásai. A betlehemi jászolban fekvő kisdednek pedig, az a várakozása és vágya velünk kapcsolatban, amit felnőttként parancsolt nekünk: Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket… (János 13: 34)

A várakozás és a vágyakozás idejét, az Adventet tehát, használjuk fel arra, hogy szeretetünkkel, mások megbecsülésével, Isten iránti hűségünkkel várhassuk a Kisdedet, a Megváltót, aki vár bennünket az út végén, és arra vágyakozik, hogy az Ő szeretetében élőkként, a Karácsony krisztusi varázslatát átélve jelenhessünk meg majd előtte. Jézus születésnapja, a Karácsony, legyen a mi lelki újjászületésünk napja, amelyre a következő hetekben lesz alkalmunk felkészülni, s olyanná válni, mint a pásztorok, akik jelet kaptak Istentől, hogy megtalálják a Kisdedet. Mi sokkal könnyebben odatalálunk, ha akarunk, mint ők. Mert Ő maga hív és Ő maga mutatja az utat Betlehembe…  

Stoffán György

 

 

Rónai Egon és a mai vörösök…

Úgy tűnik, hogy kicsiny hazánkban ismét dúl a ’19-es Lenin fiúk mentalitása. Képesek bárkit is felakasztani, fenyegetni, ha valami eltér a számukra szokásostól. Kiváló kollégámnál, Rónai Egonnál bizony eltért. Hiszen nem mással, mint legfőbb ellenségükkel, Magyarország miniszterelnökével vetemedett interjút készíteni. Ez pedig egy bizonyos, gyűlöletből táplálkozó és igazmondásáról sem híres párt, vérben forgó szemű és habzó szájjal üvöltöző tagjait súlyosan mellbe vágta. Pedig, Rónai Egon nem tartozik ama többséghez, amely többség újságírónak, riporternek képzeli magát, de sem szakmailag, sem a magyar nyelv művelésében, sem erkölcsileg, sprintelve sem érné utol az életveszélyesen fenyegetett kiváló szerkesztő-riportert.

Rónai Egon bűne viszont nagy: – le mert ülni dr. Orbán Viktor miniszterelnökkel egy asztalhoz, mi több, beszélgetett is vele. Igaz, az egyik magyar folyóról nevezett politikai kabaréműsor vezetőjével is leült, beszélgetni, de az otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat, mert Rónainak – a tőle megszokott – vitriolos kérdéseit nem értette, illetve azokra nem akart válaszolni, sőt, egyenesen sértésnek vette, hogy Rónai kérdez. Persze, később azt hazudta a folyóról nevezett párt elnöke, hogy Rónai elveit és szakmai tudását kissé hátrahagyva elnézést kért tőle. Végül ismét beszélgetni volt kénytelen a hisztis, SNI-s kisdiákként viselkedővel… A miniszterelnök viszont a legkényesebb kérdések ellenére sem vonult ki a stúdióból és egy igazi, minden etikai és tárgyilagosságot szem előtt tartó, intellektuális beszélgetésnek lehettünk tanúi. A mai, züllött és szakmaiatlan média világában ez már eleve élménynek számít.

Vannak azonban olyanok, akik a magasabb rendű élvezeteket nem ismerik. Mert mint ismeretes, vannak alacsonyabb rendű és magasabb rendű élvezetek. Az alacsonyabb rendűek közé tartozik a kocsmázás, a rosszindulatú kibeszélés, a feljelentgetés, a rágalmazás, a hazudozás és egyes társadalmi mélységekben a gyűlölködés, adott esetben – ha mód lesz rá – az akasztás… etc, míg a magasabb rendű élvezetek között találjuk a pallérozottan művelt szakmaiságot, a zenét, az irodalmat, a természet szépségeit, a képzőművészet remekeiben való gyönyörködést, az emberi magatartást etc…

Nos, a Rónai Egont fenyegetők nem tartoznak a magasabb rendű élvezeteket kedvelők közé. Mert a társadalomnak van egy bizonyos rétege, amely a műveletlenségtől, az irigységtől, a gyűlölködéstől képtelen felismerni a jót, a szépet, az emberit, és a szeretet vagy az alázat fogalma a japánnal keveredett kínai a számukra.

Feltehetnénk a kérdést, miszerint: hogyan jutott a társadalom ezen szegmense ilyen mélyre? A válasz igen egyszerű: nem jutott, hanem mindig is ilyen volt/volt ilyen. A történelem során alig volt olyan időszak, amikor az emberi butaság és műveletlenség ne játszott volna szerepet. És ezek az idők mindig gyászt és félelmet, öldöklést és árulást hoztak a társadalom eme részének közreműködésével. Mai korunkban a nagy folyóról nevezett alakulat hívei járnak elől ebben a mentalitásban. Egyelőre csak fenyegetésekkel, Facebook posztokban való gyilkos hajlamaik ismertetésével, amelyekben nem kímélnek politikust, magánembert vagy papot… Bárki, aki nem ért egyet az ő elveikkel, képzeletükben már ott himbálódzik az Andrássy út szépen kovácsolt lámpavasain. Hasonló mély lelki életet él a DK néhány nyugdíjas ÁVH-sa és egykori munkásőre is, bár ők, kevésbé ismerik az internet magaslatait. Inkább színes betűk kartonra ragasztásával fejezik ki utálatukat, hol a nagy folyóról nevezettek, hol a DK tüntetésein. Ők már szellemileg nem érik föl a közösségi oldalak lehetőségeit, tehát nem ők fenyegették tanult kollégánkat. Végül is az, hogy kik azok akik fenyegetőznek, a rendőrség dolga kideríteni. Csak nem most kellett volna ebbe belekezdeni, hanem akkor, amikor az első trágárkodás, az első fenyegetőzés, az első hangulatkeltés megjelent a magyar közbeszédben. Mára sajnos megszokottá vált és egyre veszélyesebb is, hiszen a szó teremtő ereje drámai lehet, úgy a választási kampányban, mint azután. Rend pedig – az ígéretek ellenére nincs – legalábbis e kérdésben nem tapasztalható.

Pedig, a drákói szigor e kérdéskörben elkerülhetetlen volna, annak történelmileg igazolt súlyos veszélyei és következményei okán…

Stoffán György

Ottó Rezső atya elment…

 

Ahol papi életében megfordult, ott a szeretetet, a hitet, a hazafiságot hirdette. Életvidámságát a hosszú és súlyos betegség sem vette el, és a századik kemoterápia után is másokat vigasztalt, másokon segített, alázattal viselve a kínzó szenvedést, a betegséget, amelyet felajánlott Istennek szeretteiért. Lelkiatya volt, aki a magyarság és a kereszténység egységét hirdette és szolgálatkészsége örök példa mindenki számára, aki ismerte, hallgatta és részt vehetett a szentmiséin a Regnumban vagy a Szent Ferenc sebei templomban, a budai Vízivárosban.  

Sokat beszélgettünk. Örömmel töltött el, amikor felvidíthattam, amikor megbeszélhettük a vasárnapi menüt, a Lehel piac ár-érték arányosságokat, s azt, hogy egy-egy ételnek milyen fűszerezéssel lesz kellemesebb zamata.

Egyházi ügyekről is szó esett olykor, s nem tett lakatot a szájára, ha bizonyos dolgokkal nem értett egyet. Írásaim legfőbb kritikusa volt, s egy azon kevesek közül, akik világosan értették is gondolataimat, hiszen közösek voltak a félelmeink, a bánataink, a kifogásaink és a reménységünk is.

Papi pályája minden magyar pap előtt példaértékű volt.

Emlékszem… egy alkalommal a Kézdivásárhelyről induló buszon ültem, hazafelé tartva Torjáról, Háromszék vármegyéből. Mégcsak Brassóban jártunk, s volt már vagy este nyolc óra. Testvérem hívott telefonon azzal a rossz hírrel, hogy édesanyánk kórházban van, és igen rossz állapota nem sok jót ígér már… Ilyenkor az ember első gondolata, hogy papot kerítsen a hosszú útra való felkészítéshez. Ám, Brassóból hogyan? Kinek a telefonszámát menthettem el? Rezső atyát találtam meg elsőnek... hívtam is a buszról azonnal, s megadva neki a pontos adatokat, kértem – ha nem esik nehezére –, menjen és áldoztassa meg édesanyánkat. – Máris indulok Gyurikám! – mondta. Másnap, amikor hazaérve magam is bementem a kórházba, a nővér örömmel mesélte el, hogy Rezső atya fél kilenc után már ott is volt, s ellátta szentségekkel az anyukánkat, aki ez által a látogatás által sokkal jobban lett. Rezső atya, betegségében, fájdalmakkal küzdve, az őszi kései órán is áldozatot hozott. Nem panaszkodott, nem mondta, hogy későre jár, hogy fáradt… hanem ment, mert Jézus ígéretét vitte a haldoklónak…

Most Ő is elment. Elment a barát, a lelkiatya, az ember, a magyar pap… elment Isten igaz, egyszerű, alázatos szolgája. Azonban itt hagyott egy hatalmas kincset; a példáját, az életszentségét, a papi hivatás tökéletességét, amit csak kevesen élnek meg és hagyhatnak hátra. „Fényt hagyott maga után”, ahogy Mécs László fogalmaz versében az élet céljáról elmélkedve. Mert ez is Kegyelem, és a Kegyelmet is ki kell érdemelni. Rezső atya önzetlenségével és hitével kiérdemelte. Számára Krisztus volt a középpont, és a krisztusi szenvedést élte át éveken keresztül, krisztusi alázattal és engedelmességgel.

És most nem tudom… Hozzá vagy érte kell-e imádkoznom…

Isten Veled Rezső atya! A viszontlátásra!

Stoffán György

Ha lenne nemzeti nevelés… (- de nincs!)...

Virág Benedek újratemetése (forrás: Pálos-rend achívuma)

…akkor nem kellene külön megemlékezést írnom a nagy magyar püspök halálának hatvanadik évfordulójára, mert minden iskolában ünnepséggel emlékeznének arra a nemzetvédő barátra, aki egész életét arra áldozta, hogy mentse, ami menthető a nemzet hitéből, hagyományaiból, múltjából. Nem engedte csüggedni a felszabdalt haza népét, hanem meglátogatta a székelyeket, s együtt örült a kassaiakkal, amikor az első bécsi döntés visszaadta jogos jussunk egy kis darabkáját. Zadravecz István soha nem mondott le a trianoni igazságtalanság által erőszakkal elvett magyar területekről, Mária országáról.

Ebben nem ismert kompromisszumot, és a részleges terület-visszaadási megol-dásokat is csak átmeneti állapotnak tekintette. Ő követelt először igazságot Ma-gyarországnak, szervezte a civil társadalmat az irredenta mozgalomba, – mint tábori püspök – de egyedül ő látogatta meg a Horthy által is elárult Rongyos Gárdát is, valamint ő gyűjtött segélyt, élelmet és egyéb ellátást a Budapesti kor-mány által magára hagyott nyugat-magyarországi véderőnek, amelynek soraiban jobbára a felszámolt Székely Hadosztály tagjai szolgáltak.

Püspöki címere

Az akkori kor liberális sajtója, a szabadkőműves kormánytagok, és maga a Kormányzó is fejet hajtott az 1920-ban aláírt gyilkosság – ami a magyar részről történt aláírással öngyilkossággá minősült – diktátum előtt. Zadravecz már akkor közellenség lett. „Keressetek magatoknak olyan tábori püspököt, akinek, ha ugráltok a hasán, kifolyjon belőle a trianoni trágyalé” – írta, a tábori püspöki székről való lemondásában Csáky miniszternek.

E lemondással viszont elkezdődött az a rögös és sok szenvedéssel járó életút, amelyet először a világháború előtt, majd a kommunista megszállás után, haláláig végigszenvedett.

A nép lelki gondozását tartotta elsődleges feladatának, de nagy gondot fordított a magyar emigráció nemzeti elkötelezettsége megtartására is. Két alkalommal is járt Amerikában, 1941 januárjában pedig, a Székelyföldre látogatott azzal a cél-lal, hogy megismerje az ottani nép életét, hitét és elkötelezettségét.

Lelkesítő beszédei, és a mély gondolatokat átadó lelkigyakorlatos meditációi, ünnepi szónoklatai ezreket erősítettek magyarságukban és hitükben. A világhá-ború alatt aktívan részt vett az üldözöttek mentésében is.

A Népbírságon

A háború végén egy jó szándékú szovjet tiszt kérte, hogy meneküljön el az or-szágból, mert a moszkovita kommunisták a szovjet hatóságnál feljelentették, mintegy bosszút állva az 1919-es kommunista gyilkosságsorozat megfékezésé-ben való részvételéért. A püspök nem ment el, mert meggyőződése volt, hogy semmi olyat nem tett, amiért menekülnie kellene. Mégis letartóztatták, de nem találtak olyan bűnt, amiért súlyos ítéletet szabhattak volna ki, a püspökre. Ezért az előzetes letartóztatás két évére ítélték, de a kínszenvedéseknek korántsem lett vége. Rövid máriagyüdi kényszertartózkodás után, mostohaanyja pasaréti házá-ban húzódott meg, majd amikor azt a kommunisták elvették, idős anyjával együtt kényszerlakhelyeken élt drámai körülmények között. Erről az időszakról is megemlékezik Janka nővér, a püspök rokona, aki haláláig vele maradt a zsámbéki plébánián, ahová a kényszerlakhelyek után a plébános befogadta az idős, beteg főpapot.

Janka nővér, jegyzeteiben így ír a kényszerlakhelyek korszakáról:

„Alsóvadászhoz közeledtünk. A kovácsmester kalapáccsal megállította a kocsit, s így szólt: „Isten hozta püspök úr! Ma huszonöt éve ezen a helyen én fogadtam díszkapuval, amikor bérmálni jött bennünket.” Egy kis bolthelyiségbe tettek bennünket, a gépállomással szemben. A gépállomás vezetője figyelt bennünket. Este a tanácsházi irodából néhányszor kővel dobálták meg az ajtónkat. Református község volt. 80 lélek római kat. és gör. katolikusok is voltak. Igen jó emberek. A pestieknek nem adhattak semmit. Ezt dobolták ki. Mégis ilyenkor sok mindent kaptunk.

Előttünk a téren gabonacséplés volt. Utána odarendeltek összetakarítani. A püspök atya, Gróf Bethlen András, Szendy polgármester (Budapest), Nádasi, a zsidó hitközségi elnök és én. Püspök atya Nádasival a pelyvát és a töreket nagy kosárba gyűjtötték és szépen rendbe hozták. Bethlen tréfásan odaszólt: „Janka ne siessen! Délig készen leszünk. Ma van az 50. születésnapom és délután elmegyek a liba-patakba fürödni.” Igen izzadtunk. Nyugodtak voltunk, nem zúgolódtunk, és szó nélkül dolgoztunk. Igen finom úri lélekkel viselték a sok megaláztatást.

Majd hernyókat szedettek velünk. A tanácsháznál az elhanyagolt kertet is felás-tuk. Egy néni odaszólt: „Óh, kapálják össze, hogy ne is lássék…”

Nevelőanyjával

1952. március 2-án, egy kulák-családhoz kerültünk. (Gazdagabb kisbirtokosok voltak régen.) A régi lakásunk, amely egy bolti iroda volt, a tanácsnak kellett. Öt férfi segített költözködni. Nem fogadtak el semmit érte: „Kötelességünk szenvedő embertársainkon segíteni!”– mondották. Az előbbi helyen 22 egeret fogtunk. A püspök atya kabátzsebében kölykeztek ki. Házigazdánk, a felesége és veje börtönbe került. Így egyedül maradtunk a nagymamával, a két unokájával, és egyéves dédunokájával.

Karácsony szentestéjén gyertyák égtek a kis karácsonyfán. Csendesen ültük kö-rül. Püspök atya néhány szót mondott Jézus születéséről, mindnyájan sírtunk. Azzal fejezte be a beszédét, hogy a többiek nemsokára hazajönnek a börtönből. Így is történt.” („Uzdóczy Zadravecz János P. István vértanúsága - Írta: Csosits Janka – részlet. Ferences Levéltár, 1023. Margit krt. 23.)

Zsámbéki tartózkodás alatt rendtársai látogatták, és innen járt a püspök titkos papaszentelésekre. Olyan fiatalokat szentelt lakásokban, éjszaka templomokban, akiket a kommunista diktatúra eltiltott a további teológiai tanulmányoktól, de titokban, mégis kiképezték őket. Erről egy érdekes esetet az egykori zsámbéki háziorvos fiának mesélt Janka nővér. Tőle ismerjük a történetet:

„A Püspök Atya egy vagány ember volt. Halála után jó pár évvel, Bakonybélben ÉDESANYA és én találkoztunk Janka nővérrel, aki idős éveit ott töltötte. A halk szavú Janka nővér igen érdekes történetet mesélt el. Úgy kezdte a gondolatát, hogy ezt a történetet egykor nem lehetett volna elmesélni, de ma már ennek nincs jelentősége: – Az egyik este úgy tizenegy óra után azt vette észre Janka nővér, hogy a Püspök Atya az utcán van, a napórás iskola felőli oldalon és várakozik. Hamarosan kanyarodik a Perbálon keresztül Budapest felé menő autóbusz, amit megállít és felszáll rá. Hogy került ki az utcára? A kapu zárva, ahhoz nincs kulcsa? Bemegy a szobájába, kétséget kizáróan meggyőződik arról, – mivel az ablak nincs bezárva, csak behajtva – itt ment ki a plébánia épületéből. Ez még érthető volt, leereszkedett (2m magasság – a szerk.). De reggel a szobájában volt. Kifelé az ablakon keresztül leereszkedett, de visszafelé miként jött be azt nem tudta megfejteni.„

Rendje nem merte visszafogadni egyik kolostorába sem, így haláláig Zsámbé-kon maradt. Utolsó kívánsága szerint Esztergomban, a ferences templom kriptájában helyezték örök nyugalomra. Temetése előtt a kommunista rendőrség zár alá vette a templomot és környékét, de Schwartz-Eggenhoffer Artúr, apostoli kormányzó, aki az esztergomi érseket helyettesítette – Mindszenty az amerikai követségen belső száműzetésben volt –, papi gyűlést hívott össze és papjaival együtt, az érseki palotából levonult a templomba…

Ha tehát, lenne nemzeti nevelés kicsiny hazánkban, és a magyar fiatalság büsz-kén emlékezhetne a nemzet hőseire, mindezt nem kellett volna leírnom, mert az iskolákban, november 13-án megemlékeznének e 60-dik évfordulón a 20. század egyik legnagyobb magyar püspökéről.

November 13-án, csütörtökön este hat órakor megemlékező szentmise lesz a zsámbéki plébánián, majd 16-án délelőtt a 9 órai szentmise után koszorúzással emlékeznek Zadravecz István püspökre…

Bízom benne, hogy az Igazságot Magyarországnak Szövetség civil szervezet mindkét megemlékezésen megjelenik és lerója kegyeletét a nemzet nevében…

Stoffán György

Nagydorogi történelemóra – dr. Téglásy Imre filmje a vörös fasizmus időszakáról

 

Nagydorog, a Paks melletti község, kivette a részét a magyar történelem sötét időszakából is. Az először 1397-ben említett település békés, uradalmi életét élte évszázadokon keresztül. 1883-ban már vasút kötötte össze a Magyar Királyság vasútvonalaival. A történelem, 1956-ig nem hagyott véres nyomokat a település históriájának lapjain, ám a kommunista gyűlölködés, értékrombolás és mélyprimitívség itt is letette a rá jellemző, a normális magyar keresztény embereknek mély sebet okozó, vörös garasát.  

Ezt a nagydorogi időszakot mutatta be A Kocka című film, amelyet november 6-án láthattunk a helyi házasságkötő teremben. A film dr. Téglásy Imre részletes kutatása, remek rendezése és Bella Árpád zseniális technikai munkája valamint Hahn Róbert kitűnő drónfelvételei által vált tökéletes, megrendítő és drámai kordokumentummá.

A rendező nem véletlenül nyúlt pont Nagydorog 1956-os történetének témájához. A dokumentumfilm hiánypótló alkotás, hiszen amíg az azon az őszön történt fővárosi eseményekről, a forradalomról, a harcokról és a megtorlásról sokat tudunk, addig a vidéki eseményekre a feledés homálya borult.

Édesapja, és ez által az egész család, de még a falu lakossága is megszenvedte a kommunisták aljas bosszúját. A bizonyítatlan vádak, rágalmak sora, a ma is ismert kommunista hazudozás, és az ezek alapján indult gyilkos bosszúhadjárat apró részleteit ismertük meg a filmből, amely egy falu keresztútját és egy család szenvedését, a hamis váddal vádolt tisztességes, magyar ember gyermekeinek évtizedekig tartó megalázását mutatta be.

Dr. Téglásy Imre ártatlan édesapját – akinek csupán annyi volt a „bűne”, hogy hadmérnökként szolgált a Horthy korszakban –, koholt vádakkal vitték a kistarcsai központi internálótáborba, ahonnan szabadulása után sem térhetett haza családjához, akiket évekig meghurcoltak a helyi vörös kiskirályok, ahogyan az ellene vallani nem hajlandó személyeket is. Őt, őket soha, senki nem rehabilitálta, senki nem kért bocsánatot, ahogy azokat a pufajkás, kommunista, gyilkos különítményeseket sem állították bíróság elé, akik ártatlan nagydorogi és környékbeli fiatalokat gyilkoltak meg bosszúból, vagy éppen kézigránátot dobtak szórakozásból az emberek közé Pakson.

Megrázó élményként tudhattuk meg a filmből azt is, hogy a rendező mit élt át, mit érzett abban dunaföldvári gimnáziumban, ahol a „dicsőséges Szovjetuniót” méltatta a kommunista történelemtanár, aki Téglásy édesapját az – osztály előtt – mindenféle gazembernek elmondta.

Nagydorogon tehát, olyan filmet láthatott a közönség, amelyet az Uránia Nemzeti Filmszínházban kellene folyamatosan műsoron tartani, mert ebben a filmben, a minden részletre kiterjedő alapos oknyomozás által, a kommunista korszak embertelen ocsmányságait, a vörös hazaárulást és gyűlölet korszakának minden apró szegmensét ismerheti meg a néző, a nagydorogi események tükrében.

A legmegrendítőbb ezen az estén az volt, hogy a filmet nézve átérezhettük: a történelem – ha nem álljuk útját –, újra játszhatja, mozis kifejezéssel élve – prolongálhatja azt a vörös, kegyetlen rémkorszakot, amelynek bűze a mai Nyugatról egyre inkább ideérződik, beszivárog Magyarországra.

Mert a kommunizmus szellemisége, eszméi, és gyilkos, primitív indulatai nem változnak, csak az azt, ma Magyarországon képviselőké, akiknek felmenői következmények nélkül borították vérbe, gyűlöletbe Magyarországot és az egész Kárpát-hazát. Utódaik célja is ugyanez, hiszen tisztában vannak azzal, hogy az akkori idők okozta félelem ma is gúzsba köti az emberi, szabad gondolkodást, ma is éppen így lehetne erőszakkal uralkodni a népen. Beleborzongtunk ebbe az érzésbe 2025. november 6-án, Nagydorogon.              

Czeglédi Andrea