Évről évre megmozdul minden keresztény társadalom. Özönlenek az emberek letudni a „kötelező” emlékezést, a virágosok áhítva várják ezt a napot, és a mécsesek mindenféle formában elárasztják a bevásárlóközpontok polcait. A temetők esti fénye ilyenkor lenyűgöző látványt nyújt… mintha ezernyi szem követné a még élők mindennapjait. A lelkek közelebb jönnek hozzánk az emlékeken keresztül, s a temetőlátogatás – a külsőségeken kívül – a legmegfoghatatlanabb érzésével, azaz, az emlékezés szépségének és fájdalmának a kevercsével töltik el a lelkeinket. Nem a halál feletti szomorúság, hanem egy felfoghatatlan fájdalmasan örömteli találkozás ez a nap, amely figyelmeztető is egyben: „Porból lettél és visszatérsz a porba” és mi keresztények magunkban továbbfolytathatjuk a felszabadító ígéretet:…”de Isten feltámaszt téged a feltámadáskor, az utolsó napon!”
Figyelmeztetés tehát, ez a nap. Ide közeledsz te is, mert minden földi létnek vége lesz. Mikor? Hogyan? Senki nem tudja a Teremtő Istenen kívül. Az élet csupán egy átmenet, egy olyan vándorút, amelyet lehet értékesen, emberien, szeretetben és önzetlenül tölteni, és lehet aljaskodva, hazudozva, hatalommániásan és kapzsin is leélni. Kire, hogyan emlékeznek? Mindenkire úgy, ahogyan élt. Az ítélet nem a mi feladatunk. Nekünk, élő „temető-várományosoknak” még van lehetőségünk korrigálni. Még van lehetőségünk jobbá, értékesebbé válnunk, példát mutatva az utánunk jövőknek. Amikor gyertyát gyújtunk a sírkeresztek, fejfák tövében, vagy csak állunk szótlanul, magunkban fohászkodva vagy ahhoz beszélve, akiért a fohász szól, akkor gondoljunk arra, hogy egyszer a mi emlékhelyünk mellett is állnak majd azok, akiket szerettünk, akik minket szerettek, s ők majd ott értékelik gondolatban, emlékeket idézve magukban azt, ahogyan mi éltünk…
Szép nap ez a mai, szép a temető,
mert reményt keltő az ígéret,: „de Isten feltámaszt téged az utolsó napon…”
Vegyük komolyan ezt az ígéretet és legyünk életünkben méltók, hogy a feltámadás ránk is vonatkozhassék. És ne feledkezzünk meg azokról sem imáinkban, ott a temetői feszület előtt, akikért már évszázadok óta senki nem gyújt gyertyát, akik ma már az ismeretlenség homályába vesztek… mert egykor azok a réges-régi temetők is zengtek a gyászénekektől és világítottak az emlékezés e napján… Mert egyszer mi is feledésbe merülünk, és értünk sem fog imádkozni már senki. Azonban Isten mindnyájunkat számon tart, és feltámaszt majd az utolsó napon…
Stoffán György