Tábornok Urak!
Önök ott állnak hajnalban a bitó alatt, ki-ki büszkén, ki-ki lelkileg összetörve. Az áruló magyar tiszt - Tichy - alig várja, hogy kimondhassa: - „Istennél a kegyelem'... - és alig várja, hogy reccsenjen a csigolya, és Önök Uraim, az irgalmatlan szenvedések közepette kiszenvedjenek.
Ha Önök - Tábornok Urak -, láthatták volna előre, mit történik majd ebben az országban az Önök áldozatvállalása után sok évtizeddel, bizonyára soha nem álltak volna be az úgynevezett magyar szabadságharc katonai vezetésébe, s főleg a halál eme formáját utasították volna el, borzadva a következő generációk lélektelen hazaárulása okán. Nézzenek körül az Urak ma abban az országban, amelynek a térképét elképzelni sem tudták volna 1849. október hatodika hajnalán, földi életük utolsó napján: - Nos, ez a térkép semmiben sem tükrözi annak a Magyarországnak a képét, amelynek szabadságáért Önök harcoltak, s amelyért Önöket a hóhér most, ott, a létra tetején kampóval, kötéllel a kezében várja. Mert ez az ország annak csupán az egyharmad része. Az a híd, amelyről Bem beszélt - elveszett, s elveszett vele a Haza is!
Gondolják meg Urak, érdemes-e ott állniuk e hűvös hajnalon a vár mellett, a tetőgerendákból hevenyészett bitófáik alatt. Pillantsanak be Urak a mai magyar parlamentbe. Egy lerongyolódott, hitét, hazaszeretetét, s lassan teljes hazáját vesztett népet, mint az állatokat, immár harmadszor karámba tereltek az állami vezetők…
Aki Önöket kivégezte, annak véres kezét csókolgatta 1867-ben
a nép, „éljen a király”-t harsogva a Budavári Koronázó Főtemplom előtt... Deák
kergette a Kiegyezés labanc karámjába és karmai közé népünket, s az Udvar,
amely az Önök köteleit verette, egymásra uszította - mint az Önök nemes
szabadságharca alatt is - a velünk, magyarokkal együtt élő nemzeteket. Majd az
Önök gyilkosa, Ferenc József belekényszerítette Hazánkat egy háborúba, amelynek
kimenetelét is annak a népnek a bankárai döntötték el, amely népből a
nemzetünket gyűlölő Haynau származik. E háborút követően felosztották a favágó,
tutajt építő tótok, a Zalatnán és Gyulafehérváron gyilkoló oláhok, a Zentát
magyar fejekkel „díszítő” rácok, s a háborúba minket erőszakkal bevonó labancok
között. Országunk harmadára zsugorodott, népünk létszáma kevesebb, mint felére
csökkent. Igaz, volt egy nemes lelkű és a hazáért élő - Önökhöz mindenben
hasonlatos - vezérünk, Horthy Miklós kormányzó úr, aki az európai politika
zavaros, drámai időszakában is Magyarország és a magyar nép érdekei mellett
harcolt. Vissza is vett - bár iszonyatos áron - valamicskét az elrabolt
területekből. Ám, az öröm csak négy esztendeig tartott, mert a háborút ismét
ősi ellenségeink nyerték meg. És az ócska, vérszomjas söpredék vetette rá értékeinket
romboló önmagát maradék Hazánkra, s még három falut is elraboltak tőlünk, a
magyar koronázó város, Pozsony hídfőjeként 1947. február 10-én. Asszonyainkat e
mocskos férgek megbecstelenítették, papjainkat lemészárolták, iskoláinkat
bezárták, szerzeteskolostoraink lakóit elkergették, házaikat az enyészetnek
adták, politikusainkat kivégezték, s a népet az orosz tajgára vitték
kényszermunkára.
Nemességünket – a haza ezer éves fenntartóit – megölték, elüldözték, s kastélyainkból terményraktárakat csináltak. (Ma egymás között osztogatják…) Értékes kastély és kolostor-könyvtárainkat a söpredékhad megsemmisítette, vagy raktáraik pincéiben rothasztotta fél századig. Nem maradt értelmiségünk, nem maradtak vezetésre alkalmas politikusaink, hanem az a réteg vette át a vezetést, amelyet Önök, hazaárulás miatt egytől-egyig - teljes joggal -, felakasztattak volna. A dolgozni gyűlölők, az értelmet és a Hazát semmibe vevők, a nemzetközi szabadkőművességet kiszolgálók, a hullagyalázó rablók országává lettünk, s bár sokan ragaszkodunk még erkölcsi normáinkhoz, hitünkhöz, magyarságunkhoz, e söpredék eszmeiségében nevelt fiatalságunk immár, e csonka Magyarország jövőjére is pontot tett. Az egyházak elvesztették szerepüket a nemzeti nevelés terén, s megosztottá váltak, mert árulók lepték el szent helyeinket, mint „Isten szolgái”, az igazakat pedig félreállították. Iszonyú bűnök, s mint a daganatos betegség támadta meg népünket Haynau népének, e kis országban való hatalomra jutásával. Jól példázza ezt, egy 1948. október hatodikai kivégzés, amikor az Önök emlékével gúnyolódva, tizenhárom magyar tábornokot végeztetett ki (Rákosi) Rosenfeld Mátyás, Haynau kései utódja.
Aztán tizenegy évvel e korcs szellemű és erkölcsű söpredék
hatalomra jutása után, fellázadt a nép, de mint az Önök szabadságharcát, ezt is
leverte a keleti lélektelenség, az ukránokból álló szovjet hadsereg... És
ezután Urak? Olyan árulás következett, amihez fogható volt már ugyan e honban,
de arra nem volt még példa, hogy ezt magyar vezető - Kádár (Csermanek) János -
rendelte volna el, túllicitálva azt a megtorlást, amelyet Moszkva urai követeltek
e mocskos gyilkos és hazaáruló állatoktól. Öltek, kínoztak, börtönbe és
kényszermunkára vittek tízezreket, majd kivégezték a forradalom
miniszterelnökét, akárcsak Batthyányi grófot a pesti Neugebaude-ban, Önök után
néhány órával.
És jött egy kor, amelyben ma élünk Tábornok Urak. És ez a
kor minden eddiginél veszedelmesebb. Mert azt hirdeti, hogy szabadok vagyunk,
de ilyen bilincset soha nem hordtunk kezünkön és lábunkon, lelkünkön és
érzelmeinken. A gyűlölet szállta meg Magyarországot szerte a Kárpátok gyűrűjében.
Mindenünket elvesztettük, mindenünket eladták azok, akik 1956 után öltek, s
éppen úgy ránk uszították a cigányokat, zsidókat, a fajtalankodókat és ezek
erkölcstelen és vak támogatóit, mint egykor a velünk ezer éve békében élő
nemzeteket a Habsburg gyilkosok. A pénz lett a magyarok istene, a kapzsi
gyűlölködés és az ebből fakadó irigység határozza meg a nemzet mindennapjait, a
politikától a civil életig… Igaz, a lélektelen, hazug szép szavak, ígéretek minden
politikai oldalról ma is elhangoznak, de ez, már csak ront a helyzetünkön!
Kérdezhetnék Önök, Tábornok Urak, hogy: - a nép miért
hallgat? Nem hallgat, de nem talál meghallgatásra ezen a földön. Ha békésen
ünnepel, és emlékezik, akkor is belelőnek, lovakkal tapostatják őket, kezüket
eltörik, szemüket kilövik a szenny-hatalom utasítására. Gyermekeket, öregeket,
családokat egyaránt sújtanak aljas törvényeikkel, amelyekkel kirabolják a
nemzetet, és saját zsebükbe teszik az ellopott pénzt. Nem hallgat a nép Urak,
de a nép nagyobbik része ostobán és értékeit féltve elárulja a nemzetért
küzdőket, akikért manapság már fizetnek is az európai hatalom ócska kiszolgálói.
Tichy őrnagyhoz hasonló, magyarul beszélő, idegen lelkű férgek szolgálják az európai hatalom beteges magyargyűlöletét, s még az egyházakat sem kímélik, sárba taposva az Európában elsőként Magyarországon törvénybe iktatott vallási szabadságot. Beteg lelkű, aljas, aberrált újságírókkal iratnak hazug vagy féligazságokat rejtő erotikus, „egyházi leleplezéseket” papokról, ezzel is rombolva a még megmaradt hitet és bizalmat.
Vége Urak! Itt már mindennek vége, mert ma nincsenek Önökhöz hasonló hősök, nincsenek igazi magyarok, s a Parlamentben is egy világhatalom lekötelezettjei táncolnak a megmaradás és a pusztulás mezsgyéjén. És nincs ember, aki harcra hívná a nemzetet az igazi szabadságért, függetlenségért.
Tábornok Urak... - vajon érdemes volt e meghalniuk a magyar
szabadságért, érdemes volt-e kiállni azért a nemzetért? A társadalom és a
politika saját, kicsinyes értékei többet jelentenek a szabadságánál, a
hazaszeretetnél, a nemzet megmaradásánál! Érdemes volt-e egy hajszálat is
megmozdítani azokért, akik később saját esztergomi érsekük, református és
evangélikus püspökük ellen gyűjtöttek aláírásokat, akik tízezrével vonultak fel
hazug ünnepek alkalmával, és akik a nemzet ellen alakult munkásőrségbe lépve támadtak
a Hazára? Érdemes volt-e Önöknek meghalniuk egy olyan nép szabadságáért, amely
nép a nemzeti oldalon is aljas, bosszúálló és vádaskodó egymással szemben, s a
tomboló gyűlölet feléget minden értékes elgondolást? Érdemes volt e meghalni
egy olyan nemzetért, amelynek asszonyai szívük alatt nem táplálják, hanem
meggyilkolják – jobb esetben a kórházban hagyják – magzataikat, ezzel mintegy 10
millió magyart megölve nyolcvan év alatt, állami támogatással, törvény szerint?
Urak! Nem volt érdemes! Mi több: fölösleges volt, mint minden más áldozat is, ezért a nemzetért.
Ma is ott állnak a köpönyegforgató, a magyar gyűlölő
politikusok, újságírók, az Önök emlékoszlopa alatt Aradon, és másutt, a
Kárpát-medencében, és önhitt, hazug beszédeikben, saját mellük büszke, de
szánalmas veregetésében merül ki az Önökre emlékezés. Ám, az Önök igazi célját,
haláluk igazi értelmét, ostoba, beszűkült agyukkal, buzogó jellemtelenségükben
felfogni sem tudják.
Mert Önök Uraim békét és egységet óhajtottak egy olyan független Magyarországon, ahol magyar, tót, oláh, rác, zsidó, sváb és szász, katolikus és református, evangélikus és zsidó, egy hatalmas országban közösen alkotva él és épít egyre szebb és egyre jobb jövőt, a magyarok és a velük együtt élők békés birodalmát.
Uraim!
Nincs már meg az az ország, nincs meg a hazaszeretet, és nincs meg hozzá az értelem. Nem tanultunk az Önök áldozatából s nem, a magunkéból sem. Remény nélkül élünk immár, mint Önök a siralomházban. És hamarosan felpereg a dob, kiáll egy mai Tichy őrnagy, s vezényel, mint az Önök hóhérainak azon a ködös, hűvös, gyilkos hajnalon ott Aradon... és a kötél megfeszül a magyar nemzet nyakán, lábunkat pedig a hóhér húzza lefelé, hogy roppanjon végre a csigolya, s végleg kialudjon a keresztény magyarság még pislákoló gyertyacsonkja
Nem volt érdemes meghalniuk, Urak! Pedig, akkor, ott, Önök tudták, hogy vállalniuk kell az áldozatot. Példát akartak mutatni az utódoknak, de a magyar nem tanult, hanem javait, s rongyossá vált, kifordítható köpönyegét védve, hajtja a nagy, közös, de idegen hurokba a nyakát. Értelmetlenül! S eme értelmetlenségben válik az Önök áldozata is értelmetlenné, fölöslegessé.
Vagy mégsem? Talán...
Talán lesz, aki az Önök kivégzése évfordulóján, gyertyát tesz az ablakába és elmond egy fohászt a nemzetért, az egyházért, a keresztény magyarságért. S ha, ezt a fohászt Önök elismétlik a Fennvaló előtt, talán a Fennvaló még egyszer kegyelmet ad nekünk. Hiszen „egyedül Istennél a kegyelem...
Stoffán György