2024. szeptember 12., csütörtök

Gyűlölködő „keresztények”

 

A társadalom vizsgázott… – ismét. Jobb-, és baloldal egyaránt. És egyik oldalnak sem lett jeles eredménye. Hasonlóképpen vizsgázott e két oldal, ez esetben azonos szintű és egyházellenes médiája is. Igaz, már mindenki alkalmazkodik az új politikai megfogalmazáshoz, miszerint, nem keresztény országot akarnak a politikusaink, hanem „a keresztény kultúrára épülő országot”… a különbség mérhetetlen. Hiszen, keresztény kultúra nincs, keresztény hit és keresztény erkölcs nélkül. És egyébként is: a kapitalizmus épp olyan távol áll a kereszténységtől, mint a szocializmus. Csak másképpen rabol…

Mégis elemi erővel tört be a katolikus és nem katolikus közéletbe a katolikus hitvédelem. Mindenki egyházjogász lett, ítéletet mondott, kötelet kívánt a papra, aki példát mutatva kiállt és bocsánatot kért azért a tettéért, amelyért sem a politikusok, sem más vallás lelkészei, papjai nem kérnek bocsánatot, mert az ő bűnük nem derült ki. Noha, hosszan lehetne sorolni az elkövetők nevét. A jobboldali sajtó mélyen elítélendő módon összemosta a pedofíliát és a homoszexuális cselekményt, ezzel olajat öntve a keresztényeket, a papokat és az egyházat gyűlölő, magyar társadalom tüzére. Tette ezt, az oknyomozó cukrász újságírónő, aki egy korábbi, pedofíliával kapcsolatos, évekig tartó bűncselekmény sorozat fő felelősét anyatigrisként védte meg, s aki az újságíró szakmában legalább olyan babérokra tör, mint a dobostorta készítésben. Tehát, mindenki nekirohant a papnak, s a legkülönfélébb hülye magyarázatokkal, tévedhetetlen teológusokként mondtak ítéletet. Az ellenzéki lapok is nekimentek a papnak, s azért kárhoztatták, amit ők természetesnek, sőt, lassan kötelezőnek tartanak. És itt álljunk meg egy pillanatra: Semmi bizonyosat nem tudunk az esetről, mindössze egy homályosan látható karkötő a bizonyíték. Hogy a jobboldali cukrászlány még mit derített ki és milyen dokumentumok alapján jelentette a kalocsai érseknek a történteket, nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy az érsek összekeverve a súlyos bűnöket, kitálalt egy levélben a cukrászlány szerkesztőségének, ahonnan azután világgá kürtölték az esetet.

Ettől kezdve, elindult a jobb,- és baloldali lapok összehangolt támadása pap, egyház és Isten ellen. A közösségi oldalakon mémek, aljas beszólások jelennek meg, pedig, semmit nem tud a köz a dolgok hátteréről. A bűnt el kell ítélni… ám, annak megvannak a jogi és egyházjogi szabályai, kerete. A legnagyobb kárt azonban, nem biztos, hogy a bűnt elkövető okozza. Ebben az esetben az érsek, az újságírónak álcázott cukrász, és a cukrász főszerkesztője (aki korábban is megsértette már egy csepeli vállalkozóval készült interjú esetében az újságírói etikát) követtek el hatalmas hibát. Mert ami az egyházra tartozik és nem köztörvényes bűncselekmény, azt, normális esetben az érsek mérlegeli, és nem adja ki egy babérokra törő ifjú hölgynek, még akkor sem, ha rózsafüzér lóg a nyakában.

Ami pedig köztörvényes bűncselekmény, azt megírhatja a sajtó, de csak a rendőrségi vagy ügyészségi tájékoztatás alapján. És slussz! „Oknyomozni” gazdasági bűncselekmények, maffiahálózat, nemzetközi bűnszövetkezetek stb… ügyében lehet. A kész, kapott tények megírását nem nevezzük oknyomozásnak, hacsak nem vágyunk oktalanul és érdemtelenül babérokra.

E magát kereszténynek mondó jobboldali újságíró társulat, csupán egy dolgot hagyott figyelmen kívül, és ez az egy dolog az, ami ebben a történetben megrázóan egyéni, rettenetes nehéz és keresztényi: Akiről az hírlik, hogy elkövette a bűnt, az kiállt és bocsánatot kért a megbotránkoztatásért. Megbánta a bűnét – ha egyáltalán az volt a bűne, amit bizonyítékok nélkül oly hevesen ráfogott boldog-boldogtalan, és ami által az újságírói babér reménye egyre erősebb… Ma, ebben az ügyben mindenki bíró, mindenki ítél, noha templomkilincset aligha fogtak mostanában a hitvédő, tévedhetetlen katolikus és a Szentírásból szakmányban idéző gyűlölködők. Ők nagyobbnak képzelik magukat Krisztusnál, és nem fogadják el a bocsánatkérést, a bűnbánatot. Azt a bűnbánatot, amivel az elkövető igazolta mindazt a krisztusit, amit hivatásában gyakorolt. Nem bújt el, nem hazudozott össze-vissza… megalázta magát, és bocsánatot kért. Ha pedig nem tesz olyat, amivel cáfolná ezt az őszinte bocsánatkérést, akkor azt a keresztény embernek, Krisztust követve kötelessége, elfogadni.  

A médiának pedig, legalább itt, a jobboldalon érdemes volna elgondolkodnia azon, hogy mi a kötelessége és mi az, amivel többet árt, mint a kommunisták és a liberálisok együttvéve. Sem a vallását és szellemiségét csereberélő jobboldali, sem a cukrász, sem mások nincsenek feljogosítva a bűnbánóba való rugdosásra. Ítéletét meg bízzuk Istenre! Ha annyi templomba járó és hitét gyakorló ember volna Magyarországon, mint ahányan aljaskodtak, véleményt mondtak és gyűlölködtek, – magukat kereszténynek mondva –, akkor boldog lehetne az ország. Ám, ahol ennyi fizetett vagy csak buta és elvetemült farizeus él, ott soha nem lesz béke… Ideje lenne tehát, magunkba nézni, kiállni és megbánni a bűnöket… ahogy azt az „elkövető pap” tette. Két dolog ráférne a társadalomra és az eddig jobboldalinak hitt médiára: egyrészt, hogy gondolkodni tudjon, másrészt, hogy Krisztust kövesse, ne az érzelmeit, a pénzt, a különböző megrendeléseket és a babérokat…

Stoffán György