Egyre elkeserítőbb
az a magyar összevisszaság, amely a trianoni döntés 100. évfordulójára való
megemlékezést lengi körül. Nincs állami kezdeményezés, hacsak nem vesszük annak
a „Nemzeti összetartozás éve” balga elnevezést. A különböző civil szervezetek,
az egykor szebb napokat látott, mára nyugdíjas klubbá változott világszövetség,
az önjelölt Trianon szakértők sajátos, de annál zavarosabb elgondolásai látnak
napvilágot, természetesen semmibe véve a mai nemzetközi magyar-gyűlöletet, a
világ helyzetét, s a megszálló – ma utódállamoknak nevezett – államalakulatok magyarságot
kiirtani vágyó ünneplését. És persze a jó
magyar emlékezők, jó magyar hagyományok szerint egymást is keresztre feszítik,
ha a másiknak nem ugyanaz az elképzelése arról a döntésről, az azóta eltelt
száz esztendőről, és a mai – többségében realitások nélküli – törekvésekről.
A
legnagyobb baj pedig abban rejlik, hogy a magyar és székely törekvések,
elgondolások nem a magyar agyban születnek, hanem a magyar agyba oltott idegen, és magyarellenes erők által terveztetnek el és oltatnak bele a jó szándékú, de a
száz esztendős megaláztatás okán gondolkodásra alig képes szabadságra vágyó
hangadók fejébe. "Ha nem tudod legyőzni, állj az élére" - szellemiség szerint, fenntartva az állandó feszültséget és gyűlölködést a felek között.
Itt állunk száz
évvel a Magyar Királyság megcsonkítása után, emlékezhetnénk, gyászolhatnánk,
megfogalmazhatnánk nemzetközi szinten is valamiféle kommünikét a világ népei
felé, kivált a mai Európa rabszolgává teendő társadalmainak… de nem ezt
tesszük. A temetést a feltámadás ünnepévé emelte a kormány, a civilek "most
azonnal" követelik a száz év előtti diktátum felülvizsgálatát, néhány apolitikus politikus a már egyszer
megszüntetett autonómiát akar, a történész területi revízióról beszél, a megszállt
területek magyarsága pedig kénytelen eme anyaországi botorságok miatt
elszenvedni a bosszút és a primitív ünneplések súlyos keservét.
Nem állunk a helyzet
magaslatán. Nincs összhang, nincs közös elképzelés, nincs összefogás és
összetartás, és ahány magyar van, annyiféleképpen akar emlékezni, gyászolni, „nemzetileg
összetartani”.
Az ellenzék és
magyar gyűlölő történészei persze jogosnak és gazdaságilag eredményesnek tartják
az egykori döntést. Tőlük mi mást is várhatnók? Hiszen ők nem magyarok, csak Magyarországon
élő, a magyarok keresztény nemzetet gyűlölő állampolgárok, akiknek teljesen
mindegy, hogy volt-e ilyen döntés vagy nem volt, hogy hányan pusztultak bele
száz év alatt ebbe az embertelenségbe, hogy miként hat a magyar nemzet
összességére 1920. és 1947. Nekik csak a saját gyászuk, a másokra kivetíthető bosszújuk,
a nap-nap után emlegetett, és jól bevált „ántiizmussal” való vagdalkozás számít.
Meg a kártérítések összege…
Nos, így állunk
Trianon századik évfordulója előtt. Újra megalázva, újra kigúnyolva, ám ma nem
mások aláznak meg bennünket, s nem ok nélkül gúnyolódnak rajtunk, hanem ezt
mind magunknak csináljuk. Méltatlanok vagyunk az „egységes nemzet”
megnevezésre, mert nem tanultunk abból, ami száz éve történt. Igaz, nem is
tanulhattunk negyven évig, de az eltelt harminc év alatt pótolható lett volna
ez a tragikus mulasztás. És nem pótoltuk, mert nem mertük pótolni. Kivonultunk
a megemlékezésről az ülésteremből, s csak lassan, évtizedek alatt értette meg
az ország vezetése, hogy a nemzet léte, megmaradása nem a határokon és a
megszálló államok sajátos, magyar gyűlölő önérzetének tiszteletben tartásán
múlik, hanem a saját önérzetünkön, saját érzéseinken, saját akaratunkon. És
azon múlik legfőbbképpen, hogy soha, semmilyen körülmények miatt nem mondhatunk
le a Magyar Királyság szabadkőművesek által elraboltatott területeiről, magyar
és nem magyar lakosságáról, a Kárpát-hazáról, Mária országáról. Nem haderővel,
nem a döntések mai európai uniós felülvizsgáltatásának hiábavaló botor
ötletével, nem a „temetés” évfordulóján tartott nemzeti összetartozás évével.
Ki kell mondani végre,
hogy a magyar nemzet 2020-ban gyászévet ül, emlékezik és nem hajlandó a
kommunista elhallgatásnak, antalli alapszerződéses hazaárulásnak, vagy egyéb
Trianont elmismásoló megfogalmazásoknak megfelelően másképpen érezni, mint
ahogyan ez a gyászos centenárium, ez a száz tragikus esztendő megköveteli. Mert
milliós számot kell felemlítenünk, amikor e döntés áldozataira, a megölt, megcsonkított,
elüldözött magyarokra emlékezünk, amikor intézményeink történetét kutatjuk, amikor
épített emlékeink megsemmisülését látjuk az elrabolt területeinken, amikor a
mai gyűlöletek áldozatairól, börtönben szenvedő magyarokról hallunk.
A legfontosabb – számba véve mai helyzetünket s a nemzetközi magyar-gyűlöletet –, még mindig az, hogy bölcsen, jó gazdaként, türelemmel és a túlélés eszközeivel
próbáljunk meg alkalmazkodni gyászunk világgá kürtölése mellett. Nap-nap után
nemzetközi szinten is tudatni kell a magyarság ellen elkövetett mai bűnöket,
világossá kell tenni és sulykolni kell a nemzetközi köztudatban a magyar nemzet
gyötrődését, az egyes országokban megmutatkozó, magyarellenes jogtalanságokat, mind
az oktatás, mind az anyanyelvhasználat szűkítését, és követelni kell ezeknek az
intézkedéseknek a magakadályozását. Minden nap hangot kell adni annak, ami a
magyarsággal történt e száz év alatt és történik ma is. Ma ugyanis a
megmaradásunk a tét, s a megmaradást kell szolgálnunk, de nem úgy, hogy olajat
öntünk a tűzre az anyaországban, amely az elcsatolt területeken gyúl lángra.
Nem kell, mert fölösleges felülvizsgálatot követelni, hiszen nincs aki számunkra
elfogadható felülvizsgálatot tartana sem 1920. június 4-ét, sem 1947. február
10-ét illetően. Nem lesz olyan "utódállami" kormány, amely autonómiát adna a
magyarságnak, de lehetőségünk sincsen arra, hogy területi revízió alá helyezzük
jogos jussunkat, a Kárpát-hazát.
Ma az egyetlen
lehetőségünk, hogy határokon átívelő és a kívülállók számára is
megtapasztalható, látható és kézzelfogható gyászt üljünk, hogy az iskolákban
kötelező legyen minden történelemtanár számára ismertetni, megtanítani, mi is
történt és hogyan 1920-ban. Ebben az évben ne lehessen egészen felhúzni a
nemzeti lobogót, csak félárbocra, s ne tartson állami szerv, vitézi és lovagi rend
farsangi bált! Június 4-ét pedig nyilvánítsa a kormány nemzeti gyásznappá, mert
nem csak területekre, diktátumra emlékezünk száz évvel az aláírás után, hanem
millió magyarra, aki e nemzetközi magyargyűlölet áldozatává vált.
Láthatóvá kell tenni
a világ előtt, mi történt velünk száz éve, milyen szenvedéseken mentünk keresztül
és milyen életet kell élnie ma, a csonka-ország határain kívül rekedt
magyarságnak-székelységnek. Kiállításokat kell szervezni, amelyeket Európa országaiban is be
kell mutatni, s kell egy újság, amely csak e száz esztendőről, a diktátumról és
annak mai fájdalmáról, hatásairól szól, angol, német és magyar nyelven.
Igen… ezt kellene
tenni, de senki nem tesz semmit. A Nemzeti Összetartozás Évéről beszélünk, ám
csupán a nemzeti összetartozás, a józan gondolkodás és a megfelelő és méltó
egyházi és világi megemlékezés marad el. Miközben a nyertesek ünnepelnek, és
korbácsolnak, börtönbe zárnak és kitépik a nyelvünket… Száz év sem volt elég
ahhoz, hogy felismerjük az összetartozás erejét, fontosságát és azt, hogy e nélkül
semmilyen lehetőségünk nincs a túlélésre.
2020. számomra a
nemzeti gyász éve. A magyar holokauszt, amit ha bárki is tagadni mer, épp olyan
büntetést érdemelne, mint más holokauszt-tagadás esetében. Ám, mi „jó magyarok”,
keresztény nemzeti kormányok, egyházak és civilek, még egy efféle jogi féket
sem tudtunk megalkotni… sem méltón emlékezni, sem gyászolni, sem hangot adni
nemzeti érdekeink védelmében nem tudunk. És ez, önmagában is gyászra,
elkeseredésre ad okot!
Azonban bízzunk, és
a magunk helyén tegyük a kötelességünket! Hittel, hitben, haza és
nemzetszeretetben, hűséggel. S akkor kormányok, civilszervezetek, és egyéb „hatósági
intézkedések” nélkül is megmaradunk – Mária országának!
Stoffán György