Valami
megfoghatatlan, de nem érthetetlen félelem uralkodhat el rajtunk, amikor
hazánkban egyre többen sürgetik az Egyesült Európába való fölvételünket. Hiszen
a legtöbbet szenvedett nemzetrész, a határokon túlra került magyarok
problémája, tragédiája fölött lép át nagyvonalúan ez a kétes politikai
kívánság. Az 1920-as döntést, amely nemzetünket és a velünk – évezredek óta –
együtt élő nemzeteket sújtotta, a nagyhatalmak ez idáig nem tették jóvá, nem
módosították, nem tárgyalták meg ismételten. Mert hiszen erre egyetlen európai
kormány sem kérte őket.
Az európai egyesülés viszont egyszer és mindenkorra
elveszi tőlünk az újratárgyalás nemzetközi jog által – is – biztosította
lehetőségét. Az Európai Unió elsősorban gazdasági érdekeket szolgál. De kiét?
Korántsem a magyarságét. Éppen így nem használ a határon túli magyaroknak sem.
Az amerikai irányítású közös Európa tehát "kivetkőzteti" az európai nemzeteket
évszázados, évezredes hagyományaiból, kultúrájából s talán még nyelvükből
is. Az erdélyi magyarság negatív változáson ment át az 1989-es események után.
Amint lehetőség nyílt az ország határainak átlépésére, abban a pillanatban
levetették a századokon át viselt népi öltözéket, az addig gyönyörűen beszélt
nyelvet fölcserélték a pesti zsargonra.
Az „Unió” ennél sokkal nagyobb veszélyeket
rejt. Az a liberális eszmerendszer is kártékony, amely Soros György szponzorsága
révén megfertőzte immár a kolozsvári egyetemeket, az erdélyi középiskolákat.
Európa megfeledkezett arról, s bizonyára mi is, hogy Magyarország, a magyar nép
mindig Európa szolgálatában állt, védte annak népeit, és vérzett érte
századokon keresztül.
A 20. század azonban megtorolta ezt a nagylelkűséget,
jogtalanul elvéve az ország kétharmadát, s e kétharmad sokszínű lakosságát. A
bolsevizmus pedig kiirtotta a magyarországi nemzetrész identitástudatát, a
határon túl élők iránt érzett felelősségtudatát, s valamiféle internacionalista
tudathasadást idézett elő. A mai fiatalság nagy része ezért szinte föl sem
fogja mindazt a történelmi tragédiasorozatot, amelyet népünk e század során
volt kénytelen elszenvedni, s szenvedi ma is, a nagyhatalmak döntései révén.
A
rendszerváltás után viszont megindult az a folyamat, amely az európai
egyesülést erőltetve, a kommunista frazeológiával azonos stílusban magyarázza a
nemzetköziséget, az egyesülés szükségességét. Történelmi drámákat elevenítenek
föl, embertelen időszakokat tárgyalnak mintegy az egyesülés indokaiként,
mondván: - „nehogy megismétlődhessék a múlt”. Csupán egyet felejtett el a „művelt”
Nyugat. A magyarság holocaustját, a magyar nemzet tragédiáját.
Szükséges volna –
s ez Európa érdeke is –, helyre tenni a magyar nemzet jogsérelmét, orvosolni a
trianoni és a Párizs környéki „békék” tragédiáját, s tárgyalásos alapon
helyreállítani a Kárpát-medence valamennyi népét egyaránt szolgáló etnikai határokat,
amelyek megakadályozhatnák az egykori Jugoszlávia területén dúló háborúhoz
hasonló, akár fegyveres konfliktusok kialakulását. Hiszen a déli részeken
csörtető etnikai harcokat – ha közvetve is, de –Trianon eredményezte, akár kimondják
ezt, akár nem.
Az európaiság azonban nem az egyesülésnél, hanem a kulturált
diplomáciánál, a tárgyalóképességnél, és az elfogultság nélküli, tényeken nyugvó
politizálásnál kezdődik. S bizonyára az Európai Unió sem tudja szolgálni e
földrész nyugalmát, biztonságát és stabilitását mindaddig, amíg akár egyetlen
nép is az őt ért sérelmek orvoslása nélkül és folytonos rágalmak kereszttüzében kell éljen, szenvedjen. Magyarország csak akkor léphet be az
Európai Közösségbe, ha Európa méltóvá teszi magát Magyarország befogadására.
Ám Trianon és a párizsi békeszerződések diplomáciai rendezése előtt, Magyarország egyetlen kormánya sem kérheti népszavazás kiírása nélkül a
belépést. S ez esetben biztosítani kellene a határokon túli magyarok szavazati
jogát is, hiszen legfőképpen ők az érintettek.
STOFFÁN GYÖRGY
Erdélyi Magyarság,
V. évf. 1994.
augusztus