 |
| Képünk illusztráció (Forrás: Bükkalja Tájegységi Értéktár) |
A temető csendje
mindig megnyugtatta. Nem halottak sírhantjait látta, hanem ezernyi történetet,
vicces vagy komor megjegyzéseket, a békeidők boldog mosolyát, háborúban fiát
sirató anyát, a forradalmak kitörő eufóriáját… Minden kereszt, minden fejfa, és
minden sírkő egy-egy élet regénye, és ezeket a regényeket olvasta le a
névtáblákról… a dátumokról: mikor született, mikor halt meg… milyen vallású
volt…
Inkább a régi,
elhagyott temetők vonzották. Kripták, elfoszlott ruhadarabok, szétesett
csontvázak vagy az épen maradtak, akiknek kézcsontjai ugyanúgy kulcsolódtak össze a halotti lepel
alatt, imakönyvvel, rózsafüzérrel, mint száz, kétszáz éve, amikor szerettei
befektették az örökkévalóság korhadó dobozába…
A városszéli temető
ilyen régi volt. A kripták előtti egykori sétány - ha őserdő jelleget mutatott is -, látszott
még. Egy-egy réges-régi pad vas-kartámasza jelezte, hogy éltek a régiek között, akik szintén itt időztek a végtelen promenádján, s talán, mint ő maga is, regényeket láttak
a mára romos, itt-ott kifosztott kripták lakóinak hamvaiban.
Az egyik pad, kissé korhadtan, de még tartotta régi méltóságát. Szemben volt a céhmesterek végső
lakhelyével, s mint ilyen, talán tiszteletből, komolyabb anyagból és jobban
összedolgozva került ide. Ezért élte túl a többi padot.
Zöld lehetett valamikor a kétoldalt díszesen és mesterien öntött vaskönyöklő…
vagy csak grünspanos lett az idő múltával...
Leült, és nézte a
boltíves bejáratot… a nap halványan világított be a fák között a régi sétányra,
s ez valami érdekes melegséget hozott a november elsejei délutánba.
Végignézett a lelkek promenádján. A levelek ezernyi árnyalata most, a nap beszűrődő fényében
gyönyörű tónusokban villódzott. A csupasz ágak irigykedve nézték a még őszi díszben ragyogó társaikat. Az ő leveleik a napokban fáradtan ereszkedtek le a
sokéves avar tetejére. A sétány végén a Kárpátok ormai köszöntek be, a maguk kék gyászruhájában. Őket ugyanígy látták még az itt
nyugovóra tért mesterek, neves családok… s az őket temető rokonok… Mert a kéklő
hegyvonulatot nem érdekelte különösebben ez a kis csendes kert… A hegyek
örök életűek.
A mesterek
sírboltjának kovácsoltvas kapuja nyitva volt. A zár már régen elrozsdásodott, s
a két szárnyat ki tudja mikor nyithatták meg résnyire… tovább ugyanis nem ment…
Legalábbis kívülről így látszott. Vagy ezen a kis résen járnak vissza a városba
a mesterek? Nem! Az nem lehet… mire lennének kíváncsiak? Hiszen az ő munkájuk
ma, száz, kétszáz év után is megcsodálható eszköz, dísz, használati tárgy..
s talán el sem tudták volna képzelni azt a sok drága árut, amelynek nincs
minősége, s jól vigyáznak a gyártók arra, hogy két-három esztendőnél semmi ne
tartson tovább… Nem! Bizonyosan nem mennek ki ebből a nyugalomból, ebből a
békés kertből, ahol a madár, s a csendre vágyó jár csupán.
Felállt a régi
padról, s közelebb lépett a résnyire nyitott kovácsoltvas kapuhoz. Megcsodálta
a boltívet, amelynek a zárókövén a céh címere volt. Majd kíváncsiságból, vagy
csak egy üdvözlés erejéig… hozzáért az egyik, kissé előreálló kapuszárnyhoz. És az
minden nyikorgás és erőltetés nélkül kitárult előtte…
Az őszi délután
fénye beszűrődött a nagy helyiségbe. Szemben vele kis oltárféle állt a terem
végében. Középütt a falon kereszt, amelynek korpusza csonkán lógott, egyik kezénél
függve a kereszten. Az oltáron, valamikor nagyon régen, a díszként odatett kővázából kiálló száraz csokor hajolt meg a látogató előtt… csonkig égett mécsesek
szegélyezték az oltár lépcsőjét és egy régről otthagyott koppantó hevert a lefolyt viasz mellett.
Keresztet vetett, és
mormolni kezdte a Miatyánkot… közben körülnézett. Ekkor vette észre, hogy a
fény nem csak a rácsokon szűrődik be, hanem a részben beomlott boltív
is utat engedett az "örök világosságnak"… A falban kétoldalt három szinten, szintenként nyolc-nyolc
koporsó volt. Mindkét oldalon két-két koporsóhely üresen tátongott. Az egyik
koporsó fedelét valaki, valamikor félretolta.
Odalépett. Feketeruhás,
csizmás, Bocskai-sapkás mester aludt benne. Csontujján gyűrű, oldalán kard,
kezében imakönyv… haja csimbókokban lógott ki a sapka alól, a valaha
fehér selyempárnára, amelyen pihent…
A többi koporsó
érintetlenül, lezárva őrizte az utolsó sóhajt, a könnyeket, a békét, a csendet,
s mindent, ami a temetést végző pap utolsó „Ámen”-je után itt maradt. Csak a
természet igyekezett kíváncsian benézni a boltívek alá, s talán fel akarta
rázni a jó magyar mestereket… Akik közül az utolsó 1871-ben került erre a végső szállásra, s azóta is várja a feltámadás örömét.
Kifelé indult "vendéglátóitól", s azon gondolkodott, miként lehetséges az, hogy ez a kripta
épségben átvészelt két és fél évszázadot, s még a feketeruhás mester gyűrűjét sem
lopták ki a felnyitott koporsóból. Visszalépett, mintha keresne valamit… ám
igazából csak azért lépett vissza, hogy megbizonyosodjék a koporsó épségéről. A
koporsó alól egy megbarnult papír kandikált ki. Megfogta, s szép lassan kihúzta
a régi írást. „Hodie mihi, cras tibi”… volt a papíron, több nyelven, cirill betűkkel is…
Mint minden eddig arra
járó – kapunyitó, látogató, talán fosztogatni akaró –… ő is visszacsúsztatta a papírlapot oda, ahonnan elvette. Megkapta a választ iménti
gondolatára… "hogyan is maradhatott ilyen épségben és kifosztatlanul ez a
vadregényes, elhagyott kriptasor". Így! Megértették, akik olvasták: – „Ma nekem,
holnap neked”… Vajon miért nem értik meg ma az emberek ezt az egyszerű
mondatot? Miért élnek úgy, mintha nem tudnák, miről szól ez a nap és miről szól
maga az élet, s hogy a halál senkit nem kerül el?
Sötétedett, mire
kiért a rejtektemetőből… Az őszi este megkönnyezte az emlékezés napját… a
macskakő fénylett a rácseppenő esőtől.
Lassan ballagott
a városközpont felé. Közben az járt az eszében, hogy egy másik világ egykor boldog lelkeitől,
a békéből, a csendből távozik egy boldogtalan, békétlen, artikulátlanul üvöltő, és vesztébe rohanó világba. A valóságba, a mindennapokba, a gyűlölködésbe… s
borzadva gondolt fiaira, unokájára, szeretteire, amikor újra és újra elismételte magában: „Hodie mihi
cras tibi”…