Egyház, pápa nélkül…

 

A keresztény világ ma nem ünnepel. A keresztény világ 2022. december 31-én gyászol, mert árván maradt. A jelen negatív korszakváltás elleni harc utolsó reménye, Őszentsége XVI. Benedek pápa, Róma püspöke, a Világegyház szellemi és leli vezetője eltávozott.

XII. Pius után Ő volt az, aki ragaszkodott a Szent hagyományokhoz, aki belátta, hogy a sokak által még ma is szemellenzősen követett II. Vatikáni Zsinat miben és hogyan hibázott, milyen súlyos negatív eredményei lettek az 1965-ös zsinati atyák botor, modernizációs elképzeléseinek. S mert meglátta és igyekezett a hibákat orvosolni, megzsarolták és lemondatták…

Egyedül maradtunk! Egyedül, földi vezető nélkül maradt az egységes kereszténység, a józan, krisztusi ökumenizmus, a világ Krisztust követői, akik ragaszkodnak kétezer év töretlen és átértelmezhetetlen tanításához, nem akarnak hamisítani és új isteneket befogadni csak azért, mert ez mára divat lett. Egyedül maradt az a keresztény világ, amely tudja az Istent és tisztában van azzal, hogy üdvösség csak az egyház alapítója, Jézus Krisztus által lehetséges.

Őszentsége elment… És megjárta a tisztítótűz minden fájdalmát, mert látnia kellett, mi történik az egyházban, mi történik a német püspökök által és a világ azon püspökei által, akik megtagadták Jézust, megtagadták többek között a zsinati határozatok okán és miatt a krisztusi igazságokat, az Igét.

Ma nem ünnepelünk és valamiképpen égi jelnek tudjuk be azt, hogy az év utolsó napján ment el az utolsó pápa. Ezzel is felhívva a keresztény világ figyelmét az utolsó pillanatra, amelyben élünk, az összetartozás és a Krisztusban való egyesülés követelményére, a hit megerősítésére, és a kitartásra, a bűnbánatra… Krisztusra!

Benedek pápa elment, az egyház, azaz, a Krisztust követő hívek közössége azonban a Szentlélek irányításával itt maradt. A Szentlélek irányításával, hogy ebből a drámai helyzetből, amelybe a keresztény világ saját hitetlensége, önzése és kapzsisága okán került, új erőre kapjon, hitében megerősödjék és elkerülje azt a végzetet, amelyet a bűnös és erkölcstelen, sátáni szellemiség hamarosan magával hoz a Földre.

Benedek elment és ma nyitott kérdés, hogy Hozzá vagy érte kell-e imádkozni… Ami pedig, hitünk szerint bizonyosság, hogy Ő imádkozik értünk, mert a Mennyben nem mondatták le… Pápaként, Péter utódaként tért haza a Teremtő Isten országába, magával vivén minden bajunkat, bánatunkat, hitetlenségünket és erőtlenségünket. Nekünk azonban itt hagyva életszentségének példáját, tanítását és a felszólítását a bűnbánatra. Mert mi sem ismerjük sem a napot, sem az órát…

https://www.youtube.com/watch?v=Wll8c20bSKY

Stoffán György   

*****

Ratzinger: "A Novus Ordo NEM felel meg a II. vatikáni zsinatnak"

A következőkben Joseph Ratzinger, azaz XVI. Benedek emeritus pápa néhány idézete olvasható a II. vatikáni zsinatról és a liturgiáról.

"Teljes bizonyossággal állíthatom, a zsinati problémáinak ismeretében és a zsinat atyjai által mondott beszédek ismételt olvasása alapján, hogy [az új misekönyv] nem felel meg a II. vatikáni zsinat szándékainak." - írta Joseph Ratzinger atya Wolfgang Waldsteinhez címzett levelében, 1976-ban.

"Részben egyszerűen arról van szó, hogy a zsinatot egyszerűen háttérbe szorították. A latin rítus nyelve maradjon latin, megfelelő teret hagyva a népnyelvnek. Ma azt kérdezhetnénk: van-e egyáltalán még latin rítus?" - írta Ratzinger bíboros a The Feast of Faith: Approaches to a Theology of the Liturgy című könyvében, 1986-ban.

"A liturgikus reform a konkrét kivitelezésben egyre távolabb került ettől az eredetétől [értsd: a liturgikus mozgalomtól]. Az eredmény nem újjáéledés, hanem pusztulás lett" - mondja Ratzinger 1990-ban (Theologisches).

"A katolikus liturgikusok egy tekintélyes része gyakorlatilag arra a következtetésre jutott, hogy a XVI. századi reformáció okozta vitában lényegében nem Trentnek, hanem Luthernek volt igaza. Csak a tridenti hatalom tényleges tagadásának eme hátterében érthető meg a harc keserűsége az ellen, hogy a liturgikus reform után az 1962-es misekönyv szerinti mise celebrálását engedélyezzék." - írta meg Ratzinger az Address in: Looking Again at the Question of the Liturgy című könyvében, 2003-ban.

"A liturgia történetében megfigyelhető a növekedés és a fejlődés, de nincs szakadás. Amit a korábbi nemzedékek szentnek tartottak, az számunkra is szent és nagyszerű marad, és ezt nem lehet hirtelen teljesen betiltani vagy akár károsnak tekinteni." - írja már XVI. Benedek pápaként a Summorum Pontificum motu propriójában, 2007-ben.

Nyílt levél a „Székely Hírmondó” halálára

 

Szomorúan olvastam ma reggel Kocsis Karcsi barátom, kollégám és székely-magyar testvérem búcsúsorait, a megszűnő Székely Hírmondó koporsója fölött. Nem ez az első eset, amikor tort ül a magyar, a székely, mert a Kárpát-hazában itt és ott, megjelenik a segítő támogatás, amely nem egyéb, mint a segítő saját zsebének tömködése… egy jó ügyre hivatkozva. Erdélyben különösen nagy eme önző és kapzsi támogatók és támogatottak tömege. És ez nagy baj. Hiszen ezek a mindent romba döntő anyaországi támogatók és a megsegítettek lejáratják azokat, akik valóban értéket akarnak teremteni és oda adnak, ahol valóban szükség van rá.  

Most egy olyan lap megszűnését látjuk, amely közkedvelt (volt) ebben a mai internetes világban is, amelyért hidegben és melegben elballagott öreg és fiatal az újságoshoz, s amely valóban olvasható újság, és ráadásul nem is ráfizetéses, pénzfaló orgánum… Az anyaország által biztosított 6,5 milliárdból számos magyar lap szűnik meg a napokban Erdély-szerte. Tehát, a támogatás és egy akolba terelés sok legyet üthetett most egy csapásra. És ez igen keserű kérdéseket vet föl. Kiknek a kezére adta a magyar kormány ezt a pénzt? Kik és hogyan ellenőrizték minden fillérét ennek a vállalkozásnak? Kik és hogyan ga(rá)zdálkodtak az Erdélyi Médiatér Egyesületben, és miért az utolsó pillanatban közölték a megszűnést azokkal a lapokkal, amelyek a székely-magyar közösséget szolgálták?  

Itt persze az ellenőrzés és a gazdálkodás kérdése a legfőbb kérdés amellett, hogy voltaképpen a bukaresti cél teljesült. Ostoba kifogások és ígérgetések mellett eltapsoltak a felelősök 6,5-7 milliárd forintot, azaz a magyar állam által biztosított pénzt, sok értelmiségi erdélyi polgárt hagyva munka nélkül.

Mire figyelmeztet ez a helyzet? Arra, hogy a magyarországi támogatások és állami pénzek felhasználásának az ellenőrzése csapnivaló. Az sem kizárt, hogy ezekből a pénzekből – de facto – ebből a pénzből sokan meggazdagodtak, és olyan célokra használták, amelyek köszönő viszonyban sincsenek az erdélyi magyar médiával. És ez nem csak erkölcsileg kifogásolható, hanem büntetőjogilag is számon kérendő! Csak ez utóbbi nem szokás, hiszen akkor dől a rendszer. Ahogyan a korábbi, az egykor a román kommunista pártot teljes mellszélességgel támogató egykori zágoni polgármestert is támogatta a Veszprém Megyei Önkormányzat, mert a támogatók ingyen vadászhattak, ráadásul a román kommunista párt volt korifeusaival, később börtönbe került miniszterelnökével…, úgy a jelenleg elfogyott médiatámogatásnak, az eltapsolt 6,5-7 milliárdnak is bizonyára vannak olyan szálai, amelyeket nem szívesen hozna nyilvánosságra egyik fél sem. Sem a támogató, sem a támogatott…

Mert a határon túlinak nevezett magyarok támogatása a legjobb pénznyelő automata. És ezt meg kell szüntetni. Olyan ellenőrző szervet kell felállítani, amely egyetlen fillért és banit sem hagy zsebre vágni, és minden kiadásról számlát kér a támogatott-tól, valamint joga van eljárást indítani mind az anyaországban, mind a helyi szervek által. Igaz, ebben a jelenlegi, tragikus esetben minden késő… a felelősök röhögnek a markukba, és azzal takaróznak, hogy az internet világában nincs szükség a nyomtatott sajtóra és a jól szervezett erdélyi lapterjesztésre, amit szintén felszámoltak a magyar támogatásból. Szerintük a nyolcvan éves hilibi bácsi is odaül majd a számítógép monitora elé, és online olvassa kedvenc, magyar nyelvű erdélyi lapjait…     

Tehát, nem búcsúzni kellene, Karcsi! Hanem újrakezdeni. Hiszen nem először bizonyosodott be, hogy az anyaországi "támogatás", az anyaországi tulajdonos nem ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a székely, a délvidéki vagy a felvidéki magyar... A Hírmondó megszűnése azért szomorú, mert egy kicsit jellemzi a székelyföldi milliomos, milliárdos székelyeket, magyarokat... Már tegnap ott kellett volna sorban állnia a szerkesztőség előtt néhány vállalkozónak, akik saját szülőföldjük Hírmondóját – amely egyébiránt még hasznot is hoz –, felkarolják, megmentsék, újraindítsák egy tékozló, anyaországi, lelketlen és pénzéhes, gazdálkodni csak saját zsebre tudó vállalkozás bukása után. Ehelyett búcsúzol Karcsi?

Ebben pedig, úgy látszik nincsenek határok. Egyformán vagyunk önfeladók, önrontók, halálraítéltek. Mert csak szóban vagyunk büszke nemzet.... itt, a Kárpát-hazában.... és mindenütt a világon. Ha segíteni, áldozni kell a nemzet érdekében és ügyében, akkor lehajtott fejjel – és ezt nem Rád értem, hiszen Te az utolsó pillanatig harcoltál –, félreállunk, mert a zsebünknél tovább nem látunk. Sem a mai csonka hazában, sem Erdélyországban, sem a Felvidéken, sem a Vajdaságban. Ez a mi jó magyar, speciális nemzeti autonómiánk: az önfeladás és az önös érdek szolgálata...

Azért, reménykedem, hogy lesz két-három székely vállalkozó, akiknek a nemzet többet jelent a baniknál, a magyar pénznél, az erkölcstelen harácsolásnál... és akik meg tudják különböztetni a magyarországi támogatót a magyarországi és hazai csalóktól, gazemberektől, akiknél nagyobb pusztítást az erdélyi magyar média ellen, még Bukarest sem végezhetett volna. 

Istennek hála, még egymillión felül van az erdélyi magyarság-székelység létszáma, és ennek az egymilliónak végre kijárna a tisztesség...

Stoffán György

Ez nem háború, ez népírtás, tömeggyilkosság!

Ami ma történik a világpolitikában, az Ukrajnában folyó háborút illetően, az, az emberiség történetének legaljasabb és legembertelenebb eseménysorozata, amely az elsőtől az utolsó szóig hazugságra épül. Minden, a háborút támogató ország vezetése igyekszik megmagyarázni, miért van ott, miért támogatja ezt vagy azt a háborús felet, miért szállít fegyvert, vezet be különböző értelmetlen szankciót… és mindenki, mintha könyvből olvasná, hazudik… Putyintól Bidenen keresztül az összes Uniós vezetőig.

Hiszen Putyin, ha igazak lennének az ő érvei, és az általa előadott casus belli akkor a háborúnak már régen vége lenne. Megszabadította volna a veszélytől a nyolc évig sportot űzve legyilkolt oroszokat, elfoglalta volna a veszélyeztetett területeket, és ezzel lezártnak lehetne tekinteni a különleges hadműveletet, amely önmagában is hazug megnevezés. Mert a háború, nem különleges hadművelet.

A narkós, aberrált varietészínész is befejezhette volna már a népirtást, ha tárgyalóasztalhoz ül Putyinnal, és kiegyezik a területi kiigazítások és Ukrajna határainak végleges megállapítását szolgáló terveket illetően. Ő sem tette! Amerika és az Uniós vezetők is egyértelműen a háború folytatását szolgálják, miközben egyre csak nő az ártatlan polgári áldozatok száma, és egyre több pénzt söpörnek be a háborúzó felek és az őket támogató országok, ország-vezetők, multik, fegyvergyártók, gabonakereskedők és palagáz-árusok etc. Mint egy hatalmas vásár, amelyben sokan meghalnak, mert sem a vevő, sem az árus nem törődik azzal a tömeggel, amely csupán szemlélni képes a halálát hozó gazemberek „Cséri-telepi” tivornyáját.

Közben, minden fél a másikat vádolja, szemforgató módon háborús bűnök elkövetésével, noha minden háborús fél és minden háborút támogató piszkos gazember háborús bűnös. Tömeggyilkosok, akik haszonszerzés céljából ölnek és öletnek embereket, népeket, nemzeteket… ártatlanokat.

Békéről beszélnek a politikusok, de a békéről az üzletkötések nem szólhatnak, mert a békében nem lehet garázdálkodni, s ahol rend van, ott nem lehet szabadon rabolni és gyilkolni, mint teszi minden egyes állam vezetője vagy közvetlenül, vagy közvetve… de teszi! A hivatkozási alap pedig, nem az erkölcs, a szeretet, a keresztény tanítás és az emberi élet tisztelete, hanem a közösséghez, unióhoz, katonai szövetséghez való tartozás, az egység megőrzése stb…  

És ehhez a hazugságáradathoz asszisztál minden egyház és felekezet, Jahve, Allah, a hinduizmus vagy Krisztus nevében… és ez a legaljasabb dolog, ami létezik, mert ez a hivatkozás az emberi lelket teszi halottá.

Sátáni kor ez, amelyben élni vagyunk kénytelenek. Nem ember- és szeretet központú, hanem egy évezredek óta tartó emberiség-, erkölcs- és Isten-ellenes, gyűlölködő kor végkifejlete, amely egyben a történelem legsötétebb időszaka, de amelyet a halálra jelölt nemzetek és társadalmak is elfogadnak, mert a másik lehetőséget vagy nem ismerik már, vagy lejáratták elöttük a saját gyilkosaik, és azt gondolják, hogy az a normális, amit a világban tapasztalnak.

Elmúlt a karácsony, az az ünnep, amelynek a jelentősége csupán a boltok ragyogásában, a terített asztalok mellett és a rongyrázós ajándékozások örömében mutatkozik meg. Igaz, van még éjféli mise, esti istentisztelet, de a templomokban sem tükröződik az a nagyszerűség, ami a karácsony igazi jelentősége lenne… az isteni szeretet, amelyben az emberiségnek a legnagyobb ajándékot adta ártatlan és apró gyermek képében a Teremtő Isten. Szép, hangzatos beszédek, csillogó-villogó karácsonyfák, művészi vagy éppen ízléstelen Betlehemek, divatból megtelt templomok, a karácsonyi népénekek helyett a kántorok által elordibált vagy elsikított, ószövetségi szövegekkel tarkított intruitusok. Ennyi maradt a karácsonyból, ennyi maradt a szeretet ünnepéből, Jézus születésnapjából. Mert az ember elindul ugyan a jászol felé, de nem ér oda. Mert előbbre való az önös érdek, a jólét, a kapzsi egzisztencia… és egyszer csak ott találja magát a karácsonyi jászol helyett egy véres domboldalon, ahol egy messze tűnő, imbolygó alak, katonákkal körülvéve keresztet vonszol. És a világ erre is legyint, hiszen karácsonykor is tűzesőt, bombákat, halottakat látott… és tudja, érzi, hogy maga is azzá válik.  

Hazug világ, hazug társadalmainak egyetlen igazi és tagadhatatlan eredménye van/lesz: a halál! Mert nem fogadja el a világ a jászolban felsíró kisgyermeket és a töviskoszorúval fején, megostorozott, keresztre feszített áldozatot.

A világ így válik ártatlan kisgyermekből, megfeszítetté, halottá. Mert nem tudja, hogy volna lehetősége másra is. Belevész az emberiség az évezredes hazugságba, káoszba, istentelenségbe, amelyet a Sátán és annak földi kiszolgálói készítettek a számára.

Pedig, csak két szavába kerülne, hogy másképpen legyen… csak az a két szó ismeretlen… ma már: Jézus segíts!  

Stoffán György

Polgári Mulató - 2022. december 22.

 

Temesvár, 1989…

Chrudinák Alajos -Ali

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a romániai forradalomnak vannak magyarországi hősei is. Sőt! Nem túlzás azt állítani, hogy a forradalom kitörésének útját is egyengették magyarországi hősök, akikről senki nem emlékezik meg. Igaz, ezt nem is várják el, hiszen amit akkor, és ennek a forradalomnak az érdekében tettek, azt önként vállalták. Efféle önkéntes hősök voltak annak a Panoráma című műsornak a munkatársai, akik hozták-vitték a BETA - kazettákat, akik – és ez nem túlzás –, sokszor életük kockáztatásával tették lehetővé, hogy Tőkés László a magyar nyilvánosság előtt megszólalhasson, és ezekkel a megszólalásokkal valamelyest védetté váljon a ceausescui őrülettel szemben. 

***

Intermezzo: Ezekben az időkben még a román kommunista pártot szolgálták számosan, akik azóta az egykori kollaboráns román kommunistából "nagy magyarrá" váltak, áttelepültek Magyarországra és többnyire a magyar kormány ellen lázítanak, nemzeti színekben páváskodva. A magyarságért azonban, sem addig, sem azóta nem tettek és nem tesznek jottányit sem. Viszont, immár magyarországi politikusnak képzelik magukat... ám, mind itt, mind ott, csak ócska, megvetett hazaárulóknak tekintik őket...  

***

Neumann Ernő temesvári rabbi

És volt még egy öreg hős, aki sokat megélt már addig, hiszen a forradalom után ünnepelte temesvári szolgálatának ötvenedik évfordulóját: Neumann Ernő rabbi. Az egykor tizenhét ezres temesvári zsidóság utolsó mohikánja, aki sokszor segítette a Panorámások munkáját. Hol a kamerával bicegett végig Temesvár utcáin, a református parókiáig, hol a kész kazettát vitte haza a parókiáról, ahol várták a kockázatos utazásra készülő magyarországi TV-s kollégák, akik meg sem álltak aztán a Szabadság-téri TV székházig.

Nos, e Panorámás Tőkés-interjúk zseniális szervezője és az önkéntes kollégák eligazítója a sokat próbált és szeretett televíziós példakép, Chrudinák Alajos volt. Szintén önkéntes kollégákkal végig követhette a magyar televíziónéző a decemberi eseményeket Bukaresttől, Kolozsváron keresztül Szatmárnémetiig. A Kárpátok Géniuszának és feleségének nem egészen jogszerű tárgyalását és a kivégzésüket bemutató műsort is Chrudinák vezényelte le. Szakmai tudása és elkötelezettsége példakép lehetne minden, a média világában dolgozó kolléga számára. Lehetne… – mondom, ám sajnos nem az. Mert az emberi, megkérdőjelezhető tulajdonságok sokszor kihatnak mások emlékére, életművére, ahogyan Ali esetében is kihatottak. Hiszen arra sem volt adott lehetőséget közvetlen környezete, hogy halála után elbúcsúzzanak tőle egykori kollégái, munkatársai és tanítványai. És mindenki, aki szerette…

Ilyenkor, amikor az 1989-es Temesvárra, a romániai forradalom kitörésére és Tőkés püspök hősi magatartására emlékezünk, jó lenne egy szál gyertyával emlékezni mindazokra, akikről fent írtam. S, hogy ne kelljen külön-külön felkeresni vagy már csak felsorolni azokat, akik életüket kockázatták ebben a zavaros és veszélyes időszakban, elég lenne az anyaországi hős Chrudinák Alajos, és a temesvári hős, Neumann Ernő nevét – a többi, önkéntes, hétköznapi TV-s hős kolléga nevének összefoglalásaként megemlíteni. Azt hiszem, senkinek nem volna ez ellen kifogása…

Stoffán György

Csíksomlyói ferences szakácskönyv, 700 recepttel… - Interjú, Stoffán György íróval

Nem mindennapos dolog manapság a könyvek világában, hogy egy könyv immár harmadik kiadását éli meg, és éppen olyan siker a harmadik is, mint az első volt, amelyet 2015-ben a csíksomlyói barátok adtak el három hónap alatt, ezres nagyságrendben…   

- Hogyan lesz egy szakácskönyvből sikerkönyv?

- Úgy, hogy ez nem csupán szakácskönyv, hanem emlékkönyv is, amelyben 700 recept és 300 év története zsúfolódott össze 300 oldalon.

- Hogyan született meg az ötlet, kik voltak a segítői?

- Egy barátommal Torján, évekkel ezelőtt arról beszélgettünk, hogy meg kellene örökíteni az erdélyi konyhaművészetet, s ahogy ezt a kérdést boncolgattuk, arra jutottunk, hogy maga az erdélyi konyha már számos kötetben szerepel, de például a szerzetesközösségek gasztronómiájáról eddig senki nem írt egy sort sem. Felkerestem hát régi, öreg barátomat, P. Márk József atyát, aki a somlyói könyvtárat és levéltárat kezelte, s megkérdeztem Tőle, tudna-e segíteni az anyaggyűjtésben. Közben Őexcellenciája, Tamás József püspök úr a budapesti e célra benyújtott  támogatáskérésemben igyekezett segíteni, de sem őt, sem engem válaszra sem méltattak. A Bethlen Gábor Alap - úgy tűnik -, kicsit másképpen ítéli meg a magyar kulturát és a kötelező tiszteletet... József atya Muckenhaupt Erzsébet csíkszeredai muzeológust, a szakmában nemzetközileg elismert szakembert kérte föl arra, hogy támogassa a munkámat. Muckenhaupt Erzsébet tanácsára mentem el az Egyetemi Könyvtárba, ahol kincset őriznek. Azt a kis könyvecskét, amelyet Csíksomlyón írt egy barát, 1693-ban, és amely az első ismert plágium volt a magyar könyvkiadás történetében. Az igazgató asszony jóvoltából, ebből az eredeti kéziratból dolgozhattam, amelyet 1697-ben Misztótfalusi Kis Miklós valamilyen úton-módon megszerzett és sajátjaként kiadott. A kézirat és a nyomtatott kiadás tartalmilag egyezik, csupán az a kis rész hiányzik, amit a kéziratot író szerzetes, feltehetően Steph. Kaprinay Csíksomlyón belejegyzett: „(…) a csiki clastromban irtanak Ad. 1693.”

- Az Ön könyvében ennél azért több van…

- Igen… „ha már lúd legyen kövér”. Tovább kutattam József atya segítségével, és Esztelneken, a ferences házfőnök, P. Kakucs Szilveszter átadott nekem három füzetet, amelyekbe egy 20. századi ferences szerzetes, nevezetesen Ft. Darvas Optácián jegyezte le az általa ismert ferences receptóriumot. Ebből állt össze az a 700 recept, amelyet a könyv tartalmaz.

- A könyvben rendtörténet is van, de Esztelnekről külön megemlékezik…

- Az erdélyi ferences rend története szomorú egyháztörténeti rész (napjainkig), hiszen kevés szerzetesrend szenvedett annyit, mint az erdélyi franciskánusok. Volt idő, amikor hatszáz ferencesből három maradt összesen. A többieket lemészárolták… de maradjunk Esztelneknél. A román kommunisták ide száműzték a barátokat, akiket itt meglátogatott Márton Áron püspök… Erről az időszakról is szól a könyv, amelyet Márk József atya lektorált.

- Ma elég nehéz vállalkozás könyvet kiadni. Kik segítették Önt ebben?

- Mivel a már említett Bethlen Gábor alap válaszra sem méltatta  a kérésemet és Tamás püspök úr kérését sem, így, egyetlen igazi barátom támogatta kiadást. Az illető erdélyi pedagógus, aki érti és tudta milyen jelentősége van ennek a gasztronómiatörténeti könyvnek. Hivatalos támogatást nem kaptam, mert hozzáértés híján minden kulturális grémium azt gondolta, hogy csak egy szakácskönyvről van szó… Végül tehát, sikerült kiadni. (Hasonló az a történet a nemrégiben kiadott Mindszenty könyvemmel kapcsolatos támogatáskérésnek, amit az NKA elutasított, de a könyv már el is fogyott. Mintha a katolikus történelmi és egyéb kiadványok támogatása kicsit háttérbe szorult volna...)  Ám, e Gasztronómiai történelemkönyv a 700 recepttel a hivatalos támogatás elmaradása ellenére is sikerkönyvvé vált. A harmadik kiadás is épp úgy kelendő, mint az első... 

- Most is kiadtak Csíksomlyón egy szakácskönyvet, amely szintén az 1693-as könyvecskére hivatkozik…

- Ismerem a kiadást, de a kettő nem ugyanaz. Ez a mostani egy divatkönyv, ami jól eladható, pénzt hoz a ferencesek konyhájára. Márk József atya halálával megszakadt a kapcsolatom a Szent Istvánról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartománnyal. Így azok, akik az én könyvembe írták az előszót és a támogatásukkal bemutathattam a könyvet a somlyói Szűzanya lábainál a Kegytemplomban, mára elfelejtették, hogy mi lett volna az etikus magatartás. Pedig, hát tudják a telefonszámomat, az e-mail címemet…, de ma már nem a régi, erdélyi, székely, ferences hagyományok működnek, hiszen a tartományfőnök, Urbán Erik is egy krasznabélteki sváb, aki ráadásul fiatal, hiszen, 2000-ben érettségizett és Magyarországon volt novícius. Mások a normái, mint a székelyek embereknek, a régi erdélyi ferenceseknek. Hiszen nem szívhatta magába azt a tiszta székely levegőt, amelyben az öreg szerzetesek éltek, a legkeményebb időkben is kitartva a hagyományok, a katolikus egyház, a hit, a hármas fogadalom és az adott szó mellett.

- Ön etikátlannak találja a mostani csíksomlyói kiadást?

- Igen, és sajnálom, hogy ilyenné váltak Somlyón a barátok. Ma már ott is a pénz dominál. Az érték és a tisztesség, a hagyománytisztelet és a normalitás másodrendűvé vált. Tartalmilag a most megjelentetett 60 receptes, szép, színes képekkel teletűzdelt, méregdrága kiadásuk, és a korábban szakemberekkel konzultálva, sok éves kutatás eredményeképpen kiadott, Márk József erdélyi ferences atya által lektorált 700 receptet tartalmazó könyv receptjei között való számbeli különbség, csak egy apró szegmense a két kiadvány közötti különbségeknek. Szívesen adtam volna a beleegyezésemet abba – ellenszolgáltatás nélkül –, hogy ők adják ki a könyvet… Eddig 26 kötetem megjelent, de nem ez az első eset, amikor nem minden úgy történik, ahogyan etikus lett volna. A ferencesek részéről sok más, az utóbbi időkben felmerült „furcsaság” mellett, ez is furcsábbnak tűnik az „átlagosnál”…

- Mik a további írói tervei?

- Két könyvet írok paralel. Az egyik a négy nagy katolikus példakép magyarságának, életszemléletének az összehasonlítása: Prohászka Ottokár, Zadravecz István, Mindszenty József és Márton Áron. A másik könyv a „Kicsengetés”… című, amely arról szól, hogy hogyan látom a világot, a politikát, az egyházat… amolyan véleménykönyv lesz. A harmadik tervem, Víg Sándor barátommal egy dokumentumfilm Zadravecz István ferences püspökről. Ez azért fontos, mert olyan értékes dokumentációs anyaghoz jutottam a kutatásaim során, amellyel saját rendje sem rendelkezik. És ma nagyon fontosak a példaképeink… mert mi magyarok ismét ott tartunk ma, ahol 1919-ben tartottunk… 

- Köszönöm a beszélgetést!

 Kovács Attila Zoltán - Erdélyi Szalon Könyvkiadó

 

Stoffán György: Rendhagyó adventi ima

Michelstadt, adventi vásár

Uram!

Fellobbant a harmadik gyertya is. Az öröm gyertyája. Abbéli örömünké, hogy egyre közeledünk születésed napjához, a Szeretet Ünnepéhez… Várunk Téged Uram, várjuk annak az estének a meghitt pillanatait, az öröméneket, a Mennyből az angyalt, a Stille Nacht-ot. Ajándékozunk, és együtt, családi körben elfogyasztjuk az ünnepi vacsorát… a libasültet, a töltött káposztát, a rántott halat, a Christstollent, a kalácsot és a bejglit. Aztán vagy lefekszünk, vagy elmegyünk az éjféli misére… és vége az ünnep legbensőségesebb, szeretetteljes szentestei részének. Aztán marad, még két napig a nagy evészet, ivászat. És Te, Uram, akkor kerülsz szóba legközelebb, amikor a Három Királyok napját ünnepeljük. Ha szóba kerülsz… Hiszen az a nap már nem olyan, mint a Szenteste. Nincs ajándék, nincs terített asztal, távol vannak a családtagok.

Igen Uram, ide jutottunk mi mind! Az evilági örömök, az önzés, az uzsorakölcsönből vett, néhány napig tartó gazdagon terített asztal, jobbára feledve Betlehemet, a jászolt, amelybe „meleget csak a marha lehelt”… és elfeledtük ennek a napnak az isteni ajándékát, azt, hogy az Atya, egyszülött Fiát adta értünk. Téged Uram! 

Téged, Aki harminchárom évesen életedet adtad értünk, mert az emberi aljasság, a rosszindulat, a kapzsiság, az önzés, a hatalomvágy elvette az emberek értelmét, felfogóképességét, s csak néhány, íri, olvasni nem tudó egyszerű halász értette meg miről beszélsz, amikor Isten országát hirdetted és elmondtad azt is, miként juthatunk be ebbe az országba. Egyszerű tanítás volt, amit nem volna nehéz megtartani, ha meg akarná tartani az emberiség, de nem akarja! Inkább elveti még a nevedet is. Él a mának, az élvezeteknek, a jólétnek, és akár ölni is képes, ha a „pénzisten” úgy parancsolja… A hazudozás, a sátáni politika, a gazdasági előny mindent felülír, noha Te világossá tetted, hogy a gazdagnak nehezebb a Mennyországba bejutni, mint a tevének átmenni a tű fokán… (Mt. 19: 16-30.)

Te, Uram, a szeretetet hirdetted, és meghagytad, hogy úgy szeressük egymást, mi, akik Benned hiszünk, ahogyan Te szeretsz minket. (Jn. 13: 34.)  És mit látunk még egymás között is? A gúnyt, a szeretetlenséget, az engedetlenséget, a tiszteletlenséget… Hívő a hívő ellen, pap a pap ellen, hívő és pap az erkölcsi parancsok ellen… Mégis meggyújtjuk harmadik gyertyát Uram, mert a képmutatást is eltanultuk azoktól, akik nem fogadják el Te megváltó szeretetedet, noha ez csak rajtuk, az ő hitükön múlna.

Nézd Uram! Úgy várjuk eljöveteledet, hogy közben gyűlölködünk, szemrebbenés nélkül nézzük végig a pusztítást, és sokan azokra hallgatnak, akik okozzák a pusztítást, akik a Téged megvallókat és a Te tanításaidat is immár büntetni akarják, akik az ő demokráciájukra veszélyesnek mondanak Téged, és azokat, akik Téged követnek.

És a gyermekek… Ma már a gyermeki lelket fertőzik azok, akik téged a keresztre juttattak. A hitetlenek! Bevonják őket a hazugságokba, az erkölcstelenségbe, a hitetlenség, a természetellenesség fertőjébe és általuk akarnak egy Nélküled megvalósuló új világot teremteni, Uram… Pedig, azt is világosan elmondtad, hogy aki e kicsinyek közül egyet is megbotránkoztat, annak jobb, ha malomkövet kötnek a nyakára és a tengerbe dobják. (Mt. 18: 6-7.) A sátáni, beteg és gonosz világ ezt is elfelejtette Uram!    

Mi, maradék keresztények, akiket sokan még az egyházon belül is ostobának, fundamentalistának, maradinak bélyegeznek, mert nem fogadjuk el tanításaid modernizálását, és tanításaiddal ellenkező követelményeket, megpróbálunk ebben a világban is békét teremteni, és várjuk a Te segítségedet, várjuk a születésed estéjét, és ma örvendünk annak, hogy közeledik a nap, amikor együtt imádkozik és ad hálát a család mindenért, amije van, és amije nincs. És együtt örvendezünk a pásztorokkal, két évezred minden örömében, mert ebben a világban is remény vagy, szeretet vagy és biztonságot adsz mindnyájunknak, akik bűnös emberekként is igyekszünk Hozzád tartozni, Uram!

Adj ennek az öröm vasárnapnak értelmet bennünk, adj a reményhez és a világért Hozzád intézett őszinte imához még több hitet és erőt, hogy a Feltámadás nagyszerűsége is éppen úgy áthasson mindnyájunkat, mint születésed öröme. Adj erőt Uram, hogy át tudjuk adni embertársaiknak, a megtévesztetteknek vagy az ebbéli tudás hiányában lévőknek azt a kevéske hitet, örömöt és reményt, ami bennünk van. Add Uram, hogy ne legyen nehéz alázatosnak lennünk és az alázat mások iránt érdemessé tegyen minket arra, hogy kereszténynek mondhassuk magunkat!

Ámen

Gyerekek a tüntetéseken, avagy hol van ilyenkor a gyámügy és az ifjúságvédelem?

 

Az utóbbi idők "diáktüntetéseinek" elmaradt jogi következményei súlyos kérdéseket vetnek fel. Mintha Magyarországon nem lenne ifjúságvédelem, nem lenne gyámhatóság, mintha a gyermekek ellenőrizetlenül, a politikai életnek és a felnőttek, tanáraik ostobaságának az áldozataivá válhatnának. Sokan már áldozatok is lettek, hiszen a tüntetésen való, tanárok által szervezett részvétel is törvényellenes, tekintve, hogy az iskolákban a politikának nincs helye. Ám, az amit ma okkal vagy ok nélkül a tanárok, a diákok hátrányára tesznek, az törvényellenes és büntetendő is egyben!

Nem látok olyan intézkedéssorozatot, amely ezt a törvényszegést megakadályozná. Nincs rendőri intézkedés, igazoltatás, nincs jelzés a szülők felé, szabadon zsarolhatók a diákok, és kiskorúak is viszik a trágár feliratú táblákat a liberális és kommunista politikai pártok, és idegen érdekeket szolgáló, világpolgár szervezetek megbízása alapján. Másutt ezek a fiatalok előre felállított színpadokon ocsmány beszédek alatt és mellett olyan viselkedést tanúsítanak, amely társaikat erőszakra buzdítja, és az ott lévő felnőttek, tanárok(!) semmit nem tesznek ezeknek a viselkedésformáknak a megakadályozására.

Elsősorban a szülők felelősségét kellene megvizsgálni, amely egy átfogó igazoltatás és őrizetbe vétel mellett megtörténhetne, hiszen a gyerek után a szülőnek kell a rendőrségre mennie, ahol a szülőnek számot kellene adnia arról, hogy tudott-e és engedélyezte-e a gyermeknek a tüntetésen való részvételt.

Másodsorban, annak az iskolának és a szervező tanárnak a felelősségét kell megvizsgálni az igazoltatás után, aki a gyermeket, mint az intézmény tanulóját rávette, beszervezte a tüntetésen való részvételre, és elősegítette azt a magatartást, amelyet a tanulók ott tanúsítottak. Minden ebbéli cselekmény ugyanis bűncselekmény, kivált, ha kiskorúak az elkövetők, a felbujtottak.  

Azonban, semmi nem történik. A gyerekek az utcán tüntetnek, és fogalmuk sincs miért, ki ellen és kiknek az érdekében. A felnőttek pedig, de facto halálos veszélynek teszik ki a gyermekeket, hiszen sem a szülő, sem a sértődött és magát megbántottnak érző tanár nincs tisztában azzal, hogy egy kreált, szervezett vérfürdő is előfordulhat a semmitől vissza nem riadó nemzetközi, liberális nácizmus követőinek a részéről. Hiszen ezek a tüntetések, amelyekbe a gyermekeket is bevonják, egy hatalomátvétel, egy kormánybuktatás célját szolgálják, s nem tudjuk, mikor lépnek e folyamatban újabb szintre, amikor a társadalmat is belevonják a sátáni tervbe. Akkor ezek a gyermekek halálos áldozatok lesznek!

Jó volna, ha a szolgálatok és a rendőrség parancsnokai végre tennék a dolgukat és bármilyen áron, de megvédenék a gyermekeket. Ha felnőttek cirkuszolnak, az az ő dolguk. A gyermekek bevonása viszont bűncselekmény! Ha a kormány, a rendőri szervek és más hatóságok sem lépnek, akkor ők bűnrészesekké válnak, váltak. Ha pedig, egy határt átlépnek a szervezők és a gyermekekből ártatlan halottak lesznek, akkor az, a ma cinkosnak tűnő hallgatásba vonult állami vezetés megtorolhatatlan bűnévé válik!

Jó volna tehát jogi, gyermekvédelmi oldalról megközelíteni ezeket a kormányellenes tüntetéseket, mert Majdan nem volt olyan régen, hogy feledésbe merülhessen… 

Az állami demencia nem nézheti tétlenül a politikai pedofíliát!...

Stoffán György

 

Réges-régi vendéglátós „rémtörténetek”…

Régen megboldogult ifjú koromban, amikor még azt hittem, hogy folytatom családom 300 éves hagyományait és vendéglős leszek, elszegődtem az Észak-Budai Vendéglátó Ipari Vállalathoz pincérnek. Szerettem a szakmát, szerettem emberekkel foglalkozni, és szerettem a gasztronómia varázslatos világát. A vendéglátást meg lehet tanulni könyvekből is, de az igazi tanulást a gyakorlat adja, és azok a régi nagy szakemberek, akik mellett volt lehetőségem mindaddig képezni magam, amíg az írás, az újságírás, az egyháztörténet kutatása el nem csábított…

Nos, Sáray és Király elvtársak birodalmában az ÉBVV-nál érdekesebbnél érdekesebb emberek dogoztak. Jól megfért itt a régi vendéglőtulajdonos főrend és a volt ÁVH-s tiszt, a börtönből szabadult sikkasztó üzletvezető és a börtönbe vitt sikkasztó üzletvezető, a Puskás-féle csapatban kispados, öreg focista, és az éjszakai bár, futballt gyűlölő főnöke. A vegyes társaság, vegyes minőségű szolgáltatást nyújtott, így a budapesti vendéglátó vállalatokat nem lehetett a minőség alapján kategorizálni. A kommunisták ezért találhatták ki az osztály besorolást. Az I. osztályú éttermekben mindent a "nagykönyv" szerint kellett volna csinálni, de ez azért nem nagyon ment, mert az I. osztályú éttermeket leginkább a pártfunkcionáriusok kapták meg, akiknek a szakmához vajmi kevés közük volt. A kisebb vendéglők inkább hozták a szintet, a maguk II. és III. osztályú besorolásával, mert ezeknek a kisebb üzleteknek egy részét a régi kocsmárosok, vendéglősök kaphatták meg. Hosszú és végtelenül unalmas volna a felsorolás.

Négy kedvenc munkahelyem volt ennél a cégnél: a többször átkeresztelt – ma már ismét az eredeti nevén ismert – óbudai kisvendéglő, a mára bankká süllyedt Európa Étterem, az Újlaki és a Fenyőgyöngye. Igaz, szabadnapjaimon el-eljártam a Mária-remetei kis Balázsba, a Hársfába és a hűvösvölgyi Balázsba is kisegíteni, amiben az volt a különlegesség számomra, hogy ugyanazon a padlón „szaladgáltam” a vendégekhez, ahol egykor nagyapám tette ugyanezt. Büszke is voltam a hagyományra… de csak egy darabig. Addig, ameddig a vendég színvonala elfogadható volt. Mert nem csak a vendéglátás züllött le a mai szintre, hanem a vendégek igénytelenné válása is meghatározó volt ebben a fájdalmas leépülési folyamatban.

A színvonal leépülését már abban a szeretett óbudai kisvendéglőben megtapasztaltam, ahol felejthetetlen öreg kollégám, Jenő bácsi vágott vissza a bunkóságában tobzódó vendégeknek. Jenő bácsi valamikor régen vendéglős volt, majd jobbnál jobb helyeken dolgozott, és a szakma minden apró részlete a kisujjában volt. Ezt a tudást azonban egyre ritkábban kellett megcsillogtatnia, hiszen a szervírozás, az asztalnál készített tatár beefsteak vagy a süllő geridodnon való kiporciózása kiment a divatból. Ám, Jenő bácsi adott magára. Rendszerint az étterem és az office között állt, egyik könyökével fejmagasságban a falnak támaszkodva, másik kezében a hangedlit tartva várta a „kapást”. Komótosan ment oda a vendég asztalához, és végtelen udvariassággal kérdezte: „Mit méltóztatik parancsolni?” A kiszolgálás ebben a stílusban folyt és a vendégek egy része pont ezért járt vissza Jenő bácsihoz. Ha azonban Jenő bácsinak valami nem tetszett, azonnal vissza is tudott vágni. A kerthelyiségben ücsörgő, fröccsözgető fiatalok nem értették már Jenő bácsi modorosságát, kifinomult úri stílusát, s nem is így viszonyultak hozzá. Oda-odakiabáltak neki: „Pincér!” Mire Jenő bácsi, a tőle megszokott nyugalommal, visszaszólt, korántsem abban a stílusban, amelyben az arra érdemes vendégekkel beszélt: „Kipállna a pofád, ha azt mondanád, hogy főúr?” Más esetben, amikor Jenő bácsinak az ujjukkal csettintgettek, szintén megkapták a méltó választ: „A kutyádnak kisfiam, a kutyádnak”…  Aztán földig bontották a kisvendéglőt, és újraépítették… Ma már elveszett a hangulat, amely a régi falakon keresztül, a stájercitera, a tangóharmonika, és a hegedű hangjával áradt.

Ám, még mielőtt lebontották és újraépítették volna a vendéglőt, történt egy és más e falak között.

Valami munkásőr ünnepsége rendeztek a kerületben, s az ünnepség után néhány proli munkásőr betért, hogy eltapsolja a kapott jutalmat. Az egyik asztalhoz két férfi és egy nő ült le, étlapot és italt kértek. Mire Jenő bácsi visszament az asztalhoz a rendelt italokkal, addigra – mert már előtte is vedelhettek –, komoly szóváltás kerekedett a két munkásőr között. A nő, kissé bizonytalan léptekkel otthagyta a társaságot. Jenő bácsi érezte, hogy baj lesz, mert bár viccesen, de odaszólt a kollégáknak: „Csak akkor menjetek be, ha ez a két rohadék már lelőtte egymást.”

Alig telt egy néhány perc, és valósággá vált Jenő bácsi próféciája. Az egyik munkásőr a földön feküdt, a másik még hadonászott a pisztolyával. A kiérkező rendőrök mindenkit kiküldtek az utcára, majd egy lövés hallatszott, és a hullások két halott munkásőrt vittek ki az épületből. A rendőrség gyorsan távozott… sem helyszínelés, sem egyéb intézkedés nem volt a kötelező fertőtlenítést kivéve. Nekünk tilos volt erről beszélni, a sajtóban semmi nem jelent meg az esetről, és két óra múlva, amikor a Köjál is elment, újra kinyitottunk. A tangóharmonikás boldogan játszott egész este… az ő testvérét egy pufajkás munkásőr lőtte agyon 1957-ben, igazoltatáskor. Elégtétel volt hát a számára, egyszerre két halott munkásőrt látni…

Alig telt el hónap, hogy ne lett volna valami különleges esemény, ebben kis „műintézetben”. Hol az üzletvezető itta magát csontrészegre, máskor a helyettese, hol pedig tömegverekedés tört ki valami könnyűvérű hölgy miatt… Jenő bácsi feladta. Felhagyott a nyugdíj utáni munkával. Búcsúzáskor azt mondta: „Hagyd ott te is ezt a szakmát. Lezüllött a társadalom. Nem érdemlik meg a szaktudást. Ezeknek vájú kell, nem felszolgálás. Régen abból láttuk milyen a vendég, hogy ránéztünk a kezére, hogyan fogja az eszcájgot. Ma már nem tudják használni az eszcájgot. Ócska, újgazdag proliké lett a világ.”  Jenő bácsinak ebben is igaza volt…

A "csumiztatás" ebben a vendéglőben nem a közétkeztetést, hanem külföldi turistacsoportok etetését jelentette, déltől háromig.

Egy alkalommal krími tatárok jöttek ebédelni. Jól arattak, és a Központi Bizottság magyarországi úttal jutalmazta a kolhoz tagságát. Mosolygós, kedves, egyszerű muzsikok voltak, akik még kis ajándékkal is kedveskedtek. Mi is örömmel szolgáltuk ki őket. Némelyikük, ebéd előtt ortodox keresztet vetett, ami akkoriban a Szovjetunióból érkező embereknek nem volt szokása. Az ebéd után hálálkodva távoztak, és mert a "slusszt" dicsérték, kértem Erzsi nénitől, a szakácsnőnktől abból a somlóiból, amit a tatároknak felszolgáltunk. Szerencsétlenségemre adott belőle… – Én még ilyen ocsmányságot az életemben nem ettem… – adtam vissza a kistányért, már az első falatot is kiköpve.

Értetlenül álltak a kollégák és Erzsi néni is e magánjelenetemet látva. Kérdésükre nehéz volt válaszolni… Erzsi néni összekeverte a sárgakrémet és a tartárt, így tartárral kente meg a somlói piskótáját… de ez csak a bajok kisebbik része volt.

Másnap, augusztus 20-án, amint ballagok a vendéglő felé, már messziről látom, hogy szovjet katonai dzsip, magyar rendőrségi autó és mentő is áll a vendéglő előtt… Amint odaértem és elmondtam, hogy én is ott dolgozom, szinte belökdöstek az étterembe, és faggatni kezdtek. Mikor és miért, és hogyan akartuk megmérgezni a szovjet elvtársakat és tudjuk-e, hogy milyen éghajlata van Szibériának… Érdekes gondolatok kavarogtak bennem, látva, hogy az üzletvezető és a kollégák is hófehéren bizonygatták ártatlanságukat. Elegem lett. Emelt hangon szólaltam meg, amikor rám került a kihallgatás. Elmondta az orosz tiszt, hogy negyvenkét orosz nyomja a Szent László kórház matracait, ugyanis, szalmonellás volt a tegnapi étel, amit mi adtunk nekik. A degenerált tiszt szerit  meg akartuk mérgezni a szovjet elvtársakat. Fiatalon sem voltam nyugodt természetű ember. – Maga hülyének néz minket? Miért éppen a kolhozistákat akartuk volna megmérgezni? Ha meg akarnánk mérgezni valakit, akkor a Kremlbe mennénk! És nem somlóival próbálkoznánk, hanem AK-val… Az orosz tiszt, aki a kihallgatást vezette, hatalmasat nevetett felindult válaszomon, majd a kihallgatásnak vége lett. A cégtől – látszólag – mindenkit kirúgtak, de másnap délben már egy másik ÉBVV-os étteremben, az Európában kezdtem. A kisvendéglőt pedig, megkapta a párttitkár, aki ugyan soha nem végzett szakmai iskolát, de legalább hű volt a párthoz… ha a néphez nem is…

A negyvenkét krími tatár öt nap helyett húszat töltött Magyarországon, mert Erzsi néni otthonról hozott kacsatojásait nem bírták megemészteni… Igaz, Erzsi nénit az új vezetés megtartotta, de a somlóijából biztosan nem ettek...

Stoffán György