Katolikus iskola a Dobrev-klán mellett – ez lenne a Patrona Hungariae?

Most, amikor a DK-s gyilkos-utód pártja is „ráröppent” a tanári elégedetlenség és a kormány súlyos és talán szándékos tehetetlensége okán kialakult kormánybuktatási szándékra, döbbenten olvasom a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont tanárainak szolidaritási nyilatkozatát (alább).

 

„NYILATKOZAT

Mi, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont alulírott tanárai, lelkiismereti kötelességünknek tartjuk, hogy kiálljunk az utóbbi időben a véleményük felvállalása, tiltakozásuk miatt elbocsátott tanárok mellett! Tanártársaink elbocsátása nem megoldás az ország jövőjét érintő oktatásügyi válságra. Kérjük felelős vezetőinket, hallják meg a tanárok szavát, kezdeményezzen az oktatásirányítás érdemi szakmai párbeszédet!

2022. december 8.”

 

A nyilatkozatot negyvenöt tanár írta alá, ami nem azért elkeserítő, mert aláírták, hanem azért, mert ha ezek a tanárok sem értik mi a célja ennek a külföldről fizetett és irányított belháborúnak, és kik irányítják itthon ezeket a tüntetéseket, akkor itt minden elveszett.  Felmérhetetlen az a közös bűn és e bűn majd később érzékelhető eredménye, amelyet a pedagógustársadalom és a kormányok követtek el a magyar nemzet ellen, beleértve a mai kormányt is, amelynek megbuktatásával végzetes nemzeti tragédiát idézhet elő bárki, aki vakon követi a magyar nemzet ellen harcoló liberális és kommunista eszméket valló külföldi gazdáit.

A probléma nem mai keletű, tehát a lázongó pedagógusoknak már a rendszerváltás előtt látniuk kellett volna, milyen gyermek-, és társadalomellenes intézkedéseket hoz a mindenkori kormány, a mindenkori oktatási miniszter. Három évtized alatt folyamatosan fel kellett volna tárni a jelentkező szakmai és erkölcsi problémákat, s azok orvoslását kellett volna sürgetni, tárgyalóasztal mellett megbeszélni.

A gyurcsányi elbocsájtások, a pedagógusbérek változatlanul hagyása, a nevelés és oktatás lehetőségeinek teljes megszüntetése, a művészeti tantárgyak semmibevétele, a zeneoktatás megsemmisítése, az ostobán elfogadott, indokolatlan „gyermekjogok” bevezetése és sorolhatnánk… idején a pedagógusok csendben voltak, és minden intézkedést ócska cseléd módjára követtek. Ma mindezért egyetlen kormányt, az Orbán-kormányt teszik felelőssé, meglehetősen aljas és saját maguknak is ártó módon.

Igaz, ennek a kormánynak is súlyos bűne, hogy nem állított fel oktatási minisztériumot, és provokatív módon a belügyminisztériumra bízta az oktatás ügyét, amely maximum arra képes, hogy a falábú alföldi pálinkafőzőre és kenyeret lopó cigánygyerekre lecsapjon. Miden mást politikai utasításra tesz, oktatási és pedagógusi szakértelem nélkül. Bizonyára volna érv arra, hogy miért nincs oktatási minisztérium, de ezt semmilyen magyarázat nem tudja elfogadhatóan alátámasztani, hiszen egy oktatási minisztérium számos osztálya és főosztálya az oktatásügy ezernyi szegmensét irányítja magasan kvalifikált szakemberek által… már ahol van ilyen minisztérium. Ám, egy ilyen összevont minisztérium, képtelen a tanügy minden baját és problémáját szakterületenként megoldani. Hasonlóképpen az „egyszemélyes”, nem szakminisztériumi irányítású szakképzéshez, ahol a szakképzési centrumokat is többnyire hozzá nem értő, pedagógusképzettséggel nem rendelkező gazdasági szakemberekre bízták, akik cégként működtetik ezeket a centrumokat, nem kevés kérdést felvetve az anyagiakat illetően.  

A kormánybuktatásra „szakosodott”, politikai lázításra és pénzért tüntető tanárok tehát, egy olyan célt szolgálnak, amely saját vesztüket is okozhatja, mert amennyiben a DK-s vagy egyéb külföldről fizetett csőcselék kerülne a mostani kormány és Orbán Viktor helyére, úgy minden uniós követelés teljesítésével ráköszöntene országunkra az, amit Nyugat-Európában látunk, tapaszalunk. Az idegen inváziótól a genderig, a gyermekek nem-átalakításától a drámai egyházüldözésig és a nemzeti hagyományok törvénnyel alátámasztott büntetéséig.

A kormánynak és a pedagógusoknak tehát, mielőbb tárgyalóasztalhoz kellene ülnie, mert a nemzet sorsa az ő felelősségük. El kellene szakadni végre a kapitalizmus őrületétől, fel kellene fogni a nemzeti érdekek megvalósításának elengedhetetlen fontosságát, és nem csak beszélni, de cselekedni is kellene az oktatásügy bajainak orvoslását illetően. A baj valóban nagy, de ez nem csak az egyik vagy a másik oldal bűne, hanem minden érintett illetékesé, mindenkori pedagógustól a mindenkori kormányfőig. Mert nem Orbán Viktor vagy elődei nevelték telefonnyomkodó üresfejűekké a magyar fiatalságot, de a mindenkori kormányok követték vakon, a nemzetidegen oktatási parancsokat, amelyeket az uniós tagságunk kötelezettségei tapostak ki belőlünk jó pénz ígérve, amit persze soha nem fizettek ki tisztességesen. Ab ovo látnivaló volt, hová vezet az uniós tagság az oktatásügyet illetően, de sem pedagógus sem kormány nem tett lépéseket azért, hogy ez ne így történjék. Ma pedig, már nemzetellenes törekvéssé vált az oktatásügy láthatóan megfeneklett problémahalmaza.

Oktatási minisztérium nélkül, megfelelő szakembergárda nélkül és józan, gyűlöletmentes hozzáállás, valamint következetesség nélkül nem lesz megoldás és bekövetkezik a tragédia. A róka fogta csuka és a csuka fogta róka helyzetet fel kell számolni! Megoldás pedig, minden bajra van! És nem a „Patronások” DK-t támogató nyilatkozata, vagy a katolikus iskolák belvárosi felvonulása megoldás, mint az sem megoldás, hogy az Uniós pénzek kifizetetlenségére hivatkozunk a megoldatlan bérprobléma okaként. (Megjegyzendő, hogy a Patrona Hungariae tanárai jóval magasabb bérek mellett tüntetgetnek, állnak ki a DK politikai gyűlölködése mellett, és az egyház a fenntartójuk, nem az állam!)

A magyar oktatásban ugyanis nem a 3-400 ezres pedagógusbérek alacsony volta, vagy az iskolákat működtető technikai személyzet 150-170 ezres koldus-nettója a legnagyobb baj, bár ez is alapvető és megoldandó probléma, hanem a szakemberhiányos központosítás, a cinikus és gyűlölködő hozzáállás, az általánosítgatás, és a problémák felvetőinek közellenséggé való kikiáltása. A politika minden oldalról rátelepedett az oktatásügyre. És ahol megjelenik a politika, ott megjelenik a tömény hazugság is. Hazugságra pedig, nem lehet jövőt építeni! A kihasznált, tapasztalatlan, és az alapvető tudás híján lévő gyermekekről viszont szó sem esik… noha ezeket a gyermekeket törvényellenesen kihasználják a gyermekjogok szószólói, a politikát szolgáló, liberális és kommunista tanárok és szakszervezeteik.

Öreg, bölcs barátom fogalmazta meg érthetően az állam működésének alapfeltételeit: „Ahol a katona, a rendőr és a pedagógus nincs megfizetve, ott soha nem lesz rend és békesség. A parlamenti képviselők horribilis keresete nem jelent mást, mint azt, hogy pénzért bármire képesek lesznek, mert a pénz és a hatalom elveszi az emberi tartást, az értelmet és a józanságot. Demokráciával csak büdös, összetákolt, légyjárta, kertvégi reterátot lehet építeni, országot nem! Országot csak következetes rend tud fenntartani. ”    

Ami pedig azokat az egyházi fenntartású, és alkalmazottjaiknak az állami intézményeknél jóval magasabb fizetést biztosító tanintézményeket illeti, ahol csatlakoznak és csatlakoztak a liberális és kommunista szervezetek által generált kormánybuktató akciókhoz, azokkal egyetértő nyilatkozatokat adtak ki, adják az egyházak állami kezelésbe, azaz mondjanak le a működtetésről. Ugyanis ezeknek az intézményeknek a szellemisége távol áll a keresztény gondolatiságtól, így alkalmatlanok arra, hogy a keresztény ifjúságot  megfelelően neveljék és tanítsák. 

Ps.; A Horthy rendszerben egy tanító tisztességes fizetést kapott, s el tudta látni népes  családját, és tekintélye is volt. Ma ez sajnos nem megy egy fizetésből. S tényleg nem Brüsszelre várva, "ha majd megjön a pénz, akkor rendezzük az ő fizetésüket is". A szocik tették tönkre a tanári hivatást, hisz az értelmiségi gyerekek eleve hátrányt szenvedtek mindenütt. Most pedig politikai tőkét akarnak kovácsolni abból, hogy ez a kérdés nincsen rendezve, holott a tanároknak ők ártottak a legtöbbet, s ha átvennék az uralmat, akkor jaj a pedagógusoknak.

Stoffán György

Katolikus iskola a Dobrev-klán mellett – ez lenne a Patrona Hungariae?

Most, amikor a DK-s, gyilkos-utód pártja is rátelepedett a tanári elégedetlenség és a kormány súlyos  tehetetlensége okán kialakult kormánybuktatási szándékra, döbbenten olvasom a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont tanárainak szolidaritási nyilatkozatát:

„NYILATKOZAT

Mi, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont alulírott tanárai, lelkiismereti kötelességünknek tartjuk, hogy kiálljunk az utóbbi időben a véleményük felvállalása, tiltakozásuk miatt elbocsátott tanárok mellett! Tanártársaink elbocsátása nem megoldás az ország jövőjét érintő oktatásügyi válságra. Kérjük felelős vezetőinket, hallják meg a tanárok szavát, kezdeményezzen az oktatásirányítás érdemi szakmai párbeszédet!

Alföldi Ildikó

Andorné Bihari Anna

dr Bakonyi Gergely László

Bene Júlia

Bíró-Kocsis Anna

Bonyhádi Katalin

Brunner Emese

Czine Ferencné

Domján Tibor

Edöcsény Andrásné

Engelné Kopácsi Viktória

Feketéné Józsa Veronika

Gárdos Bernadett

Gazdag Gyöngyi

Gorondi Orsolya

Herter Péter

Hervai-d'Elhoungne Pál

Kály-Kullai Rita

Kemény András

Kiss Klára Viktória

Kovács Tamás

Kovács Zsuzsa

Kőhalminé Deme Zsuzsanna

Kruppa Bence

Kruppáné Kovács Katalin

Mészáros Anna Zsófia

Mezey Zsuzsanna

Molnár Luca

Nagy Olga

Páll Ferenc Lehel

Palóczai-Kiss Júlia

dr Pappné Opre Mónika

Pethő Csilla

Somogyi Zoltán

Süttőné Tóth Katalin

Szabó Zsolt

Száraz István

Szatmáriné Kovács Orsolya

Szőnyiné Lobmayer Margit

Temple Rita

Túrós Eszter

Varga Kinga

Valaczka András

Zayné Tuzson-Berczeli Bernadett

Zeller Dalma

2022. december 8.”

 ***

A nyilatkozatot negyvenöt tanár írta alá, ami nem azért elkeserítő, mert aláírták, hanem azért, mert ha ezek a tanárok sem értik mi a célja ennek a külföldről fizetett és irányított belháborúnak, és kik irányítják itthon ezeket a tüntetéseket, akkor itt minden elveszett.  Felmérhetetlen az a közös bűn és e bűn majd később érzékelhető eredménye, amelyet a pedagógustársadalom és a kormányok követtek el a magyar nemzet ellen, beleértve a mai kormányt is, amelynek megbuktatásával végzetes nemzeti tragédiát idézhet elő bárki, aki vakon követi a magyar nemzet ellen harcoló liberális és kommunista eszméket valló külföldi gazdáit.

A probléma nem mai keletű, tehát a lázongó pedagógusoknak már a rendszerváltás előtt látniuk kellett volna, milyen gyermek-, és társadalomellenes intézkedéseket hoz a mindenkori kormány, a mindenkori oktatási miniszter. Három évtized alatt folyamatosan fel kellett volna tárni a jelentkező szakmai és erkölcsi problémákat, s azok orvoslását kellett volna sürgetni, tárgyalóasztal mellett megbeszélni.

A gyurcsányi elbocsájtások, a pedagógusbérek változatlanul hagyása, a nevelés és oktatás lehetőségeinek teljes megszüntetése, a művészeti tantárgyak semmibevétele, a zeneoktatás megsemmisítése, az ostobán elfogadott, indokolatlan „gyermekjogok” bevezetése és sorolhatnánk… idején a pedagógusok csendben voltak, és minden intézkedést ócska cseléd módjára követtek. Ma mindezért egyetlen kormányt, az Orbán-kormányt teszik felelőssé, meglehetősen aljas és saját maguknak is ártó módon.

Igaz, ennek a kormánynak is súlyos bűne, hogy nem állított fel oktatási minisztériumot, és provokatív módon a belügyminisztériumra bízta az oktatás ügyét, amely maximum arra képes, hogy a falábú alföldi pálinkafőzőre és kenyeret lopó cigánygyerekre lecsapjon. Miden mást politikai utasításra tesz, oktatási és pedagógusi szakértelem nélkül. Bizonyára volna érv arra, hogy miért nincs oktatási minisztérium, de ezt semmilyen magyarázat nem tudja elfogadhatóan alátámasztani, hiszen egy oktatási minisztérium számos osztálya és főosztálya az oktatásügy ezernyi szegmensét irányítja magasan kvalifikált szakemberek által… már ahol van ilyen minisztérium. Ám, egy ilyen összevont minisztérium, képtelen a tanügy minden baját és problémáját szakterületenként megoldani. Hasonlóképpen az „egyszemélyes”, nem szakminisztériumi irányítású szakképzéshez, ahol a szakképzési centrumokat is többnyire hozzá nem értő, pedagógusképzettséggel nem rendelkező gazdasági szakemberekre bízták, akik cégként működtetik ezeket a centrumokat, nem kevés kérdést felvetve az anyagiakat illetően.  

A kormánybuktatásra „szakosodott”, politikai lázításra és pénzért tüntető tanárok tehát, egy olyan célt szolgálnak, amely saját vesztüket is okozhatja, mert amennyiben a DK-s vagy egyéb külföldről fizetett csőcselék kerülne a mostani kormány és Orbán Viktor helyére, úgy minden uniós követelés teljesítésével ráköszöntene országunkra az, amit Nyugat-Európában látunk, tapaszalunk. Az idegen inváziótól a genderig, a gyermekek nem-átalakításától a drámai egyházüldözésig és a nemzeti hagyományok törvénnyel alátámasztott büntetéséig.

A kormánynak és a pedagógusoknak tehát, mielőbb tárgyalóasztalhoz kellene ülnie, mert a nemzet sorsa az ő felelősségük. El kellene szakadni végre a kapitalizmus őrületétől, fel kellene fogni a nemzeti érdekek megvalósításának elengedhetetlen fontosságát, és nem csak beszélni, de cselekedni is kellene az oktatásügy bajainak orvoslását illetően. A baj valóban nagy, de ez nem csak az egyik vagy a másik oldal bűne, hanem minden érintett illetékesé, mindenkori pedagógustól a mindenkori kormányfőig. Mert nem Orbán Viktor vagy elődei nevelték telefonnyomkodó üresfejűekké a magyar fiatalságot, de a mindenkori kormányok követték vakon, a nemzetidegen oktatási parancsokat, amelyeket az uniós tagságunk kötelezettségei tapostak ki belőlünk jó pénz ígérve, amit persze soha nem fizettek ki tisztességesen. Ab ovo látnivaló volt, hová vezet az uniós tagság az oktatásügyet illetően, de sem pedagógus sem kormány nem tett lépéseket azért, hogy ez ne így történjék. Ma pedig, már nemzetellenes törekvéssé vált az oktatásügy láthatóan megfeneklett problémahalmaza.

Oktatási minisztérium nélkül, megfelelő szakembergárda nélkül és józan, gyűlöletmentes hozzáállás, valamint következetesség nélkül nem lesz megoldás és bekövetkezik a tragédia. A róka fogta csuka és a csuka fogta róka helyzetet fel kell számolni! Megoldás pedig, minden bajra van! És nem a „Patronások” DK-t támogató nyilatkozata, vagy a katolikus iskolák belvárosi felvonulása megoldás, mint az sem megoldás, hogy az Uniós pénzek kifizetetlenségére hivatkozunk a megoldatlan bérprobléma okaként. (Megjegyzendő, hogy a Patrona Hungariae tanárai jóval magasabb bérek mellett tüntetgetnek, állnak ki a DK politikai gyűlölködése mellett, és az egyház a fenntartójuk, nem az állam!)

A magyar oktatásban ugyanis nem a 3-400 ezres pedagógusbérek alacsony volta, vagy az iskolákat működtető technikai személyzet 150-170 ezres koldus-nettója a legnagyobb baj, bár ez is alapvető és megoldandó probléma, hanem a szakemberhiányos központosítás, a cinikus és gyűlölködő hozzáállás, az általánosítgatás, és a problémák felvetőinek közellenséggé való kikiáltása. A politika minden oldalról rátelepedett az oktatásügyre. És ahol megjelenik a politika, ott megjelenik a tömény hazugság is. Hazugságra pedig, nem lehet jövőt építeni! A kihasznált, tapasztalatlan, és az alapvető tudás híján lévő gyermekekről viszont szó sem esik… noha ezeket a gyermekeket törvényellenesen kihasználják a gyermekjogok szószólói, a politikát szolgáló, liberális és kommunista tanárok és szakszervezeteik.

Öreg, bölcs barátom fogalmazta meg érthetően az állam működésének alapfeltételeit: „Ahol a katona, a rendőr és a pedagógus nincs megfizetve, ott soha nem lesz rend és békesség. A parlamenti képviselők horribilis keresete nem jelent mást, mint azt, hogy pénzért bármire képesek lesznek, mert a pénz és a hatalom elveszi az emberi tartást, az értelmet és a józanságot. Demokráciával csak büdös, összetákolt, légyjárta, kertvégi reterátot lehet építeni, országot nem! Országot csak következetes rend tud fenntartani. ”     

Ami pedig azokat az egyházi fenntartású, és alkalmazottjaiknak az állami intézményeknél jóval magasabb fizetést biztosító tanintézményeket illeti, ahol csatlakoznak és csatlakoztak a liberális és kommunista szervezetek által generált kormánybuktató akciókhoz, azokkal egyetértő nyilatkozatokat adtak ki, adják az egyházak állami kezelésbe, azaz mondjanak le a működtetésről. Ugyanis ezeknek az intézményeknek a szellemisége távol áll a keresztény gondolatiságtól, így alkalmatlanok arra, hogy a keresztény ifjúságot megfelelően neveljék és tanítsák.

Ps: A Horthy rendszerben egy tanító tisztességes fizetést kapott, s el tudta látni népes  családját, és tekintélye is volt. Ma ez sajnos nem megy egy fizetésből. S tényleg nem Brüsszelre várva, "ha majd megjön a pénz, akkor rendezzük az ő fizetésüket is". A szocik tették tönkre a tanári hivatást, hisz az értelmiségi gyerekek eleve hátrányt szenvedtek mindenütt. Most pedig politikai tőkét akarnak kovácsolni abból, hogy ez a kérdés nincsen rendezve, holott a tanároknak ők ártottak a legtöbbet, s ha átvennék az uralmat, akkor jaj a pedagógusoknak.

Stoffán György

Hajnali gondolatok az emberi butaságról

Nézem a felkelő napot, a szunnyadó természetet, amelynek álmát megzavarni alávaló dolog, hiszen a természet, az álomba merülő fák, az illatos, felszántott föld, a cserjék és a málnabokrok adják nekünk, embereknek a mindennapi betevőt. Bennük gyönyörködhetünk, hűsölhetünk árnyékuk alatt a nyár, izzasztó melegében, és télen a pincéből is az Ő ajándékaikat hozzuk fel egy sülthöz savanyúságként, vagy üdítő befőttként… És mégis! Mi, emberek vagyunk ennek a teremtett és gyönyörködtető világnak a legnagyobb ellenségei. Mint, ahogyan ellenségei vagyunk önmagunknak, és embertársainknak is. Hiszen, nem látjuk a teremtés nagyszerűségét, s azt, hogy a bolygó értékei, ajándékai nem tőlünk vannak, nem a mi eszünk termékei, hanem nekünk adatott Kánaán lehetne, ha olyannak ismernénk el, amilyennek, és amiért kaptuk. Élhetnénk egymás mellett boldogan, egymást segítve, szeretve, tisztelve… De nem!

Gyűlöljük egymást, mert keresztény, mert zsidó, mert arab, orosz vagy magyar… noha minden népnek megvannak azok a csodái, amelyekkel más népeknek is adni tudnának ahelyett, amit más népektől kapnak. Ám ezt, az emberiség már nem tudja felmérni napjainkban. Mert az emberiség egy beszélni tudó, gondolkodásra képes szörnyeteggé vált… azzá tették. Mind önmagára nézve, mind a teremtett világra nézve veszélyes. A Teremtő semmibevétele, az embereknek adott „használati utasítás” elvetése, a kapzsiság és a pénzimádat, a kapzsiságból és az irigységből kihajtott gyűlölet és öldöklés, immár olyan alapvető tulajdonsága lett, mintha e nélkül élni sem tudna. Pedig, csak e nélkül tudna élni! Boldogan, kiegyensúlyozottan, szeretetben.   

Mit látunk e helyett a világban?

Fegyvereket, katonákat, gyilkolást, bombázásokat, éhséget, éhező és éhen halt gyermekeket, gazdasági ámokfutást, amely alárendeli az embert, az emberi életet a pénznek, és néhány nagycsalád eszeveszett harácsolásának leszünk az áldozatai úgy, mert ezek a nagycsaládok megvásárolják a gerinctelen, aljas, ember- és teremtésellenes politikusokat, akik gondolkodni képtelenek ugyan, azonban a pénz az istenük. Pénzért a saját gyermekeik jövőjét is odaadják, eladják, nem gondolva arra, hogy a szerzett, árulásért és gyilkosságsorozatért, háborúért kapott vagyont nem teszik melléjük a fadobozba… Aljas gerinctelen senkik vezetik ma a világot, és két pofára zabálják az „Éva által” letépett almát, amelyet a kígyók kínálnak nekik.

A tébolyult és sátáni kor tehát, ma már nem hozható helyre… elpusztítja a háború, az ostobánál ostobább törvények, a hazugság, a demokráciának nevezett nihilizmus, amelyet a pénz istene, a gazdaság templomaiban, azaz, a bankokban felhalmozott aranyrudak irányítanak. Ostoba hatalmak vitáznak földterületek fölött, mintha a bolhák veszekednének azon, hogy kié a kutya, amelynek ázott és büdös szőre között élnek…

Közben a Természet, a maga nyugalmával és erejének tudatában pihen, erői pedig, védik és helyreállítják, amit a buta, esztelen és pénzimádó emberiség semmivé igyekszik tenni pénzért és hatalomért. Mert a természetnek hatalma van arra, hogy ezt a gondolkodásra képtelen és önző világot megsemmisítse, és létrehozzon egy új, okosabb, értelmesebb és bölcsebb emberiséget, amely felfedezi és megbecsüli majd a Teremtés csodáját, a napfelkeltét, a teremtett világ szépségeit… és benne a Teremtőt, mindenható és szerető Istent…

Nézem a felkelő napot, a szunnyadó természetet, amelynek álmát megzavarni alávaló dolog, hiszen a természet, az álomba merülő fák, az illatos felszántott föld, a cserjék és a málnabokrok adják nekünk, embereknek is a mindennapi betevőt… És szomorú vagyok…

Stoffán György

December 1., az oláhok ünnepe...

 

Valójában nem értem azt a hatalmas gyászt és szomorúságot, amit december elsején a magyar és székely közösségek mutatnak. Sokan Erdély elcsatolásának napján keseregnek, noha Erdélyt nem december elsején csatolták el Magyarországtól… December elsején, Károlyi Mihály és budapesti söpredéke jóvoltából, ingyen vonatokon mentek az oláhok Gyulafehérvárra, hogy ott felolvassanak egy kiáltványt, amelyben rögzítették, hogy nekik tetszik Erdély és szeretnék, ha az övék volna. A magyarellenes görög katolikus püspök, akit a szinodális egyház feje, azóta boldoggá avatott Balázsfalván, megírta és felolvasta ezt a kiáltványt, majd hazamentek az oláhok. Ennyi történt december elsején, de ezt a kis összejövetelt nem jegyezték abban a diplomáciai klozetban sem, amit ma Trianonnak hívnak. Egyetlen tárgyaláson sem volt szó erről az eseményről. Nem volt ott még az elcsatolás indokai között sem.

Ha ma elmennénk Váradra és ott kijelentenénk, hogy Várad tetszik nekünk, felolvasnánk egy erről szóló nyilatkozatot, attól még Várad nem csatolódna vissza Magyarországhoz. Persze, sántít a hasonlat, hiszen minden terület, ami körülöttünk van, az de facto a miénk… Ilyen alapon legfeljebb Krakkóba vagy Bécsbe mehetnénk azon az alapon területet követelni, amilyen alapon az oláhok 1918. december 1-jén Gyulafehérváron követelőztek.

 A magyargyűlölő "szent", Hosszú Gyula, alias Iuliu Hossu

Mi, magyarok viszont elég ostoba módon, december elsején is elsiratjuk Erdélyt. Sportot űzve a gyászból és a nemzeti szomorkodásból, mintha nem volna elég nekünk június 4-e, amikor a trianoni diplomáciai klozetban, a ma haldokló országok akkori képviselői aláírták a Magyar Királyság idegen megszállás alá helyezéséről szóló dokumentumot, amelyet ők, békeszerződésnek hisznek.

Az oláhok ünnepelnek, mert azt hiszik, hogy ez a gyulafehérvári cirkusz volt az alapja annak, ami 1920 júniusának negyedik napján történt. Pedig nem!

A szabadkőműves és nem keresztény világhatalom már akkor eltervezte Erdély elválasztását a keresztény Magyarországtól, amikor Ioan Cuzával elvágatták az oláh ortodox egyház, Moldva és Havaselve torkát, azaz szabadkőműves fennhatóság alá helyezték az egyesített Oláhországot. Ez az állapot máig tart, és pont ezért volt boldoggá avatás Balázsfalván, Csíksomlyó helyett. Hiszen, Csíksomlyón Márton Áront, Boros Fotunátot és Csiszér Eleket kellett volna boldoggá avatni, ám, nem ezt kapta parancsba főnökeitől az új, keresztényellenes egyház vezetője, Bergoglio.

Summa summarum: Mi, magyarok ne december elsején gyászoljunk, mert ahhoz a naphoz sem nekünk, sem Trianonnak, sem a párizsi „békének” nincs köze. És egyáltalán: ne is gyásszal töltsük a drága történelmi időnket. Ezt a napot az oláhok augusztus 23-a helyett találták ki maguknak, mert kell nekik egy nap, amikor a rablott földön végigbóklászhatnak, s megmutathatják magukat megfélemlítésképpen a többségi lakosságnak. Ma már odáig mennek, hogy a trianoni gyalázatnak helyt adó állam katonáit is magukkal viszik felvonulni a Székelyföld ékszerdobozába, Kézdivásárhelyre. Tegyék! A történelem Ura nem késik és nem is siet. Időben ott lesz, ahol kell.

Mi magyarok és székelyek viszont ne keseregjünk sem december elsején, sem június negyedikén! Ehelyett éljünk a Bibliában előírt módon, úgy ahogyan azt Jézus parancsolta. Nem tudjuk, mikor jön a vőlegény, tehát legyen nálunk olaj, száraz puskapor, és ne aludjunk el. Ne emeljük minden évben az oláhok decemberi cirkuszának jelentőségét azzal, hogy mi – tévesen bár –, de azt szajkózzuk, miszerint ezen a napon csatolták el Erdélyt. Mert ez nem igaz!

Semmi sincs veszve, amíg nem mondunk le róla.  Számomra – és ezt javaslom minden magyarnak! – az az érvényes szerződés, amit én magam írok alá. A Kárpáthazáról való lemondást rögzítő contractust vagy pactumot azonban én nem írtam alá! Számomra tehát, nem is létezik. Az, hogy oláhok buszoznak egyet ilyenkor, az az ő dolguk… de mi ne vegyünk erről tudomást, mert akkor mi magunk is olyan ostobáknak fogunk látszani, mint a többségi normális románokat is megbotránkoztató oláh nácik, akiket ugyanazok fizetnek, akik a háborút finanszírozzák.

Stoffán György

Papok „forradalma”, avagy hit nélkül a nagyvilágban

Napjainkban egyre többet hallunk arról, hogy a papok kiégnek, felemészti őket az egyedüllét, hogy a hivatástudat elmúlik, hogy szerelembe esnek és otthagyják a pályát, vagy csak egyszerűen elegük van a hierarchiából, a rendből és abból, amit felszentelésük előtt megfogadtak…

A mai kor mai problémákat generál – mondhatnánk, de ez nem így van. Alapvető baj, hogy a hit és az Istenbe vetett bizalom gyengült meg, mert a fiatalság ma már nem lát valódi példaképeket, nem tanul efféléről és olyan elődökről sem, akik a legnehezebb időkben életüket adták a nemzetért és az egyházért, akiket börtönbe vetettek, szovjet lágerekbe hurcoltak vagy koncepciós perekben ítéltek halálra. S akiket nem tudtak megsemmisíteni a „jog” eszközével, azt autó ütötte el a járdán, rabtársa verte agyon lapáttal…

Amikor sérelmekre, sok munkára, feletteseikre, a cölibátus hátrányaira panaszkodó papot hallok, óhatatlanul eszembe jut sok öreg pap, szerzetes, akiket gyermekkoromban megismertem, akiktől tanultam, és akiknek az életszentségét példának állítottam számos írásomban, könyveimben.

Mert mit is láttam, mit ismertem meg ezek által a szerzetesek által, a kommunista világban, az elnyomás és a külső, belső üldöztetés idején? Hitet és kitartást.

Igen, külső és belső üldöztetésről beszélek, hiszen Magyarországon számos pap vált kollaboránssá, a kommunista egyházüldözés segítőjévé. Így, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök el-ellátogatott a veszélyeztetett plébániákra és felhívta az egyházi besúgók által megfigyelt, üldözött papok figyelmét, hogy egyházmegyéjében kivel ne álljanak szóba és kitől tartsák távol magukat a paptestvérek közül…

Ám, most nem egyháztörténetről beszélünk, hanem annak okairól, hogy mi változott, s miért siklanak ki a papi hivatások, miért távolodnak el papok attól a szolgálattól, amelyet isteni meghívásra választottak. Egyszerű volna azt mondani, hogy a Sátán működése okán, hogy a démonok munkája rombolja az egyházat. Persze, ez részben igaz. Ám, azt is meg kell vizsgálni, hogy a démoni támadások mellett mennyiben járul hozzá maga a megtámadott és milyen felelőssége van az intézményrendszernek a papok meghasonlottságában.

Elsősorban a papságról gyermekkorban alkotott elképzelés, álom és a valóság közötti szakadék az egyik ok. Bár a szemináriumban mindent megtudhatnak arról, mi vár rájuk a papi hivatás során, ám amikor belekerülnek a valóságba, akkor egészen más képet kapnak. Követelményrendszerek, alkalmazkodás, kísértések sora és a pénztől való függés fertőzik meg azokat, akik talán kevesebb hittel, de elszántan vágnak bele a papi életbe. Kevesebb hit… Itt ismét visszatérek azokra a papokra, akik a Gulágon rabtársaikat vigasztalták és erőt tudtak adni hitük által az elesett, elkeseredett foglyoknak. Öröm volt számukra, ha egy szem szőlővel és egy morzsányi kenyérrel misézhettek, és titokban, életüket kockáztatva még lelkigyakorlatot is tartottak a mínusz 40-50 fokos hidegben…

Ha pedig nem ilyen fokú szenvedésről és vértanúságról beszélünk, akkor megemlíthetjük a hivatásukat gyakorló szerzeteseket, akik gyalog mentek 20-30 km-t, hogy ellássák például Budáról a tárnoki plébániát, vagy Csíksomlyóból a csángó vidéket… Tehát, a mai viszonyok között, amely viszonyok kényelmet és a fentiekhez képest főúri életet biztosítanak a papok számára, a hit és a Krisztussal való személyes kapcsolat hiánya fedezhető fel. Amikor az egyházmegye vagy a rend a papnak biztosítja az autót és egyéb luxusfeltételeket, akkor már aligha várható el a teljes odaadás, a hivatásgyakorlás. A szerzetesek ma már mintegy jelmezt, hordják a habitust, farmerre és pólóra húzva, a világi papok pedig lassan elfelejtik a reverendát, ami az utcán önmagában is egy prédikáció lenne. (Saját tapasztalatom, hogy a metrón, rendi ruhában utazó szerzetesnővér körül megszűnt káromkodás, az emberek elcsendesedtek, a nővér pedig mosolyogva nézett a visszamosolygó emberekre…) 

Ismertem olyan papot, akinek két települése volt, s úgy utazott egyik helyről a másikra, hogy mindkét vasútállomáson volt biciklije, hogy a messze fekvő állomásról bebiciklizhessen a plébániára… naponta kétszer…

A földi javak szeretete és a kényelem bizony sokszor rossz irányba tereli a papot. Ha pedig ehhez hozzájön a szerelem, akkor mindennek vége. Mert az a pap, aki világosan értette és tudta felszentelése előtt, hogy mit vállal, az utólag igazságtalan harcot folytat az egyház törvényeivel, de leginkább saját magával. És ismét azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy a hite hagyta el… Az egyedüllétre való hivatkozás is ezt bizonyítja, hiszen a börtönt járt papok, püspökök emlékirataikban is arról számolnak be, hogy mindvégig Krisztussal voltak és az imádság ereje szinte láthatóvá, érezhetővé tette az Urat a sokszor hosszú börtönévek alatt. Konkrétan, sokan leírták, hogy soha nem érezték az egyedüllétet.

A cölibátus kérdése középpontba került újabban, és számos pap ennek a megszüntetését követeli. Nos, téves és helytelen ez az igény akkor, ha a mai erkölcstelen és istentagadó világban a pap feladatait tesszük górcső alá. Mert mi a pap feladata ma, és mi volt régen? A választ maga Jézus adja meg, amikor az apostolokat útjukra engedi: „Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt. 28. 18-19)   

Ha egy pap, ma ennek a parancsnak kíván eleget tenni, akkor szinte aludni sem lenne ideje, nemhogy szabadságra menni, és csak a plébániára kifüggesztett időben fogadni a híveket. Egy öreg ferences mondta: „A pap örök szolgálatban van. Hogyan lehetne tehát, e szolgálat mellett külön családja, amikor minden híve és azok családjai is az ő családjának számítanak?”

Igen! A pap, a hit hirdetésére, az Evangélium tanításainak megismertetésére vállalkozott, amikor hivatását vállalta. Jézus is tudta miért jött közénk és milyen szenvedéseket kell elviselnie… Nem visszakozott sok megpróbáltatásra és problémára hivatkozva. Tehát, a konzekvencia itt, ismét a hit hiányát jelzi. Mert lehet esetleg elviselhetetlen magatartású a püspök, lehet szegény a plébánia, élhetnek szép kórista lányok a faluban vagy a városban, a pap számára a középpont maga Krisztus és az Ő tanítása kellene, hogy legyen. És ez, nem csak egy egyházra vagy felekezetre vonatkozik, hanem minden felekezet és a római egyház lelkipásztoraira és papjaira. Hiszen lassan ott tartunk, hogy a hívek tartják a lelket a papban, és nem fordítva, ahogyan annak lennie kellene. Az el-, és megkeseredett pap nyilvános panaszkodása, a Szentlélekkel való ízléstelen viccelődése, a magyar katolikus egyház hierarchiájára és a bíborosra tett megjegyzési helyett inkább imádkozzék, ha komolyan gondolta a papságát! S mint világi katolikus, tapasztalatból mondom: megkapja az erőt, a hitet és a hivatásához kellő alázatot.

Végül meg kell említeni a Rómából eredő szinodális egyház alapjainak letételét. A kétezer éves hierarchikus intézményrendszer, ami az egyház erejét és hatásos működését biztosította, ma átmegy egy facebookos, „mindenkinek legyen beleszólása” rendszerbe. Ez az egyház végét jelenti, hiszen azt a rendet, hagyományt és a tanításokat megszüntetni, amely Krisztus óta alapja római egyházunknak – és a többi keresztény felekezetnek –, maga a Vatikán igyekszik felszámolni. Ezért bátorodnak fel a tévúton járó, kevés hittel rendelkező ifjú papok, ezért relativizálódik a keresztény tanítás, ezért üresednek ki a templomok és ezért sokszorozódik meg a szekták tagsága. Mert nincs egység, nincs rend, és amit elvett a Vatikán 1965-ben és elvesz napjainkig, ahelyett nem tudott még szebbet, annál jobbat és hitelesebbet adni. Ha létrejön a szinodális egyház, azzal megszűnik a kétezer esztendős római egyház. Illetve, csak kis közösségekben marad meg, és ebben a káoszban ezek a katolikus és protestáns kisközösségek találnak majd egymásra Krisztusban. Ugyanis nem csak a katolikus egyház vergődik az új világ sátáni őrülete miatt, és nem csak a római egyház él át napjainkban egy drámai korszakot, hanem az összes Krisztust követő felekezet is. Mert a demokráciának nevezett anarchia és káosz mindenhol megtalálható, ahol eddig Jézust követték, és a modernizálás ostoba, ártó, liberális gondolata modernizálni, átértékelni, bíróságok által betiltani akarja még a Szentírást is.

Politikai elgondolás ez, mert az új világban nem kell Jézus tanítása, amely ellenkezik a kialakuló rabló és rabszolgatartó kapitalizmussal. Amikor nyilvánosan beszélnek meghasonlott, pályájukat elhagyó papok saját sorsukról, akkor nem veszik észre, hogy azzal a nyilvánossággal a keresztényellenes világ kialakulását szolgálják, azt támogatják. Jól esik nekik, hogy elmondhatják, s közben nem veszik észre, hogy felhasználják őket egy-egy olyan ügy által, amelyet nekik kellene rendezniük önmagukban, Krisztussal. Fájdalom, hogy értékes emberek, kiváló fiatal papok jutnak erre a sorsra, amely sors ma nem ugyanaz, és nem azonosak a indokok sem, mint a korábban pályájukat elhagyó papokéi voltak, akiket sok esetben a politika kényszerített fenyegetésekkel a papi hivatás elhagyására, vagy a kollaboráns püspök által tiltotta el a kommunista hatalom, hivatása gyakorlásától. És nem is volt ilyen gyakori a hivatás feladása... de ez, már egy másik cikk…

A valóban hívő ember dolga e drámai helyzetben az, ami a kétségek között vergődő papoké is: A hitért és reménységért esdeklő szakadatlan ima.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővelkedjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.” (Róm. 15, 13)

Stoffán György

Politika, erkölcs, adventi időszak.... Ma, politikai és gazdasági megváltást várunk, nem a betlehemi jászol szülöttét...

Háborús, aberrált és erkölcstelen világban kezdődött meg az Advent. Minket, magyarokat külső és belső ellenségek gyűlölete vesz körül, mindenki arról beszél, hogy véget kell vetni a háború borzalmainak, de mindenki a háborút finanszírozza, sokféle magyarázat mellett. Közben a politikusok itt-ott gyertyákat gyújtogatnak papjaink és lelkészeink jelenlétében, mindenki a várakozásról beszél, de már az adventi időszak első pillanataiban felállítják a még oda nem illő Betlehemeket, és óriási árudömping várja a méregdrága karácsonyi vásárokban azokat, akik megengedhetnek maguknak mindent, vagy akiket a bankok erkölcsileg kifogásolható módon rábeszélek az ünnepi kölcsönfelvételre, belehajtanak az adósságspirálba.

Akárhonnan nézem az ünnepet, nem látom a lényegét. Nem látom a jóra való igényt, nem látom az adventi készülődésben az Advent igazi jelentőségét, azt a készülődést, amely valóban a betlehemi jászolhoz vezet, amely magalapozná a karácsony szeretetben teljes örömét, a lelki feltöltődést.

Pedig, sem béke, sem karácsony nincs és nem is lehet Isten nélkül. Nem ünnepelhetünk – mert úgy nincs is mit ünnepelni – hit nélkül, és értelmetlen dolog csak úgy megszokásból ajándékozgatni a karácsonyfa alatt, hiszen úgy, a karácsony csak a kereskedők ünnepe, nem a szereteté.

A politika és a hit, a politika és az erkölcs nem férnek meg egy ünnepben. Lehet nagy szavakkal méltatni az adventi gyertyagyújtáskor az ünnepet, de ez nem a politikusok dolga. Nem azoké, akik parancsokat teljesítenek és parancsokat osztogatnak, s az ünnep kezdetén megpróbálják elhitetni ennek az ellenkezőjét. Távol vagyunk Krisztustól, távol vagyunk az Ő tanításaitól, távol vagyunk a keresztény erkölcsi normáktól. Mert az önzés, a kapzsiság és az irigység lett úrrá a világon, és itthon, a Kárpát-hazában egyaránt.

És nem értem… nem értem, hogy történelmünk nagyjainkat példája, ezer év Istenbe vetett bizalma, a magyar ember génjeiben hordozott hit miként fakulhatott ki ennyire. Miért nem látja, érzi és éli meg a magyar azt a kereszténységet, amelyet Szent László óta magyar kereszténységnek nevezünk, mert ragaszkodóbb és mélyebb volt, mint az európai kereszténység, s egy volt a magyarsággal. Miért kell megvárni a teljes megnyomorodásunkat ahhoz, hogy a magyar újra, őszintén és magától Istenhez könyörögjön?

Jó volna felismerni és felismertetni a magyar emberekkel, hogy sem az Advent, sem a béke utáni vágy nem őszinte, ha Krisztust, Máriát és a keresztény hitet nem emlegetjük, ha csak arról szólnak a hangulatkeltő hírek, hogy kik és mennyit lopnak, hogy az ellenzék 1919 óta semmit nem változott, hiszen ma is a hazaárulásért kapják véres bérüket Amerikából… Ezek mind-mind földi, alantas, az emberi rossz tulajdonságokra hajazó és méltatlan hírek, amelyek csupán a mindenben is szakértő, közösségi oldalakon élő embereknek adnak megszólalási, bölcsködési lehetőséget.

Ma, itthon és a világon úgy indult ismét az Adventi időszak, hogy nem hetekre, hanem fényévekre vagyunk Krisztustól, Betlehemtől, az Úrjövettől… És ez szomorú, hiszen ebben a világban mi magunk vagyunk a Heródesek, a Pilátusok és a zsidó papok, akik végül keresztre feszíttették a ma várt Urat…

Mit várunk tehát karácsonykor, hogyan készülünk lelkileg az Úrjövetre? Így… azaz sehogy. A lényeg, hogy megtervezzük a szenteste vacsoráját és díszes csomagokban átadjuk a rongyrázós ajándékokat… mert még nem búgnak felettünk a repülők, s nem ölnek számolatlanul magyarokat abban a háborúban, amelyet mi magunk is finanszírozunk… De eljön az idő, talán hamarosan, amikor keresni fogja a magyar ismét az Istent… és várni, hogy a történelem adventje után valódi Úrjövet legyen a világon és a lelkekben. Pedig, ehhez nem kellene háború… csak hit. Ma is!

Stoffán György           

Hét éve mondtam el... ma, még érvényesebb...

Montreál , 2015.június 4. Stoffán György

Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Jelenlévők, Emlékezők! Fájdalmas, és a történelemben egyedülálló dráma az, amire ma emlékezünk. Egyben bizalomra is okot adó emlékezés ez Kárpát-medence szerte. Hiszen olyan időket élünk, amely időkben ismét ugyanaz a szemlélet támad a magyar nemzet ellen, amely 1919-ben és 1945-től. Ebben a támadássorozatban sokan a magyar összetartás hiányáról beszélnek, amely hiányosságot a mai megemlékezés is cáfol. Hiszen a kilencvenöt évvel ezelőtti tragédiára ma is összefogódzkodva, és az Istentől kapott magyar területekhez való ragaszkodással, az elcsatol magyar földön élő nemzettestvéreink iránti aggódó szeretettel, közös, összetartó szellemiségben emlékezünk. Összetartás ez is, lelki és identitásbéli összetartás. Hiszen lemondani valamiről, amit elraboltak, és a rablókkal felhőtlen viszonyban élni, beteges dolog, már-már árulás lenne. Azonban ma, kilencvenöt évvel a trianoni aláírás után számos részletet kell górcsó alá vennünk, amikor emlékezünk, s mielőtt bármit mondunk és cselekszünk Trianon ügyében. A területeinkről és nemzetünkről való lemondás nélkül, és ahhoz, hozzájuk ragaszkodva, ma ezerszer nehezebb reálisan értékelni lehetőségeinket. Hiszen mit is látunk a legnagyobb és legmagyarabb városainkban? A mai – ideiglenes – főhatalmak által erőszakkal megszüntetették a magyar többséget, s ma már számos városunkban nem, vagy csak minimális mértékben halljuk magyar nyelvünket. Magyarellenes törekvésekkel találkozunk minden idegen főhatalom által bitorolt magyar területen, s ott csonkítják lehetőségeinket és jogainkat, ahol csak lehet, ahol nem feltűnő, s ahol belefér a mai uniós magyarellenesség köpenyébe a magyarsággal szembeni, torz és primitív lélekre valló ellenségeskedés. Nem kiabálhatunk segítségért, mert senki nem akarja meghallani. Ma az Európai Unió liberális és szocialista vezetése Magyarországgal és a magyar nemzettel is hasonlóképpen akar eljárni, meg akarja szüntetni megamaradt csonka hazánkban is értékink és hitünk gyakorlását, iskolarendszerünk és oktatásunk nemzeti jellegét, keresztény hitünk prioritását, de nyelvünk ellen is fellép, bár ez utóbbit rejtve, a magyar fiatalságot megcélozva teszi. Kötelezővé tenné számunkra, hogy más nemzetek több joggal rendelkezzenek Magyarországon, mint a magyarok, s hovatovább a magyar nemzetet minden más nemzet alárendeltjévé óhajtja tenni. Ilyen környezetben vagyunk kénytelenek emlékezni és kitartani az 1920-ban elcsatol nemzetrészek és területek mellett. Nem könnyű feladat, mert belső árulókkal is küzdenünk kell, olyanokkal, akik számára a pénz és a jólét felülírják az identitást, a hazaszeretetet, a nemzet iránti elkötelezettséget. Ezek az árulók ott vannak történelmünk minden lapján. Ám, az árulók elvesztek, nemzetünk pedig él, ha megfogyva is, de erőt mutatva mindenkor, ha baj, ha veszély, ha az imádság ideje van. Ma különösen nagy felelősségünk van, hiszen józanul, nem érzelemből, hanem a galamb szelídségével és a kígyó okosságával kell megharcolnunk a harcot. Ma minden jó szándék ellenünk fordulhat, ha meggondolatlanul és kellő alázat híján nyilvánul meg, s minden általunk mondott szó ellenünk hozott ítélet lehet, ha nem ott, nem akkor és nem azt mondjuk, amit kell mondanunk. Sokfrontos háború ez megmaradásunkért, abban a máig tartó védekezésben, önvédelemben, amelyet 1920 júniusa hozott el számunkra. Ma, amikor emlékezünk, tudnunk kell, hogy Trianon máig tart, máig szenvedünk az ideiglenes határokon innen és túl, s csak megfontolt lelki és szellemi munkával tudjuk megváltoztatni a ma még megváltoztathatatlannak látszó helyzetet. Nem pártoskodással, hanem hitben és szeretetben, ragaszkodással és kitartásban, reményben és odaadással. Szóltam a keresztény hitről, amelyet Trianon mai végrehajtói igyekeznek elvenni tőlünk. A hitről, amely Istentől ered és oda ér vissza. Nekünk, magyaroknak évezredek óta a hit az erőnk és abban rejlik jogos reményünk is. A hit által maradtunk meg, és a hit által remélhetjük jövőnket. A hit, amely nem korlátozódik vallásokra, nem korlátozódik történelmi eseményekre vagy legendákra, hiszen a középpontja is Isten, a Teremtő Atya, aki előtt jog és kötelezettség nem válik szét, hanem egységben – rendben – alapkövetelményként áll előttünk. Az Ő nevével kezdődik nemzetünk imádsága a Himnusz, Hozzá könyörgünk, amikor az immár minden elcsatolt magyar terület himnuszává vált Székely himnuszt énekeljük… Trianon megsemmisítéséhez tehát mi magunk, a mi hitünk tisztasága és őszintesége a fundamentum. Ez a hit, érzésem szerint megvan. Erősíteni pedig csak Istent kérve, Hozzá könyörögve lehet. Csak megemlékezéseken és csak ünnepi alkalmakkor, hit nélkül könnyezve kántálni értelmetlen. Ha visszatalálunk Istenhez, visszatalálunk ahhoz a nemzeti tudathoz és lehetőséghez is, amelynek gyümölcseként nem kell többé erre a drámára emlékeznünk. Ha megszüntetjük önmagunkban a lelki Trianont, akkor szabaddá és tettekre képesekké válunk. Ma még hit híján önmagunk Trianonja vagyunk, de az út szabad Istenhez minden magyar számára határok nélkül, főhatalmak nélkül… S ha rálépünk erre az útra, akkor a szabad és magyar Kárpát-medencébe vezető útra lépünk. Köszönöm, hogy meghallgattak!

Klaus Iohannis nácijai december 1-jén terrortámadásra készülnek – Vigyázó szemünket most Kézdivásárhelyre vessük…

Úgy tűnik, az oláh nácik nem bírnak magukkal. Mint kis hazánkban, ebben a csonkában, úgy Romániában is jól fizetik a nácizmust. Igaz, ott nem csak az ellenzék, hanem maga a bukaresti kormány is a hitleri – ma már uniós – elvek alapján igyekszik megsemmisíteni a szülőföldjén, Erdélyben élő nemzeti kisebbséget – a székelyeket. 

Uniós elvekről beszélek, hiszen az Unió semmilyen védelmet nem nyújt a nemzeti kisebbségeknek és mereven elzárkózik az őshonos népek védelmétől is, újratervezve a náci halálgyárakat, a koncentrációs táborokat és a gázkamrákat. A von Leyen-i és Verhofstadt-i Unió immár nem különbözik a hitleri Németországtól, amely háborúpárti, kisebbségellenes, vallásellenes, és embertelen volt. Ma ugyanezt tapasztaljuk, amikor Magyarországról és a magyar nemzetről, vagy akár kereszténységről, zsidóságról esik szó Brüsszelben. Hiszen, amíg Nyugat-Európában egyre szaporodnak a zsidók és a keresztények elleni támadások, addig a magyarok ellen is intenzív támadássorozatot követ el a brüsszeli nácizmus.

Most Erdélyben támadja a Brüsszel által generált gyűlölet a székelyeket és magyarokat, a december 1-jei nemzeti ünnepünkön, ami valójában csupán egy magyarellenes provokáció, hiszen 1918. december elsején semmi más nem történt, mint az, hogy egy az akkori magyar kormány által engedélyezett, és az odautazást e kormány által biztosítva, az oláhok magukénak jelentették ki Erdélyt. Felolvastak egy kiáltványt is, amelyet egy, azóta a csíksomlyói "pápajárással" egybekötött romániai pápalátogatáskor boldoggá avatott görögkatolikus püspök fogalmazott meg… és amelynek eredményeképpen magyarok tízezreit irtotta ki a román állam...

 Most ezt az oláh ünnepet Kézdivásárhelyen tartják meg Klaus Iohannis és Antonescu nácijai, azzal a jelszóval, hogy Kézdivásárhely is legyen végre Románia. Mintha eddig útlevéllel kellett volna odamenni. Félelmetes és aljas ötlet ez, hiszen az egyik legszebb, fejlődő, békés magyar kisváros nyugalmát, az ott élő románságot és székelységet akarja így rettegésben tartani az a náci söpredék, amely itt-ott megjelenik Erdélyben, és van ahonnan a románok, van, ahonnan a magyarok zavarják el őket. Az katonatemetőben is rendszeresen cirkuszolnak, meggyalázva az ott nyugvók emlékét, míg a saját hőseik temetőit felveri a gaz, a szemét…

Bukarest és Iohannis, az áruló szász elnök eközben lázít, hiszen maga a szász kisebbségét eláruló államelnök is arról beszél, hogy magyarok vissza akarják foglalni Erdélyt… Brüsszelben pedig, a vastag arcbőrre és rájuk jellemzően arról beszélnek az oláh képviselők, hogy Romániában a kisebbségek helyzete példás, mert minden emberijogi és kisebbségvédelmi törvényt és szabályt betartanak.

Most, 2022 decemberében tehát Kézdivásárhelyre kell figyelnünk, mert könnyen előfordulhat, hogy Iliescu receptje szerint megismétlődhet Marosvásárhely 1990 márciusa, emberek halhatnak meg, mert magyarok, székelyek. Oda kell figyelnünk, mert Bukarest támogatja és ösztönzi ezt a náci kísértetjárást, ezt a hitleri, antonescui visszarendeződést, a most újjáalakult Vasgárda által.

Milyen szép volna, ha most, mint a pünkösdi ünnep alkalmával vonatokat és buszokat indíthatnánk egy kis kézdivásárhelyi zarándoklatra, s egyes magukat magyarnak valló civilszervezetek, két feljelentés között hazaterelnék sajátjaik védelmére, a nyugatra „menekült” székelyeket”. Diplomáciai úton is fel kellene hívni mind a világ, mind a román biztonsági szervek figyelmét arra, hogy egy megújult náci szervezet vonul a békés székely városba, hogy ott terrorcselekményeket hajtson végre…

Ám ez idáig semmi nem történt, és ahogy magunkat, csonka-magyarországiakat ismerem, nem is történik. Hiszen mindenkivel jóban akarunk lenni, baráti viszony akarunk ápolni és Brüsszelnek is meg akarunk felelni… sok ló ez egy fenékhez!

S, ha 2022. december 1. után gyászolnunk kell, majd akkor és utólag protestálunk és vonulgatunk a budapesti oláh követséghez, és Brüsszelben is felszólalunk, ha szót kapunk – a magyarok elleni atrocitást elítélve.

Nem pánikkeltésként írom e sorokat, hanem egy liberális-náci vezetésű országban tervezett magyar-, és székelyellenes támadás előtti figyelmeztetés a részemről. Tegyünk meg végre mindent azért, hogy megfékezhesse valaki ezt a söpredéket, amelynek szellemi elődei zsidók, szászok, románok és magyarok százezreinek haláláért felelősek, s követőik ma ugyanezt a gyilkos eszmét követik és keltik életre Klaus Iohannis Romániájában, a Hitler-i és ez esetben Antonescu-i Brüsszel által támogatva.

Remélem, hogy mind a politika, a diplomácia, a civilszervezetek és az egyházak is az esemény előtt lépnek és felhívják a világ figyelmét az oláh náci terror Kézdivásárhelyt fenyegető súlyos és végzetessé is válható veszélyére! Ha nem teszik, úgy cinkosokká, bűnösökké és nemzetárulókká válnak!

Stoffán György

A „Nagy-Magyarországos” sál és az oláh kesergés

Orbán Viktor hatalmas bűnt követett el. Olyan sálat vett föl, amely Magyarországot ábrázolja. Nem Nagy-Magyarországot, ahogyan a sajtó ezt közreadta, hanem egyszerűen, Magyarországot. Az ezerévest, amelyet egy nyugati agresszió feldarabolt ugyan, de attól ez az ország még létezik. Van! Persze, határok is vannak, de mit számít a határ, ha a szellem, az érzés, annak tarja, ami. Minden magyar számára pontosan az a térkép ábrázolja Magyarországot, amely azon a bizonyos sálon van. És az a sál mindent elmond. Múltat, jelent, és – nem habozom kimondani –, reményeim szerint a jövőt is. Nem lehet tudni mikor és hogyan, de Magyarország nem vész el akkor sem, ha a lakosságot nagyrészt kicserélik, ha temetőinket meggyalázzák, ha jogainkat elveszik… és ha megfeszülnek… akkor sem. Mert az, örökké Magyarország marad, Mária országa, amelynek a képe ott volt azon a miniszterelnöki sálon, ott van a falakon, az otthonokban, a magyar szívekben, fejekben és lelkekben. Létezik, munkál, és amíg egy magyar él is a Földön, addig Magyarország, az a Magyarország marad, amelynek földjét ezer esztendőn át magyar vér áztatta, ahol őseink nyugosznak, ahol minden templom és iskola – csupasz falaival is –, minden mező, hegy és erdő hirdeti, hogy magyar földön járunk.

 

Igaz, az oláhoknak „nem esik istenébe”, hogy a magyar miniszterelnök egy ilyen „irredeneta, nacionlaista, fasiszta” etc… sálat hord, mert az emlékezteti őket rövidke történelmük pünkösdi királyságára, ami még tart ugyan, de a történelem Ura bármikor változtathat rajta, s ők maguk is azon vannak, hogy ez a változás elkerülhetetlenül bekövetkezzék. A primitív, vad nacionalizmus százkét év után is dühöng néhány ostoba lelkében, s nem veszik észre, hogy ezzel a gyűlölettel és nacionalizmussal nem csak fenntartják a magyar ragaszkodást az ősi földhöz, de saját lelkivilágukat is mérgezik. A békés, egykor évszázadok óta tartó együttélés minden lehetőségét igyekeznek elvágni magatartásukkal. A történelemhamisítás, a hazudozás, a rágalmak, a magyarság többször előforduló, és az oláhok által elkövetett tömeges irtása nem szerepel a történelmükben, mint az sem, hogy máig megalázzák és bántják a magyart, a székelyt.

Orbán Viktor sálja viszont, azért felháborító a számukra, mert a fizetett feljelentő nem tehet ellene semmit. Dan Tanasa most legfennebb idegrángást kaphat, Iohannescu elnök pedig tovább gyalázza Románia állampolgárait, azaz a szülőföldjükön élő magyarokat, székelyeket. Ha pedig ezért büntetést kap, akkor azt úgyis visszavonatja. 

Szép ez az Unió, szép, a demokrácia!

 

Csak azt nem értem miért nem hordanak ők is hasonló történelmi sálat. Készítessenek egyet, amelyen olyan idős román térkép szerepel, mint amilyen idős térképet ábrázol a mi miniszterelnökünk sálja… Nekik kevesebb festék és kevesebb grafika kellene. Sőt! Elég, ha megáll a tervezéssel megbízott művész egy bukaresti pékség előtt és alaposan szemügyre vesz egy kiflit… Nem óriáskiflit, csak simát… És a jelzett, történelmi Oláhországot ábrázoló térképpel ékesített sálat, minden nacionalista oláh kösse jó erősen a nyakára… vagy kérjen meg erre egy székelyt… hiszen itt a tél, szükség volna rá!

 

Stoffán György  

Születésnapi köszöntő helyett... Nyílt levél Bene Gábornak

Kedves Gábor, Magyar Honfitársaim!

Hosszú ideje kísérem figyelemmel azt nemzeti törekvést, amely hitetek szerint az ország érdekeit szolgálja és célravezető lehet. Alulról szerveződő államrendet, történeti alkotmányt, Szent Koronát emlegettek, a jelenlegi kormány törekvéseit, céljait, eredményeit igyekeztek rombolni saját elképzeléseitekkel szembe állítva. Számos iránya van ennek az általatok képviselt iránynak. Civil szervezetek, önjelölt nemzetmentők és politikai haszonlesők, egykori spiclik, ellenőrizhetetlen múltú és szülőföldjükről, a felelősségre vonás elől elmenekült gazemberek próbálnak a Ti farvizeteken és a tőletek lopott gondolatok által valamilyen pénzügyi vagy politikai hatalomhoz jutni. S amíg a nemzetegyesítésről beszél mindenki - Ti is -, addig a nemzet szétzilálása folyik a nemzetmentés nemes gondolatai alapján, a Ti berkeiteken belül is. Hiszen olyan embert kértetek föl állami pozícióra - hála Istennek csak álmaitok szintjén -, aki még a magyar állampolgárságra sem volt méltó  - Kövér László szerint - a múltja miatt. 

A Szent Korona mindenekfölötti elsősége és a történeti alkotmány visszaállítása azonban nem lehetséges egy alulról építkező társadalmi összefogás által, hiszen az a társadalmi összefogás már lehetetlen, amelyet Ti megvalósíthatónak elérhetőnek gondoltok. S bár a gondolat szép, de az mindössze csak egy álom. A magyar nemzet évszázados leépülése, lelki, erkölcsi és szellemi – csaknem – megsemmisülése, immár nem teszi lehetővé, hogy egy olyan volumenű változás történjék, amelyről álmodtok. Nincs kivel és nincs hogyan.

A másik akadály a mai történelmi, világ-, és belpolitikai helyzet. A történelmi adottságunk, azaz, a megcsonkított ország nem képes önállóan a saját létét megőrizni. Ez az elmúlt évszázadok számos rossz politikai döntése, és a világkormány parancsainak kötelező végrehajtása miatt lehetetlen. Amikor Ti kiálltok és elmondjátok azokat a célokat, álmokat és ötleteket, amelyek szolgálnák a nemzet túlélését, akkor csupán arra adtok e világkormánynak lehetőséget, hogy kiterített lapjaitokkal szemben – és ezzel a magyar nemzettel szemben is –, újabb és újabb ötleteket adjatok ellenségeinknek a pozsonyi csata nyugati jelszavának beteljesítéséhez. Ez épp olyan apolitikus vakság a részetekről, mint az az aláírásgyűjtés volt, amelyet Trianon mai felülvizsgálata érdekében szerveztek néhány éve.

Ma nem ez volna a feladat, nem ez volna a kötelesség még akkor sem, ha Ti ezt járható útnak gondoljátok.

A világpolitikai konstelláció most nem nekünk, magyaroknak kedvez. Erről részletesebben nem írok, hiszen minden nap kézzelfogható az a magyargyűlölet, amelyet az aberrált és minden emberi értéktől elrugaszkodott világvezetők részéről tapasztalunk. Ilyen körülmények között azt a kormányt elmarasztalni és saját, ma megvalósíthatatlan céljaitokkal szembeállítani a nyilvánosság előtt, mérhetetlen felelőtlenség, amely közel áll a nemzetvesztéshez. A pokolba vezető út ez, amely a Ti jó szándékotokkal köveztetett ki.

A belpolitika szorosan kapcsolódik a világpolitikai konstelláció szereplőihez, hiszen egy drámaian rossz döntés, egy tragikus lépés, azaz az Unióba való kötelező belépés minden lélegzetvételünket megszabja. És, ha nem teszünk úgy, ahogy ez az általunk nem megdönthető világkormány követeli, akkor elzárják a lélegeztető gépet… Ma ezt látjuk. A belső ellenség, e világhatalom azon szúja, amely éppen olyan magyargyűlölettel és aljassággal vérteztetett föl, mint gazdáik, akik pénzelik őket és parancsokat adnak a nemzet belső ellenséginek, akik közöttetek, és sok más nemzetinek, magyarnak mondott civilszervezet és párt tagjai között is számosan megbújnak, rombolnak.

A nemzet egységét ma csak egyféleképpen lehet erősíteni. Minden vélt vagy valós hibája ellenére a magyar kormányt kell támogatni. Erre kell buzdítani minden magyart, mert más lehetőség ma nem létezik. Nem ismerhetjük, és nem tudhatjuk azokat a háttéreseményeket, amelyeket Orbán Viktor tud és ismer, s amelyek közepette a nemzet érdekeit olykor pengeélen szolgálja. Mit kezdenétek Ti a hatalommal, milyen politikai és társadalmi ismeretekkel rendelkeztek és milyen alkotmányjogi és történelmi mankóitok volnának, ha át lehetne vennetek a hatalmat? Kikkel kormányoznátok? Belegondoltatok-e abba, hogy milyen erőkkel áll szemben ma a nemzet? Hogyan lehet – még ha a nemzet érdekeiért álltok is –, ilyen meggondolatlanul, nyilvánosan is szembe menni azzal az egyetlen lehetőséggel, amelyet a mai magyar kormány és személyesen Orbán Viktor képvisel? Vállalnátok-e azt, amit Orbán Viktor vállal, azaz, hogy a nemzet érdekeiért a saját életével játszik? Hiszen, jól ismerjük a tragikus sorsú magyar miniszterelnökök életútját…

És amit hiányolok: Politikáról, történeti alkotmányról és Szent Koronáról beszéltek, alulról szerveződő állami berendezkedésről álmodoztok… de a magyar kereszténységről egyik efféle álmodozó szervezet sem beszél. Nem beszéltek a Magyarok Nagyasszonyáról, a hit elengedhetetlen fontosságáról, a magyar kereszténység különleges voltáról, nagy példaképeinkről, s nem szerveztek gyalogos zarándoklatot, közös imádságot a nemzetért, a népért, a Kárpát-hazáért! Igaz, a kormány sem képviseltette magát a budai Várban, amikor a rózsafüzér körmenet volt a magyar prímás vezetésével… Nem hiányzik az a magyar kereszténység, az a hit, amit őseink gyakoroltak? Nem kellene Prohászka Ottokár, Zadravecz István, Mindszenty József vagy Márton Áron képét a Máriás zászló mellett zászlaitokra tűzve magasra emeli? Valóban azt gondoljátok, hogy a magyar kereszténység nélkül, hit és Isten nélkül bármi is elérhető ebben a világban? Vajon nem kellene ennek a népnek, amely máig gyakorolja - mert gyakorolhatja - a tömeggyilkosságot, azaz magzatai megölését, először bűnbánatot tartania? Nem gondol arra senki, hogy a millió meggyilkolt magzat, mind Isten terve elleni merénylet volt? Hogy lehetett közöttük Isten tervei szerint tudós, nemzetmentő, művész, lelkész és ki tudja még ki?

Kedves Jó Bene Gábor Barátom!

Ezernyi lovagrend, vitézi rend, önjelölt nemzetmentő, és magát magyarnak mondó, de más hatalmaknak munkálkodó van ebben a szerencsétlen, lerombolt, kirabolt és megalázott országban. És mindenki csak felvonulgat a maga jelmezében, mindenki magára büszke és nem a tetteire, mert tettek nincsenek. Ha pedig, valamelyik efféle jelmezes társulat tesz valamit, adományt ad, azt ország-világ tudja, mert nem ismerik Jézus tanítását, miszerint: „Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a... Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb…” (Mt. 6, 2-3.)

Jó lenne tehát, ha a nemzet árulóit a jobboldalról is sikerülne kiszűrnötök, felismernetek és kiközösítenetek, mert sokan vannak. És jó volna, ha a magyar kereszténység és a hit magvainak elszórása lenne az első a számotokra. Mert a magyar lelkében ott szunnyad az Isten-hit, ott van a Magyarok Nagyasszonya iránti szeretet és ragaszkodás… ott él Mária országa. És ezeket az eszméket, példaképeket, gondolkodásmódot nem politikai és alkotmányjogi álmokkal, politikai gyűlölködésekkel, pártalapításokkal, hanem egészen egyszerűen saját keresztény hitünk megvallásával és ki-ki saját hite szerint Istenhez fordulással támaszthatjuk fel. Mert politikával és eszmezűrzavarokkal nem lehet megmenteni a lezüllesztett, bután hagyott fiatalságot, nem lehet művelt emberfőket nevelni. Ma minden, a nemzetért munkálkodó honfitársunknak elsődleges kötelessége a nemzet egységének megteremtése, kiállásunk Orbán Viktor politikája mellett, pártoktól függetlenül. Mert egyedül ő az, aki hathatósan tehet - nemzetközi politikai színtéren is - a magyarságért, aki átviheti a túlélés partjára ezt a nemzetet. Minden más próbálkozás egyenlő a nemzet végső pusztulásával.

Kérlek Gábor, gondold végig a fentieket… hetven fölött érdemes. Hiszen magadon láthatod és érezheted, hogy az idő véges… és a nemzet számára is az!

Stoffán György