Jubileumi ünnepség az Egyetemi Katolikus Gimnáziumban (+ képgaléria)

A magyar iskolatörténet egyik méltán nagyhírű oskolája, a Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium és Kollégium újraindulásának 25., alapításának 335. évfordulóját ünnepelték a vízivárosi Szent Anna templomban és magában az intézményben. A sok szenvedést és megpróbáltatást átélt, de ma – Istennek hála – zavartalanul működő gimnázium, alapítása óta számtalan nagyszerű tudóst, politikust, közéleti személyiséget adott a nemzetnek.

Csak néhány név: Semmelweis Ignác, az édesanyák megmentője, gróf Andrássy Gyula miniszterelnök, Kállay Miklós miniszterelnök, báró Eötvös József író, vallás- és közoktatásügyi miniszter vagy éppen Nagysándor József és Török Ignác aradi vértanú honvédtábornokok.

Az iskolát, Buda törökök alól való felszabadítása után Széchény György esztergomi érsek 1687. március 19-én alapította magánvagyonából, Academicum et Universitatis Collegium, magyarul Főiskola és Egyetemi Gimnázium néven. A történelem nem volt kegyes az intézményhez, hiszen II. József, a szabadságharcok, és a kommunista elnyomás hol megszüntette, hol áttelepítette, hol pedig betiltotta az iskola működését. Istennel azonban nem lehet háborúzni, így minden megpróbáltatás után, újult erővel és energiával folytatták a tanítást, a katolikus és nemzeti elkötelezettségű ifjúság nevelését.

 

A kommunista diktatúra is kegyetlenül elbánt az intézménnyel, s az egyházi iskolák megszüntetésekor az Egyetemi Katolikus Gimnázium működési engedélyét is megvonták. 1949. augusztus 31-én államosították a gimnáziumot.

 

A rendszerváltást követően, hosszú pereskedés után, 1994 januárjában az egyház végre visszakapta jogos tulajdonát, amelyben 1997-től újra megindulhatott a keresztény tanítás-nevelés, abban a szellemben, amely szellemiséget az alapítólevélben Széchény György, alapító esztergomi érsek meghatározott.

 

Az alapítás és az újra indulás jubileumi szentmiséjét az alapító prímás mai utóda, dr. Erdő Péter Esztergom-budapesti érsek, prímás celebrálta. Az alsóvízivárosi Szent Anna templom megtelt diákokkal és tanáraikkal, valamint az együtt ünneplő közéleti személyiségekkel, vendégekkel, akik az ünnep lényegét átérezve hallgatták végig a Bíboros beszédét. Ebből idézünk néhány gondolatot:   

 

„Jézus az igazságot akarja átadni nekünk, a legfontosabb igazságot, azt, hogy mit kell hinnünk és cselekednünk, hogy boldogok lehessünk. Ennek az útját mutatja meg. Ma is mindenki, aki felelősséggel tanít, legyen az szülő vagy legyen hivatásos pedagógus, elsősorban ezt kell, hogy átadja a hallgatóknak, a diákoknak, hogy hogyan lehetünk boldogok, és ennek van ezer részlete a közösség szempontjából, a saját egyéni életünkben vannak szakmai ismeretek, amelyek segítenek abban, hogy megoldjuk az emberiség nagy problémáit. És nehogy azt higgyétek, hogy ez valamiféle távoli dolog csak, mert mondjuk egy olyan órán, ami a természetvédelemmel foglalkozik. Hát azért tanítják a mai pedagógus nemzedékek a fiatalokat, mert neki kell majd azt megoldani. Csak hát persze hallgatni is lehet sokféleképpen a tanítást. (…) Szóval van ebben valami, hogy a tanár is át akarja adni azt, amit rábízott akár az oktatásnak a rendszere, akár az emberiség, de az is igaz, hogy át kell venni, valamilyen módon, valamilyen szinten át kell venni. (…) Lehet, hogy nem a legszórakoztatóbb az óra, de hogy miért tanítják ezt nekünk, miért akarják, hogy a mi generációnk ezt átvegye, mit kell nekünk majd kezdeni ezzel? És akkor kiderül, hogy mi magunk találunk benne olyan kérdéseket, amit majd igenis nekünk kell valahogyan megoldani. És attól kezdve megvan a kreativitás, megvan az ismeretek továbbadása, és megvan az az egység, ami különös hivatása a katolikus iskolának, mert nem csak az egyes tárgyakból kell eligazodnunk, hanem az életben. Tehát nekünk az is fontos, hogy Isten színe előtt az egész emberi élet hivatásának a keretében lássuk mindazt, amit tanulunk, mindazt, amit megkapunk a képzésünk során. Ebben pedig a katolikus iskola egy nagyszerű lehetőség. (…)”

 

A katolikus újságíró számára öröm, amikor a magyar keresztény oktatás kiemelkedő intézményeinek alapításáról, évszázados működéséről és eredményeiről tudósíthat. Mert abban, hogy ezek az intézmények sok szenvedés és megpróbáltatás után, ma is teljesíthetik hivatásukat, feladatukat, benne van a Szent István-i felajánlás, Mária oltalmának nagyszerűsége, és a király, halála előtt, környezetének tett jövendölése is: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!”

 

Stoffán György

Képgaéria: 

Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír

Nyílt levél Lilinek

 

Kedves Lili!

Meghallgattam azt a felolvasását, amely igen nagy vihart kavart, de nem a tartalma, hanem a kifejezésmódja miatt. Az ember alapvető joga, hogy a véleményét elmondja, akár kisebb társaságban, akár nagyobb nyilvánosság előtt. Azonban a véleménynyilvánításnak vannak íratlan szabályai, amelyeket be kellene tartani. A véleményt úgy is elmondhatjuk, hogy nem botránkoztatjuk meg vele azokat, akik hallgatják. A magyar nyelv gazdag, és így óriási lehetőségek nyílnak meg, amikor az ember írni vagy beszélni készül.

Nem ad nagyobb súlyt a mondanivalónknak az a beszéd, amelyben a társadalom által elutasított kifejezéseket használunk. Ugyanis, ha mindenkihez szólunk, akkor egy általánosan elfogadott kifejezésmódot kell használnunk… igaz, erre csak akkor van lehetőség, ha az ember nem kiválasztott rétorként felolvassa a más által megírt szöveget, hanem saját véleményét, saját szavaival mondja el.

Önnek odaadhatták a szöveget – feltételezésem szerint –, amely szöveget Ön Kedves Lili nem a szöveg értelmének megfelelően olvasott fel. És, mert Ön még nagyon fiatal és tapasztalatlan, arra is rábírták, hogy olyan kifejezéseket használjon, amelyek nem illenek bele a kulturált, intelligens, pallérozott, tanult emberek szókészletébe.

Nos, emiatt később bizonyára szégyellni fogja magát, de addig keserves tapasztalatokat fog szerezni. Hiszen az élet, és különösen az Önökre váró élet nem sok jót ígér, elnézve a mai kül-, és belpolitikai konstellációkat.

Kedves Lili! Mi, a mai hatvanasok is meg akartuk váltani a világot. Azt hittük, hogy csak mi tudjuk jól, mi mondjuk a tutit, és mindenki más sík hülye. Persze nem így van, de azt akkor senkinek nem hittük el. Később az ember meghallgatja az idősebbeket és ráeszmél, hogy azok is tudnak gondolkodni, és nem feltétele a nagy ötleteknek és a gondolkodásnak, hogy nyelvileg lealacsonyítsuk magunkat.

Ön, Kedves Lili milliók előtt lejáratta önmagát, amiben az a legfájóbb, hogy erről nem is tehet. Hiszen egy gimnazistának honnan jutna eszébe magától, a politikai fellépés, a szónoklat lehetősége. Önt kiválasztották, felkészítették, és Ön bedőlt ennek, mert mint mondtam, fiatal és tapasztalatlan. Kellett az Ön személyében egy egyházi iskolába járó ifjú, aki káromkodásával és a szöveg stílusával megbotránkoztat, és így figyelmet harcol ki magának. Többen az Ön iskolaigazgatóját és tanárait kárhoztatják, az Ön felolvasása miatt, de ahogyan Ön sem, úgy Ők sem tehetnek arról, hogy elvállalta és kivitelezte ezt a szerencsétlen és szánalmas fellépést. Az Ön megbízói Önön keresztül az egyházi intézmények lejáratásán is dolgoznak... Ne legyen Ön ennek részese, Lili! 

Lili! Nem kellett volna! Ám, ha már így esett, kérem, gondolkodjon el azon, hogy megéri-e az a néhány perces, a közönség felől érkező vihogó és tapsoló elismerés, szemben az Ön és családja gyalázásával, iskolája, és az iskoláját fenntartó szerzetesrend elleni kirohanásokkal. Szerintem semmiért sem éri meg. Pénzért sem... 

Ön értelmes fiatal. Ha nem a rétori pillanat nagyszerűségének örül, hanem az életét próbálja végiggondolni, akkor Ön is rájön: jobb tanulni, művelődni, nyelveket tudni és ezek által valóban – ha erre hajlama, elhivatottsága van – bekapcsolódni a társadalomtudományokba, a politikába. Ön téved, ha azt gondolja, hogy Önt most szeretik azok, akiknek a felkérését teljesítette. Nem szeretik. Önt csak kihasználták, felhasználták, de épp úgy kidobják, ahogy Nagy Imrét vagy Pálinkás Pallavicinit ugyanezeknek az elődei. Lili! Legyen esze és a tudását, a műveltségét fordítsa a saját boldogulására. Sem Ön, sem én nem fogjuk megváltani a világot, mert a világ mások kezében van. Ostoba eszközként viszont nem szabad részt vállalni ezekben a letűnő politikai cirkuszokban. Ön tanuljon, érettségizzen le, legyen büszke az iskolájára, és ne a diplomás kocsis stílusát válassza, ha véleményt mond bármiről. Azokat a lélektelen gazembereket pedig, akik Önt rávették erre a szánalmas fellépésre, zárja ki az életéből. Ön értékes, fiatal lány, akinek ezek nélkül van jövője, de az a jövő, amit ezek ígérnek, csupán az említett kocsis-diplomával ér fel.

Végül az, hogy Ön szereti-e és érti-e a mai bel-, és külpolitikai helyzetet, van-e róla véleménye, soknak vagy kevésnek tarja-e a tanári fizetést, etc, azt ráért bővebben kifejteni majd egy államtudományi diploma megszerzése után… Higgye el Lili, hogy nem méltó Önhöz sem, nem méltó az iskolájához sem a fellépése, a felolvasott szövege. Hozza helyre a hibát… legalább önmagában, a lelkében.

Sok sikert kívánok Önnek és kérem, gondolkodjék el a fentieken!

Isten áldja!

Stoffán György

Vélhetően balliberális támadássorozat indult az egyházi iskolák ellen

Képünk illusztráció

A baloldali és liberális tüntetéseken megszokottá vált a szeretetlenség, a trágárság, a gyűlölködés. Megszokottá vált, hiszen nem új keletű. Már 1917-ben a szovjethatalom megszületésekor láthatjuk, hogy az Isten nélküliség hasonló körülményeket teremtett Moszkvában, Szentpéterváron és az egyházellenesség odáig fajult, hogy a Teremtő Istent is bíróság elé állították, s megszemélyesítőjeként egy Szentírást helyeztek a vádlottak padjára. A szellemiség rövid időre, 1919-ben felbukkant Magyarországon is, számtalan vértanút adva egyházunknak. Huszonöt év viszonylagos belső béke után, 1945-től újra fellángolt – a lenini bosszúhadjárattal kiegészítve – az a kommunista ideológia, amely a kultúra bölcsőit, azaz, az egyházi szerzetesi iskolákat megszüntette, a szerzetesrendek működési engedélyét bevonta, az egyházi szolgálatban lévő papokat, szerzeteseket és szerzetesnőket súlyosan meghurcolta, sokakat megölt, bebörtönzött. A társadalom is ennek az ideológiának a vonzásába került, és, mert a hitoktatást is tiltotta, lehetőségeit szűkítette a diktatúra, egyre kevesebb gyermek ismerhette meg az örök Igazságot.

A fiatalokat építőtáborokba vitték, és a kommunista szabadosság, az 1917-es szovjet mintára, minden erkölcsi normát eltörölt. A tanár és tanítóképzés is ebben a szellemben folyt, így már az újabb generációkat is, az ekként képzett pedagógusok nevelték ki.

A rendszerváltozás az egyházak számára, így a Katolikus Egyház számára is új lehetőséget biztosított az oktatás terén. Régi, nagy múltú intézmények kerültek vissza egyházi tulajdonba, de gombamód szaporodtak az új oktatási intézmények is, amelyekben egyre kevesebb lett a katolikus pedagógus, és a paptanár, hiszen az iskolák számával nem tudott lépést tartani sem az egyre fogyatkozó papi létszám, sem a katolikus tanárképzés. Igaz, a főbb követelményeket a civil, akár nem katolikus tanárok is igyekeztek betartani.

Megnehezíti az egyházi iskolák helyzetét az is, hogy a magyar családok nem elenyésző része sérült, csonka család, amelyben nem vagy csak kis részben fellelhető a katolikus életmód, az arra való nevelés. Ezt a feladatot a katolikus iskoláktól várják el a szülők, ha elvárják. Sokan ugyanis divatból, vagy a jobb képzés reményében íratják gyermekeiket egyházi oktatási intézménybe. És bár lehet, hogy tanulmányi eredmény alapján felvételt nyer a gyermek, de a családi értékrendet az iskola nem tudja befolyásolni. Vannak családok, ahol egyház és vallásellenes a légkör, a gyermek mégis egyházi iskolában tanul…

Az intézmény nem lehet felelős az iskolán kívüli viselkedésért, az otthonról hozott erkölcsi normáért, politikai nézetekért. Így történhetett meg, hogy a politika behatol a gyermekek világába és kiválasztja az arra alkalmasnak talált fiatalt, hogy a „fiatalokat képviselve” nagygyűléseken, tüntetéseken a fiatalok nevében felszólaljon. Nem összeesküvés elmélet, hogy keresztény oktatási intézmény tanulóját célozza meg ez a politikai erkölcstelenség, hiszen így az egyházi iskolákat lehet(ne) a társadalom előtt lejáratni. Ennek a lejáratási hullámnak az első megjelenési formáját láthattuk október 23-án, amikor a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának egyik tanulója, az ellenzéki tüntetésen előre betanult trágár szöveget olvasott fel okostelefonjáról. Ez, önmagában is szánalmas fellépésnek mondható, hiszen kultúrember nem képes ilyesmire. Az „öntudatos” és szereplési vágytól fűtött szánalmas kislány, saját magát és a családját lejáratta. Nem az ő bűne…    

Ám, ez a sokakban döbbenetet keltő előadás messze túlmutat ezen az eseményen és ezen az önmagát lejártó diáklányon, aki néhány év múlva minden bizonnyal szégyelli majd magát a most történtek miatt. A lány mindössze eszköz, egy politikai támadássorozat elindításában, amely az egyházi iskolák ellen, a baloldal részéről szervezetten indult meg nemzeti ünnepünkön, és amely számos feladat elé állítja ezután az egyházi iskolák igazgatóit és tanári karát. Mert vannak dolgok, amelyekben nincs és nem is lehet kompromisszum, és nem tehetünk eleget a balliberális elvárásoknak.

Iskoláink felvételi rendszerét függetleníteni kellene a központi felvételi rendszertől, hiszen az egyházi iskola a keresztény életszemléletet hivatott átadni tanulóinak. A szeretet parancsát, az egymás megbecsülését, az elesetteken való segítés belső indíttatásának kifejlődését, a jóra és szépre irányuló igényt, az alázatot és a Krisztus által nekünk adott szent hitet. E kritériumoknak is meg kellene felelnie a jelentkező gyermek családjának, és magának a gyermeknek is fogalma kell, hogy legyen minderről. A felvételhez nem elég, hogy a jó szándékú nagymamával elbeszélget az iskolalelkész a felvételi előtt. Nem lehet és ne is lehessen egyetlen katolikus iskola sem divatiskola, mert abban a pillanatban elveszti azt a hivatását, amelyért létrejött…

Az az ellenzéki szellemiség, amely keresi a gyűlölködésre alkalmas fiatalt, meg is találja, ám tudatlansága okán nincs tisztában azzal, hogy a XII., XIII. század óta, a szerzetesrendek és az az egyházi iskolák adták a magyar szellemi és politikai élet legnagyobbjait, és ez a tendencia máig fennáll. Kár tehát erőt, pénzt és energiát fecsérelni arra, hogy támadások sorát intézzék ezek ellen az oktatási intézmények ellen. Odafigyel rájuk mintegy ötmillió keresztény magyar, mert megengedhetetlen és tűrhetetlen a XXI. században a nácizmus és a kommunizmus, pusztító újraéledése, a tapasztalatlan, tudatlan – de, mint minden tinédzser – „világmegváltó forradalmi” terveken gondolkodó fiatalok eszközként, majd áldozatként való felhasználásával. 

Az érték-, és a lélekrombolás együtt járnak. Iskoláink évszázadokat vészeltek át… Ma is így lesz. A gonosz ideológiák azonban, ha nehezen is, de kihalnak. Akkor is, ha ma még „klerikálfasizmusról” beszélnek az egyházi iskolák elleni, most indított ellenzéki támadássorozat, fizetett pécsi „ideológusai” és a pécsi egyetemi vezetés...

Az emberi kultúrától egészen messze álló művész így tiltakozik a keresztény értékek ellen... Pécsett. Karöltve az egyetemi vezetéssel... 

Jézus mondja:

„Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik. Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat.” (Máté 18:6-7)

Stoffán György

Az én megemlékezésem ’56-ról…

 

Nem megyek ma „ünnepelni”, nem hallgatok meg megemlékező beszédeket, nagy szavakat, mellébeszéléseket, '56-ra épülő öntömjénezések sorát… mindenki ’56-jának emléknapján. Mert ma nem lehet 1956-ot visszaidézni. Nem lehet azt a hangulatot, elszántságot, hősiességet említeni sem, mert azt ma nem lehet átélni… csak botor beszédekben méltatni. Sokszor úgy, hogy ezerszer hallott dicsőítések sorát ismétlik a politikusok, az előadók. „Rést ütöttünk a kommunizmus falán”, „pesti srácok hőstettei”, „megmutattuk a világnak”… Ezek és az ehhez hasonló nagy szavak akkor és ott nem voltak hallhatók. Nem erről szólt az a forradalom, nem voltak ilyen-olyan srácok, hanem egy nemzet gondolta azt, hogy a tiszta és cáfolhatatlan hangú és mondanivalójú nép levetheti a láncait. Nem vethette le. Ma is hordja!

Hordja, mert ma is utcára hívhatja az a szellemiség az embereket, amely szellemiség ellen 1956-ban fellázadt a nemzet. Nem kérte számon senki a bűnösöket, nem tiltotta el senki az akkori és az utána jövő kommunista gyilkosok utódait a hatalomtól, a politikától. Ott vannak a parlamentben a kádárhoz hasonló árulók, akik egykor a szovjetek végrehajtói voltak, ma pedig, az amerikai világuralom jellemtelen és hazafiatlan kiszolgálói. Hazaárulók.

Politikai foglyokat teremt a nemzetellenes taláros társadalom, és a tömegbe lövető gazember röhögve ócsárolhatja a magyar miniszterelnököt.

Ma ismét egy hatalom elnyomása alatt élünk, és ismét egy idegen hatalom elvárásait kell teljesítenünk, ha csak részben is… mert ha nem, akkor gazdaságilag, éppen úgy tönkreteszik az országot, mint ahogy szellemileg és lelkileg már tönkretették.

Beleborzongok, amikor látom azt a sziszifuszi küzdelmet, amelyet a miniszterelnök tesz a nemzetért, Magyarország megmentéséért, s eszembe jutnak a miniszterelnökeink… Batthyány, Tisza, Teleki…

A mi ’56-os megemlékezésünknek sajnos máig november 4-e felel meg. Mert 1956. október 23-án pontosan az ellen és úgy kelt föl a nemzet, mint azok, akik ma az ’56-ról emlékezők idején is börtönben sínylődnek a magyar szabadságért, de akikért ma mindenféle ellenőrizhetetlen múltú felforgató szervez tüntetést, ezzel is mélyítve a szabadságuk felé vezető utat keresztező árkot.

Anyám ezerszer elmesélt ’56-ja jelenti nekem az ünnepet. Az, amit Ők, akkor éreztek, tizenegy évvel a kommunista ámokfutás után, azon a 23-iki hajnalon. Egy szabad országban felnőtt fiatalság, amely tizenegy évig szenvedett és azt hitte, hogy eljöhet a szabadulás. Ezt érezhetnénk ma is, ha meglenne a szabadság vágya, az összetartozás ereje, a keresztény hitünk, a haza iránti elkötelezettségünk az önös érdekek hajszolása helyett. De nincs meg!  Egyik sincs meg ma már a társadalom nagyobbik részében. Csak az ünnepi szópuffogtatás, a méltatások, miközben megcsaljuk, és még mélyebbre temetjük azoknak a hazáért meghalt magyaroknak az emlékét, akik nem akartak rést ütni, megmutatni a világnak, csak szabadságot akartak, élni akartak, keresztény Magyarországot akartak itt, az ezerszer elárult és megcsonkított Kárpát-medencében. Ők ma is az aszfaltos főutak alatt pihennek, vagy valahol névtelenül egy tömegsírban… de nem elfeledve.

Ma sem megyek tehát ünnepelni, hanem Anyám '56-jára emlékezem, arra az érzésre, amit Tőle kaptam ’56-tot illetően. Mert ünnepelni a szabadságért küzdő eleinket csak akkor van jogunk, ha végre megnevezzük a gyilkosaikat, ha a véres csütörtök áldozatainak számát nem hazudjuk el, ha a kommunista pribékek leszármazottait törvényileg nem engedjük újra és újra a nemzet ellen támadni, és nem adunk helyet azoknak, akik a rendszerváltásig saját nemzettársaik tagjai ellen, idegen kommunista hatalomnak dolgoztak szülőföldjükön, a Kárpát-hazában. Ünnepelni akkor lesz jogunk, ha mindezt a jog és a törvény eszközeivel biztosítjuk is, szabadon, egy független és szuverén országban.

Számomra október 23-a egy nap, amely akkor és ott nagyszerűnek tűnt, de elvezetett az árulás napjáig, november 4-éig. És az árulók máig szabadok… Ők ünnepelnek…   

Stoffán György 

Lebontották a munkácsi Turult…

 

Nem meglepő az ukránok újabb aljaskodása a kárpátaljai magyarokkal és a magyar nemzettel szemben. Igaz, a magyarság jobban járt, mint az Ukrajnában élő oroszok, hiszen őket nyolc éven át minden következmény nélkül irtotta a ma is regnáló ukrán vezetés. Majd jött a nyelvtörvény, amely a nemzetiségeknek megtiltotta saját anyanyelvük használatát még az utcán és a boltokban is… Nehéz tehát szeretni egy olyan népséget, amely hallgatólagosan egyetért a náci vezetéssel, sőt, e gyilkos barbarizmus aktív résztvevője is. (Igaz, van, akit a Böszörményi úti Turul is ingerel, de az is ellenség. Csak Magyarországon lakik.)

Nem tudom különválasztani a jó ukránt a rossz ukrántól, nem értek egyet azoknak a segítésével és befogadásával, akiknek a hazája háborúban áll, de ők ahelyett, hogy megvédenék a szülőföldjüket, hanyatt homlok menekülnek, s milliós autókkal parkolnak az őket befogadó országban… a legjobb szállodák előtt. Nem tudom szeretni és nem tudok toleráns lenni azokkal, akik nemzetem egy részét rabszolgaként, másodrendűként kezelik, mert kaptak egy kis területet Magyarországból, és mint a rabló a kirabolttal, úgy bánnak a szülőföldjükön élőkkel. És miért kéne nekem egyetértenem a világkormány liberális és magyarellenes kiszolgálóival, amikor az ellenség támogatását követelik? Volt már magyar párt a nácik szövetségese, de az sem hozott semmi jót szegény hazánknak és népünknek. Ma ismét ott állunk, ahol 1940-ben álltunk. Nácik szövetségesei vagyunk, akiktől csak hatalmas pofonokat kapunk, és kötelezően hajtogatjuk az általuk követelt mondatokat. Csupán annyi változott, hogy a régi háborús „szövetségesek” lettek Hitler legjobb tanítványai, szellemiségüket egy kis sztálinizmussal megfűszerezve. Az egykori sztálinista hatalom pedig ma, saját népét és a kereszténységet védő „agresszorrá” nemesedett. Aki pedig ma agresszorozik, az nem tudja, mit beszél, vagy nem elég hazafi ahhoz, hogy átérezze, a népét ért tragédiákat. Az agresszor, igazságtalanul viselkedik agresszíven, mások kárára és a saját hasznára vagy csupán szórakozásból. Putyin a népe védelmére kelt, amikor különleges hadműveletet indított a náci Ukrajna ellen, és visszacsatolta azokat a területeket, amelyeket a Szovjetunió ukrán vezetői adományoztak a máig határ nélküli amerikai gyarmatnak.

A Szovjetunió megszűnésével a Kárpátaljának vissza kellett volna kerülnie Magyarországhoz, de ehelyett, az akkori magyar vezetés lemondott erről és hazaáruló őrjöngésében még alapszerződéssel is megerősítette a Kárpátaljáról való lemondását. Igaz a nép nevében ezt nem tehette, de a sosemvolt demokráciára hivatkozva úgy tűnhetett, hogy ez is népakarat. (Ezért gyűlölöm magát a demokrácia szót is!)

Nos, az elmúlt harminc év politikai viharai után ma ott tartunk, hogy hivatalosan és valószínűleg kötelezően azonosulunk Ukrajnával, elítéljük a népét védő „agresszort”. Nem ismerjük el a visszaszerzett területek jogos orosz fennhatóságát, befogadjuk az ukrán hazaárulókat (és itt nem a karon ülő gyermekkel menekülő édesanyára, hanem milliárdos maffiózókra gondolok). Emellett, tűrjük az EU liberális, gyilkos-párti ócska bűnözőinek köpködéseit, és nem tiltakozunk hivatalosan a magyarságot megalázó intézkedések, és a turul lebontása ellen. Ismét két lovat próbálunk megülni egy fenékkel.

Megértem, hogy a kárpátaljai magyarság védelmében és az uniós pénzekért való küzdelemben nehéz az orbáni őszinteség, de elvárható a lemondás, ha olyat kell mondania egy államfőnek, amivel nem ért egyet, és főleg azzal, amit mondania kötelező, nem szolgálja a magyar nemztet.

Most, amikor a Turult lebontotta az ukrán közigazgatás, igazán eljött az ideje annak, hogy mint a Miniszterelnök folyamatosan, úgy a többi közjogi méltóság és a parlamenti többség is a sarkára álljon. Végre színt kellene vallani, mert a ködösítéssel nem vagyunk jobb helyzetben sem az uniós megítélést illetően, sem pedig az USA nézőpontja szerint. És, szankcionálni kellene ezt az aljas ukrán magatartást.

Háború van, és a Turul lebontása, valamint a vereckei emlékmű ukrán felségjellel való elcsúfítása is arra enged következtetni, hogy minden támogatásunk ellenére a hoholok gyűlölete nem csitul.

Persze, van valami jó is ebben a Turul-ügyben. Végre ismét középpontba került a kárpátaljai és a többi, idegen fennhatóságok alatt sínylődő magyarság helyzete és sorsa. Ha efféle atrocitások nincsenek, hajlamosak vagyunk megfeledkezni nemzetünkről és a Kárpát-hazáról. Ma újra beszélünk Trianonról, Párizsról, a megszállt területekről és nemzetünk egységéről. És ez jó! Akár meg is köszönhetnénk… Ami pedig bíztatónak értékelhető, hogy amikor ilyen aljasságokra vetemedik egy elnyomó főhatalom, akkor annak a főhatalomnak hamarosan vége lesz. Bizakodjunk hát, hogy hamarosan visszarepül a Turul a helyére, a Kárpátaljával egyetemben…

Stoffán György

Aradtól Brüsszelig… a nemzeti tragédia folytatódik

Nem mondhatjuk, hogy nemzetük történelme és személyes történelmünk az aradi vártanúk kivégzése után vagy az által jobbra fordult volna. Az a százhetvenhárom esztendő, amelyet megéltünk a drámai aradi hajnal óta, cseppet sem volt szebb, örömtelibb, mint az a hajnal, a félig korhadt, tetőszerkezetből hozott cölöpökkel, az áruló Tichyvel és a cölöpök előtt felsorakozott halálraítéltekkel. És éppen olyan gyászos, mint a Neugebäude kihalt udvara, ahová elővezették a nyakán önkezétől sérült miniszterelnököt, hogy sortűzzel kivégezzék.

Akik ezt elérték, azok hetven évvel Arad után végigvonatozták az országot, és ahol embert, papot, nemest, parasztot láttak, ott akasztották fel az ártatlan magyar keresztényeket, a velük egyet nem értő magyar zsidót. Majd Arad után hetvenegy évvel nem tizenhárom tábornokot, hanem egy országot csonkítottak meg, levágva a nemzet testéről a karokat, a lábakat, megszüntetve az évezredes vérkeringést a Kárpátok gyűrűjében. És ez sem volt elég a bosszú népének. Megölték a tudós miniszterelnököt, ráfogva, hogy öngyilkos lett, s nemzetünk nagyjait pedig, egy őrült ideológia mocskát rájuk kenve máig persona non gratanak követelik elismerni a mindenkori állami vezetők részéről. És ez sem volt elég! Jött a negyven évig tartó gyilkos, istentagadó és magyart gyűlölő diktatúra, és jött az istentagadó és magyart gyűlölő „rendszerváltás”, amelyben csak helyet cseréltek az addigi elnyomók, az addigi elnyomókat kiszolgálókkal. De a szent cél szolgálata még többet követelt: Ugros eliminandos esse!

Ezért hát, újból behajtották a fejünket a magyart megszüntetni akaró bárd alá, azaz meghamisítva, semmibe véve az Alkotmányt, néhány igenlő szavazat alapján, az Európai Unió tagországa lettünk, s az amerikai világkormány hadseregébe, a NATO-ba is beléptünk. A pozsonyi csata idején kimondott jelszó azonban ott is működik, ahol állítólag partnereink vannak… csakhogy ezek a partnerek nem partnerek, hanem gazdák… mint volt az aradi hajnal idején az Udvar.

A világpolitikában semmi nem változott 1849. október 6-a óta. Sőt, rosszabb lett. Mert egy olyan szövetség tagja vagyunk, amely gyűlöl minket is, gyűlöli mindazokat, akikre nehezen tudja csak ráerőltetni degenerált, ostoba és emberiség ellenes, sátáni elképzeléseit. Háborút visel ez az Unió, és viselünk ezáltal mi is. És bár, szép szavakkal próbálja a kormány előadni, hogy mi ebből kimaradunk, ma mégis 18 fokban ülnek a fűtetlen iskolákban a gyermekek, és a fát aranyárban adja a harácsoló, kapzsi vállalkozó. Hiszen magyar… és még a klímaberendezések távirányítóit és az elektromos fűtőtesteket is begyűjtötték néhol…

Ma ott tartunk, hogy százhetvenhárom éve egyetlen dolog igaz a magyar és a nemzetközi politikában: az, hogy tizenhárom tábornokot és a magyar miniszterelnököt kivégezték. A társadalom 1945-ben elvesztette az ország igazi vezetőit, sok ezer éves államformáját, majd negyven év alatt a hitét is.

Ma megrendezett gyászünnepségeken emlékezik Aradra és a Neugebäude sortüzére, de elfelejtette azt, ami ellen ma is küzdenie kell: Ugros eliminandos esse!

„Uraim! Nem volt érdemes!” – írtam néhány évvel a vártanúknak, s fenntartom ma is. Hiszen egy vak társadalom lettünk, hit és nemzeti elkötelezettség nélkül, sodródva a lecsupaszított, sátáni világ folyamában, egy sátáni világuralom akaratának megfelelően szép szavakkal elhitetve, hogy jó úton haladunk… Míg nemzetünk és országunk csonkján örömködünk a sikereink felett. Mint a hajótöröttek az óceán felszínén lebegő deszkákon, amelyekhez cápák közelednek.

Persze, van remény és van biztos menedék. E szomorú nap utáni szombaton az esztergomi érsek vezetésével a hazáért és a nemzetért imádkozhatunk a Budai Várban este fél héttől… Rózsafüzér körmenetben. Erre hívok én magam is minden keresztény magyart. S mivel a rózsafüzér imádságban hat Miatyánk is van, s az Istenhez való könyörgés lehetőségét minden keresztény felekezet megkapta, így nem csak a katolikus testvérek figyelmét hívom fel erre a nemzeti összejövetelre, hanem minden keresztény magyart, akinek számít a haza, és akinek számít gyermeke és unokái jövője, s aki megérti, hogy Isten nélkül, az isteni kegyelem nélkül elveszünk ebben a tragikus történelmi válságban. A Miatyánkot mondjuk együtt! 

Gyűljünk hát össze a Magyarok Nagyasszonya ünnepén, 2022. október 8-án, szombaton, este fél 7-kor, a Szentháromság téren mi, magyar keresztények – katolikusok, reformátusok, evangélikusok – és mentsük meg hazánkat és nemzetünket a közös könyörgéssel.

Mert ígérete szerint ott lesz maga Jézus Krisztus is:

„Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt. 18. 20.)  

Aradon sem kérdezte meg egyik tábornok sem, hogy a másiknak mi a vallása… de mindnyájan – saját hitüknek megfelelően – Istennek ajánlották a lelküket. Ők tudták, hogy hajnalban meghalnak. Mi reménykedjünk abban, hogy megmaradunk! Hozzájuk méltón és példájukat követve, rájuk emlékezve tehát, imádkozzuk együtt a Jézus által ajándékba kapott imát: a Miatyánkot… Szenteljünk egy órát mi, magyar keresztények a hazára, nemzetre és a hitre, a megmaradás reményében, s adjunk értelmet október hatodika vértanúi áldozatának! Mert minden kereszténynek szól az alábbi ígéret:

„Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek.  Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.  és azon a napon nem kérdeztek éntőlem semmit.” 

„Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.  Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 15,7.16;16,23.24)

Stoffán György  

„A nép szava, Isten szava!” – avagy az el nem ismert népszavazás

 

Nyilatkozat

Mint szabad magyar állampolgár, minden külső befolyástól mentesen kijelentem, hogy az oroszországi népszavazás végeredményét és Oroszország – e demokratikusan, és a népfelség jogán történt népszavazás által visszatért területinek – határait és szuverenitását elismerem, az ortodox keresztény orosz nép akaratát szentnek és sérthetetlennek tartom.

S. Gy.

A politikai boszorkánykonyha olykor drámai döntésekre kényszeríti a politikusokat. Ha egy rosszul választott, vagy parancsra elfogadott nemzetközi politikai masszába lépünk – hogy a lehető legfinomabban fogalmazzak –, akkor mi magunk is besározódunk ettől a masszától. Ilyen drámai helyzet alakult ki az orosz népszavazás végeredményének esetében is.

A nyolc éves pusztítás, amelyet az ukránok hajtottak végre senkit nem zavart, senki nem emelt szót ellene, nem hívtak össze ENSZ-ülést. Embereket öltek nyolc éven keresztül és az említett massza vezetői sem tiltakoztak amiatt, hogy egy határait nem is ismerő, ezért államnak sem nevezhető ország szabadon ölhetett csaknem tíz éven keresztül. Ez vezetett a háborúhoz, hiszen, ha egy nemzet tagjait egy másik ország vezetésének jóváhagyásával ölik, gyilkolják, annak véget kell, hogy vessen az anyaország. (Igaz, ez a mi esetünkben szinte lehetetlen volna, hiszen a mi nemzetünket 1920 óta négy országban alázzák, gyilkolják, vetik meg, saját szülőföldjükön.) Oroszország viszont nagyhatalom és katonailag is megengedhette magának, hogy a történelmi Oroszországhoz tartozó területet visszavegye és megvédje a saját szülőföldjén élő oroszokat.

A terület visszafoglalás után – mint az rengeteg videofelvételen is látható –, örömükben síró, ünneplő tömegek járultak az urnákhoz, hogy a demokrácia jegyében döntsenek e területek hovatartozásáról. Nem megrendezett népszavazásról beszélünk, nem pisztollyal a tarkójukon szavazó embertömegeket láttunk, hanem hosszú sorokban várakozó boldog lakosságot, amely felszabadult a gyilkos hatalom igája alól!

És lám! Az Unió tagjai, de még az oroszpártinak mondott Szerbia sem ismeri el a demokráciát, a demokratikus népszavazást és annak eredményét. Mi, magyarok éppen arra készülünk, hogy a demokrácia jegyében nemzeti konzultációs ívet töltsünk ki arról, hogy ennek a végzetes háborúnak az árát mi fizessük-e ki… arról, hogy az oroszellenes szankciókat elfogadjuk-e vagy sem, hogy belerokkanjunk-e az Unió ostobaságába, vagy éljük az életünket normális emberi módon. Ám, ha az egyik népszavazást éppen megtagadjuk, akkor mi értelme van a miénknek? Hiszen a gyurmaként alakítható demokrácia – ami valójában soha nem létezett, mint látjuk –, attól függ, hogy kinek a demokráciáját, azaz, kinek a parancsait hajtjuk végre, és kenjük rá, hogy az bizony demokratikus.

Megértem, hogy mi is védjük a sajátjainkat, akiknek hasonlóan a most népszavazással hazakerült oroszokhoz, saját szülőföldjükön a megaláztatás, jogaik sárba tiprása az osztályrészük, de honnan fogják a magyar fájdalmat megismerni azok, akik ma azt parancsolják, hogy a gyilkosokkal értsünk egyet? Hol van az az erkölcsi határ, amely a nemzeti érdeket és mások szabadságának az elismerését elválasztja? Mitől érvényesebb a mi nemzeti konzultációnk, mint orosz milliók szavazata a hovatartozás kérdésében? Ne feledjük az örök igazságot: "Vox populi, vox Dei!"

Éles ellentét van tehát, a mai döntés és a hangoztatott elvek között. Igaz, mint már említettem, a politikai nyilatkozatok abban a masszában – amelynek egységét őrizgetvén, most ismét besározódtunk –, nem mindig azonosak a politikusok véleményével. Azonban két lovat, egy fenékkel… – ugye ismerős?  

Van egy zománcozott kis táblácskám, amely egykoron nem politikai műintézetben töltötte be hivatását, bár a mai politika nagyon hasonlít ahhoz a műintézethez, amelynek egyik ajtaján, kívül lógott. A tábla szövege a következő: „Két pengőért lenyelem.” Ez a tábla jut eszembe, valahányszor az Unió és az új világrend céljait látom kiszolgálni azok által, akikben bíztam, és akiknek bizalmat is adtam sokmillió honfitársammal egyetemben.

Nos, le kellene már akasztanunk a magyar politika eme uniós szobájának ajtajáról ezt a táblát és – hogy a hasonlatnál maradjak –, tisztességes házasságot kötve, a gyermekeket erkölcsre és hazaszeretetre nevelve kéne tovább élnünk tovább egy erkölcsös, tisztességes és keresztény családban…

És még egy kérdés: – Vajon az az uniós belépésünkről szóló népszavazás érvényes és elismerhető-e? Hiszen, az Alkotmány "egyéjszakás" megváltoztatásával, parancsra, alacsony részvétel mellett „döntött a nép” a belépésről, amelynek keserű gyümölcsit most szedegetjük a rabló-kapitalista globalizmus beteg fájáról…

Stoffán György

KRETÉNEK UNIÓJA…

Repetitio est mater studiorum.

2011/01/11 

Rosszkor, rossz időben sikerült megszületnem. Minél öregebb vagyok, annál inkább érzem ennek a ténynek a hátrányait, és annál inkább feszül bennem egyfajta megmagyarázhatatlan undor. Azért érzem az undort, mert Európát elmebeteg, szellemi és genetikai hulladékok irányítják – a vesztébe.

Mondhatom ezt azon a jogon, hogy amikor népszavazni kellett a belépésről, akkor nemmel szavaztam, és ehhez máig tartom is magam. Őrült és végzetes a nemzetállamok, az önálló keresztény kultúrák Európájában egy efféle, a liberalizmus – azaz a történelem rothadó ürüléke – elveinek alapján összegyúrni ennyiféle kultúrát – és ezzel a kulturálatlanságot is. Mert mi is történik ma az Unióban, amelynek ostorral csapkodott udvari bolondja ma Magyarország? Komoly dolgok történnek: – Például a disznóknak nem lehet moslékot adni, de színes játékokat kell az ólba tenni, hogy a „lelke” kiegyensúlyozott legyen. A csirkéket különleges ketrecekben kell tartani, mert az ő lelkük is ezt kívánja. Ezeket a bődületes hülyeségeket komolyan is gondolja az unió génhibás hülyéinek bizottsága. (Az senkit nem zavar, hogy a most társult Izraelben olyan állatkínzással vágják a kóser marhát, hogy azt a netes megosztó programon nézni is fájdalmas.) Igaz, Izraelben sem gyerek, sem öreg, sem várandós arab nem számít, ha gyilkolni kell őket. Az is igaz, hogy a legkevésbé sem érdekel, hogy az arabokkal mi történik, hiszen ők legalább annyira gyűlölik a keresztényeket, mint a zsidók… csak érdekességképpen említettem a dolgot a disznóvágás és a csirketartás szabályozásának okán… Jobb tehát, ha helyettünk inkább egymást irtja a zsidó meg az arab.

Szóval, hogy rengeteg genetikai kretén ül az európai parlamentben, az biztos, hiszen intézkedéseik erről tanúskodnak. Ezt jelzi számos intézkedésük is. Pl.; Sztálin és kommunista bűnök nem elítélendők, csak a zsidók elleni, Sztálinénál (Gulág, hadifogoly-gyűjtés – malenkij robot, lengyel tisztek katyni kivégzése, 56-os beavatkozás, egyházüldözés és ennek áldozatai, ÁVH és Andrássy út…) kisebb atrocitás, a holocaustnak nevezett (és nem csak a zsidókat érintő!) II. világháborús gyilkosságsorozat. (Ennek a gaztettnek, ennek a határozatnak a takargatására találták ki a Magyarország elleni sajtó-, és politikai háborút!)

Menjünk azonban tovább. Most a magyarságon, a magyarokon köszörüli a nyelvét és a magyarokat fenyegeti ez a génhibás európai vezetés. A magyarokat kárhoztatja Barroso is, miközben saját sírját már olyan mélyre ásta a bevándorlás liberalizálásával a degenerált Európai Parlament, hogy óhatatlanul megszűnik a fehér faj, s felváltja valamilyen korcsfajta, ami alig számít embernek.  Mintha a kutya és a macska keresztezése volna. Nem beszélve az európai keresztény kultúráról. Az már-már csak nyomokban fedezhető fel. A liberális „mindenki egyforma” áldozata lett vagy hamarosan lesz az öreg földrész. Ma pedig az UNESCO a fiatalok legalább 50 %-át akarja homokossá tenni – és ezt ki is mondják nyilvánosan! Isten, kereszt, hit mit sem számít. A keresztény templomokba beköltözik az iszlám pap, s lám, hiába volt minden harc a pogányok ellen, s kár volt Jenő herceg minden erőfeszítése Európa török elleni felszabadítása ügyében. A kereszténygyűlölet itt van, s ott van Egyiptomban, ahol a kopt testvéreinket ölik az arabok. S ölik majd Európában is a keresztényeket, csak idő kérdése… és persze a zsidókat is… Mert a kereszténygyűlölet nem békíti ki az iszlámot és a zsidókat, de mindenki mindenkinek az áldozata lesz, mert a zsidó nem érti meg: – jobb a keresztény Európában, egy keresztény Magyarországon zsidónak, mint egy iszlám Európában kereszténynek és zsidónak lenni.

Magyarország most ennek az uniónak az elnöki posztját tölti be, miközben záporoznak ránk a másik gyűlölködő nép, és a gyilkos kommunista söpredék rágalmai, fenyegetései. Médiatörvényt kifogásolnak úgy, hogy még le sincs fordítva az eredeti szöveg… a magyarországi vörös és liberális szenny már előre hazát és nemzetet árult, amikor e törvényről (félre) „tájékoztatta” nyugati zsidó szövetségeseit. Az a mocskos csőcselék lázít Magyarország ellen, amely hatvanöt évig cenzúrázott, amely 1956-ban és 2006-ban a tömegbe követett, amely söpredék a nemzetet szétzilálta, erkölcstelenné, magzatgyilkossá, rablóvá, spiclivé, hazaárulóvá, testvér-és Isten tagadóvá tette.

Fáj ennek a gyalázatos proli söpredéknek az új, tervezett alkotmány, amely Istennel és a kereszténységgel kezdődik majd – reményeim és ígéretük szerint. Fáj ez a liberális uniós csürhének. Fáj nekik, hogy nemzetünket az állampolgárság visszaszerezhetőségének lehetőségével újra egyesíti a magyar keresztény kormány – ha csak félmegoldás is ez egyelőre.

Vannak persze hibái ennek a kormánynak is, mint minden kormánynak. Vannak emberi gyengeségek, önös érdekek, égő zsebek… de nem olyan mértékben, mint volt ez a kommunista-liberális hazaárulók idején. A bűn minden oldalon bűn természetesen. Ám, felmerül a kérdés: van-e tökéletes, mindenkinek megfelelő és elfogadható kormány, ország vezetés? Úgy gondolom nincsen. Van azonban egy erkölcsi irány, egy nemzeti elkötelezettség, amely mellett a pártok akár fölöslegesek is lehetnének. Pártok azonban vannak, és lesznek is mindaddig, amíg a nemzetek föl nem ismerik, hogy elég magyarnak, németnek, románnak stb… lenni, pártok és ellenségeskedés nélkül. A pártoskodást már bizonyos – nem napkeleti – bölcsek is jónak tartották arra, hogy szétziláljon minden nemzetet.

Vajon eljön-e az idő, amikor felismerik ezt a nemzetek, a népek? Nem lesz-e késő Európa számára? Bizonyára késő lesz, hiszen a sok elmebeteg „szakértő” aki a zsebe érdekében irányítja az uniót, s valami megfoghatatlan degenerált szellemiség hatja át minden rendelkezését, aligha engedi a helyes és tisztességes, bevált irányt visszaállítani. Európában, az Európai Unióban állandó háború van, hiszen egy nem európai pénz-és szellemi hatalom irányítja az uniót, amely vagy – a birodalom nagysága miatt – belebukik, vagy tökélyre viszi az erkölcstelenség, a hitnélküliség, az elnemzetietlenítés diktatúráját. Valószínű, hogy ez utóbbi tragédia előtt állunk, hiszen primitívvé tették egész Európát. Érzés szeretet, Isten nélküli, állati sorban, sárban hempergő társadalmak élnek immár Londontól Bécsen keresztül Bulgáriáig mindenütt. A keresztény egyházak elerőtlenedtek, olykor saját magukat elárulva gyengítették társadalmi, lelki lehetőségeiket, terüket.

Eddig minden újonnan unióssá vált ország gazdaságilag tönkrement, társadalma elégedetlen, az elszegényedés jellemzi a keleti blokkot, amit máig másként kezelnek a nagyhatalmak, mint saját magukat.

A francia elnök (mint a házastársi hűség mintapéldánya), s Merkel asszony (aki inkább egy NDK-s mosónőre hasonlít) veszi a bátorságot, és Magyarországot bírálja a magyarországi hazaárulók információi alapján, miközben saját országaikat és azok őslakosságát is két lábbal tapossák a liberalizmus átkos szellemében.

Igen, rossz időben és rossz helyre születtem. S születtünk még sok-sok millióan Európában. Tehetetlenek vagyunk, mert a demokrácia voltaképpen sok hülye proli és zs… pénzember uralma az értelmiség fölött.

Genetika az egész. Európának eme feléről elüldözték, megölték a nemességet, amely nem volt kizsákmányoló, mint ma a gyógyszermaffia, a mezőgazdasági maffia stb…,  azaz, hogy az unió szakbizottságai, szakértői, akik a disznóknak piros labdát rendeltek el, hogy jobb legyen a hangulatuk. Az elüldözött, nemzethez hű nemességet, középosztályt, felváltotta a proli, a tudatlan és igénytelen kommunista, a helyzetét kihasználó liberális, a haszonleső zsidó, s elkezdtek rombolni. (És lehetnek egyetemi tanárok, államfők, kormánytagok… a proli, proli marad, bármit tesz is, hogy ez ne lássék rajta.) Mindent, ami érték, ami keresztény, ami igaz, és ami évezredekig az európai élet alapfeltétele volt, rommá lett a liberális-kommunista ámokfutás alatt és miatt. Most önmagukkal együtt pusztulni kezdenek a rombolók is. Mert a felégetett búzamező nem terem, s a megölt paraszt már nem mutathatja meg, hogy kell vetni és aratni…  Így, tehát a gyilkos is éhen hal előbb vagy utóbb.

Milyen szép is volna, ha Magyarországot „büntetésből” kiléptetnék az Európai Unióból. Magyarországnak ugyanis nincs szüksége erre a politikai, világuralmi, erkölcstelen és embertelen képződményre. Hiszen határok nem szűntek meg, nem lett jobb a kisebbségek sorsa sem, nem élünk jobban… minden hazugság volt, amit a csatlakozás előtt mondtak erről a kényszerű egységről. S ma már e hazugságokat a bőrünkön érezzük. Magyar, román, szlovák, osztrák, és bulgár egyaránt. „Európa-idegen”, és ab ovo idegen érdekeket szolgál ez az uniós massza, amelynek a módszereihez képest Adolf Hitler egy jó szándékú kiscserkész volt, aki legalább jólétet teremtett a Birodalomban, s nem ellopta a nép javait. Még a tyúkokat is hagyta tojni, és a disznóknak sem tétetett piros labdát az ólba, mint az unió genetikai hulladék szakértői.

Most mi vagyunk az uniós elnöki székben. Mi magyarok! Ránk adták a bohócsapkát fél esztendőre azok, akik megmondják, mit kell tenni és miért nem jó egy magyar törvény, ha az nem tetszik a söpredék sztálinista, liberális milliárdos hazaárulóknak… Egy akolban lehetünk 90 év után fél évig mi, a szétszakított kárpát-medencei magyar nemzet… Ám, ebből az „örömből” inkább nem kértem volna. Ahogy szeretem ugyanis Európát, olyan undorom van az Európai Uniótól, amely a világtörténelem eddigi legaljasabb és legkártékonyabb szervezete, egyben a legembertelenebb háború is az európai népek ellen.

Nem örvendek tehát sem az elnökségnek, sem a tagságnak, mert Magyarország és minden más állam lassan megszűnik létezni. Csak a németek és franciák tartják magukat elsőnek az egyenlők között, no meg a most partnerkapcsolatot létesített Izrael. Mit nekik a térkép, a távolság… Csupán egy dologra vagyok nagyon érzékeny: ha beleszólnak primitív és a magyarságot minden korban gyűlölő európaiak az én országom, hazám, Kárpát-medencém és a magyar nemzet dolgaiba. Most beleszólnak! Fenyegetnek, a forintot tapossák, s mindehhez a legaljasabb módon asszisztál a magyarországi liberális és kommunista söpredék és médiája. Mintha nem is itt élnének. Ellendrukkerek, nem magyarok! Csak azt nem értem, ha már uniós tag vagyunk, miért nem mennek el máshová mindazok, akik rettegnek a magyarországi fasisztáktól, a rasszizmustól, a kereszténységtől, a nemzeti érzésektől, annak megnyilvánulásaitól? Szabadon mehetnének bárhova, hiszen az Unió az övék. Bár az sem megoldás, mert láthattuk, hogy a magyart gyűlölő zs… írók (a zs…ság elenyésző, de rendkívül hangos és befolyásos rétege) miként gyalázkodnak és hazudoznak Berlinben, és Bécsben Magyarországról…

Rossz idő, rossz hely… vagy mégsem az? Meglátjuk. Ma nem érzem jól magam sok százmillió európai polgárral együtt a zs., liberális és kommunista Európában. Mert ma Európa nem más, mint egy hatalmas kohó, amelybe az öntőmester: a zs… tőke keveri az ötvöző anyagokat. Kísérletezik, és meg kell várni, amíg az a kémcső, amelybe beszorították Európa népeit, egy rossz vegyület miatt végre felrobban az alkimista kezében… Ám, hogy mikor lesz ez a robbanás még nem tudni pontosan, de bizonyosan bekövetkezik. S utána szabad és független nemzetállamok élik majd újra békés, meghitt, szeretetteljes keresztény erkölcsi normák alapján életüket, megbecsülve a velük élő nemzeteket… A forradalom tehát elkerülhetetlen. Minél nagyobb a birodalom, annál hamarabb összeomlik. Adja Isten, hogy mielőbb így legyen!

Stoffán György, helyettes főszerkesztő – Európai Idő – Sepsiszentgyörgy

Nemzeti Internet Figyelő