„Együtt dolgozom a pápával a férfi többség felszámolásán” – Interjú Linda Pocher nővérrel

Egy nemrégiben közölt interjújában Pocher nővér, aki elsőként kapott nő létére magas kinevezést a Vatikánban, felvetette, hogy a női diakonátus kérdésében is lehetne „decentralizált”, „zsinati” megoldást találni. A legújabb példa a Fiducia supplicans a 2023-as homoszexuális áldás bevezetésével, amelyet ma már minden püspöki konferencia, minden egyházmegye és minden pap használhat, de nem muszáj. Régebbi példa az állva, kézbe áldozás bevezetése, amelyet 1969-ben minden püspöki konferencián kötelezővé tettek. Ez az újítás lassan elterjedt. Hosszú évtizedekbe telt, de ma, 2025-ben alig van olyan ország, ahol a püspöki konferenciák ne engedték volna meg a kézben való áldozást.

A Corriere della Serával készült mostani interjú oka egy konferencia volt, amely január 17-én és 18-án zajlott a Padovai Vallástudományi Egyetemen és melynek jelentős témája: „ Maszkulinizálni az egyházat? A nők és férfiak egyházáért” . Az eseményt többek között egy papnevelde és mindenekelőtt feltűnő mértékben a vallási elöljárók egyesületei támogatták, ami megerősíti, hogy az egyházon belüli nyomás elsősorban a női rendekből és összességében a teológusoktól származik, amelyek progresszívek és a zsinat utáni szellemben alakultak.

A világ felfogása szerint az egyház a szexuális zaklatás botrányaitól szenved. Mivel a bántalmazások legalább 80 százaléka homoszexuális jellegű, ez a probléma különösen azt mutatja, hogy az egyháznak nincs szüksége „elmaszkulációra”, hanem éppen az ellenkezőjére. Mivel az Egyházat hierarchikusan Jézus Krisztus állította fel, az „emaszkuláció” inkább az isteni szándékú alapok lerombolásának titkosítása.

Sr. Linda Pocher teljes interjúja a Corriere della Sera Corriere del Veneto minapi számában Francesca Visentin újságíró bevezetőjével példa arra, hogy a feminista teológia figyelmen kívül hagyja az üdvtörténet valóságát, és fiktív strukturális kérdésekre összpontosít, amelyeket kifejezetten, mindig a hatalom kérdésének tekintenek. Más szóval: egy politikai, ideológiai kérdés kerül előtérbe.

Ez a renegát, drámai, erőszakos változtatás olyan következményekkel jár, amelyek felérnek a Római Birodalomban elkövetett keresztényüldözéssel az amfiteátrumok kivégzéseivel. Maga Luther sem helyezkedett szembe ilyen élesen a hitigazságokkal. Ám, ez a folyamat talán hasznos is a mai világban, mert megerősíti azoknak a hitét, elkötelezettségét, akik majd a megmaradt krisztusi, keresztény közösségeket alkotják, összefogják, megtartják és felvirágoztatják az Egyházat a Szentlélek vezetésével, XVI. Benedek prófétai jövendölése szerint.  

Íme a Corriera-interjú

Linda Pocher nővér: „Ferenc pápával együtt dolgozom az egyház felszámolásán.”

A pápa a vallásost, a teológust és a filozófust bízta meg azzal a feladattal, hogy az egyenlő jogokat szorgalmazza: „Diakonisszák? Haladunk előre. Az egyházban, akárcsak a társadalom többi részében, meg kell szüntetni a hatalmi aszimmetriákat.”

„A hímsovinizmus az evangéliumnak ellentmondó valóság, a helyes irány a nők és férfiak felértékelődése.” Az élen egy friuli apáca, teológus és filozófus, Sr. Linda Pocher, a római Pápai Auxilium Egyetem és a Pápai Nemzetközi Mária Akadémia krisztológia és mariológia professzora áll, akire a pápa megbízta az egyenlőség megvalósításával. A pápa megbízásából Linda Pocher nővér szervezett képzést ebben a témában neki és a Bíborosi Tanácsnak. A „ Smaschilizzare la Chiesa” („ Az ”, Edizioni Paoline) című könyvben összefoglalt munka Ferenc pápa előszavával bemutatja, hogy a nemek közötti különbségeket milyen sokféleképpen értelmezték és alkalmazzák egyenlőtlenségként az egyházban. A könyvben Linda Pocher Lucia Vantinivel és Luca Castiglionival közösen foglalkozik a kritikus kérdésekkel, és megszabadítja az evangéliumot azoktól az értelmezésektől, amelyek félreállították és kirekesztették a nőket. Maga a pápa is többször mondta: „Az egyik legnagyobb bűn, amit elkövettünk, az Egyház „férfiasítása”, többek között a Nemzetközi Teológiai Bizottság előtt is. Papok és teológusok vitatták meg ezeket a kérdéseket Padovában január 18-ig, szombatig a „Lemaszkulinizálják (férfiatlanítják - a szerk.) az egyházat? A Nők és Férfiak Egyházáért” a Padovai Vallástudományi Iskola és az Irecoop Veneto szervezésében. És Pocher nővér megismételte, hogy az egyházban egyenlő női jelenlétre van szükség.

Corriere: Linda Pocher nővér, a nők marginalizálódnak az egyházban, különösen a csúcson?

Sr. Pocher: A kontextus különösen férfias, és a hatalmi aszimmetriák vannak, mint a társadalom minden más területén.

Corriere: Mit jelent az egyház „lemaszkulinizálása”?

Sr. Pocher: Ezt a kifejezést használja Ferenc pápa, aki szerint több teret kell adni a nőknek az egyenlőtlenségek megszüntetése érdekében. Ez vezetett egy oktatási úthoz a bíborosokkal. Jézus mindig egyenlő méltóságot adott a férfiaknak és a nőknek. Most megérett az idő, hogy újra felfedezzük ezt a jó hírt: egyenlőséget Isten előtt.

Corriere: Ön kifejtette, hogy a mai elmélkedések Hans Urs von Balthasar gondolatának „Marian-Petrine” elvének kritikai vizsgálatán alapulnak.

Sr. Pocher: Ez egy olyan elképzelés, amelynek értékelnie kell a különbségeket, de valójában kizárja a nőket azáltal, hogy idealizálja őket, és legitimálja a kiváltságokat és az igazságtalanságokat. Ma megpróbáljuk megteremteni a „mi”, a komplexitás, az összekapcsolódás, a különbözőségektől való szabadság és a különbségek kultúráját.

Corriere: És a női diakonátus kérdése?

Sr. Pocher: A témával kapcsolatos kutatások azt mutatják, hogy nincsenek teológiai akadályok, de továbbra is nagyon vitatott téma, különösen hierarchikus szinten még mindig nincs egyetértés. A zsinat során is szóba került, és a zsinat nagy újdonsága éppen az, hogy a pápa lehetőséget adott arra, hogy intézményileg elismert helyen olyan szinte tabunak számító témákat tárgyaljanak, mint a nőszentelés. Most egy belső vatikáni tanulmányi csoport dolgozik rajta: ez egy olyan út, amely eredményre vezet.

Corriere: Mennyi időbe telik, amíg a női diakonátus valósággá válik?

Sr. Pocher: A pápa azt akarja, hogy megfelelő egyházi konszenzus alakuljon ki, aminek még be kell érnie. De ez egy út, amely elindult.

Corriere: Napjainkban sok plébánián a papok hiánya miatt a nők, köztük a laikusok is alkalmasak arra, hogy úrvacsorát adjanak. Egy olyan élmény, ami már Olaszország számos városában megtörténik.

Sr. Pocher: Az egyház számára a nők helyzete ma már biztosan nem ugyanaz, mint 70 évvel ezelőtt, és ez a fajta valóság, amely már létezik, az istentiszteletek és a rendkívüli úrvacsorai asszisztensek egyértelmű jelek. Amit még be kell érni, az a jogi intézményi rész.

Corriere: Lesz-e nemek közötti egyenlőség az egyházon belül?

Sr. Pocher: Ez az igazságosság kérdése. Meg kell valósítani, mert helyes, nem marketing okokból. És tekintettel az evangéliumra: Jézus mindig figyelmen kívül hagyta a nemek közötti különbségeket, és mindig egyenlő méltóságot adott a férfiaknak és a nőknek. A keresztény tapasztalat eredete az Isten előtti erős egyenlőségben rejlik, ideje újra felfedezni.

Corriere: soviniszta a Biblia?

Sr. Pocher: Ha elszakad a sztereotip elképzelésektől, a Máriáról szóló bibliai jeleneteket olvasva erős női főszereplők története látható: Ő nemcsak Jézus anyja, hanem tanítványa, nevelő is, ő vezeti Jézust a tapasztalatok világába, és értelmének kitárására ösztönzi.

Corriere: Gondolja, hogy a női diakonátus növeli vagy elűzi a hívők számát?

Sr. Pocher: Lesznek új emberek, akik közelebb kerülnek az egyházhoz, mások pedig bosszankodnak, és talán elfordulnak. De ez egy helyes és szükséges változtatás.

Magyar fordítás: Nemzeti Napló, Kép: képernyőkép

WHO vagy egészségügyi szuverenitás?

 

Talán van remény arra, hogy a várva-várt amerikai elnökválasztás várva-várt eredményének beteljesülése után, a WHO-ból való kilépésünk várva-várt aktusa is megtörténik. 

Igaz, erről eleddig szót sem ejtett az egészségügyért is felelő belügyminisztérium, és a kormány sem mutatott hallható hajlandóságot e kérdésben, mégis elemzik a felelősök a Trump elnök által kiválóan megindokolt kilépést. Ugyanis ennek a világszervezetnek az elmúlt években tapasztalt intézkedései immár tudományosan is bizonyítva, a legfinomabban szólva is helytelenek voltak. Igaz, Trump szó szerint azzal vádolta meg a világszervezetet, hogy az egész világot átverték. Ami az oltásokat illeti, talán igaz is ez a vád, hiszen orvosilag is igazolt tények szólnak Trump igazsága mellett. Feltevődik tehát a kérdés, hogy szükség van-e egy efféle, korábban terroristaként ismert vezető irányítása alatt álló világszervezetre, amelynek a Covid-19 járvány alatt csak a gyógyszergyárak bevételei számítottak. Az ember, mint oltandó alany, nem! Ha kilépünk, akkor nem kell további diktatórikus alárendeltségben élnünk, hiszen vannak saját, kiváló orvosaink, biológusaink és járványügyi szakembereink, akik képesek olyan döntéseket hozni, protokollokat meghatározni, amelyek a magyar népnek az egészségét szolgálják. Jó volt megtapasztalni, hogy a WHO által javasolt, kötelező, de ártó és sok esetben halált okozó szűréseket, amelyek az emberi jogokat is alapjaiban sértették volna, elutasította a kormány. Ha a Trumpba vetett bizalom minden területen él a magyar vezetésben, akkor e bizalom alapján mi is megtehetjük a WHO-tól való elszakadás, pénzbe nem kerülő, de az erkölcsi és humanitárius megbízhatóságot bizonyító lépést. Azt hiszem, hogy a társadalom egyik érzékeny pontja és a kormány iránti, ebbéli bizalmatlanság szűnhetne meg, ha 2025-től, Trump elnök tényállítása alapján mi, magyarok is felmondanánk az egészségügyi világgittegylettel fennálló káros kapcsolatunkat, szuverenitásvédelmünk alapján és érdekében!

Stoffán György

Mécs Lászlóról jut eszembe… a magyar kultúra napja után...

Tudom, nem kerek évforduló, nem száz vagy ötven év, nem bicentenárium, csak 130 esztendő. A magyar papköltő, Mécs László születésének évfordulója. Igaz, nem január 22-én született, hanem 17-én… de, mégis egy kiváló, premontrei költő születésének, meg nem említett évfordulójáról beszélünk. Papköltőről, akit nem tanítanak már az egyházi iskolákban sem, ahogy nem tanítják Sík Sándort, Faludi Ferencet, Tamás G. Alajost és Werner Alajost etc. sem… Pedig, ott kellene legyen a nevük a Nat-ban, mint a magyar kultúra más nagyjainak. Ám, ezeket a neveket talán azok sem ismerik már, akik a Nat-ot – szerény tudást, és a nem magyarok iránt kellő empátiát tükrözve – „összelapátolták”.

Generációk maradtak valós tudás, igazi kultúra nélkül, mert a vörös politika beleszólt a nemzet életébe, tudásába, történelmébe és mindenbe, ahol kiművelt emberfőket igyekeztek teremteni. Akik pedig teremteni akartak, azokat bíróságok elé, börtönbe vagy a temetőbe küldte a vörös söpredék. Így, máig ismeretlen maradt a magyar kultúrát képviselők és alakítók jelentős része. Nincs már, aki megismertesse őket a tanárképzőkben, az egyetemeken, az egyházi iskolákban. Nincs ott ez a tudás, ez az ismeretanyag a kulturálisnak nevezett sajtóban sem, mert ott is, mint az utóbbi évtizedekben mindenütt, éppen úgy idegenül hangzik ezernyi nagy név, felbecsülhetetlen érték, kiemelkedő történés.

Annak „szerencséje” van, aki templomba jár, mert ott hallhatja a Werner Alajos által, a börtönben írt Mercedes misét. Az is hálát adhat Istennek, aki egy-egy keresztény közösségben megismerheti a másutt oly precízen titkolt 19-20. századunkat. A 20. század hemzseg a magyarságot porig alázó, kommunista és liberális történelmi hazugságoktól, de cserébe nem mutatja be nagyjainkat, akikre bőszkén fölnézhetne ifjúságunk, s akiknek a példamutatása nélkül nincs magyar jövő. Ennek ellenére, ők, nem divat manapság.

S nem beszéltünk még a Kárpát-medence más tájain élt büszkeségeinkről, akik csodálatos magyar nyelvünkön, magyar lélekkel, vállalva minden idegen sanyargatást és anyaországi csalódást, teremtettek értéket, zenét, festészetet, építészetet, irodalmat, de akiket szintén elfeledtek az anyaország – nem önhibájukból, ám, e téren súlyosan hiányos tudású – pedagógus társadalmának tagjai, valamint felelős minisztériumainak vezetői. Mert ez, a negyvenéves szocialista demokrácia eredménye. Ma már csak, az abban szocializálódott és hibás beidegződésekkel élő vezetők és az ezek által képzett fiatalabbak vannak magas, kulturális hivatalokban. Ennek a szomorú ténynek, súlyos helyzetnek vagyunk szenvedő tanúi… Igen, szenvedők, mert látjuk, hogy hová tart a jobb sorsra érdemes magyar ifjúság, és ezzel a magyar nemzet jövője.   

Mécs Lászlóról jutott eszembe mindez. Mert a magyar kultúra napján – ha már ez a nap úgyis a versmondásokban, a kötelező ünneplésekben teljesedik ki –, illő lett volna legalább egy-két Mécs verset is elmondani, az unalomig szavalt, és e napra kötelezően időzített standardok mellett.

Nem vagyok elégedetlen az ünnepléssel, az elmondott versekkel, az énekelt imákkal, a népzenei kincsek felelevenítésével, hiszen mindez a miénk, a mi csodálatos nemzeti értékünk, amelyet meghagytak a vörösök és a liberálisok…

Ma viszont már le kellene rázni magunkról az utóbbi évszázadban ránk ragadt és megkövesedett kommunista mentalitást, a bizonyítási kényszert, az irányított kultúrát, az átírt történelmet, a megszabott és előírt, de rettentő hiányos tananyagokat! Bele kellene nyúlni abba a staférungos ládába, amelyet őseink hagytak ránk. Ne csak a láda tetejét nézzük és piszkáljuk meg évről-évre, hanem nyúljunk bele bátran és mélyen, ha évfordulókról, születésnapokról, vagy épp gyászos eseményekről van szó, ha ezeket ünnepeljük, ha ezekről emlékezünk. Ahogy a népdalkincsünk kimeríthetetlen, úgy kimeríthetetlen minden más kulturális értékünk is. A magyar gregorián kincstől, a Mária-himnuszokon át, a reformáció magyar népénekeiig, Hg. Esterházy Pál csodálatos barokk zeneművein, versein és Mécs László költészetén keresztül, egészen Kosztándi Jenő festészetéig… – felsorolhatatlan, temérdek kincs és érték…

Azt érzem a magyar kultúra napján, amit egy beszélgetésünkkor Benedek István érzett és mondott Glatz Ferenc, Magyarok Krónikája című, összefoglaló történelmi fércművéről, annak ellenére, hogy ő maga és Nemeskürty István tanár úr is írt bele: – „Nem az a baj, ami benne van, hanem az, amit kihagyott belőle”…

Lefordítva: Nem az a baj tehát, hogy tudásunkhoz mérten, igyekszünk méltón megünnepelni a magyar kultúra napját, hanem az, amit ezen a napon sem emlegetünk… mert nincs már, aki – hivatalosan – emlegesse…

Stoffán György 

(Fotó: Magyar Kurir)

Majka és a nemzeti média

Évek óta beszélek arról, hogy valami nem stimmel a média világában. Azaz, a nemzeti média világában vannak súlyos problémák. A méltóság nélküliség, a trágárság, a liberális média szintjére süllyedő vagdalkozás, a rossz megítélések, a fel-, és félreismerések sorozata, és az ezekre adott rossz válaszok... Mert rossz kiindulópontból, hozzá nem értő vezetéssel nem lehet a jó célba beérni…

Most, hogy Majkán rugózik a nemzeti média által irányított közvélemény, engem is súlyos megpróbáltatás elé állított ez a közfelháborodás. Meg kellett hallgatnom Majka rettenetét – ugyanis ez nem zene, nem érték… –, ami nem volt egyszerű, más zenei korok műveinek rendszeres hallgatása után. Megnéztem hát a klipet, végigrágtam magam az eldarált szövegen, és levontam a konzekvenciát. És ez a végkövetkeztetés drámai. A szövegben ugyanis semmi nem utal a magyar kormányra, a magyar kormányfőre, a hazai társadalmi helyzetre. Olyan általános megfogalmazásokat halottam ebben a rettenetben, amely minden európai országra rávetíthető, ráhúzható. Eltekintek attól, hogy elemezzem ezt a valamit. Inkább a drámaiságról ejtenék néhány szót.

A Majka-féle megnevezhetetlen „mű” hatása elképesztő. A nemzeti média szó-szólói kikiáltották ezt a valamit kormányellenesnek, miniszterelnök ellenesnek és Majka szemére vetették, hogy bizony ezt hatalmas összegért írta, átállt, áruló lett. Olyan kiválóságok állították ezt, akik kisebb megszakításokkal, világ életükben abból éltek és élnek, hogy egy politikai körhöz tartoznak, amely politikai kör remekül finanszírozza a hangulatkeltést, a rossz kormánymédia irányt, a fölösleges hisztériákat. Ugyanis, ha a kormány közeli média nem kezdi el Majka borzadályát reklámozni, akkor, mint én, úgy mások sem értesülnek arról, hogy egyes nemzeti újságíróknak nevezett politikai kitartottak felismerni vélték e produkcióban saját kormányukat, saját vezetőjüket. És itt a dráma. Mert a hisztéria arra utal, hogy rólunk lenne szó Majka rapjében. Mint korábban Fábry esetében, úgy most is a pénz állt a középpontban a Majka bírálók meglátásait illetően. Mennyiért írta meg a rapet, kinek dolgozik, honnan ment át oda, és az előző szerződése mennyit hozott a konyhára… de nem is folytatom, mert ez a hozzáállás méltatlan a nemzeti kormányra, a miniszterelnökre nézve.

Soha, egyetlen Majka produkciót sem hallgattam meg és a szerző nevét is csak a véletlennek köszönhetően ismerem. Ám, most még engem is megkínzott ez a kényszerű tájékozódás, ami nélkül soha nem tudtam volna meg, hogy a mi sajtónk fő-főmunkatársa és megmondó embere milyen szinten űzi azt a szent feladatot, amelyet nemzeti újságírásnak kellene neveznünk, ha ez az lenne. Ám, nem az! Csak sima, „Fegyőrös”, fölösleges és ártó szócséplés. (Pedig, a tudása, szépirodalmi munkássága, és felkészültsége alapján, még hasznos is lehetne!)

Így, a Majka produkciójában nem szereplő, de bizonyos jobboldali médiaszak-emberek által felismerni vélt Miniszterelnökünktől, kormányunktól, a nemzeti – 1988-tól számított eredeti – nemzeti sajtó nevében kérek elnézést. Mi nem gondoljuk úgy, hogy ez a Majka produkció arról szólna, amit a „hivatalos nemzeti média igen jól fizetett munkatársai” állítanak. A klip szerzője nem politikai tényező, csak egy celeb, és akkor sem lesz politikai tényező, ha az RTL-hez igazolt a TV2 után.

Láttunk már ilyet évtizedekkel ezelőtt is. Akkor, egy átigazolás után, konkrátan kimondva és megnevezve, a jobboldali kormányt szidták… kicsit belekeverve az egykori magyar kormányzó újratemetését is. Majka ezzel szemben nem nevezett meg senkit… és bizonyára az is igaz, hogy pénzért készít klipet. Ám nem támad meg nyilvánosan másokat azzal, amit az ő szemére is vethetne bárki, a rulett-, vagy a kártyaasztal mellett… hiszen tudja: mindenki szereti a pénzt. Akár jobboldali, akár balos. És nem veszi magára mások vagdalózását, ahogy ez most, a jobboldali média-fősodornak ismét, példásan, de balul sikerült. Nem kellett volna… 

Stoffán György

Fából vaskarika - avagy a kereszténnyé nevelés akadályai

Valahogy nekem nem tűnik őszintének semmi a politikusok szájából, sem a jobb, sem a baloldalon. Amikor Soltész Miklós azt mondja: „fontos, hogy a pedagógusok és a szülők egyaránt a keresztény hitre neveljék a gyerekeket", felmerül bennem a kérdés: hogyan? Hiszen az első akadály, hogy Magyarországon is bevezették, az először Dobrev Klára által, a Gyurcsány kormány idején hangoztatott uniós rendelkezést, miszerint, a gyerekeknek három éves kortól kötelező óvodába járniuk. Ugyanis, ha az anyukák, a családok bármilyen támogatást szeretnének kapni, akkor bizony dolgozniuk kell menni. Az anyuka nem maradhat a gyerekkel az általános iskola megkezdéséig, a család sem lehet igazi család, amelyet az édesanya tart össze, mert az édesanya is örül, ha este, munka után beesik az ágyba, hogy hajnalban keljen és minden kezdődjék elölről. Ahol nincs nyugdíjas nagyi, ott bizony a család csak karikatúrája "annak a családnak”, amit a mai 60-70 éves korosztály még annak tudhatott. Tehát, a keresztényi nevelés, mai  világunkban, a mai körülmények között otthon, aligha megoldható, ugyanis ez egy folyamat, ami pont otthon, az édesanyánál kezdődhet el, három éves kor után, úgy hét-tíz éves korig. Legtöbbnyire az édesanya, a nagymama, nagypapa által. 

Amikor a gyermek iskolába kerül, akkor folytatódna a keresztényi nevelés. Azonban, nincs elég pap, aki az iskolai hitoktatást megtarthatná. Így a gyermek vagy az erkölcstant választja, vagy a hittant, amit többnyire nem a legképzettebb hitoktatók tartanak, s ami abban merül ki, hogy a hitoktató azt a kevés és zavaros tudást adja át a gyerekeknek, amit innen-onnan összeszedett. Nem mindenütt van ugyanis képzett, teológiát végzett pap, lelkész vagy civil kisegítő. Ergo, ez a második szakasz is megoldhatatlan, működésképtelen.

A keresztényi nevelés a templomba járással együtt válik teljessé. Azonban, egyre kevesebben veszik a fáradtságot, hogy vasárnaponként és nagy ünnepeken elmenjenek gyermekeikkel a templomba. A fárasztó heti munka után jól esik a pihenés, otthoni barkácsolás, kirándulás, szórakozás. Így a mise, az istentisztelet kimarad… Van helyette a kölyöknek laptop, okos telefon, Tv…

Ahol nincs nagymama, nagypapa, aki vállalná a gyerekek templomba vitelét, ott a gyermeknek sem lesz természetes vasárnapi program a templomba menetel. Sajnos, ma már az egyházi iskolákban sem kötelező a vasárnapi misehallgatás. Nem várható el, hogy az állami iskolák diákjait kereszténnyé nevelje a tantestület. Van számos olyan település, amelyekben az óvodába nem engedik be a hitoktatót…

 

Az oktatáspolitika sem szolgálja a kereszténnyé nevelést, hiszen a gyermeki lélek ápolása, gondozása, nevelése, az angolszász oktatáspolitikában a művészetek iránti igény felkeltésénél, az ének-zene órák következetességénél, a művészettörténet oktatásnál kezdődött. Az Unióban ez ismeretlen. Az egyházi iskolákban régen kötelező volt a diákmiséken való részvétel, a két-háromnapos lelkigyakorlat évente, az osztálykirándulások célirányos programjai, de a viselkedni is megtanították a gyermekeket. Szemben a mai laza, érték nélküli oktatással, iskolai renddel.  

Miért mondom, hogy hiteltelen, ha egy politikus szorgalmazza az otthoni és iskolai kereszténnyé nevelést, 14 évnyi kormányzás közben? Mert a felsorolt kételyeket és akadályokat le lehetett, és le kellett volna már küzdeni. A központosított tanügy, minisztérium nélkül, nincs a magyar oktatáspolitika hasznára, hiszen az egyházi iskolák, évszázadok alatt kialakult tematikáját rombolja szét. A Nat, és a különböző balga, oktatási hivatalból vagy a minisztériumból érkező parancs – bocsánat törvény, utasítás, amely az uniós elmebetegségeket tükrözi, csak plusz fölösleges munkát ad a pedagógusnak, és terhet a tanulónak. 

Változtatni senki nem akar, nem mer és nem is tud, hiszen annak a beteg európai közösségnek vagyunk a tagja, amely már teljesen leépítette a tudásalapú oktatást, amelyben nem lehet az iskolákban kereszt a falon, és amelyben elveszik a gyereket a szülőtől, ha templomba jár a család. Nálunk még ennyire nem élesedett ki a helyzet, de az alapokat jól kivehetően, már ma is érzékeljük. Hiszen, mindent pénzben mérnek. A gyermek és az ember azonban senkit nem érdekel. Ez pedig, alapvetően nem keresztényi érzésvilágot sejtet. Nem lát a társadalom és a fiatalság példamutatást. Verbálisan minden politikus keresztény, de az ezzel is ellentmondó uniós követelményeket szigorúan, és sok esetben elsőként tartjuk be, erőltetjük ész nélkül a magyar fiatalokra, nem számolva az esetleges gyermek és család elleni hatásokkal és a kontraproduktivitással sem. 

Jó lenne, ha első sorban a politikusok válnának valóban kereszténnyé, és mint keresztények vállalnának őszintén felelősséget a következő generációkért, az ő lelki és szellemi nevelésükért. 

Tartok azonban attól, hogy csupán egy szivárványos álom mindaz, amiről csak úgy, magamnak elmélkedtem, a Soltész-idézetet olvasva…

 

Stoffán György

 

 

Lelketlen, aljas támadás a gyermekek ellen

 

Elképzelni sem tudom, ki volt az az elmebeteg, aljas féreg, aki a képen látható plakátot kitalálta, megszerkesztette és terjeszti, de nem dicsérném meg, ha személyesen volna alkalmam találkozni vele. A legszomorúbb ebben az, hogy a plakátot a közösségi oldalakon pont azok a jobboldali posztolók „forgalmazzák”, akik annak a kormánynak a hívei, amely kormány a gyermekvédelmet és a családok védelmét tartja az egyik legfontosabb erkölcsi és anyagi követelménynek. Tehát, akik ezt a cinikus és ostoba plakátot kitalálták és terjesztik, nem csak a gyermekek és a családok ellen támadnak erkölcstelenségükben, de azt a kitűzött célt is semmibe veszik, amelyet a regnáló kormány igyekszik – igaz, sok esetben rossz elképzelések és megoldások alapján – elérni. Mert miről is van szó?

A plakát szemrehányón, cinikusan és ostobán letolja az ifjúságot azért a magatartásért, amely nem általánosítható ugyan, de bizonyos mértékben jellemző a mai fiatalokra. Illetve minden fiatalra, amióta világ a világ. Hiszen a mai fiatalok csupán azt a viselkedést tükrözik vissza, amit láttak az előző generációtól, valamint annak a hiányát, amit az előző generáció nem adott meg nekik. Mert a fiatalság eredendően jó, szeretetre vágyik, törődést igényelne, de nem kapja meg. Egy hozzászóló a közösségi oldalon így fakadt ki a plakátot illetően: „Ez nem igazságos, sőt, ez hihetetlenül gonosz dolog! Gyűlöljük a gyermekeket, a következő generációt? Mit látnak a szüleiktől? Minden a pénz, anyu az ötödik pasival él, apu esetleg alkoholista, a nagyszülőket bevágják egy elfekvőbe, hogy még életükben eladhassák a házukat. Soroljam tovább? Mit látnak? Milyen példát mutatunk? Még mi vagyunk felháborodva? Mi szidjuk őket? Mi bíráljuk őket, ahelyett, hogy egyszerűen nevelnénk és szeretnénk? Ez már igazán sátáni!”

Ehhez a hozzászóláshoz nem is lenne mit hozzátennünk, de gondoljuk tovább a dolgokat. Kapitalizmus van, ami a klasszikus értelemben maga a kizsákmányolás. Hiába léteznek ugyanis családvédelmi, szociális és egyéb gyermekvédelmi törvények, „kedvezményes” hitel-lehetőségek, családtámogatások, ha magát a családot nem tudjuk felépíteni, nem tudunk meghitt, gyermekre koncentráló létet teremteni. Nem beszélve az oktatás lelketlenné tételéről, amely a rendszerváltás óta egyre mélyebbre süllyed. A gyermeklélektan kimaradt a pedagógusképzésből, a művészet iránti igény alapjait megszüntették, a kulturális nevelés és a normális, klasszikus magatartásformák megismertetése, már a pedagógusok ismerethiányából adódóan is lehetetlenné vált. Beteg, hajszolt, kapzsi társadalomban élünk, amelyben, mint egy filmstúdióban, csak jelmez és díszlet az erkölcs, a gyermekvédelem és a családtámogatás.

Arról sem esik szó, hogy a valláserkölcs, és maga a vallásos nevelés is a múlt ködébe veszett. Csak kis közösségek szélmalomharca az, amit látunk, hiszen a fősodor elnyomja azokat a törekvéseket, amelyek értéket próbálnak adni a fiatalság számára. Ma már csak egy-egy tanár személyes lelkiismeretén múlik, hogy kap-e valamilyen lelki, szellemi többletet, művészetek iránti érdeklődést felkeltő impulzust a diák. Hivatalosan a tantervben nincs ének-zene oktatás, művészettörténet, latin stb. Mert a kapitalizmusnak nincs szüksége a kiművelt emberfőkre. Csak cselédekre és rabszolgákra, termelőerőre.

Van tehát egy plakát, ami által feltérképezhető a társadalom erkölcsi, szellemi és lelki szintje. A felmérés eredménye – a közösségi oldalakon olvasható hozzászólások alapján –, elkeserítő. Mert a felnőtt társadalom nem önmagában keresi a hibát, hanem a gyermekekre hárítja a felelősséget, saját és a mindenkori kormányok felmérhetetlen bűneit. Negyvenöt-ötven év alatt a társadalom elembertelenedett, mert a megélhetés problémái, a hajsza, az egyes társadalmi rétegek, másokat kirabló gazdagodási vágya felülírta az emberiességet, a toleranciát, a következő generáció iránti kötelességtudatot. A kapitalista társadalmi forma pedig, társadalmi szintre emelte ugyanezt. A tanügy központosítása megvonta a felekezeti iskoláktól is az önálló tantervet, a sajátos oktatáspolitikát. Minden a globális kapitalizmus alárendeltje lett, és a hagyományos magyar, keresztény és vallásos zsidó oktatási rendszert teljesen felszámolták az elmúlt évtizedekben. S amíg szuverenitásról beszélünk, addig az ifjúságot besoroltuk a globalizáció parancsolta nihilbe. A folyamat visszafordíthatatlan, hiszen amit évtizedek alatt lerombolt a globális világ iránti elkötelezettség, azt nem lehet, egy-két év alatt visszaállítani, kijavítani. A népesség pedig fogy. Ezzel egy időben tovább süllyedünk erkölcsileg, tudásban, műveltségben és az emberiességet illetően is. Lassan nem lesz, aki egyáltalán tudja, hogy merre kellene útirányt változtatni, mert az újabb generációk már egy torz világban nőnek föl.

Jó volna tehát másféle plakátokat gyártani, másra felszólítani a fiatalokat, felhívni a figyelmüket arra, hogy vannak valódi emberi értékek is, azokon kívül, amelyeket nap-nap után harsognak a médiumok, és amelyek az interneten folyamatosan szembejönnek. A fiatalokért és a családokért felelősséggel tartozó megválasztott állami alkalmazottaknak, minisztereknek és államtitkároknak pedig, tudniuk kellene, hol született Mozart és Liszt Ferenc, ki volt Búvár Kund és Esterházy Pál. Mint ahogy azt is tudniuk kellene, hogy a megkeresett vagyont nem teszik melléjük a faládába, de, hogy miként fog emlékezni rájuk a nemzet, arról egyedül ők tehetnek… Mert a fiatalság sem felejt és tudja, mire vágyik… A plakát tehát, nem a cinikusan leszólt fiatalságot, hanem a felnőttek aljas és érzéstelen világát mutatta meg!

Stoffán György

Védőbeszéd – „ahol az abortusz engedélyezett, ott nincs jogállamiság!”

 

Ez az elemzés rávilágít, hogy a még meg nem született gyermeket ugyanúgy megilleti az emberi jogok védelme. Nincs racionális alapja annak, hogy megfosztják a magzatot az élet védelmének törvényesen garantált jogától. Sajnos, a világ számos országában, köztük Magyarországon is, sok gyermek válik abortusz áldozatává, mert az ország törvényei nem védik meg az életét.

1./ Az emberi élet védelmének kérdése a születés előtti szakaszban az emberi jogokról szóló általános diskurzus körébe tartozik, vagy – másképpen fogalmazva – a (szuprapozitív) természetjogban gyökerező, minden emberrel együtt járó jogrendszer összetevője. Nincs racionális alapja annak, hogy a megfogant, de még meg nem született gyermekeket megfosszák életük törvényi biztosítékától. A szakirodalomban gyakran hangsúlyozzák, hogy az ember, különböző fejlődési szakaszokon megy keresztül, miközben megőrzi szubjektív identitását: „Az emberi embrió a Homo sapiens faj egy egész élő tagja, természetes fejlődésének legkorábbi szakaszában. Hacsak nem tagadják meg a megfelelő környezetet, az embrionális emberi lény saját szerves működését a fejlődés következő szakasza, azaz a magzati szakasz felé irányítja. Az embrionális, magzati, újszülött, csecsemő, gyermek és serdülő szakasz egy határozott és tartós entitás – az ember – fejlődésének szakaszai, amely egysejtű szervezetként jön létre, és ha minden jól megy, felnőtté fejlődik, sok évvel később. „Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi és a hazai jog által biztosított jogi védelem minden embert megillet – születés előtt és után is. További körülményként a gyermek fogyatékossággal vagy súlyos betegséggel párosuló testi éretlensége különleges hatósági védelmet és – amint az orvosi lehetőség adott –, kezelést vagy palliatív ellátást kell, hogy biztosítson, méltóságának tiszteletben tartása mellett, attól függetlenül, hogy ez a gyermek élete méhen belüli szakaszában van-e, vagy már megszületett. Sajnos a jelenlegi jogi helyzetben a világ számos országában, így Magyarországon is, az ilyen gyermekeket születésük előtt megfosztják a jogi védelemtől, és meg is ölhetik őket, többek között a fogyatékosság vagy betegség „valószínűsége” alapján.

2./ A meg nem született gyermekek életének törvény általi védelméhez való joga számos nemzetközi szerződésen alapul, különösen az Egyesült Nemzetek Közgyűlése által 1989-ben elfogadott, a gyermekek jogairól szóló egyezményen (a továbbiakban: a jogokról szóló egyezmény). Preambuluma szerint – amely a gyermekek jogairól szóló nyilatkozatra hivatkozik – minden embert megilletnek az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában foglalt jogok, függetlenül attól, hogy a gyermek születése előtt és után is különleges biztosítékokat és gondoskodást igényel, beleértve a megfelelő jogi védelmet.

3./ Az 1969-ben, Bécsben kelt Bécsi Egyezmény 31. cikke: „1. A szerződést jóhiszeműen kell értelmezni, a szerződés feltételeinek a szövegkörnyezetükben adandó szokásos jelentésnek megfelelően, valamint a szerződés tárgyának és céljának fényében. 2. Egy szerződés értelmezése céljából a szövegkörnyezet a szövegen kívül a preambulumot és a mellékleteket tartalmazza: […]”. Meg kell tehát állapítani, hogy a gyermekek jogairól szóló egyezmény valamennyi rendelkezésének értelmezésekor figyelembe kell venni preambulumának tartalmát, és ezért az Egyezmény rendelkezései a megfogant, de még meg nem született gyermekekre is vonatkoznak.

4./ Ebben az összefüggésben kell érteni a vonatkozó cikkelyt. A gyermekek jogairól szóló egyezmény 1. cikke, amely szerint gyermeknek minősül „minden tizennyolc éven aluli ember”. Szintén érdemes megemlíteni, amint azt a szakirodalom is kiemeli, hogy az Egyezmény a gyermek szubjektivitására helyezi a hangsúlyt. Ahogy Eugeen Verhellen hangsúlyozta: „…a gyermeki jogokon ember-gyermek jogokat értünk, vagyis a társadalmi igazságosság és az emberi méltóság érvényesülésének alapvető követelményeit a gyermekek felé. A demokratikus döntéshozatalban való részvétel, az autonómia és a jogok önálló gyakorlásának joga fontos szempont ezen igények megvalósításában. A gyermekjogi mozgalom mögött meghúzódó ontológiai (lételmélet – a szerk.) látásmód és az azt kísérő változó gyermekkép az, hogy a gyerekek emberek. Ezért a gyermekeket minden emberi jog megilleti. A gyerekeknek nem kell külön jogokat adni, hiszen alapvetően minden emberi jog megilleti őket!”. Az Egyezmény idézett rendelkezéseivel összefüggésben meg kell állapítani, hogy E. Verhellen észrevételei teljes mértékben érvényesek a megfogant és még meg nem született gyermekekre. Az Egyezmény preambulumának tartalmát figyelembe véve nem lehet kétségünk afelől, hogy a fogantatás pillanatától (a férfi és női ivarsejtek összeolvadása) gyermekről beszélünk, egészen a 18. életévének betöltéséig. A meg nem született gyermekek mindig ugyanolyan mértékben részesülnek minden emberi jogból, mint a születés utáni gyermekek.

5./ Ezenkívül, emlékeztetni kell arra, hogy a Gyermekjogi Egyezményben meghatározott jogok minden gyermeket egyformán megilletnek. Az Egyezmény 2. cikke kifejezetten tilt minden ilyen jellegű megkülönböztetést: „1. A részes államok kötelezettséget vállalnak arra, hogy tiszteletben tartják és biztosítják a jelen Egyezményben meghatározott jogokat a joghatóságuk alá tartozó minden gyermek számára, tekintet nélkül fajra, bőrszínre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy egyéb véleményre, nemzetiségre, etnikai vagy társadalmi származásra, vagyoni vagy egyéb helyzetre  a fizikai cselekvőképtelenségre, a gyermek vagy szülei (törvényes képviselői) születési vagy szerzett állapotára. 2. A részes államok minden megfelelő intézkedést megtesznek annak érdekében, hogy megvédjék a gyermeket a gyermek szüleinek, törvényes gyámjainak vagy családtagjainak jogi státusza, tevékenysége, kinyilvánított véleménye vagy meggyőződése alapján a megkülönböztetés vagy büntetés bármilyen formájával szemben.” A fentiekből kitűnik, hogy olyan körülmények, mint a születési idő, életkor, fogyatékosság stb. nem indokolhatja a gyermek jogállása közötti különbségtételt.

6./ Az Egyetemes Nyilatkozat 2. cikkelyének elemzése: Az Emberi Jogok 1948. évi Egyetemes Nyilatkozata (a továbbiakban: Emberi Jogok Nyilatkozata) 2. cikke hasonló következtetésekre vezet. Kimondja, hogy „Mindenkit megillet a jelen Nyilatkozatban meghatározott valamennyi jog és szabadság, mindenféle megkülönböztetés nélkül, mint például faj, bőrszín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy bármilyen más állapot.” Ahogy R. Joseph helyesen megjegyzi, a „minden ember” kifejezés azt jelzi, hogy a Nyilatkozat rendelkezései a születendő gyermekre is vonatkoznak.

7./ Az emberi jogok egyetemes természete, amelyek lényegében minden, az emberi fajhoz tartozó lény jogai, már az Emberi Jogok Nyilatkozatának munkája során is szóba került. A.J. Lien hangsúlyozta, hogy „Az emberi jogok egyetemes jogok vagy az emberi lények, mint emberi lények vagy az emberi faj egyedei megengedett tulajdonságai, amelyek az emberekhez kötődnek, bárhol jelenjenek meg, időre, helyre, színre, nemre, származásra vagy környezetre tekintet nélkül. Ők valóban az emberi méltóság sarkkövei.” 

8./ Az a tény, hogy a szerző az „emberi lény” kifejezést használja, bizonyítja, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában megfogalmazott emberi jogok szubjektív hatálya a lehető legszélesebb körű. A szakirodalomban időnként mesterséges – legtöbbször ideológiai indíttatású –, különbségtételre tesznek kísérletet a személy és az emberi lény fogalmak között, holott valójában ugyanazt jelentik. Az emberi lény kifejezést egyes szerzők – teljesen tévesen –, tágabb jelentésűként kezelik, mint a személy kifejezést, utóbbit a már megszületett emberekre vonatkoztatják. Amit érdemes hangsúlyozni – állapítja meg U. Soirila az ember és személy fogalmak közötti különbséget magyarázva, hogy a történelem ismer olyan eseteket, amikor a személy kifejezés nem tartalmazott rabszolgákat, nőket vagy gyerekeket. Jelenleg ugyanez történik a meg nem született gyermekek esetében. Ez a történelmi párhuzam nemcsak nagyon jelentős, de rendkívül pontos is. Így a szakirodalomban felbukkanó egyes indokolatlan ellentmondásoktól függetlenül, kifejezetten fenn kell tartani az ember és személy fogalmak azonosságát, amely a nemzetközi jog területén mindig minden embert jelent, így a születendő gyermeket is magában foglalja.

9./ Hasonló rendelkezések: Az Emberi Jogok Nyilatkozatának 2. cikke más nemzetközi szerződésekben is megtalálható. Ebben az összefüggésben kiemelhetjük az 1966. évi Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 2. cikkelyének első bekezdését, amely előírja, hogy: „Az Egyezségokmányban részes államok kötelezettséget vállalnak arra, hogy tiszteletben tartják és biztosítják a területükhöz tartózkodó valamennyi egyén számára a hatáskörükön belül a jelen Egyezségokmányban elismert jogokat, mindenféle megkülönböztetés nélkül, úgymint faj, bőrszín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyon, születési vagy egyéb helyzet. Ezért az Egyezségokmány részes államai kötelezettséget vállaltak arra, hogy tiszteletben tartják az abban foglalt jogokat, függetlenül attól, hogy az alany már megszületett, vagy még a születés előtti időszakban van. A fent említett rendelkezés fényében azt is feltételezni kell, hogy az ebben garantált jogok és szabadságok biztosításának kötelezettsége, ideértve az élet jogi védelmét is, életkortól függetlenül mindenki számára előnyös (a 2. cikk (1) bekezdése „bármilyen egyéb körülmény”).

10./ Hasonló rendelkezést tartalmaz az 1950-ben, Rómában létrejött Emberi Jogok Európai Egyezménye  1. cikkelye, amely előírja, hogy: „A Magas Szerződő Felek joghatóságukon belül mindenki számára biztosítják a címben meghatározott jogokat és szabadságokat. Ezen egyezmény esetében is érvényesek maradnak R. Joseph megjegyzései a „mindenki” fogalom fogalmi terjedelmével kapcsolatban. Még egyszer el kell mondanunk, hogy a kifejezés minden emberi lényt jelent, és ezért magában foglalja a születendő gyermeket is. Ennek az egyezménynek a tartalmát még a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata sem módosíthatja.

11./ A fent említett szerződéseket aláíró államok közül jó néhány, köztük Magyarország is, törvényesen engedélyezi az abortuszt olyan helyzetekben, amikor a fogantatott gyermek fogyatékossága vagy súlyos betegsége nagy valószínűséggel fennáll. Ez tulajdonképpen a meg nem született gyermekek egészségi állapotuk alapján történő negatív szelekciójának jogi megengedhetőségét jelenti, és a fogyatékosság- vagy betegséggyanús személyek fizikai eliminációját eredményezi. E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény preambulumával összhangban a fogyatékossággal élő gyermekeknek teljes mértékben kell élvezniük minden emberi jogot, a többi gyermekkel egyenlő alapon és figyelembe véve, hogy a gyermekek jogaira vonatkozó egyezmény rendelkezései érvényesek.

12./ Hangsúlyozni kell azt is, hogy a terhesség-megszakítás megengedhetősége a gyermek súlyos és/vagy visszafordíthatatlan sérelmére vagy életveszélyes betegségre alapozva az eugenikus (fajnemesítés – a szerk.) gyakorlat megnyilvánulása, amely demokratikus államban nem megengedett, vagyis ez nem jogállamiság. Amint azt a szakirodalom helyesen megjegyzi, az eugenikus gyakorlatok „az emberi jogok elleni legnagyobb támadások”.

13./ A megfogant/meg nem született gyermek – betegség vagy fogyatékosság diagnózisával vagy anélkül –, mint az emberi jogok alanya, státuszának elemzése során hivatkozni kell a nemzetközi bizottságok által kiadott véleményekre, ajánlásokra, iránymutatásokra és más hasonló dokumentumokra, amelyek ellenőrzik az előírások betartását, mint például, az ENSZ egyezmények. Hangsúlyozni kell, hogy ezeknek a bizottságoknak nincs egységes álláspontja a születendő gyermek életének védelmében. Például az Egyesült Nemzetek Fogyatékos Személyek Jogainak Bizottsága megállapodott abban, hogy: „Azok a törvények, amelyek kifejezetten megengedik a fogyatékosság miatti abortuszt, sértik a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményt (4., 5., 8. cikk).” Ezzel szemben, más bizottságok, köztük – ami különösen sajnálatos –, az Egyesült Nemzetek Gyermekjogi Bizottsága, próbál nyomást gyakorolni a Gyermekjogi Egyezmény részes államaira, hogy csökkentsék a meg nem született élet jogi védelmének színvonalát az úgynevezett „abortuszhoz való hozzáférés" biztosításával.

14./ Az ilyen testületek által kiadott valamennyi dokumentum és ajánlás csak javaslat, és nem képezi kötelező érvényű nemzetközi jog forrását. Tisztázni kell, hogy az ENSZ által létrehozott bizottságok fő feladata, hogy megvizsgálják a részes államok által benyújtott jelentéseket, és záró észrevételeket vagy általános megjegyzéseket tesznek a benyújtott jelentésekkel kapcsolatban. A bizottságoknak nincs jogkörük a létrejöttük alapjául szolgáló szerződések tartalmának módosítására, új szabályozás bevezetésére vagy a meglévők újra értelmezésére, nemzetközi szerződések értelmezésének kötelezővé tételére, kötelező ajánlások megfogalmazására. Ezek általános megjegyzések, amelyek különösen nyilvánvalóak a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló egyezmény V. része esetében.

15./ Ellentétben bizonyos jogalapot nélkülöző véleményekkel, a kötelező érvényű nemzetközi jog nem ismeri el az „abortuszhoz való jog” fogalmát. Érdemes hivatkozni az általános jogállamiságra, amely szerint „ex iniuria ius non oritur”, vagyis „nem lehet jogsértésből jogot levezetni”. Ezért nincs olyan fogalom, mint pl. „szubjektív jog az abortuszhoz” a nemzetközi jogban, amely kötelezi Magyarországot is.

16./ A nemzetközi kötelezettségek – Magyarországé is! – fentebb bemutatott elemzése és az előadott érvek alapján vitathatatlan, hogy egy gyermek, aki megfogant, de még meg nem született, emberi lény, és ezért az emberi jogok tárgya. A gyermeket eredendően megilletik ezek a jogok, mint az emberi fajhoz tartozó lényt, akinek egyedi genetikai kódja megkülönbözteti őt anyjától, akinek a méhében tartózkodik és fejlődik. Az ilyen gyermeknek megvan a maga méltósága, amelynek védelme a hatóságok felelőssége. Az emberi méltóság tiszteletben tartásának alapvető feltétele, hogy kivétel nélkül minden meg nem született gyermeknek törvényes garanciákat adjunk élete védelmére, hatékonyan és konkrétan, ahogy a megszületett gyermeknek is.

Közreadja: Czeglédi Andrea

Egyházról, államról, hitről… Beszélgetés Ft. Bokros Leventével…

Sok-sok kérdés merül fel manapság az emberben. Sem állami, sem egyházi ügyekben nincs már meg az a biztos támpont, ami az állandóságban, a megváltoztathatatlanban rejlik, hiszen minden mozgásban van. Modernizálunk, újítunk, változtatunk anélkül, hogy tudnánk miért is tesszük. Olykor pedig úgy tűnik, hogy magát Jézus Krisztust is vigyázzba állítják, ha ezt a mai világ trendjei megkövetelik. Számos vita és békés beszélgetés zajlik családokban, társaságokban, egyházon kívül és belül a ma, oly sokszor felvetődő bizonytalanságokat elemezve. Egyenesbe hozni és rendezni a bizonytalanságokat varázsütésre nem megy. Barátommal, a cserhátszentiváni plébánossal, Bokros Leventével, az egykori frankás diákkal beszélgettünk a jelen nagy kérdéseiről… 

– Mi a véleményed az Egyház társadalom általi megítéléséről?

Nagyon szélsőséges a hozzáállás. Decemberben részt vettem egy beszélgetésen, aminek az volt a címe, hogy „KINEK HITELES MÉG AZ EGYHÁZ”. A cím nagyon elgondolkodtatott. Az Egyház tagjai azok, akik meg vannak keresztelve. Mi vagyunk azok, akiket látnak, és itt nem klérusról vagy a lelkészekről van szó a címben, hanem minden megkereszteltről. Amit ott átéltem az, hogy sokan aggódnak a közösségükért. És jogosan féltik az Egyház jelenét. Még akkor is, ha sokan csalódottak. Ez a nézőpont persze, sokszor szubjektív, mert ma jórészt a sebeket látjuk és azok is azt láttatják. Az Egyház arca ennél sokszínűbb és szebb.

 

– Ártott-e az utóbbi idők botránysorozata a jelen és a jövő magyar Egyházának?

Egészen biztos, hogy mindenkit megvisel minden eset. Német László belgrádi érseknek, a most kinevezett és bíborossá kreált püspöknek a szavai nagyon mélyek: „az egyházi pedofiliánál nem lehet statisztikákkal takarózni”. Sebként éljük meg a kiüresedő plébániákat, a papi hivatások csökkenését és a szolgálatukat elhagyó papok és lelkészek „pályamódosítását” is. A válasz röviden az, hogy: – ártott.

 

– Fenntartható-e a magyar kereszténység a jövőben, illetve visszafordítható-e a súlyos mérteket öltő hitehagyás és egyház-elhagyás?

A 70-es évek elején Ratzinger bíborosnak, az akkori München-Freisingi Főegyházmegye pásztorának először rádióban elmondott, majd könyvben megjelent írásában kristálytisztán leírja a jövő Egyházát. A Mustármag reménye című könyv prófétai mű. Így ír a szerző arról, amin most megyünk át:

„Hamarosan lesznek olyan papjaink, akik a szociális munkások szerepére süllyednek és a hit üzenete pedig, politikai látásmódra redukálódik. Minden elveszettnek tűnik, de a megfelelő pillanatban, pontosan a válság legdrámaibb szakaszában, az Egyház újjászületik. Kisebb, szegényebb, szinte katakombás lesz, de szentebb is. Mert ez már nem azoknak az Egyháza lesz, akik a világ tetszésére törekszenek, hanem az Istenhez és az örök törvényéhez hűek Egyháza lesz. Az újjászületés egy kicsi, nyilvánvalóan jelentéktelen, ám mégis megdönthetetlen maradék munkája lesz, a megtisztulás folyamatában. Mert Isten így működik.  A gonosszal szemben egy kis nyáj ellenáll.” 

A sebeinkkel együtt kell élnünk és azokat nem letagadnunk. A liturgiában az első szó a bűnbánat szava. Az egyén és közösség bűnvallása. A nyugati válság önimádata, csendes hitehagyáshoz vezetett. Ha még sokáig csak magunkkal foglalkozunk, magunk körül forgunk, nem lesz szavunk és utunk a keresőkhöz, a sebekkel élőkhöz. A hitehagyás ellen mindenki tehet. Ugyanígy a megújulásért is. A katolikus Egyházban minden nagy megújulás a nagyok, azaz a szentek életének megújulásával kezdődött. Példa erre Assisi Szent Ferenc és Loyolai Szent Ignác. A megújulás az Egyházban soha nem jött kívülről.

Benedek pápa azt mondja, hogy: „Olyan emberekre van szükségünk, akiknek Isten megnyitja a szívét. Mert csak az Istentől megérintett emberek által tud visszatérni Isten az emberek közé.”

 

– Bergoglio új, modernista elképzelései ártanak-e a tradicionális (Szent László által „megfogalmazott”) magyar kereszténységnek?

Most Ferenc pápára gondolsz. A Pápa jól ismeri a magyar lelket, de Ő világ-egyházban gondolkodik. Jóllehet, megfigyelhető a fiatalok között egy tradíció utáni vágy. Elég ehhez betérni olyan templomokba, ahol ilyen módon ünneplik a szent liturgiát. Aránytalanul sok a fiatal ezeken a szentmiséken. XVI. Benedek azt mondja: „nem emberibb Egyházra van szükségünk, hanem istenibb Egyházra”. Erre pedig óriási nyitottság van. Van egy nagyon profán megfogalmazása is a liturgikus szemléletnek, miszerint attól, hogy megfordítottuk a pultot, nem lett kelendőbb az árú...

Nem élhetünk egy nosztalgia-múzeumban, és új módon kell cselekednünk a Lélek erejében. Jézus az utolsó vacsorán azt mondta, hogy EZT TEGYÉTEK, nem pedig azt, hogy ÍGY TEGYÉTEK. A hogyan ránk lett bízva úgy, hogy amikor Istent keressük, az ember szemébe kell néznünk.

A liturgiában Istenhez emeljük fel magunkat és az Eget hozzuk le közénk. Ebben az egyénieskedésnek nincs helye. Ferenc pápa álma pont nem a megszokottság és ilyen értelemben azt látjuk, hogy új utat keres a jövő Egyházában. Ma már a tradíciónak is új értelme van. Olyan ez, mint egy család karácsonyi ünnepe. Mindig változik, sosem marad régi, nagymama korú ünnep. Ma új módon kell az evangéliumot átadni és ennek leghitelesebb módja a krisztusi élet. Valójában akarjuk-e, hogy általunk legyen Jézus a mai ember kortársa (Ternyák Csaba érsek gondolata)?

Én a mában szeretek élni. Az Egyház bizonyos értelemben mindig változik a külsőségekben, de a hit nem csorbulhat. A liturgikus elemek is változhatnak, de a liturgia egészének van egy kötelező szabálya. Sokszor ebben észre is vehető a liturgiát végző lelkisége. Mi akadályoz meg egy közösséget abban, hogy vasárnaponként maga írja a hívek könyörgését? Ez nem lenne személyesebb és naprakészebb? Ferenc pápa új szemlélete sajátosan spanyol és argentin jellegű. Ebben van az újdonság és ez nekünk, európaiaknak új. Hogy ártanak-e? Szerintem a tradicionalista szemlélet számára minden ártalmas, ami formailag nem tridentista.

 

– Veszélyt jelent-e az újpogányság a magyar kereszténységre?

A pogány nem istentelen, a pogány hívő. Csak sok-sok istene van. A mai pogányság igazából jórészt válogatós, tetszik, nem tetszik hozzáállás és szubjektív jelenség. Valójában az emberi értéktől és annak reális kihívásaitól iszonyodik, ezért tart távolságot az egyéniségektől és személyességtől. Az újpogányság lényege a régi kultusz tagadása, ami helyett csak a korszellem diktálta külsőség lebeg. Ahogy mondani szokás, az ördög kirakata is káprázatos, csak a raktárai üresek. A ma veszélye az elmagányosodás, amire több mint ötven éve azt írta Pilinszky, hogy „a ma emberének a magányból kell vizsgáznia”. Camus óta új tartalma lett a közönynek. És itt van a mindannyiunkat fenyegető kiégés ördögi köre is. A megszokottság pedig, mindent képes elfedni vagy akár pótolni. Az újpogányság lényege a közöny. Társadalmi lakmuszpapír. A közöny  a társadalom pogánysága és szubjektivizmusa.

 

– Milyen szerepe lehet a nőknek az egyházban? Fontos-e bevonni a nőket Pál tiltása ellenére a liturgiába, a templomi-, és az oltárszolgálatba?

Negyven évvel ezelőtt, még Frankás diákként, Szombathelyen láttam, hogy áldozatási engedéllyel áldoztatott egy bőrgyógyász doktornő. Ha ezt most olvassa valaki, talán megrémül. Ismétlem, az Egyház mi vagyunk, de itt nincsenek demokráciának látszó attitűdök. Érdekes felvetése a mai embernek ez a mindenkinek mindent lehet óhaja. Nekünk pedig, valós és érthető válaszokat kell adnunk mindezekre. A ma embere nem elégszik meg a mert így szoktuk két ezer éve válasszal. Érdemi és értelmes választ kell adnunk, hogy akár a keleti, akár a nyugati liturgiának mik a tartó elemei. Bábel érsek úr találóan mondta, hogy most mindenki gondoljon a saját nagyanyjára. Mondanád-e rá, hogy ő a megyéspüspök? A családi asztal az első liturgikus tér. Annyi mindenben ott vannak a nők az Egyházban. A hitoktatók képzésében többen vannak, mint a férfiak. Szent Pál a tapasztalatából és korának zsidó tradíciójából írja le a tanítást, hogy ott a nők ne legyenek főszereplők. Az ortodoxiában sem azok. A liturgia – ismétlem –, nem az önkibontakoztatásnak és női jogoknak a színtere. Az, azért nagy lépés a Vatikánban, hogy Ferenc pápa Simona Brambilla olasz nővért nevezte ki egy vatikáni hivatal vezetőjévé, a Megszentelt Élet Intézményeinek és Apostoli Élet Társaságainak Dikasztériuma prefektusává. Már Szent II. János Pál pápa nőket küldött az ENSZ női jogokkal foglalkozó üléseire. Szeretném, ha ez liturgikus kérdés nem alá-fölé rendszer szerint lenne kezelve. A protestantizmusnak is megvan a maga útja. Ám, a liturgikus fegyelem „családonként” eltérő.

 

– Mennyire katolikusok az egyházi iskolák ma, Magyarországon?

A papnak nem feladata a ped-program minősítése, neki a nyáj között kell lennie. A nyájtól pedig, nem szabad azt elvárnunk, amire nem tanítottuk meg vagy nem éltük át velük közösen.

Az egyházi iskola olyan lehetőség a hit átadására, ami oda-vissza hat. Minket ott is néznek, tanulnak tőlünk, de nem ránk vagy a véleményünkre kíváncsiak. Ott mi megtanulhatunk a nyáj hangján beszélni és egyszerűen élni. Hallgatni és nem kioktatni…

– Miért vált a papképzés súlytalanabbá a korábbi szemináriumi felkészítéshez képest? (Erről sokan panaszkodnak…)

Nem ismerem a papképzés módszereit, de úgy látom, hogy a mostani időkben egyre erősödik annak a felismerése, hogy a növendékek nevelői lelkipásztori és nem csupán tanári karakterek legyenek. Erre az Esztergomi és a Központi Szemináriumot hozom fel példának.

A társadalmi hatások bennünket is érnek. Benedek pápa int a relativizmus diktatúrájától. Az pedig, minden téren tombol. Nyíri Tamás professzor több mint harminc éve figyelmeztette a hallgatóit, hogy a magyar közgondolkodás zsákutcája, a személyekről való polemizálás a tények helyett.

A papképzés azért is nagy feladat, mert a jelöltek sokszor csonka családból, olykor háttér-közösségi élmények miatt jönnek a szemináriumokba. Hat év után sokszor olyan kihívásokkal találkoznak, ami egy zárt helyen nem éri őket. Egy teljesen extrém példát mondok. Párizsban az a gyakorlat, hogy a fiúk plébániákon élnek, onnan járnak be stúdiumokra, és havonta egyszer töltik a hétvégét a szemináriumban. Nem a papképzés súlytalan, hanem a mai kulturális közeg.

 

– Igaz-e, hogy minden vallás Istenhez vezet és minden vallás Isten akarata szerinti? (a Krisztusi tanítással ellentétes…)

„Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.”  (Jn 6, 39) Szent Pál ezt írja a Timóteushoz küldött első levelében: „Mindenekelőtt arra kérlek, végeztess könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, királyokért és minden följebbvalóért, hogy istenfélelemmel és tisztességgel teljes, békés és nyugodt életet élhessünk. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember közt: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért. Erről kellő időben tanúságot kell tenni. Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek – igazat mondok, nem hazudom –, a pogányok tanítója, hitben és igazságban.” (Tim 2, 1-7) Tehát, Isten akaratával az a megegyező, hogy mindenki üdvözüljön. Az akarja és a megengedi között nagy különbség van. De a megváltás Krisztus műve. Tisztelnünk kell minden vallást, ahol Istent keresik. Az azonban, hogy Isten akarata lenne, ezzel óvatosan kell bánni. Mint azzal a kérdéssel is, hogy „kinek hiteles még az egyház?”. A kérdés feltevése alkalmat ad, hogy arra válaszoljunk, amit abban a helyzetben kérdezni kellett volna. Például, így is fel lehet tenni ugyanazt a kérdést: „kinek nem hiteles ma az Egyház?”. Ajánlom házi feladatként Hermann Hesse Üveggyöngy játék című könyvét, abban is a Gyóntatóatya fejezetet. Ott igen értékes dialógusban, a két pap beszélgetésében megleled a választ. Röviden: arról van szó, hogy az embernek rá kell találnia az Istentől jövő szóra, az Igére, aki maga Krisztus. Ez az út más és más, de „kívülről nem lehet az embert megváltani' (XVI. Benedek Spe salvi enciklika).

 

– A magán kinyilatkoztatások sokakat megzavarnak és még több esetben ezek miatt hívő keresztények ugranak egymás nyakának. Lehet-e hinni ezeknek a nap, mint nap felbukkanó jézusi, Mária általi üzeneteknek?

Ferenc pápa azt mondja, hogy Mária nem postás. A kinyilatkoztatás lezárult. Isten elmondott mindent Krisztus életével, magával a Krisztus-eseménnyel. A magán üzenetek nem közösségi-, és kötelező tanítások. Folyamatban lévő – akár csodákról is – a Vatikán soha sem nyilatkozik. Talán megdöbbentő, de ha egy katolikus nem hisz Lourdes vagy Fatima csodáiban, azzal nem sért hitet.

 

– Van-e mód arra, hogy az egyház és a társadalom megőrizze a „magyar kereszténységet”, azaz mint P. Zadravecz hirdette, a kereszténység azért más Magyarországon, mert nem csak kereszténységről, hanem a magyarságról is szól?

Nincs két egyforma hit. Nekünk, magyaroknak, Szent István király és a Szent Korona felajánlása elég biztos iránytű. Mindszenty bíboros, Isten Szolgája ezért is választotta püspöki jelmondatául: Pannonia Sacra / Szent Magyarország. Minden augusztus 20-án halljuk az erős alapra épült ház evangéliumát (Mt 7, 24-29) és a Példabeszédek könyvének idézetét: „őrizd a szívedet, mert abból fakad az élet” (Péld. 10). Minden nemzetnek megvan a sajátos nemzeti hagyománya. Javaslom a gyalogos zarándoklatokat, a böjti fegyelmet, a családonkénti közös imát, a búcsújáró helyeken lévő csendes imákat, a helyi karitász csoportok családi koma-táljait, a kisgyerekes családok koszttal való ellátását és az öregek, betegek rendszeres és megszervezett látogatását. Ha már oly büszkék vagyunk a vendégszeretetünkre és konyhánkra, abból jut oda is, ahová jó helyre megy. Nem magyarkodni kell, hanem magyarnak lenni és akkor az Egyház letagadhatatlanul tájnyelven fog szólni.

– Helyes-e, hogy a politika pénzzel és egyéb „kiváltságokkal” magához köti az egyházat, ami miatt a kormány politikai ellenfeleinek a tábora azonosítja a hatalommal és ezért megveti az egyházat?

Örökölsz egy ingatlant, de anyagi javakat nem. Miből újítod fel? Visszakaptuk, amit kértünk, de azt, amiből épült, amiből üzemeltették és munkaadók voltak, azt nem. Hány templom, kolostor épült egyházi hozzájárulásból (egyházadó)? Téves információ, hogy Franciaországban minden templom állami tulajdon. Jó az ottani rendszer, ami így működteti a templomokat, de ott az egyházi hozzájárulást kőkeményen elkérik. Párizsban láttam, hogy a tíz százalék(!) az nem is kérdés, az adventistáknál tizenöt. Öt százalék megy a teológusok képzésére. Amikor levegő után kapkodtam, kedves szombatista barátom, Michael úr, csak annyit mondott: „Miért? Ezt az egészet csak kaptuk. Nem kellene hálásnak lennünk mérlegelgetés nélkül?” Hadd mondjam már ki, hogy a mindenkori kormány politikai ellenfelei is járnak templomba, ha vallásgyakorlók. A nyájat pedig, megosztani politikai nézet szerint nem krisztusi és nem is méltó. Bizonyára most mások is levegő után kapkodnak, amikor sokan azt kérdezik, hogy a Tisztelt Képviselőket miért nem a saját pártja fizeti a juttatásokkal együtt? Vagy az nem politikai alku és kiváltság? Nagyon összetett rendszer ez. Ami számomra fontos, hogy a nyájat ne terheljem ezekkel az egyébként fontos, de nem a liturgiához köthető közügyekkel. Hamvas írja: ”s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz”

 

– Van-e joga felfüggesztett papnak ahhoz, hogy egyfajta konzervativizmus égisze alatt továbbra is nyilvános szerepléseket vállaljon és nyilvánosan misézzen, megbontva ezzel az egyház egységét és megszegve az engedelmesség fogadalmát?

Nincs! Pió atyát tíz évig nem engedte a rendje nyilvánosan misézni és a levelekre válaszolni…

 

– Végül: látsz-e arra módot és lehetőséget, vagy fontosnak tartanád-e, hogy a Krisztust követő egyházak, felekezetek egymás megbecsülése mellett, de nem a jelenlegi képmutató ökumené szellemében, közösen lépjenek föl a keresztényellenességgel szemben, Magyarországon? 

Minden a személyes kapcsolatokon múlik. Az egykori gyulai plébános a lelkészekkel és a helyi rabbival vasárnapon délutánonként sétált a városban. Róna Tamás főrabbi kisfiának a körülmetélésén ott voltam a nagykőrösi zsinagógában. Volt olyan ceglédi éjféli szentmise, ahol két oldalamon a református és az evangélikus lelkész testvéreink álltak. Szintén Cegléden, a keresztény bálra három hónapig, minden vasárnap este gyakoroltuk a palotást, mert „a papok” és feleségeik (én annak hiányában, egy családos édesanyával) adtuk nyitótáncot. Nem fellépni kell a bennünket nem értőkkel szemben, hanem hitünk szerint és jó emberként közöttük élni.

 

Stoffán György