„Már csak ismételni tudom magam”… (Interjú Stoffán Györggyel – 2010-ből)

 

- Mostanában meglehetősen rosszkedvű cikkeket írsz. Ugyanakkor a mai kormányt támogatod, amely kormány, mint azt több cikkedben is említed: nemzeti… Nem értem a borúlátásodat, az összefüggést.
- A borúlátás pont annak a következménye, hogy végre van egy magyar kormány, amely hibáival együtt is páratlan érdemeket szerzett az utóbbi hetven évet tekintve, ám a társadalom olyan mélyre süllyedt erkölcsileg, szellemileg és nemzeti tudatában, hogy nem csak nem érti, de a kommunista és liberális lázítás okán minden erejével akadályozza is a nemzeti stabilitás szellemiségét és annak gyakorlati megvalósítását. A jobboldalon is! Embertelenné és aljassá vált a magyar társadalom, ami egy ország életében és a nemzet jövőjét tekintve katasztrófához vezet…
- Mi ennek az oka szerinted?

- Már elmondtam – és sajnos ma már ott tartunk, hogy csak ismételni tudom magam. Magyarországon volt egy olyan társadalmi réteg, amely kézben tartotta a nemzet erkölcsi normáját, mindig tudta, hogy hol lazul a társadalom, és mint egy várat, ott erősítette meg, ahol erre szükség volt. Ha kellett az oktatást, ha kellett a haza iránti elkötelezettséget, s ha kellett, akkor az egyéni tisztességet erősítette meg. Soha nem engedte elbillenni a mércét. Megvolt egyfajta magyar mentalitás, amely egész Európában híres és irigylésre méltó volt. Ez a társadalmi osztály a nemesség volt. A nemesség ezer éven át génjeiben hordozta a haza iránti felelősség érzetét, hiszen akár mit is mondanak ma a kommunista történészek, ez volt a krémje, az elitje Magyarországnak, s ez vezette, irányította és kormányozta a társadalmat. Majd jött 1945, amikor a társadalom megfeledkezve mindenről kirabolta, elsöpörte, hagyta kirabolni és elsöpörni a nemességet. Kitört a társadalomból az a primitív ösztön, amelyben ott lappangott az irigység, harácsolás, a fosztogatás, a kapzsiság, az embertelenség, a hitetlenség szelleme, azaz minden olyan emberi tulajdonság, amit ma már világosan látunk a társadalomban, mert ezek az érzések és ösztönök máig megmaradtak, felerősödtek az úgynevezett demokráciának tudhatóan.
- Akkor nincs is miről beszélni?...
- Hogyne lenne! Ha ugyanis nem tárjuk fel a társadalom milyenségét, nem hívjuk fel a társadalom figyelmét azokra a bűnökre és hibákra, amelyeket elkövet, lehetetlen lesz kilábalni a mai helyzetből.
- Mit tartasz a legnagyobb bajnak?
- Mindazt, ami probléma, de szemérmesen elhallgatjuk. Alapvetően azt, hogy a Fidesz győzelme után két évvel még szabadon alapíthat pártot a volt kormányfő, aki voltaképpen tönkretette az országot, választási csalással került hatalomra, máig uszít, és nemzetközi szinten is hazaárulással felérő vádakat, rágalmakat terjeszt Magyarországról. A hazaárulást sem torolja meg az állam, noha erre határozott és félre nem érthető törvényeink vannak. Az ország erkölcsi értékrendjére jellemző, hogy a magyar bíróság engedélyezi a beteges hajlamúak nyilvános felvonulását, ami a fiatalságot mérgezi, és rettentően gusztustalan is.
- A bíróságokkal nem vagy kibékülve… miért?
- Nem a bíróságokkal van bajom alapvetően, hanem az bíróságokat körülvevő hazudozással nem értek egyet. A mai bíróságok nem azok a bíróságok, amelyek valóban az igazságot és az emberi jogokat szolgálnák. A rendszer az, ami rossz és teljesen hiteltelenné teszi a taláros urakat és hölgyeket. A rendszer szerint a bíróság alapvetően a mindenkori hatalom kiszolgálója. Nem az emberi tisztesség és erkölcs mezsgyéjén működik, hanem a mindenkori hatalom parancsára, törvényei szerint ítél és old. Hiszen a törvényeket a hatalom hozza, és a bíróság ennek megfelelően működik. Ha olyan törvények vannak, mint Rákosi idején, akkor, ha kellett, ha nem akasztófa várta a meghurcoltat. Koncepciós perek százai zajlottak a „független” bírságokon. 2006-ban a Gyurcsányi ámokfutás után az ártatlan tüntetőket ítélték el, nem a hazudozó rendőröket… mert akkor ez volt a verdikt. Ma felmentették a tüntetőket, de bírót és ügyészt nem ítéltek el a törvénytelenségek miatt. Holnap meg majd egy másik kormány mást diktál, és a bíróság aszerint fog ítélkezni… De egyszerű bűnügyekben is rendszeresek a falsch ítéletek, hiszen ártatlan embereket ítélnek hosszú elzárásra, majd évek múltán kiderül, hogy az ítélet törvénytelen volt… de a bírók maradnak, felfelé buknak. Itt említhetném a vállalkozót, akire a rendőr szabadította rá a zsarolókat, és ő saját védelmében lőtt… a tizenhárom évből hetet leült, majd felmentették. És a bíró, meg az ügyész még nem utcaseprő. Vagy említhetem a móri vérengzést, amelynek a tárgyalásán olyan embert ítéltek el, aki ott sem volt, semmi köze sincs a rabláshoz és a mészárláshoz. Majd felmentették… és a bíró? Felfelé bukott. Röviden ennyi a bajom a bíróságokkal… És akkor a saját tapasztalataimat nem is említettem, amikor hozzá nem értő, politikai utasítást kapott bíró a tényekkel homlokegyenest ellenkező ítéletet hozott… A társadalomban a bíróságnak hatalmas ereje van arra, hogy vagy züllessze a társadalmat vagy erkölcsi példát mutasson. Ma a züllesztés idejét éljük…
- Miért nem lett társadalmi vitatéma ez?
- Mert a társadalom a legalapvetőbb dolgokat nem veszi észre, ugyanis a politika nagyon vigyáz arra, hogy egy-egy nagyobb cirkusszal elterelje a társadalom figyelmét a valós helyzetről, az igazi bajokról. A társadalom szereti a nagyhangú cigányozást és zsidózást, a Schmitt Pálos tömegdemonstrációkat, azt, ha valakit temetnek vagy becsuknak… Viszont nem veszi észre, hogy az energiaszolgáltatók, a multik, a különböző hivatalok ott verik át, ahol csak lehet, hogy az élettere egyre szűkül, hogy olyan dolgokért is neki kell fizetni, amihez semmi köze nincs. Amíg a kormány az emberek jóhiszeműségére játszik, például az államadósság visszafizetése okán, addig azok, akik az államadósságért felelősek, milliomosokként élik zavartalan világukat. A társadalom sötét. Aki pedig józan gondolatokat ad közre az közellenség.
- Te melyik pártnak vagy tagja?
- Egyiknek sem. Én magyar állampolgár vagyok, akinek egyetlen felelőssége a haza érdeke, a megmaradás szolgálata. Támogatom azt, aki tesz az ország érdekében, aki keresztény és magyar szellemiségű és ezt nem csak mondja, hanem bizonyítja is. Ilyennek, támogatandó embernek tartom Orbán Viktort. Ugyanis nincs más, akit ma ebben az országban támogatni lehetne. Ugyanakkor kíméletlenül véleményt is mondok, ha a mai kormány hibázik. Ez mostanság hála Istennek ritka. Én nem szeretem azokat az újságírókat, akik változtatgatják a véleményüket és a pártjaikat. Sok ilyen van a Fidesz körül is… Én mindig undorodtam a pártoskodó újságírástól, mert az nem lehet objektív, nem szolgálhatja az országot, és visszataszító is. Hiszen aki egykor liberális volt, ma Fideszes, holnap talán megint liberális lesz…
- Az egyéni vélemény azért változhat. Nem?
- A vélemény, nem az eszmeiség.
- Biztosan Te is másképpen írtál a kommunista világban…
- Talán a stílus lehetett más, nem a tartalom. Soha nem voltam liberális vagy kommunista. Inkább a Szabad Európának írtam jegyzeteket – névvel – és egyházi lapokban publikáltam, mert azokban lehetett a nemzeti kisebbségekről, az erdélyi magyarság problémáiról és a nemzeti ügyekről írni.
- Hamarosan megjelenik a Kórisme című könyved…
- Igen. Valóban Kórisme… diagnózis egy olyan korban és egy olyan világban, amely még nem látható véget fog érni hamarosan. Igyekeztem egy valós képet festeni, főként Magyarországról, a magyarságról és a mai magyar társadalomról. A könyv bizonyára sokaknak nem tetszik majd, és az is lehet, hogy sajtópereket akasztanak a nyakamba, de a lelkiismeretem tiszta marad a hazámat, a magyar nemzetet illetően. Mert a könyv megmarad és tükröt tart a társadalom elé! Ott lesz az Országos Széchenyi Könyvtárban, a nyugat-európai egyetemi könyvtárakban és remélhetőleg sok-sok honfitársam könyvespolcán szerte a Kárpát-medencében…
- Miért fontos ez?
- Mert a jövő generációknak is látnia, tudnia kell, hogy nem az egész társadalom volt hazaáruló, nemzetellenes és primitív… legalább kétmillió magyarországi polgár küzd azért, hogy Magyarország és a Kárpát-medencei magyarság visszanyerje azt a képét és erkölcsi megbecsülését, amelyet egykor egész Európa követendő példának tartott…

(+ Horváth Alpár - főszerkesztő, Európai idő)

Az én Nagyhetem és Húsvétom, az ostoba magyar belháború árnyékában

 

Készülődünk… A keresztény világ legnagyobb ünnepére övezzük fel magunkat gondolatban, lélekben, gyakorlatban, hiszen ehhez a csodaszép ünnephez szebbnél szebb népszokások társultak az évezredek során. A Nagyhét, a Húsvét, a zenét, az irodalmat, a nemzetet, a lelkeket köti össze, hiszen a megújulás lehetősége, a krisztusi szeretet nagyszerűsége rejlik ebben a tavaszi újjászületésben. A győzelem, a Feltámadás isteni nagyszerűsége és nagylelkűsége! Persze, csak azoknak a számára, akik látni, érezni, tudni akarják Istent, akik megélik a Húsvét ünnepét és az azt megelőző hetek nagy lehetőségét, a bűnbánatot, a magunkba fordulást és az átértékelést, a lelki megerősödést Krisztus szeretete által.

Az idei Nagyhét kezdetén, Virágvasárnap szomorú képet mutat Magyarország. A zavargások, az ellenségeskedés, a tüntetések számháborúja és az értelmetlen gyűlölködés tartja lázban a társadalmat a békés készülődés helyett. Ostoba szólamok, politikai pengeváltások, egymás megalázásának a versenye zajlik, ami elfed, ködösít egy másik készülődést, amely az európai társadalmak igába hajtására irányul, és amit a nép, a társadalom nem érzékel, mert lefoglalja a pártok melletti és pártok elleni hőzöngés, az istentelenség átka. A nagy kohóban, az Európai Unióban eközben minden belügyi szerv felfegyverkezik a nép ellen. Az uniós országok rendőrségei szép csendben, milliárdokért bevásárolnak ilyen-olyan rendfenntartó eszközöket, a gázsprétől a tomfáig, de erről nem szól a fáma, csak rövid hírekben olvashatunk a nemzetközi sajtóban egy-egy ország efféle beszerzéseiről. Az ukránok, várhatóan, a napokban már meg is szavazzák, hogy az új eszközöket civilek ellen is bevethetik, azaz a tömegbe lőhetnek is, ha arra szükség lesz…

Valami készül tehát a világban, amit ez a mindenütt tapasztalható vagy ilyen, vagy olyan politikai tüntetéssorozat is igazol. Sehol nem lehet rend, nem lehet békés ünnep, mert a sátáni, láthatatlan vezetés a felfordulásban, a békétlenségben, a háborús hangulatban érzi jól magát, s tervei szerint megszabadul a fölösleges tömegektől… Az ostoba társadalmak pedig a pártokban látják a biztonságot, a béke megteremtését vagy a háború folytatásának az áldásait. Mert a társadalmak is zavarodottá váltak, és minden politikai oldal csúcsra járatja a primitív gyűlölködést. Miközben a parancsok mindenki számára ugyanabból a „központból” érkeznek.

Békét és megnyugvást senki és semmi nem tud biztosítani – hit nélkül, Isten nélkül. A hitet is megtámadták, hiszen a nagy keresztény birodalomban, Lengyelországban is a kereszténység ellen fordult a kormány és a rendőrség. Papokat vernek, megzavarják a misét, üldözik a templomba járót. Ausztria figyelmét pedig az angol hírszerzés figyelmeztette a húsvéti terrorcselekmények eshetőségére, amely bárhol bekövetkezhet, mint írják, kulturális, sport vagy vallási események ellen. Tehát, a Feltámadás ünnepe sem lehet nyugodt és békés Európában.   

Az ember csak abból tanul, ami vele történik. Hiába a figyelmeztetés, a várható események felvázolás, a társadalom vak és süket. A politika, idehaza is kizárta minden oldalon a keresztény magyarság és a magyar kereszténység ősi, megtartó erejű szellemiségét, nem említi a Húsvétot, nem hívja fel a társadalmat a lelki béke és a nyugalom megteremtésére, de a harcos, gyűlölködés a kereszténynek mondott jobboldalon is érzékelhető.

Hová vezet ez az út? Mi lesz ennek a politikai belháborúnak a vége? Mi lesz a rengeteg hazudozás eredménye? A magyarországi magyar társadalom súlyos kereszthordozása, megostorozása és megfeszíttetése! Nem is lehet más! Hiszen elhagyta a hitét, lebutította az elmúlt nyolcvan év, a kapzsiság és a hataloméhség jellemzi az összes politikai oldalt és politikust, és mindenkit, akinek a nemzet szolgálata volna a feladata, összeadta magát a láthatatlan hatalommal, pénzért, jólétért, amelyben csak a szolgálat és a nemzet jövője nem számít. Nem számít Isten, nem számít a Golgota, és nem számít a Feltámadás sem!

Így telik a Nagyhét, s így telik el a Húsvét szent ünnepe is. A "sonkazabáláson" és a "pénzszerző" locsoláson kívül, immár semmi nem emlékezteti a társadalom többségét az ünnepre. Csupán kicsiny keresztény közösségek őrzik meg a lélek békéjét, s vesznek részt örömmel a Feltámadási szertartáson, istentiszteleten… mintegy mag, amely majd a politika és az emberi butaság által lepusztított világ után újra felépít egy normális világot. Mert ezek a kis keresztény közösségek ebben a hatalmas és ostoba káoszban, ebben az anarchiában is győztesek maradnak. Hiszen nincs más út a békéhez, az igazsághoz és az élethez, mint a Feltámadt Üdvözítő, aki a szeretetet hagyta ránk, s aki a Feltámadással bizonyította, hogy a szeretet még a halált is legyőzi.

A Nagyhéten, számomra minden Jeruzsálemmé alakul. A körülöttem lévő szánalmas világban elkísérem a Mestert az Olajfák tövéhez, Pilátus udvarába, a Golgotára vezető úton is ott leszek Vele, és végigszenvedem a haláltusát Jézussal… és ott leszek Vele a Feltámadás örömében is. Mert reménykedem abban és imádkozom azért, hogy ez a világ is lerázza magáról Júdás árulásának terhét, s az öngyilkosság sátáni megszállottságát és Jézussal, Jézus által feltámadjon…

Stoffán György

Gondolatok Nagyhétre

Ma, Virágvasárnap van, gyönyörű, ragyogó napfény világította meg a kicsike templom előtti hívősereget, meleg fényben fürdött a nagy csokor barka és a pap, mint minden évben, megszentelte, a hívők kezében lévő ágakkal együtt. Az emberek derűs arccal énekelték végig a rövid körmenetet, majd a mise a templomban folytatódott.

Az Evangéliumot – Lukács apostol sorait –, hallgatva és a zsúfolásig megtelt templomban szemlélődve önkéntelenül is elgondolkodik az ember, hogy hogyan romlott meg ennyire a világ? Hiszen, a templom tele van. Idősek és fiatalok, gyermekek hallgatják az Igét. Hol és mi romlott el, hogy ide jutottunk? Egy küszöbön álló újabb világháború, gazdasági háború, ember által generált járványok és népirtás, ateizmus, teljes erkölcsi züllés nyomorítja az emberiség lelkét és mindennapjait. És mi, Krisztusban hívők, bár érzékeljük ezt a pusztulást, valahogyan úgy érezzük, mi kívülállók vagyunk, csupán áldozatnak érezzük magunkat. Mi nem követünk el hatalmas bűnöket. Mi nem gyilkolunk, nem vagyunk rablók, nem gyalázunk másokat, nem züllünk. Gondos családapák és családanyák vagyunk, gyermekeket nevelünk, dolgozunk, segítünk a szomszédnak, adományozunk, imádkozunk és templomba is járunk.

Hogyan lehet hát, hogy annak ellenére, hogy a többség látszólag kisebb bűnökkel él, mégis itt tartunk manapság? Bár, a válasz látszólag bonyolult, ha alaposabban a lelkünk mélyére nézünk, megérthetjük, mi okozza ezt a válságot.

Először is, a ma emberéből hiányzik az alázat. Eltelünk önnön büszkeséggel, vélt nagyszerűségünk magunk kreálta dicsfényével, ahelyett, hogy naponta hálát adnánk a Fennvalónak a tőle kapott talentumokért. Ehelyett, inkább rohanunk és kapzsin gyűjtögetünk, félredobva a saját lelki békénket és a családunkkal töltött értékes időt. Egyre inkább érezzük a lélek kiüresedését, amelyet az elmélkedés és az ima, az Istennel töltött idő hiánya okoz. Tehetetlen haragot érzünk azok iránt, akik felszámolják egy valaha még élhető világ utolsó maradványát, de gyáván lapítunk, hallgatunk, mert rettegünk attól, hogy mártírokká válhatunk, inkább árnyékkereszténységet vállalunk. Naponta hajtunk, az egészségünk, a fiatalságunk, sokszor a családunk is rámegy, a gyermekeink kezelhetetlenné válnak, rongy emberek válnak példaképeikké, és amikor megállunk egy pillanatra, látva ezt a hatalmas csődöt, irigykedve gondolunk mások vélt sikerére, vagyonára, hírnevére, szerencséjére. Amikor mindettől szabadulni vágyunk, a lazítást és a vigaszt ócska szórakozásokban keressük, kitörünk otthonunk magunk teremtette monotóniájából és erkölcstelen, buja tettekre vetemedünk. Mások az örömüket, a megteremtett látszólagos jólétet a testi örömökben, a nyaralásokban és a nagy zabálásokban próbálják keresni, ami egy idő múlva nem csupán a lelket nyomorítja, hanem a testet is. Sokan hírből sem ismerik a jól és becsülettel elvégzett munka örömét. Ők azok, akik mindenre rávágják, hogy „jól van az úgy”, bár, ez korántsem igaz. Ami lustaságuk jelmondata, az másoknak bosszúság, többletmunka, veszteség. Mások életét nehezítik meg ezek a lusta és igénytelen emberek, akik a kapott talentumokat sohasem szaporítják, inkább veszni hagyják... elássák.

Ezeket a látszólag hibának tűnő tulajdonságokat, gondolatokat, szavak, cselekedeteket és mulasztásokat számba véve, rádöbbenünk, hogy a hét főbűnt soroltuk fel. Van tehát, amiért bűnbánatot tartanunk... Imádkozzunk azért, hogy Krisztus hatalmas, isteni áldozata ne váljék hiábavalóvá a mi életünkben. Nem késő, hiszen Nagyhét következik. Csendesítsük hát el a bennünk harsogó mindennapok dübörgését és kezdjünk bűnbánó, hálaadó imába. Érezzük a homlokunkon a Hamvazószerda hamuját, könyörögjünk megbocsátásért és ismerjük fel a Teremtő Szentháromság mindenekfelettiségét. Így, ha a világot nem is, de talán a lelkünket és a családunk, szeretteink lelkét is megmenthetjük. 

Kívánom, hogy fedezze fel mindenki a benne lakozó gyermek tiszta lelkét és ajánlja az Úr Kegyelmébe azt, hogy ujjongva ünnepelhesse a Feltámadás csodáját és rá is kiáradó örömét - Krisztus győzelme felett. 

Lélekben felemelő Nagyhetet és Áldott Húsvétot kívánok mindenkinek!

 

Czeglédi Andrea

Hídfoglalás 2.0 – Mégis, ki gyakorolja a hatalmat?

Már-már az az érzésem, az állami szervekkel és az igazságszolgáltatással kapcsolatban, hogy egymásnak akarják ugrasztani a tisztességesen dolgozó, időben hazaérni szándékozó, gyermekével az autóban ragadt magyar embert és az esküjét nyilvánvalóan megszegő, parlamenti képviselő által felhergelt, ostoba, gyűlölködő csürhét. A jogi csiki-csuki mellett ma arra kéri a rendőrség a híd lezárása miatt felháborodott többségi társadalmat, hogy őrizze meg a nyugalmát, miközben a parlamenti képviselő már előre bejelentette, hogy a józan emberek által érthetetlen engedély kijelölt határidején túl is ottmaradnak a hídon. Ez már önmagában is felháborító.

Maga a tüntetés értelmetlen, hiszen egy nem létező tiltás ellen tüntetnek, szabadon gyülekezve, a fővárosi lakosság személyi szabadságát és szabad mozgását korlátozva, a közbiztonságot veszélyeztetve. Mindezt, hatósági engedéllyel… Ha pedig valaki mégis elvesztené a türelmét és át akarna menni a hídon, azt a hatóság letartóztatja, elvezeti, a bíróság pedig napok alatt elítéli… mint láttuk több alkalommal, egy másik ellenzéki társulat magatartását kifogásoló állampolgárok esetében. Igaz, elég csupán kérdéseket feltenni, és már viszik is a delikvenst. Tehát, kérdés, hogy a hatóság, a jog, a józanész kinek a pártján van ma Magyarországon, illetve független-e valójában? Hiszen, az ellenzéki tüntetéseken lehet  büntetlenül rágalmazni, trágárkodni, gyalázkodni. Ha azonban bárki fellép ez ellen a magatartás ellen, „amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten” alapon, akkor a törvény nevében intézkednek a hatóságok a nemtetszését kifejezővel szemben. Magyarul: A kormánypártit vagy a független, joggal  felháborodott, egyébként békés magyart elviszik, elítélik, az ellenzéki gyűlöletkeltő, rágalmazó pedig, azt csinál, amit akar... 

Számomra tehát érthetetlen, hogy milyen politikai szándék, milyen elképzelés és milyen joggyakorlat alapján történik mindez? Kinek a kezében van a ma hatalom, a jog, a közbiztonság, a békés magyar polgárok nyugalmának a védelme? Mert, ha a Népligetben tüntetnek napokig, az aligha zavarna. Viszont a hídfoglalás a magyar főváros életét felbolygatja, további gyűlöletet kelt és megvan a veszélye annak, hogy valakik tényleg nagyon elveszítik a türelmüket…  

Stoffán György

Exkommunikáció és Isten anatémájának kinyilvánítása a morvaországi ordináriusra, Mons. Josef Nuzíkra és Mons. Pavel Konzbulra és hét papra

 

bcp-video.org/hu/exkommunikacio/  A Szentháromság Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek tekintélyével, és apostoli és prófétai tenkintéllyel exkommunikációt és Isten anatémáját nyilvánítom ki Josef Nuzík érsekre és Pavel Konzbul püspökre. Isten ellen elkövetett gaztettüket nem lehet igazolni. Nem titkolt, hanem közismert, úgyhogy nem lehet letagadni. 2025. március 15-én az LMBTQ zarándoklattal durván megszentségtelenítették a sloupi Fájdalmas Szűz Mária zarándoktemplomot. Valójában ez az esemény áttörést jelentett a tisztátalan Q-démonok katolikus egyházba és az egész nemzet belsejébe történő betörésében. Ha a templomot sátáni, úgynevezett fekete misével szentségtelenítették volna meg, senki sem kételkedett volna a megszentségtelenítésében. Itt azonban a templomot egy áttörést jelentő eseménnyel szentségtelenítették meg, amely ajtót nyitott a sátánizmus lelkének és a tisztátalan démonok összes légiójának, hogy behatoljanak a katolikus egyház és az egész nemzet szívébe. Ennek a megszervezett gaztettnek lelki téren sokkal szörnyűbb következményei vannak, mint a sátánisták magánakcióinak. Ugyanis a szodómia égbekiáltó bűnének nyilvános egyházi legalizálásával, ami ellen Isten ideigvaló és örökkévaló tűz kilátásba helyezésével óva int ( 2Pét 2,6, Júdás 7), áttörték Isten törvénye erkölcsi gátját, amely a szodomita epidémia tömeges elterjedése ellen védett. Ezzel az ún. zarándoklattal áttörésre került sor, és felállították a szodomita utat, amely ellentmond Krisztus üdvözítő útjának. Ezt szolgálta az egyházi tekintéllyel való durva visszaélés, és egyúttal a hét pap általi eukarisztiával való visszaélés, akik ebben az áttörést jelentő bűncselekményben aktívan részt vettek. Céljuk és a morvaországi ordináriusok, Nuzík és Konzbul célja a közvélekedés megváltoztatása volt, mintha a szodómia bűne már nem lenne bűn. Ráadásul emiatt már nem is szabad bűnbánatot tartani! Ezzel a heretikus gesztussal, amely nemcsak az egyház, hanem az emberi erkölcs lényegét is tagadja, becsapták a hívőket és nyilvánosan leköpték a mi Urunk Jézus Krisztust. Az Ő szenvedését és megváltó halálát de facto feleslegesnek nyilvánították. Miért? Mert ez az erkölcsi herézis azt állítja, hogy a szodómia állítólag már nem égbekiáltó bűn, és ugyanezzel tagadja a többi bűnt is, és nemcsak erkölcsi téren. De facto a Teremtő Isten elleni lázadásról, Megváltónk kigúnyolásáról és Szentlélek elleni bűnről van szó! Ezzel elutasítják Krisztus megváltó halálát, az üdvösség egyetlen eszközét! Ez nagyobb gaztett és nagyobb megcsúfolás, mint amit a nyilvános bűnözők és a sátánisták követnek el. A tisztességes ember ugyanis ezektől elhatárolódik. Azonban itt egyházi öltözékben és mitrával a fejükön lépnek fel Krisztus úgynevezett apostolai, akik egyenesen Isten ellenében éltek vissza Istentől kapott tekintélyükkel. Így a hívő népet tömegesen csalják a kárhozatba vezető útra. Ilyen sikeres missziót a sátán részére, mint amit Konzbul és Nuzík morvaországi püspök végzett, az egész kontinens sátánistái sem tudtak végrehajtani! Ez a szörnyű megbotránkoztatás és a tekintéllyel való visszaélés Isten elleni nyílt lázadás. Egyúttal Szentlélek elleni bűnről is szó van, mert mindent céltudatosan kiterveltek. Mindkét püspök figyelmeztetve volt, hogy ne kövessék el ezt a súlyos bűntettet. De ők ketten céltudatosan és cinikusan megáldották ezt a Krisztus Titokzatos Testébe történő sátáni betörést Morvaországban. Ráadásul a sloupi Fájdalmas Szűz Mária zarándoktemplom megszentségtelenítése után a hívők már nem visznek magukkal áldást. A templomot újra fel kell szentelni. Azonban sokkal rosszabb, hogy a morvaországi egyház, Szent Ciril és Szent Metód örökösének lelki temploma lett megszentségtelenítve. Ismétlem, ebben a gaztettben a fő bűnös a két egyházi Júdás, Josef Nuzík és Pavel Konzbul. Mindkét egyházi prelátus a káromló esemény jóváhagyásával és kicsúcsosításával magára vonta a legsúlyosabb egyházi büntetést, az exkommunikációt latae sententiae és Isten anatémáját a szodomita antievangélium terjesztéséért. A Szentírás int: „Ha valaki más – szodomita – antievangéliumot hirdetne, mégha égből leszállt angyal is lenne, átkozott – kiközösített – legyen.“ (v. ö. Gal 1,8-9) Mi következik ebből a legsúlyosabb büntetésből? Mindkét ordinárius önmagát zárta ki a katolikus egyházból, és már nem tagjai. Semmit nem változtat ezen, hogy továbbra is szemtelenül és elszántan megszállva tartják majd az egyházi hivatalokat és az egyház felszámolását fogják szorgalmazni. Az általuk kiszolgáltatott szentségek érvénytelenek, csupán komédia és kegyes színház. Konkrétan az általuk kiszolgáltatott papszentelés szentsége érvénytelen. Az általuk kiszolgáltatott bérmálás szentsége Isten előtt érvénytelen. Ugyanez érvényes a szent liturgiára és a bűnbocsánat szentségére. Isten anatémája és annak következményei hullanak a szodomiták hét bűnbánatot elutasító és konok papjára. Tudatosan vettek részt ebben az áttörésben és Isten elleni lázadásban, aminek érdekében visszaéltek a koncelebrációval a szent misében. Amennyiben ezek a papok és a két elbukott püspök nem tart bűnbánatot és konokságban hal meg, örök kárhozatra jut. Mit tehetnek a katolikus Morvaország papjai, szerzetesei és hívői? Ez az anatéma lekiismeretükben kötelezi őket. A papoknak és a hívőknek le kell vonniuk a konzekvenciákat belőle a maguk számára. A hívő célja a halhatatlan lélek üdvössége, azaz az örök élet elnyerése. Ennek alapfeltétele az őszinte bűnbánat, és nem az Isten elleni lázadásban való tudatos maradás, s közben képmutatóan komédiázni mint a prosztráció és hasonló klerikális trükkök. A jézusi ige világos: „De ha meg nem tértek, minnyájan ugyanígy elvesztek!“ ( Lk 13,3)                 Az anatémát kinyilvánította                        + Illés

Pottyondy és a székelyek

 

Érdekes az a mentalitás, amely néhány liberális, magyarellenes politikus és előadó jellemzője. Persze, ez a mentalitás és megkérdőjelezhető erkölcsiség összenőtt azzal a politikai szemlélettel, amelyet magukénak vallanak.

Most, Pottyondy Edina sírdogál az online térben, mert két magyar városban nem léphet fel. Két olyan magyar városban, amelyben ugyan jelenleg a papírforma szerint nem magyar közigazgatás van, de magyar közigazgatás van. Székely közigazgatás! A két várost székelyek lakják, és e két városban is kötődnek az anyaországhoz, és e két városban, a nemzeti hovatartozás kérdése szent és sérthetetlen. Nem pártpolitikai, hanem lelki alapon, hitbéli alapon, az ezer esztendős történelem alapján. Tehát, nem a Fidesz zúzta szét Pottyondy tarha-körútját, hanem ő, saját maga. Hiszen, az ő politikai közössége olyan aljas támadásokkal rontott a székelyeknek sok esetben, amelyet a jelenlegi, Erdélyben is működő hatalom sem tett meg. Kifogásolták a magyar gyerekek beiskolázását támogató pénzt, hörögtek, amikor a kettős állampolgárságot megadta a kormány, óvodaépítéseket, és egyáltalán azt, hogy még nem olvadt be a magyarság-székelység a hatalmat e pillanatban gyakorló nemzetbe. Pottyondy politikai tábora számára a székelység, a partiumi magyarság csak teher, és ezt számtalanszor nyilvánosan, humorosan vagy humortalan felháborodással közre is adták. Azzal hergelve a hallgatóságot, hogy „a ti pénzetekből”….

Nos, egy ilyen politikai közösség tagja vajon mit keresne azok között, akik ellen gyűlöletet keltenek, akiket nem szeretnek? Ja, hogy pénzt jelentene a fellépés? Igaz! Ám, hogy is van az, amikor a választásokról van szó, és azzal ócsárolják, vádolják az erdélyieket, hogy a Fidesz szekértolói és bejuttatják azt az egy ember a parlamentbe – ha bejuttatják –, akit az erdélyiek szavazata bejuttathat. Nem többet, egyet!

Most a markát tartva menne Pottyondy „előadni”, azaz nevetgélni és hülyeségeket beszélni – jó pénzért. A lenézett kifigurázott, és utált erdélyiek pénzéért.

Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy már korábban tanult a liberális „művészek” fellépéseiből. Bródy Kézdivásárhelyen lejáratta a liberális magyar fellépőket, egy ki nem kapcsolt mikrofon segítségével… s Koncz Zsuzsa sem remekelt Szentgyörgyön, de mások is – erdélyiesen szólva – alaposan kiviselték magukat. Ezeknek a művészeknek lesz módjuk – ha rajtuk múlik – Karády Katalint utánozva a fronton fellépniük a liberális eszmék által halálraítélt katonák előtt… Az erdélyieket viszont hagyják békén, és ne akarjanak ott pénz keresni, ahová eddig csupán az ellenérzéseiket küldték az online téren keresztül.

És még egy gondolat. Szégyelljék is magukat egy kicsit azért, hogy egyáltalán eszükbe jutott Erdély, mint pénzkereseti lehetőség. Pottyondy és Peti talán máshol keressenek fellépésre helyet és érdeklődést. Ha javasolhatom: Leyen asszony vagy Weber falujában. Persze, lehet, hogy Hermannstadtban vagy Bukarestben is szívesen látják őket, ha németül vagy románul szidják a székelyeket és Orbán Viktort…

Stoffán György  

Mária országa és a háborús bűnösök

Hazánk történelmének egyik jelentős állomása volt, 1038 augusztusa, amikor a maihoz hasonló politikai helyzetben a király, Máriának, Krisztus anyjának kegyelmébe ajánlotta az országot. Így vált Mária országává Magyarország, s így nevezték ezer éven keresztül a kereszténység egyik európai bástyáját szerte Európában. Ez volt Magyarország nemzetmegtartó ereje, mígnem a liberalizmus, Trianon és a kommunista diktatúra elkezdte szétforgácsolni a nemzeti önazonosság és összetartás keresztény hitben rejlő erejét.

Ma ott tartunk, hogy a keresztény hit, a Krisztust követő egyházak és felekezetek elgyengülve próbálkoznak itt-ott betölteni a nemzetmegtartás egyre nehezebb feladatát, abban a helyzetben, amelyben a hittagadás, a hit és a kereszténység nem ismerete, a liberális keresztényellenesség tombol. A politika erkölcstelensége és hazugságai, valamint a Rómából beáramló új szellemiség megmételyezték a Kárpát-medence magyarságát, amelynek következtében nem csak a Szent László-i kereszténység, de maga a keresztény életszemlélet is feledésbe merül. A magyar fiatalságnak csak kis százaléka ismeri meg a hitben rejlő erőt, s magát a keresztény elhivatottság örömét, a templomok csak néhány helyen, néhány jó pap és lelkész munkája révén telnek meg, s ma már a magyar keresztény hagyományok is veszendőbe mennek, hiszen öt-hat falu pasztorációja mellett képtelenség napi szinten ellátni olyan feladatokat, amelyeket egy-egy közösség saját lelkésze és papja is nehezen tudott ellátni. Jó látni, hogy egyre több katolikus és református pap, lelkész egymást segítve igyekszik Krisztus követésének útján tartani a népet. Ez ma különösen nehéz feladat, mert a politika, a pártoskodás a legjámborabb hívőket is képes egymás ellen fordítani. Az ok egyszerű: a hívő kereszténynek mondott emberek is eltávolodtak Krisztustól, Aki szeretetre, az alázatra, a megbocsájtásra tanít, s hajszálpontos használati utasítást ad az ember számára abban is, hogy miként tudja megtartani a békét, az egymás iránti tiszteletet, az önzetlen segítőkészséget… etc.

 

A kereszténység és a politika liberális elválasztása tökéletesre sikeredett, hiszen a keresztény hit legalapvetőbb törvényeit sem tartja be a politika, az állam, noha ezek az erkölcsi elvárások nem csupán a szószékről elhangzott egyházi elvárások, de a normális mindennapi élet rendszerének az alapja is. Legalábbis volt…

Hiszen a politika ma az egész világon a gazdaságról, a pénzszerzésről, mások kihasználásáról, a kapzsiságról és az irigységről szól, tehát minden szegmensében szembe megy a keresztény tanításokkal, a normális emberi lét feltételeivel. A harácsolást és az embertársak kihasználását, az erkölcsi határok átlépését a kapitalizmus lehetőségeként emlegetik, és ma már nyilvánosan is elmondják a világ és Európa politikai vezetői, hogy lassan az emberekre, az emberi munkára nem is lesz szükség, mert a technika fejlődése szükségtelenné teszi az emberi közreműködést. Ennek megfelelően háborút, emberirtást, tömeggyilkosságokat generálnak a Föld számos régiójában, ellenőrizhetetlenné tették az egészségügyet, a WHO parancsait gondolkodás nélkül teljesítik, és a törvények is az emberek megtizedelését segítik elő. Európa és a nagyhatalmak elhagyták a keresztény alapokat, s valami újat akarnak építeni úgy, hogy istent játszanak.

 

Ma egy háborús bűnös akar háborús bűnöst letartóztatni (von Leyen-Netanjahu), a népszavazások és a választási eredmények Európában senkit nem érdekelnek, mert a fennálló hatalom úgy rendelkezik, ahogy akar. Hiába szavazott az európai társadalom Leyen és Weber ellen… (lásd, az uniós választások előtti vezetést és a jelenlegi uniós vezetést). A jog is teljesen elvesztette a bizalmat, hiszen csupán a politikai hatalom nevetséges, de rendkívül veszélyes kiszolgálójává degradálódott (lásd; a Le Pen elleni ítélet vagy a román választási eredmények megsemmisítése). Egyfajta új, demokratikus diktatúra alakult ki Európában, amely azonos a proletárdiktatúrával, amit egyben szocialista demokráciának is neveztek. Emberek millióinak elpusztítását segítő, támogató Uniós vezetés követeli saját büntető bírósága tiszteletben tartását…

 

Magyarországon is különlegessé és veszélyessé vált a helyzet. És ebbe okként, szintén a keresztény értékek, a hit és a keresztény tanítás teljes társadalmi és politikai elvetése, a demokrácia és kapitalizmus követése keresendő. Azonban, egyetlen dolog mindent felülír ma Magyarországon. A béke melletti kiállás. Hajszálon múlik a háborúba való bekeveredésünk. Ezt a kívülállást csak addig tudjuk tartani, amíg Orbán Viktor tartja a hátát az Unióban. Lehet politikai, gazdasági, erkölcsi kritikát megfogalmazni okkal vagy ok nélkül a kormány ellen, de Orbán politikáját nem lehet helyettesíteni, pótolni, mert sem felkészültségben, sem tudásban, sem hitében nincs hozzá hasonló politikus a palettán. Hibája mindenkinek van, nyilván Orbán Viktornak is, ám ezzel szemben a keresztény értékrendet ismeri, a magyar nemzetet védi, megmaradásunkat biztosítja. És ez, a mai világ-, és belpolitikai helyzetben mindennél többet ér.

 

Ha sorba vesszük azokat a milliomos és milliárdos politikai niemandokat, akik ma gyűlöletre uszítanak, hidat foglalnak, szemrebbenés nélkül, monoton hangon hazudoznak és vádaskodnak, akkor világossá válik, mire számíthatunk egy esetleges rendszerváltás után. A tudatlanság, a kapzsiság és az irigység az, amivel szembe kell néznünk. És azt már ismerjük, nagyanyáink 1919-es emlékeiből.

 

Lehet replikázni, Mészárosozni, MNB-zni, Tiborcozni, Schmidt Máriázni, hiszen ez erkölcsi megfontolások alapján jogos. Az ellenzéki gyűlöletkeltés irigységre épül, tehát, ők erre építenek. Sajnos a kapitalizmus lehetőségei összeértek a kapzsisággal a mi oldalunkon is. Lehet megfogalmazni jogos kritikát a jobboldali média hiányosságai és szaktudás nélkülisége okán, a rossz, sokszor kifogásolt, kissé primitív kommunikációt is joggal bírálhatja bárki. Hozott anyagból dolgozunk, mint a külvárosi szabó. Volt liberálisok, és egykori kommunisták nem tudnak kivetkőzni sem önmagukból, sem a proletár szocializálódás makacs maradványaiból. A méltóságot náluk a trágárság, a nemzeti elkötelezettséget az ostoba, lenéző, „mindenkit kiröhögünk” magatartás jelenti. Ez van. A társadalom jobboldali részének ez megfelel, erre van igénye. A baloldali társadalomnak pedig egy hasonlóra, amelyik a másik térfélen focizik, vörös mezben, de hasonló, erősen megkérdőjelezhető adottságokkal.

 

Azonban, az Orbán-i politika utánozhatatlan, és a nemzet számára az egyetlen lehetőség, amelyben ott van olykor elrejtve, máskor világosan megfogalmazva a keresztényi elkötelezettség is. Igaz, az utóbbi időben egyre kevesebbet hallunk „keresztény Magyarországról”, „Magyarok Nagyasszonyáról”. István király felajánlásáról pedig, semmit… de úgy tűnik, hamarosan eljön a napja annak, amikor a magyar nemzet – kínjában – ismét egy emberként könyörög majd Krisztushoz és a Magyarok Nagyasszonyához, felismerve Jakab Antal, néhai erdélyi püspök – e sorok írójának mondott gondolata – igazságát: „A kereszténység és a magyarság egy! Ha elválasztjuk a kettőt, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet. Az a halál!”   

 

Stoffán György

A történelem legalja… gondolatok a híd-foglalás után

 

A politika módszerei sokszor eltérnek az emberiesség, a józanság, az erkölcs és a logika legalapvetőbb követelményitől. Azonban az, ami ma Magyarországon játszódik, minden eddigi, itthon megszokott politikai játszmától és módszertől eltér. Ugyanis, a mai polgár már nem emlékezhet arra, amit ama „dicsőséges 133 nap” alatt a mai hídfoglaló elmebetegek, gonoszok, hazaárulók, erkölcstelenek és a tapasztalatlan, felhergelt fiatalok politikai ősei tettek. Ma ismétlődik 1919 gyűlölködő és hazaáruló, aljas politikai támadása Magyarország ellen. Hála Istennek, egyelőre a páncélvonat és Szamuely még hiányzik, illetve a mai megfelelője nem meri megtenni azt, amit ’19-ben véghezvittek.

A primitív, értelmileg behatárolt társadalmi réteget a kapzsiság, az irigység és a gyűlölet vezérli, pont, mint 1919-ben és 1945. után, amikor az elhagyott kastélyokat kirabolták, és jelentgettek a megszálló szovjet közigazgatásnál. A mai, hazai belpolitikai helyzetért azonban minden politikai tényező súlyos felelősséggel tartozik. Megállíthatatlannak látszik – rend híján –, a mai állapot súlyosbodása, hiszen a politikusok képtelenek normálisan kezelni a káoszt, és elfogadható válaszokat adni, elfogadható emberek által. Valami tehát, nagyon félrement az utóbbi években és főként az egyénieskedés, a rossz világlátás miatt, a kormányba vetett hit is sokaknál kétségessé vált. A jobboldali társadalmi réteg is hajlik bizonyos, az ellenzék által felvetett és a kormányra nézve negatív ügyek miatti ellenségeskedésre, ami azért tragikus, mert a társadalomnak csőlátása lett, s képtelen felfogni, hogy a számos, valóban kifogásolható, főként gazdasági, anyagi ügyektől el kell választani az országos ügyeket, és a nemzet, az ország érdekeit kell első helyen értékelni. Hiszen, itt nem személyekről, egyesek gazdagodásáról és erkölcstelen, de törvényesnek mondott magatartásáról beszélünk, hanem az ország sorsáról, jövőjéről, a megmaradás lehetőségeiről.

Ma a kívülálló egy bánatos, elkeseredett, elégedetlen és gyűlölködő társadalmat és országot lát, hídfoglaló, ordítozó aljanéppel, amely aljanép nem törődik mentőautókkal, beteg gyermeket szállító édesapákkal, hazasiető anyákkal, akik nem tünetnek, hanem dolgoznak… ez a söpredék, alja népség, amely törpe kisebbség a magyar főváros lakosságához képest, voltaképpen arra törekszik, hogy megutáltassa magát, megutáltassa a szervezőket, a felszólalókat. Mert a jobboldali társadalom, amely gyűlöletkeltés helyett gondolkodik és dolgozik a családjáért, a hazájáért, az egyházáért, nem fog nekimenni ennek a proli söpredéknek, amely az emberi tulajdonságok legrosszabbjaira építi a politikáját, és nem csak a fővárost, de a nemzetet és az országot tenné kockára.

A mi oldalunkon viszont sok a teendő. Hiszen ki kellene iktatni azokat a joggal bírált, Lázár szavaival élve: „kullancsokat”, akik miatt anyagi, erkölcsi és vallási téren, saját egyéni érdekükben és anyagi haszonért lejáratták a jobboldali társadalmat, feladták a méltóságukat, és bármit megtettek annak érdekében, hogy anyagi javakat szerezhessenek mások rovására. Évek óta, sokan mondjuk; nem magas lóról kell a bajokat szemlélni, hanem a nép között kell járni-kelni ahhoz, hogy a nép véleményét, meglátásait meghalljuk. Nem pénzben mérik a nemzet lelkét és lelkivilágát. Nem kell pénz ahhoz, hogy a család, család legyen, és a jó pap, a romos templomban is tudja hirdetni a szeretetet. Helyesek és jók a támogatások, az szja mentesség, de nem elég a lélek fejlődéséhez. Mert ahhoz nem napi tornaóra, hanem ének-zene-, művészettörténet-oktatás kellene már alsó tagozatban is. Ezernyi bajra kellene most, időhúzás nélkül megtalálni a megoldást, ami nem minden esetben a pénz.

A nemzetnek fel kellene végre ébrednie abból az álomvilágból, amelyben ma leledzik. A megosztott társadalom ki kell, hogy vesse magából a demokráciára hivatkozó demokráciaellenes söpredéket, azokat, akik gyűlöletet hirdetnek, egyházellenességre buzdítanak, akik a Kárpát-medence megszállt területein élő magyarok ellen lázítanak. Ám, ugyanúgy ki kell söpörni a lehetőségekkel visszaélő, bármely politikai oldalon szereplő gazembereket is. Aki ma Magyarországon milliárdos, az egyben bűnöző is. Ha nem jogilag, akkor erkölcsileg, de az sem szólhat semmit, aki részese volt az erkölcstelenségnek, ám ma már, élve a kapott előnyökből, új, hatalmi elképzelésekről hazudozik a társadalom legaljának. Mert miről is szól ma minden? Csak és kizárólag arról, hogy ki, mennyit tud szerezni a közösből, ha hatalomra kerül vagy hatalmon marad. Minden más hazug mellébeszélés.

A nemzet érdeke az összetartás volna, ám, ehelyett az egymás ellen lázítást látjuk és tapasztaljuk. A tágár proli stílus elárasztotta a hivatalos keresztény jobboldalt épp úgy, mint a balliberális politikai tömörülést. Ma már senki nem tud úriember módjára vitázni, csak vagdalkoznak és ócsárolják egymást… ki-ki a maga adottságai szerint. Sem a gyermekvédelem, sem a családtámogatások, sem a média, sem a jog nem teljesíti azt a kötelező feladatát, amelyre hivatott, mert az egyéni érdekek, a bűnözés és az ebből eredő jövedelemszerzés lehetősége minden felülír. Pedig, a nép, a nemzet nem tulajdona egyetlen pártnak sem! A politikusi bársonyszék nem trón, hanem egy szolgálati hely, amely nem járhatna előnyökkel, jó fizetéssel, hatalmi erőszakkal. Csak és kifejezetten kellő alázattal és a szolgálat minden velejárójával.

A mai politikai helyzetünk tehát, azért süllyedt oda, ahol van, mert egyrészről a hatalmi gőg, másrészről a proli gőg uralkodott el a teljes politikai elit körében. Egyesek a demokráciára, mások csupán a megválasztottságukból eredő képzelt jogokra, megint mások a gazdagságukban rejlő, uram-bátyám csőcselékesedésre támaszkodva gyakorolják a hivatalukat, de a nép, a választók egyik politikai közösségnek sem számítanak.

Így, ilyen körülmények között készülünk Húsvét szent ünnepére. És már nem látja senki a Pilátus előtt álló isteni személyt, Jézust. Nem látja senki Pilátust… az ordítozó tömeg csak egyet lát: Barabást, akit szabadon akar engedni, mert a fellázított, fizetett csürhe nem látja a jövőtlenségét, a bűnöző szabadon engedésében és az ártatlan felé üvöltött „feszítsd meg” közben. Mintha csak a mai magyar belpolitikát látnánk e drámai bibliai eseményben, amikor egy keresztény ország, megtagadva hitét, múltját, Istenét, és Nagyasszonyát, önmagát akarja átadni a végzetnek, az elmúlásnak, a Sátánnak. Mert nem ismeri már a hit, az imádság hihetetlen erejét, a hit nagyszerűségét, megtartó-, és egyesítő erejét, Isten irgalmát. A magyar társadalom vezérei segítségével és ostoba pártoskodásával – jobbról és balról egyaránt – saját magát feszíti meg, s döfi saját oldalába a lándzsát. Azonban, a krisztusi szenvedések és Jézus halálának története a Feltámadással végződik…

A magyar nemzet feltámadása viszont, a jelen tragikus és végzetes helyzetet tekintve –, erősen megkérdőjelezhető… az elmúlt harmincöt év rablókapitalizmusa, hitehagyása és nemzetáruló volta okán.

Stoffán György   

Idézetek az 1926-os Erdélyi Magyar Református Naptárból

BOD PETER

Ez a kiváló református pap a XVII. században élt.1712-ben született, Felsőcsernátonban, Háromszék megyében, és szegényes viszonyokból küzdötte fel magát, Isten erejében bízva, nem lankadó szorgalommal dolgozva. Nagyon szeretett tanulni, de későn jutott iskolába, mert mezei munkát kellett végeznie otthon a szülői háznál. A nagyenyedi kollégiumban tanul, ahol dicsőséges emlékű nagy fejedelmünk, Bethlen Gábor jóvoltából mindig jutott egy-egy (darab kenyér azoknak a szegény tanulóknak, akik maguk nem bírtak volna tanulni. Nagy támogatója akad Bethlen Kata grófnőben, aki nagyon mély keresztyén lélekkel volt megáldva és csakis Istenben való bizalmával volt képes hordozni a sok fájdalmat, amivel Isten meglátogatta. Abban keresett vigasztalást, hogy szegény gyermekeket segélyezett, és így segítette Bod Pétert is.  Először külföldöt járja meg Bod Péter, ahol nagyon sokat tanul, aztán hazajön, hogy szenvedő hazájában szolgáljon Isten „országának. Magyarigenben  lesz  pap  és ezalatt az idő  alatt egyik  könyvet a másik  után  írja.  Megírja a magyar írók életét és munkái jegyzékét, ami nagyon fontos, mert sok íróról csak a Bod Péter könyvéből tudunk. Megírja az erdélyi református egyházunk történetét egy másik előtte élt író után, ennek a könyvnek a címe:  Kősziklán épült ház ostroma,  mutatja,  hogy  már  akkor  is  úgy ismerték  a mi református  anyaszentegyházunkat, mint amely szenvedések tüzében nőtt és erősödött. Ennek az anyaszentegyháznak volt Bod Péter is egyik büszkesége.  Mint lelkész, tudományával az egész országban nevet szerzett, sőt az idegen országokban is dicsőséget aratott a magyar név számára. Sok szenvedésekkel tele· életében, mely felesége halála, majd két gyermeke halála által súlyos próbák alá volt vetve, soha sem rendült meg lstenbe vetett hite. Pedig, még üldözésekben is volt  része, az  akkori  szomorú időkben,  mikor a  református embernek üldözést és háborgatást kellett hitéért és nemzetéért állani, neki is kijutott ezekből, de ő vallotta, hogy boldogok, akik ezt a háborúságot az igazságért szenvedik. Egyházának a püspökségre jelöltje volt, csak halála, mely 1769. március 3-án következett be, akadályozta meg, hogy püspökké nem lehetett. A Bod Péter temploma és eklézsiája még áll Magyarigenben, de a Bod Péter hitének állania kell minden igaz református magyar ember lelkében, mert csak ez tarthatja meg a mi Anyaszentegyházunkat és óvhatja meg a viharokban is.

Nt. Bod Péter

A  mi időnkben  új Bod  Péternek   kell  támadnia,  akikben  él az  Úr iránti  szeretet  és akik  tudnak áldozni  és  szenvedni  Istenért és az Ő Egyházáért.

Két, máig érvényes intés az 1926-os Erdélyi Magyar Református Naptárból: 

     „A gyermek iránt mindnyájan felelősséggel tartozunk. A gyermek nem ezé vagy azé; a gyermek lstené, aki azt  mindnyájunkra bízta és sorsát mindnyájunktól kéri számon. „Aki pedig megbotránkoztat egyet a kicsinyek közül, jobb annak, hogy egy malomkövet kössenek a nyakára és a tenger mélységébe vessék.„ Képzeljétek el, hogy az ítéletkor előtökbe  meredne  az a sok eltorzult és beszennyezett gyermekarc, amelyet a ti trágár szavatok, rossz példátok rontott meg; amelyik tőletek tanult hanyagságot, haragot, gyengeséget, akik előtt a ti közömbösségetek vagy cinizmustok nyitotta meg és tette kívánatossá a bűnnek útját: - mit éreznétek? Ha kiderülne, hogy lényetek egy szennyfolt vala, amelyik liliomlelkeket értéktelenített el! Valamire való ember vigyáz a nyelvére, ha gyermek van jelen, s azt mondja: kemence van a házban; hát arra gondolunk-e, hogy a mennyei Atya háza, ez, az egész világ, telis-tele van gyermekekkel, akik tágra nyílt nefelejcs szemekkel bámulnak ránk, hogy lelkük hozzánk hasonuljon?   Millió és millió példaadás válik le rólunk; óh áldott az az élet, melynek példaadásai égi buzdítások gyanánt érintik a gyermeklelkeket. Áldott az az élet, amelyből nála jobb, szebb életek fakadnak. Ah, ha másért nem, legalább gyermekeinkért tudnánk jobb keresztyének lenni.

***

Magyarnak születni - önmagában még sem nem végzet sem nem dicsőség, hanem feladat; minél nagyobb, nehezebb feladat, annál drágább, annál gazdagabb ajándék. Minden nemzet csak addig él a földön, amíg sajátos feladata, értékes egyéni jellemvonása van. Találja meg önmagát a magyar, és megtalálta, megmentette a jövendőjét.

Keserű gondolatok…

 

Az idős asszony az udvaron áll és tűnődve nézi a fakupacot. Egy perccel ezelőtt végzett a favágással. Gondosan válogatott a szárazabb és a legutóbb hozatott, nedvesebb fa közül, ebből is, abból is hasogatott, vegyesen. Aztán a gyújtós következett. Külön készített a cserépkályhába és a konyhai spórba. Elfáradt. Ez nem csupán az előbb végzett munka okozta fáradtság. Az át nem aludt éjszakák és a végigdolgozott nappalok fáradtsága okozta a kimerültségét. Most éppen erőt gyűjt, hogy bevigye a tűzrevalót. A fejében gondolatok kavarognak. Nézi a fát, ám lélekben teljesen máshol jár. A beteg férjére gondol, akinek szinte jártányi ereje sincs. Már hónapok óta az ő vállát nyomja a ház körüli teendők terhe és hiányzik a segítő kéz. Mégis, az állandó aggodalom és az át nem aludt éjszakák a legnehezebbek. Nézni tehetetlenül, ahogyan a férje szenved, mindennél rosszabb. Pedig, minden pillanatban ráfigyel. Folyton a kedvére főz, csakhogy táplálja, erősítse, ápolja és beveti minden, a gyógynövények terén, hosszú évek során nyert jártasságát, tudását. Mindhiába, csodát tenni nem képes. A szeme láttára sorvad, gyengül. Mindketten tisztában vannak a helyzet reménytelenségével. Minden hétre jut egy vizsgálat, egy újabb magánrendelés, hiszen a román egészségügyre senki sem bízhatja magát. Fizetnek mindenért és fizetnek a semmiért, hiszen a férje semmilyen gyógyszert sem kap. Nincs kezelés és nincs fájdalomcsillapítás, magukra maradtak. Ott, ahol a fiatalokat sem kezelik, az öregeknek esélyük sincs. Együtt szenvednek nap-nap után.

Eszébe jutnak a régi idők, a fiatalságuk. A férje magas, jóképű, csinos férfi volt, tekintélyt parancsoló és komoly. Egészen fiatalon házasodtak össze és rengeteget küzdöttek együtt, egy életen át. A család, a gyerekek, az unokák töltötték ki az életüket. Most messze vannak és mindenki éli a saját életét. Ugyanazokat a hétköznapi küzdelmeket vívják, amelyeken ők is átküzdötték magukat. Jönnek-mennek a fiatalok, minden nap beszélnek velük, segítenek, de nincsenek ott a nehéz éjszakákon, amikor a fokozódó rosszullétek és a fájdalom megdermeszti a lelküket – mindkettőjükét. Az asszony érzi, hogy a nehéz küzdelemben az ő ereje is egyre fogy. Sokszor enni sincs ideje és étvágya sincs. Csak a fáradtságot érzi. A férje hónapok óta nem aludt egy-két óránál többet, folyamatosan felébreszti a betegségével járó szenvedés és amint megmozdul az ágyán, az asszony is felébred. Ez már beleidegződött, amióta ez a borzalom tart. Amikor napközben alszik a férje félórát, esetleg egy órát, folyamatosan imádkozik, hogy segítse őket a Fennvaló, az Ő akarata szerint. Egyetlen reménye az imában és a Fennvaló irgalmában van. Oh, hány éjszaka telt már el úgy, hogy rémülten hitte, ez az utolsó! Hányszor sírt tehetetlen kínjában! Aztán valahogy, újra megvirradt és még mindig együtt voltak. Nem akar egyedül maradni, de a gyerekekhez sem akar költözni. Szeretne ottmaradni, ahol együtt élték le az életüket, a közös otthonban, amelyen olyan sokat dolgoztak. Ötvennyolc év nagy idő, ezalatt már a lelkük is összenőtt és ő még mindig szerelmes a férjébe – az egyetlen férfiba az életében…

Pedig, még voltak terveik… A férje mindig aktív volt és előre tervezett. Annyi mindent szeretett volna megcsinálni. Kis előtetőt tervezett a lépcső fölé és a kiöregedett almafát is ki kell vágni, a diófa pedig, úgy elterebélyesedett, hogy már a tetőt veri. Rengeteg munka, rengeteg feladat volna még – csak idő… idő nincs már. Most, betegen, az ágyban fekve is a feladatok járnak a fejében, figyeli a számlák érkezését, befizetését, tervez, gondolkodik és irányít, ahogyan egész életében tette, csakhogy a teste lassan cserbenhagyja ezt a vasakaratot. Nem panaszkodik, sohasem tette, pedig, a fájdalom, a kín, a lassú fuldoklás már az ő kötélből való idegzetét is kikezdte, emészti. Ezelőtt úgy tervezte, hogy munka közben fog meghalni, pillanatok alatt, szinte észrevétlenül… Az asszony őt, ő pedig, az asszonyt sajnálja, mindketten egymásért aggódnak. Most miden az asszonyra szakadt, amit azelőtt ő csinált és tudja: rettenetesen hiányzik a férfikéz. 

Hideg légáramlat zökkenti ki az asszonyt a gondolataiból. Fájós derékkal, lassan lehajol és szedegetni kezdi a felvágott fát. Csak úgy, ölben visz egy kisebb adagot, a megrakott kosarat már nem bírja. Inkább többször jár, amíg az aznapra szükséges mennyiséget beviszi. A gondolatai már az aznapi ebéd körül forognak, miközben az előtte lábatlankodó kutyát kerülgeti. Tegnap tyúkot vágott, abból készít ma húslevest. A főtt hús is könnyű, tápláló… a múlt héten is elég jól evett belőle a férje – Istenem, Jó Atyám… csak egy kicsit erősödne…

 

Cz. A.