Stoffán György: A magyar vallás bátor tanúságtétele, helytállása

 

A keresztény egyházakat és felekezeteket is elérték azok a modernista, Krisztus tanításával ellenkező újítások, amelyek Európában és a világban vadásszák le a lelkeket, sátáni aberrációikkal is csábítva egyházi közösségeket, papokat, püspököket. A keresztény egyházak és felekezetek legfőbb vezetői mindenkinek kedvezni akarnak az 1789-es francia szabadkőműves, és az 1917-es lenini szellemiség szerint. Németország vezet ebben a renegát, eretnek szellemiségben, de egyetlen európai egyház sem mer ellenkezni, Róma püspökének olykor igencsak félreértelmezhető „hitigazságaival”. Minden európai egyházi vezető úgy tesz, mintha tökéletes rend és egység uralkodna, noha csak a berkeken belüli megfélemlítés és parancsuralom tökéletes… semmi más. Az engedelmesség mindent felülír. Még Jézus Krisztus a családot, az emberi magatartásokat és a Teremtés logikáját érintő, ránk hagyott tanítását is. Nem beszélve a liturgia és imádságaink megváltoztatásáról, átértelmezéséről, és Máriát, az Istenszülőt sem kímélik ezek az újítások. Ugyanakkor megjelentek az egyházon belüli renegátok, eltiltott papok, akik éppen úgy beépítettek, mint azok, akik mélyen hallgatnak, de ők a helyi egyházvezetést ócsárolják és igyekeznek hiteltelenné tenni a nemzeti egyházak vezetőit, mereven ragaszkodva olyan hagyományokhoz is, amelyeket maga XII. Pius pápa sem tartott már időszerűnek. Emellett a protestáns testvérek folyamatos alázása, megvetése is az ő feladatuk. Az ok most kiderült!

A káosz tehát nagy, és sajnos az újabb generációk lelke ennek a renegát káosznak lesz az áldozata, hiszen belenőnek a népéneket elhagyó, gitáros buli-misék, alázat és imádás nélküli, a szentségeket „nasiként”, a szomszédasszony kezéből magukhoz vevő liturgiába.

Most azonban magyar, keresztény nemzeti közösségünk református ága tanúságot tett Krisztus mellett. Egyértelmű és visszavonhatatlan tanúságot, amelyről mi katolikusok mielőbb példát kell, hogy vegyünk!

Történt ugyanis, hogy a GEKE, azaz, az Európai Protestáns Egyházak Közössége 2024. augusztus 27. és szeptember 2. között Nagyszebenben rendezi meg IX. Nagygyűlését. Ám, „a tagegyházaknak megküldött teológiai munkaanyag viszonylagossá teszi a Szentírás tanítását, és a rendkívül megosztó gender-ideológia tanítását keverné bele egyházi tanainkba, mint konkolyt a búza közé. Egyházkerületünk több ízben is kérte a munkaanyag megtárgyalásának napirendről való levéltelét, erre azonban nem került sor.” – írja Bogdán Szabolcs János, nagyváradi református püspök, majd így folytatja: – „Partiumi magyar reformátusokként mércénk egyedül a Szentírás (Sola Scriptura), következésképpen egyházunk bioetikai tanítása, illetve a Romániai Református Egyház Zsinata Teológiai Bizottságának kapcsolatos határozata értelmében elhatárolódunk a GEKE munkaanyagának Biblia-relativizáló tartalmától, és a nagygyűléstől való távolmaradásunkkal tiltakozunk az egyházaink ékes rendje elleni, durva ideológiai támadástól.

Egyházkerületi Közgyűlésünk úgy döntött, hogy egyházunk képviselői mindaddig nem vesznek részt a közös értekezleteken, fórumokon, hovatovább a nagyszebeni küldöttgyűlés munkálatain sem, amíg ez az életidegen szemlélet nem kerül le a GEKE napirendjéről.

Következésképpen azt kérjük mindazon szolgatársainktól, akik meghívót kaptak az GEKE nagygyűlés bármely kísérő eseményére, hogy maradjanak távol az eseménytől.” (forrás: Királyhágómelléki Református Egyházkerület honlapja)

 

A partiumi püspök felhívása után az Erdélyi Református Egyházkerület, mind a velük szolidaritást vállaló Magyar Református Egyház Generális Konventje tagegyházai is megtagadják a nagyszebeni részvételt.

 

A protestáns felekezetek hithű csoportja a következő bevezetővel adta hírül a „magyar vallás”, azaz, a reformátusok Krisztushoz való hűségéről tanúskodó döntést: „(…) Továbbá az azzal kapcsolatos reményünket is kifejezzük, hogy a nyugat-európai protestáns népegyházak (elsősorban „testvéregyházak”) felől érkező egyre agresszívebb ideológiai-teológiai nyomásgyakorlás ellen a magyar reformátusok (és reményeink szerint nem csak ők) a jövőben is hasonló határozottsággal lépnek fel, nem engedve a „párbeszédre”, „eszmecserére” és „dialógusra” való hivatkozás örve alatt megvalósuló kényszerítésnek, és ha szükséges – márpedig az –, megtérésre hívják a nyugati egyházi közösségek vezetését és tagságát (és bátorítják ezen egyházak hitvalló kisebbségét), ha pedig nem járnak sikerrel, erőteljesen korlátozzák az ezekkel az egyháztestekkel történő gondolatcserét és együttműködést.”

(Forrás: https://www.evangelikalcsoport.hu/

 

A magyar evangélikusok részt vesznek a nagyszebeni „szinodális összejövetelen”, amelynek, általunk, katolikusok által már megismert internacionalista célját e helyen nem ismertetem.  

Öröm megtapasztalni – és kötelező társulni –, azt a hűséget és tántoríthatatlan Krisztus-hitet, amellyel a magyar reformátusok szerte a Kárpát-medencében tanúságot tettek. Ezzel a 21. században, a magyar református testvérek gyakorolják a Szent László-i magyar kereszténységet… mert nem hajtották meg a gerincüket tragikus, sátáni korunk, Istent és Jézus tanításait megtagadó, a Szentírást relativizáló ideológiát képviselők parancsai előtt.

 

Deo gratias! S.D.G! 

                                                                  ***

Jegyzőkönyvi kivonat, a Romániai Református Egyház Zsinatának 2024. április 16–17-én a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban tartott, a 2019-ben megnyílt Zsinat 2. ülésszakának második üléséről

Az Erdélyi Református Egyházkerület zsinati tagjai közül jelen van Kató Béla püspök, Ambrus Attila főgondnok, dr. Bibza Gábor ülésvezető elnök, dr. Gudor Kund Botond, Czirmay Csaba Levente, Balog Zoltán, Jakab István, dr. Kolumbán Vilmos József, Veress László és dr. Juhász Ábel lelkipásztor, valamint Tőkés Zsolt, Dálnoki Lajos, Floriska István és Veress Zsombor presbiter. A lelkészi tagok közül dr. Bekő István helyett Vincze-Minya István póttag lett behívva a 17/2024 számú megbízólevéllel. A presbiteri tagok közül Nagy Péter helyett Kassai István póttag lett behívva a 18/2024 számú megbízólevéllel és Kiss Attila helyett Ladányi Árpád póttag lett behívva a 19/2024 számú megbízólevéllel. Kimentését kérte Bereczki Sándor, Ősz Sándor és Gergely Balázs presbiteri tag.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület zsinati tagjai közül jelen van Bogdán Szabolcs János püspök-ügyvezető elnök, a lelkészi tagok közül Filep Attila, Bogdán Zsolt, Dénes István Lukács, Tóbiás Tibor, dr. Király Lajos és Bódis Ferenc. A királyhágómelléki presbiteri tagok közül jelen van dr. Puskás Csaba, Tóth András, Szallós Nándor, Oláh József és Tóth Zsigmond Béla. Kimentését kérte Bara Lajos főgondnok és Bíró Zoltán presbiteri tag.

______________________________________________________________________________

6-2024. A Gemeinschaft Evangelischer Kirchen in Europa (GEKE) által gender, szexualitás, házasság és család témakörben összeállított anyag ismertetése és megvitatása

Dr.Bibza Gábor felkéri dr.Kolumbán Vilmos főjegyzőt, hogy ismertesse a több mint 200 oldalas anyag tartalmát.

Dr.Kolumbán Vilmos jelzi, hogy időközben megérkezett dr. Visky Béla véleményezése is, akit megkértek arra, hogy a szűk időkeret lehetőségei között az anyagot alaposan vizsgálja át.

Ismerteti, hogy a GEKE Nagyszebenben tart augusztus végén, szeptember elején nagygyűlést a tagegyházak részvételével. Több téma is körvonalazódik, például demokrácia és egyház. Most azonban az egyházkerületek kézhez kapták ezt a 230 oldalas dokumentumot, amelyet az elmúlt napokban többen is olvashattak. Tartalma tekintetében néhány dolgot érdemes idézni. Az előszóban például azt írják, hogy a Szentírás a protestáns egyházak hitének alapja, de azt mindig történelmi kontextusban és a tudomány szemszögéből kell értelmezni. Ezek szerint a Szentírás nem Isten szava, hanem csak egy szöveggyűjtemény, amit bármikor át lehet értelmezni.

Más helyen azt írják, hogy a biológia két nemet különböztet meg, férfi és nő. Létezik azonban társadalmi nem (gender). A biológiai szemlélet szerintük csak „megnehezíti” a társadalmi nemek értelmezését. 

Foglalkozik a normalitás kérdésével is. Szerintük az normális, amit a társadalom annak ítél. A normalitás ezek szerint viszonylagos. Fontos azt is megfigyelni, hogy milyen tudományokra hivatkoznak a tanulmányban: például a szélsőségesen feminista teológia, ami a Miatyánkot is Mianyánknak mondja.

A biblikus házasságnak az alapja a Gen1-2 található, az ő olvasatukban azonban a lesznek ketten egy testté (Gen 2,24) más értelmezést kap, mert tagadják, hogy a házasság az élet fennmaradását szolgálja, hanem csak két ember szeretetteljes kapcsolata, ami a kölcsönös tiszteletre épül. A Gal 3,28 (Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban) jelentését is így torzítják el az ideológiájuk alátámasztására.

Budapesten lesz egy előkészítő ülés a nagyszebeni gyűlést megelőzően, amin a GEKE vezetősége vesz részt, illetve a tagegyházak által delegáltak. A GEKE korábban ígéretet tett, hogy nem hozzák el Nagyszebenbe ezt a rendkívül érzékeny kérdést, ami megoszthatja a tagegyházakat. Minden jel arra mutat, hogy mégis napirendre veszik Nagyszebenben, és már egy nyilatkozatról is szó van, ami a hírek szerint már elkészült, és a tagokat kérik majd a nyilatkozat aláírására. A nyugati tagegyházak minden jel szerint idomulni akarnak a társadalomhoz, talán így akarnak híveket szerezni.

Számunkra nem marad sok lehetőség, mint vagy az, hogy eldöntjük, hogy nem veszünk részt ezen a nagygyűlésen, vagy részt veszünk, de kivonulunk, illetve megfogalmazzuk fenntartásainkat a gender-ideológiával szemben. 

A nyugati tagegyházak részéről eddig is érződött egyfajta nyomás, például elvárás volt a részükről, hogy az általuk támogatott továbbképzőkön témaként szerepeljenek ezek a kérdések. Természetesen nem engedtünk a nyomásnak. Miért kell egyáltalán ezekről beszélni, amikor vannak ennél égetőbb és sürgetőbb kérdések is? Ezek nem egyházi témák. Egyre inkább úgy tűnik azonban, hogy nem lehet megúszni, hogy véleményt mondjunk ebben a témakörben.

Nem tudunk most nyilatkozatot írni is és elfogadni ebben a kérdésben, mert az elmúlt négy napban, amióta kézhez kaptuk a dokumentumot, nem volt idő arra, hogy azt kellőképpen áttanulmányozzuk. Egyelőre várjuk meg azt, hogy mi történik a budapesti találkozón, és ha szükség lesz rá, ki kell alakítanunk az álláspontunkat ebben a kérdésben.

Bogdán Szabolcs János püspök hozzáteszi, hogy 1973-ban jött létre a GEKE, és ebben a munkaközösségben született meg ’74-ben a Leuenbergi Konkordia. Most ehhez képest egy ilyen típusú dokumentumot erőltetnek. Ezt a kérdést alaposan körül kell járni, és végig kell gondolnunk azt is, hogy mi lesz a tiltakozásunknak a következménye.

Ezt követően dr.Juhász Ábel titkár felolvassa dr. Visky Béla véleményezését: „Kétségtelen, hogy a GENDER – SEXUALITY – MARRIAGE – FAMILY. Reflections on behalf of the Council of the Communion of Protestant Churches in Europe című dokumentum (szerkesztette: Ulla Schmidt, Mariecke van den Berg, Thorsten Dietz, Michał Koktysz, Neil Messer, Paola Schellenbaum) hosszas előkészülettel, tekintélyes szellemi erőbevetéssel, rengeteg hivatkozással készült munka, bő kétszáz oldalas terjedelemben. A címben megjelölt témákat a szerzők a maguk komplexitásában igyekeznek kezelni oly módon, hogy azokat mindig több irányú – antropológiai, szociológiai, pszichológiai, gazdasági – megközelítésben elemzik. Azt azonban, hogy milyen kutatási eredményeket közölnek, hogy hogyan válogatnak a rendelkezésre álló információk sokaságában, azokat milyen szempontok szerint értékelik és milyen következtetéseket vonnak le belőlük – úgy vélem – az előzetesen vallott szemléleti keretük határozza meg. Ez az értelmezési keret pedig a szerzők etikai – és az azt megalapozó teológiai – látásmódjának a függvénye. És éppen itt jelentkezik az a szinte áthidalhatatlannak tűnő különbség aközött, amit a Romániai Református Egyház képvisel ezekben a kérdésekben azzal szemben, amit e dokumentumban megfogalmaztak. Nem tagadjuk ennek a munkának az értékeit. A szövegben sok fontos teológiatörténeti hivatkozással találkozunk: a kortárs gender-ideológusok mellett a klasszikusok is szót kapnak Augustinustól a reformátorokon és a puritánokon keresztül Bonhoefferig és Barthig. Ugyanakkor sok helyen olvashatunk olyan általános értelmű etikai követelményekről (szolidaritás, emberi méltóság tiszteletben tartása, diszkrimináció elleni harc, igazságosság, egyenlőség, szeretet), melyek fontosságát minden fenntartás nélkül mi is a szerzőkkel együtt valljuk.

A gondolati vízválasztót (1) a család meghatározása jelenti. Az élet Istené c. zsinati állásfoglalás leszögezi:

A Romániai Református Egyház a Szentírás alapján (1Móz 1,27; 1Móz 2,24; Ef 5,32) a házasságot – mint férfi és nő életre szóló szövetségi kapcsolatát – Isten jó teremtési rendjének tartja. (VI.1.)

Ezzel szemben a vizsgált dokumentum a család fogalmát nem csak hogy az egyneműek együttélésére is kiterjeszti, hanem azon túlmenően mindenféle együttélési formációra, mégpedig (egyebek mellett) a következő „teológiai indokkal”: Jézus is kijelentette, hogy aki az Isten Igéjét hallja, az fitestvérem, nőtestvérem, anyám. Értelmezésükben Jézus ezzel felülírja a család hagyományos fogalmát. A gyülekezet, mint Jézus családja és a hagyományos család ilyenszerű szembeállításával, egymás elleni kijátszásával, megvallom, olvasmányaim során most találkoztam először. (Vö. More liberal positions fundamentally question such an anthropological definition of male and female polarity. An EKD guide - Between Autonomy and Dependence - explicitly mentions anthropology as a key question: “One of the strengths of the Protestant view of humanity is that it does not reduce people to biological characteristics, but describes their identity and coexistence in a variety of ways. (...) In the future, churches must learn to acknowledge the experiences of same-sex couples as a source of knowledge.  130 o.)

Döntő fontosságú (2) a gyerek helye a kétféleképpen felfogott családban. Az élet Istené állásfoglalás kimondja:

Bár a házasság és a család intézménye koronként megrendülni látszik, egyházunk az Újszövetség keresztyén házirendjéhez ragaszkodik. Eszerint a családi élet alapja a házasság, amelyet Isten gyermekekkel áldhat meg, ezáltal a házasfeleket az élet továbbadásának teremtői áldásában is részesítve. Ezt a bibliai rendet erősíti meg az a tapasztalat, hogy férfi és nő szeretetkapcsolata a tartós, monogám házasságban teljesedhet ki. Ez teremt lelki, érzelmi, jogi és anyagi biztonságot mind a szülők, mind gyermekeik számára. - Meggyőződésünk, hogy a gyermekek sokirányú fejlődése leginkább a harmonikus családi légkörben biztosított. (u.o.) Ezzel szemben a vizsgált anyag a lehető legfelületesebb módon a növekvő gyermek lelki fejlődése szempontjából teljesen egyenrangúnak tartja a kétféle közeget. (Vö. For homosexual and lesbian couples, the issue of becoming parents is framed differently from heterosexual couples. But research shows that children who have grown up in a rainbow family experience similar developmental issues to other children. 117o.)

Hogyan érthetnénk egyet (3) a hűség következő értelmezésével? : Fidelity today can no longer mean that marriage is defined in a formalistic sense as the only place of sexuality. Fidelity is a reciprocal relationship of reliability and commitment. Today, more than ever, it is the responsibility of couples to clarify and define for themselves the expectations they associate with it. 135

(4) Mathias Wirth (2021) nevű teológus amellett érvel, hogy az azonos nemű és szivárvány családok. („queer families”) valósága sokban hasonlít a protestantizmus lényegi jegyeihez: a. egyik is, másik is sokféle identitású; b.  ecclesia semper reformanda – a „queer people” is meg kell haladja a status quo-t; c. mindkettő kultúrkritikus és érdekelt az emberi élet virágzásában („flourishing”).

Az ilyen és hasonló „teologizálás” és „reformáció-értelmezés” részünkről teljességgel elfogadhatatlan.

Tisztelettel,

Dr.Visky S. Béla”

Dr.Bibza Gábor szomorúnak találja, hogy a reformáció értelmezésével ide jutottunk.

Kató Béla püspök a nyugattal való kapcsolattartásban egyfajta paradigmaváltozást tapasztal, azt látja, hogy a nyugatiak egyre intoleránsabbak, egyre inkább követelik, hogy erre vonatkozó nézeteiket fogadjuk el. Erre kétféleképpen lehet reagálni. Az egyik, hogy udvariasan azt mondjuk, hogy nem vagyunk még elég érettek ennek a kérdésnek a tárgyalására. Ezzel nem küldjük el őket, de diplomatikusan egy időre lezárjuk a kérdést. A másik, hogy kimondjuk azt, hogy se ma, se holnap nem tudjuk elfogadni ezt az ideológiát, és ha a mi véleményünket ebben a kérdésben nem tudjátok elfogadni, akkor nincs mit tenni. A zsinat bölcsességét kéri, mondják meg, hogy melyik attitűdöt kell választani? Ez sorsdöntő kérdés. De akár így, akár úgy, a döntésünket meg kell indokolni.

Jakab István megkérdezi, hogy nyugaton már teljesen általánossá vált ez a nézet?

Kató Béla elmondja, hogy azt tapasztalta, nyíltan már nem mernek szembeszegülni ezzel az ideológiával a nyugati egyházakban. Suttogva beszélnek róla, mint nálunk a kommunista időkben a kényes kérdésekről. De ez olyan, mint annak idején a kollektivizmus elindításakor, amikor azt mondták, ha nem is akarsz belépni, írd alá, aztán lesz, ahogy lesz. Nem lett jó vége. Egyébként jelezték is, hogy az Amerikai Egyesült Államokat az a kérdés végletesen megosztotta, de Európa egységes, egyetértés van ebben a kérdésben, nincs gond. Mi leszünk ezek szerint a gond. Ismerteti a Nashvillei nyilatkozatot, ami teljes egészében felolvasásra kerül.

Kató Béla püspök nehezményezi, hogy a GEKE által kidolgozott anyagban rengeteg a csúsztatás, ami megzavarhatja az embereket, különösen, ha nem ismerik a másik álláspontot. Főleg azért, mert ez az ideológia egyfajta szabadságot hirdet, ami az embereknek tetszik, mert semminek nincs határa. A teremtést viszonylagossá teszik, és a keresztyénséget olyan alapvető értékeitől fosztja meg, ami nélkül az egész értelmetlennek tűnik.

Bogdán Szabolcs János püspök jelzi, hogy ő a diplomatikus megoldások híve, de nem tartja ebben az esetben jónak azt a választ, hogy még nem vagyunk elég érettek, mert az az igazság, hogy erre az ideológiára nem is leszünk soha. A mostani GEKE sajnos nem az a GEKE, ami a Leuenbergi Konkordiát tető alá hozta. Ezzel kapcsolatban személyes élményeiről számol be, több olyan esetről, amikor érzékeltették a nyugatiak, hogy maradiak vagyunk. Véleménye szerint meg kell várni a budapesti egyeztetést, és utána kell beszélni róla, addig pedig dolgozzon ezen a zsinat teológiai bizottsága. Lehet, hogy Nagyszebenbe nem kell elmenni és jelenlétünkkel szentesíteni az ülést, mert nekünk az egyházunkat elsősorban nem kifelé képviselnünk, hanem mindenekelőtt felelősségünk van népünk felé, a mi nyájunk felé, akik felé nem kell gyengeséget vagy bizonytalanságot mutatnunk ebben a kérdésben sem. Ott, ahol mindenféle zavaros ideológiát beengednek, ott az egyház meggyengül. A bibliás alapon szilárdan álló egyházak azok, amelyek nem fogynak, hanem növekednek.

Dr.Bibza Gábor a neomarxizmus előretörését látja a gender-ideológia erőltetése mögött. Ennek az egész kérdésnek a lezárása nem lehet más, mint egy világos és határozott állásfoglalás, akár a nashvillei mintára, de erdélyi íz szerint.

Bogdán Zsolt szerint ezt a kérdést nem a GEKE hozta elő, hanem már itt van, főleg a fiatalok körében terjed. A következő 10-20 év egyházában ez komoly kérdés lesz. Ebben rendet tenni fontosabb, mint a GEKÉ-től elhatárolódni.

Dr.Kolumbán Vilmos óvva int attól, hogy felégessük a hidakat Erdély és a nyugat között. Nyugaton sem mindenki ért ezzel egyet. Ne szigeteljük el magunkat. Ha tőlünk elhatárolódik a GEKE, az nem minket terhel, de meg kell védeni a kapcsolatokat, mert nem lehet elszigetelten hadakozni.

Dr.Király Lajos szerint, ahol az elvárás belép az ajtón, a szeretet kiugrik az ablakon. Ha ők szeretik a másfajta normalitást, akkor a mi normalitásunkat is fogadják el. Ha ott elfogadják, itt is fogadják el a másságot. Tartsák ők is tiszteletben a mi álláspontunkat!

Tóbiás Tibor az ifjúság körében tapasztalt élményeiről számol be, ahol már szembesült azzal, hogy mennyire elterjedt, sőt elfogadott ez az ideológia. Ezeknek a kérdéseknek a tisztázásban sokat segít az egyház bioetikai tanítása. Szükség van arra, hogy tanítsuk a népünket, különösen a fiatalokat a mi álláspontunkra.

Dénes István Lukács ismerteti, hogy az iskolákban évek óta érzékenyítés folyik, amivel nem vettük fel időben a harcot. Jelenleg a gender-ideológia divatirányzat is, divatos a fiatalok körében. Nekünk létre kell hoznunk a saját bázisunkat a tanítással. Határozott álláspontunk kell, hogy legyen ebben a kérdésben! Vannak olyan lelkészek és lelkésznők, akik ugyanakkor egyetértenének a GEKE álláspontjával, ezzel is számolni kell. Nem csak külső nyomás, belső nyomás is lesz.

Jakab István örömét fejezi ki amiatt, hogy ebben a kérdésben egység van a zsinaton. Eddig nem vettük fel a harcot ezzel az ideológiával, mert volt sok más fontos kérdés, de most állást kell foglalnunk, nem azért, hogy hidakat égessünk fel, hiszen lehet, a nyugati tagegyházaknak éppen segítünk azzal, ha állást foglalunk. Ha esetleg emiatt elveszítünk bizonyos anyagi támogatásokat, akkor ez az ára, de ezt bevállaljuk.

Dr.Gudor Botond megjegyzi, hogy ez csak egyike a sokféle dokumentumnak, és még sok ilyen lesz. Állást kell foglalni az ideológiával szemben. Ugyanakkor az egyház nem vonulhat vissza egy elefántcsonttoronyba. Nem véletlen ennek a dokumentumnak az időzítése, látni kell a politikai kontextust is. Az, hogy „tesztelnek” bennünket ezzel, jelzi a kérdés aktualitását. Mindenképp meg kell keresni azokat a nyugati egyházakat, akik a véleményünket osztják, így erősebb lesz a fellépésünk.

Kató Béla megnyugtatónak tartja, hogy a Romániában elismert 19 vallásfelekezet között egy sincs olyan, amely egyetértene ezzel az ideológiával. A történelmi nagy egyházak hallgatnak, a neoprotestánsok sokkal hangosabbak álláspontjuk kifejtésében. Sajnos, az anyaország jelenleg megosztott, megbomlott az egység, onnan nem várhatunk segítséget. Testületileg nehéz fellépni, mert kritikus a helyzet. Biztos, nem csak mi bíráljuk ezt az ideológiát, de álláspontunkhoz nehéz lesz külföldön partnereket találni.

Dr.Bibza Gábor szerint a két egyházkerületünk felelőssége, hogy véleményt formáljon ebben a helyzetben. Ezért a ZSÁT javaslata alapján Zsinat utasítsa a Teológiai Bizottságot, hogy formáljon véleményt ebben a kérdésben, és dolgozza ki álláspontját. Ha megfelelő állásfoglalás születik, az őszi zsinat tűzze napirendre.

Határozat: A Romániai Református Egyház Zsinata egyhangúlag felkéri a Zsinat Teológiai Bizottságát, hogy foglalkozzon 2024. augusztus 1-jéig a GEKE által megküldött tanulmánnyal, és alakítsa ki álláspontját ebben a kérdésben.

 

Több tárgy nem lévén, dr.Bibza Gábor ügyvezető elnök megkéri Bogdán Szabolcs János püspököt, hogy imával rekessze be az ülést.

 

 

Bogdán Szabolcs János

püspök-ügyvezető elnök

                                                                                             

           Kató Béla                                                                 Ambrus Attila

        püspök-elnök                                                               főgondnok- elnök

           

 

Jegyző: dr. Puskás Csaba zsinati jegyző."

 

Nem kell oda a kereszt! - Kell oda a Kereszt! - Bencsik András vs. Stoffán György

Döbbenten olvastam Bencsik András kollégám, a Demokrata főszerkesztője sorait a Gellért-hegyi "Szabadság"-szobor talapzatára tervezett keresztről (alább).  Válaszomat azonnal papírra vetettem. Az alábbiakban nyilvánossá teszem itt, ezt a mai korra és gondolkodásmódra nagyon is jellemző "pengeváltást"... 

Bencsik András: Nem kell oda a kereszt

Körülbelül olyan volna, mintha a méloszi Aphrodité, ismertebb nevén a milói Vénusz talapzatára valakik utóbb egy keresztet faragnának, vagy mintha a Puskás Aréna főbejáratánál egy hatalmas kőkeresztet szerelnének az aréna homlokzatára, vagy mintha a riói kitárt karú Krisztus-szobor talapzatára faragnának egyet. Pontosan így nem illik a kereszt a Szabadság-szobor talapzatára. Vannak dolgok, amik úgy tökéletesek, ahogy vannak, és nem szabad őket háborgatni. Nem szabad. Tilos. Nem pingálunk aranyláncon lógó keresztet a Mona Lisa nyakába sem. Keresztények vagyunk, de tiszteljük a művészet szent érinthetetlenségét.

A Gellért-hegyi Szabadság-szobor ritka szép alkotás. Budapest jelképe lett. Vetekszik a világ legszebb jelképpé vált szobraival. Azért, mert tökéletes és megrázóan tiszta. Csak annyit mond, amennyit egy a Nap felé nyújtózó tulipán, de azt a maga teljes szépségével mondja. Egy karcsú, de mégis erőteljes nőalak a győzelem pálmaágát emeli a magasba. Kinek a győzelme? Az enyém, a tiéd, mindenkié. Kisfaludi Strobl Zsigmond legszebb műve olyan kiemelkedően tökéletes alkotás, mint a tőle 26 évvel idősebb művésztárs, Zala György szobra a budapesti Hősök terén, a 36 méter magas oszlopon álló Gábriel arkangyal, aki kezében az apostoli kettős keresztet és a Szent Koronát emeli a magasba. Sem hozzátenni, sem elvenni belőlük nem lehet.

Keresztény ember vagyok, fontos számomra a hit, a magam módján igyekszem szolgálni abban a szent küldetésben, amely a magyarságot Istenben kívánja megtartani és megmenteni. És bár tisztában vagyok azzal, hogy azokat a baloldaliakat és liberálisokat, akik egyre hangosabban tiltakoznak a Gellért-hegyi emlékmű átalakítása ellen, egészen más cél vezérli, jelesül egy tiltakozási hullám kiprovokálása, mert lételemük és egyetlen reménységük a káosz, mégis azt kell mondanom a Szabadság-szoborról, hogy ne legyen ott kereszt! Azért ne legyen, mert nem illik oda. Mert az a szobor, miként a legnagyobb művek szerte a világban, időtlen, ezért fölötte áll koroknak, kihívásoknak és divatoknak.

Tudom, hogy erős bennünk az akarat nem csupán arra, hogy megvalljuk, meg is védelmezzük, de meg is hirdessük az elsötétülő világnak lángoló hitünket és bizalmunkat Istenben, ezért tisztelem azt a szándékot, hogy ez az erős akarat sokféle okból látványosan meg kíván nyilvánulni. De ne így. Ne egy már létező remekmű megalázásával, mert ez így csak olyan volna, mint egy falfirka. Mintha azt vésné valaki a talapzat köveire: Szeretlek, Julis! Attól, hogy azt faragja a kövekre: Szeretlek, Jézus! – a falfirka csak falfirka marad.

Nem kell oda a kereszt. Örülök, hogy az osztrák megszállók arrogáns emlékművét, a gyűlölet erődjét, a Citadellát röpke 175 éves késéssel a jelenkor végre megtöri és a saját létéhez igazítja, ez helyes és szükséges és támogatandó, mert ez a szerencsére befejezetlen erőd végre méltó feladatot kap, kerete és szelíd alapja lesz a gyönyörű Szabadság-szobornak.

Ami pedig a keresztény Magyarországot illeti, ami ellen bárhogy ágálnak a levitézlett kommunizmus túlélő majmai, ez a Magyarország örök, és amíg Istenbe veti hitét, legyőzhetetlen. Átellenben a Várdombon lassan elkészül egy másik remekmű, amelyik a maga módján és a maga nyelvén szintén a szent, örök Magyarország és Isten dicsőségét hirdeti: az újjászülető budai Vár. Pusztán a maga szépséges létezésével. Mindenféle belemagyarázás nélkül. (Demokrata)

***

Stoffán György: Kell oda a kereszt!

Válasz Bencsik Andrásnak

Az úgynevezett Szabadság-szobor azért szabadság szobor, mert Vorosilov elvtárs így parancsolta. Átalakították, kivették a kezéből a propellert, kapott egy méretes pálmaágat, és Vorosilov elvtárs, amíg katonái erőszakolták a magyar asszonyokat és lányokat, rabolták a kastélyokat és az egyszerű paraszember pincéjét és padlását, vitték malenkij robotra a magyar embereket, nos, addig Vorosilov elvtárs ellenőrizte a "szabadság" e szobrának építését. Ezért Szabadság-szobor ez a förtelem, ott, a hegy tetején. Magyarán, az elnyomásnak és a nyomorúságnak, a szenvedésnek a szabadsága ez a grünspanos "mű"... Nem azon kellene a normális, magyar, keresztény embernek vitáznia, hogy kell-e a kereszt a talapzatra, hanem azon, hogy hol állítsák fel a halasasszonyt, ha elkerül végre a hegyről, amelyen Gellért püspököt, utolsó útján az akkori kor Vorosilovjai megölték.

Igazi kommunizmusban szocializálódott ostoba gondolat, hogy nem kell oda kereszt. Nehogy véletlenül kárt szenvedjen a keserves magyar közelmúlt emléke! Nem lehet örömlánynak és apácának lenni egyszerre! A mai magyar politika a megkövesedett kommunista maradványokat úgy őrzi, mint a Pannon-tenger a csigalenyomatokat. Pedig, nem így kellene lennie. A mai világ hazudozásainak egyik eklatáns példája ez a vita: kell-e kereszt az elnyomás és a szenvedés szabadságának szobra alá? Nem kell!

A szobor helyére kell! Azért, hogy végre letisztult és magyar, keresztény országnak lássék azok előtt a turisták előtt is, akik megszokták már a grünspant, de nem tudják mit is fejez ki, és kinek a parancsára fejezi ki immár 77. éve. Legyen ott a kétezer éves jelkép, legyen ott Krisztus keresztje, egyben a magyarságé, mert ez a nemzet akkor támad fel a kereszthalálból, ha nem a szenvedésének, hanem a győzelmének állít emléket... ott a hegy tetején! (Nemzeti Napló)

Magyar ünnep, kicsit másképp – 2024. 08. 20.

Micsoda demokratikus lehetőségeket rejtett magában az idei augusztus 20-ai ünnep! Ki-ki, kiélte végtelen ostobaságát, klozettpapírt követelve tűzijáték helyett, mások a régi proli hagyománynak megfelelően, feljelentéssel fenyegették a kormányt, mi több, dr. Orbán Viktor miniszterelnököt. Megint mások ömlengve méltattak mindent, amit a kormány erre a napra tervezett adni a társadalomnak, a panem et circenses szellemében, a salus populi suprema lex helyett. Igazi ünnep volt... Ám, most nem erről akarok írni… 

2024. augusztus 20-án egy, a Bazilika ünnepi megemlékezéséhez kötődő, szokatlan jelenségre figyelt fel az ország egy része. No, nem a szentmise volt furcsa, hanem az, hogy a tömeg kint, a mise bent, és a tömeget kordonokkal, mint karámmal vették körbe, s a karámon kívül, akárcsak az amerikai filmekben, 3 méterenként álltak a civilruhás, kopasz, napszemüveges, kigyúrt testőrök. Mintha egy bajnoki mérkőzésen kellett volna elválasztani az MTK és a Fradi keménymagját. Megalázó! Mint az is, hogy Bukarest, minden magyart gyűlölő janicsár érseke „emelhette”, semmitmondó homíliájával a bazilikai, Szent István napi, „ünnepség” színvonalát.

Talán, ennek a szabófalvi csángóból oláhvá degradálódott excellenciának szólt az is, hogy elmaradt a Szent Jobb körmenet, és a hagyománnyal ellentétben, a falak között lezajlott a liturgia. Bizonyára kellemetlen lett volna, ha az oláhul megszólaló csángóból lett janicsárt, a hívő, és első királyunkról megemlékező tömeg, kifütyülte volna. No, de tegyük túl magunkat a nemzetet – ha nem is szándékosan, de mégis súlyosan – megalázó  ballépésen, remélve abban, hogy jövőre nem Slomo rabbi mondja majd a homíliát. Neki annyi köze van ugyanis a kereszténységhez, mint az oláh érseknek Szent Istvánhoz. Persze, semmi sem lehetetlen ebben a csodálatos „zsidó-keresztény” kultúrkörben… és legyünk őszinték: nem is lenne annyira kirívó. 

Ha nem csupán buta mondás volna, hogy a holtak, az élők balgasága miatt „forognak a sírjukban”, akkor a Kárpát-medence minden temetőjében és templomi kriptájában, valamint a Duna-csatorna rabtemetőjében is földindulás lett volna, ismerve az excellenciás csángó-janicsár  múltját, és a magyarok iránti olthatatlan utálatát. 

De, hát.... Istennek hála, elmúlt a 2024-es Szent Jobb körmenet is… illetve nem is volt. Nem! Nem, azért! Perca nem vitte el magával – feltűnés nélkül –, nemzeti ereklyénket. A kedvünkért lemondott eme ősi, teremtés korabeli dák-román nemzeti hagyományról. Mert, hát az ünnep, mégis csak ünnep… még ha csak magyar is…

Stoffán György

Czeglédi Andrea: "Harcba hívlak hát, titeket, urak!"...

 

Az öreg a teraszon ült és a forró nap után, az este hűvös fuvallatát élvezte. Előző éjjel hatalmas vihar volt. Pár percig úgy tűnt, mintha az egek Ura akarná elsöpörni a világ szennyét. Komótosan meggyújtotta gyertyatartóban árválkodó, régi szentelt gyertyát és imádkozni kezdett: Uram, kegyelmezz bűnös gyermekeidnek… – és az Úr ismét megkegyelmezett. Magát már rég nem féltette, csak a régi tetőt, amelynek a kijavítására már nem volna sem ereje, sem pénze.

Most szellő borzolta az őszbe forduló lombokat, sejtelmes, kísérteties hangon suttogott a félig elszáradt leveleket rázogatva. A telihold fénye szinte nappali világosságot varázsolt a kertbe és a szomszéd kertje fáján, hangos vijjogásra zendített a macskabagoly.

Elgondolkodva ült az ócska, de még mindig kényelmes karosszékben. Évek óta egyedül van, mindenki elhagyta. Úgy érezte, hogy világéletében magányos volt, hiszen amikor beszélt, csodálkozva néztek rá, értetlenül, olykor bolondnak tartották, összesúgtak a háta mögött. Néha olyan érzése támadt, hogy ő nem is ebbe a korba született, hiszen öregnek, nagyon öregnek érezte magát, mintha évszázadok súlya nyomta volna a lelkét. Felrémlettek ködös emlékek, helyek, ahol sohasem járt, mégis ismerősnek tűnt és olyan tudás, amit sohasem tanult.

Már régóta mondogatja, hogy nem érdeklik az emberek, akik ostobák, zajosak, vakok, süketek és nem látják azt sem, ami az orruk előtt van. Nem látják a Teremtést egy hangyában, és nem látják Istent, nem tudják, hogy amit hajszolnak, az értéktelen. Ám, valójában a zord külső mögött folyton az övéiért aggodalmaskodott.

Most is, ezen az estén, amikor félig lecsukott szemhéja mögül a csillagokat nézte, gondolatai az ország sorsa körül forogtak. Látta, hogyan robog megállíthatatlanul az a bizonyos szekér a szakadék felé, hogyan fogy el lassan és hogyan hitványul cseléddé maradék népe…    

Szinte észrevétlenül szenderült álomba a csillagok alatt. A következő pillanatban régi romok között találta magát. Hatalmas templom lehetett ezen a helyen – gondolta –, és kíváncsian körülnézett. A növényzet már betakarta a máladó falmaradványokat és ott, ahol annak idején a szentély állhatott, terebélyes, dús lombozatú fa nőtt. Közelebb lépett, majd ijedten hőkölt hátra, mert a romok belső gyűrűjében furcsa alakok tűntek fel. Amikor első meglepetéséből feleszmélt, rádöbbent, hogy ismerősök ezek az arcok. Régmúlt idők királyai és hősei sorakoztak, mintha csak a falak repedéseiből léptek volna elő és álltak csendben, szót sem ejtve, a furcsa zsinaton.  

Az öreg állt és megbabonázva nézte a különös képet. Ott voltak mind, a vezérek, az Árpád-, vagy Turul-házi nagy királyok, a Hunyadiak és a magyarok sorsát eldöntő főurak… valamennyien fegyveresen. Nézték őt, majd kegyesen intettek; most már szólhat.

És az öreg elkezdte mondanivalóját, először kissé bátortalanul, de aztán egyre nagyobb tűzzel és keserűséggel. Beszélt árulásról, nemzetgyilkolásról, pogány bűnökről, elveszni látszó Európáról, álkereszténységről és istentelenségről. Az ősök szomorúan, de figyelmesen hallgatták és gyakran bólogattak. Végül, kifulladva mondanivalója végére ért és hátrébb lépett, amíg az urak halk tanácskozásba kezdtek.

Hosszú idő után előlépett Szent István, és beszélni kezdett: – Ezt a nagy vészt, ami népünkre szállt, legelébb – mea maxima culpa – én okoztam. Fiatal és tapasztalatlan voltam, amikor trónra léptem és úgy láttam, hogy a népnek és az országnak szüksége van a modern, változó Európára. Elég volt már a kelet ódon bölcsességéből, unalmas volt tanítóink szava. Mi újra, a csillogásra, a Nyugat pompájára vágytunk. Nem szoktuk a római sima beszédet, amely csakis jóval kecsegtetett, így, hittünk az idegenek és csábítók szavának. Nem elégedtünk már meg Bizánc mennyei tömjénjével, Róma illatát éreztük akkor édesebbnek. Ellenvetést nem tűrtünk anyám parancsára, inkább irtottuk sajátjainkat, és csatlakoztunk Európához, azaz Rómához. Elé állt erre a többi király is:

– Mi mindig Európát védtük, ha el is hullott szinte az összes magyar és helyüket idegen népek hordája pótolta.

Az öreg ekkor közbevágott:

– Most, ez egyszer ne Európát, hanem saját népeteket védjétek, hát!

Erre István úr elmosolyodott: – Hiszen, ezt tesszük, csak ti ezt vakságotokban nem látjátok. Utolsó leheletemmel felajánlottam országomat és népemet a Boldogságos Szűz Anya oltalmába. Ennél többet halandó ember nem tehet...

Most Szent László lépett elő. Komor alak, hatalmas termet, széles vállak, amelyekre egy nemzet sorsa nehezedett…  

– Békét teremtettem az országban, kiengeszteltem a népet, mert még akkor is István bátyámuram fiatalkori, csalóka álmának halálos terheit cipelték. Békétlenséget és szenvedést szülve a hazában. Bizánccal kötött szövetségünket megerősítettem, a magyarokat, az itt élő népeket kiengeszteltem és megteremtettem, megerősítettem a magyar kereszténységet. Rómát nem engedtem beleszólni az ország ügyeibe. Az utókor azonban, ismét Európát áhította. Hol utánozta, hol meg ostobán megmenteni akarta. Pedig, Európa mindig is távol állt a mi tiszta, magyar, ősi kereszténységünktől. Nekik csak a vérünk és a tudásunk kellet. Mindig is nyűgnek érezték a létezésünket. Ám, ezt a magyarok sohasem akarták tudomásul venni. Inkább hittek a nyugatról és a messze Keletről ránk telepedett hazug, ármánykodó, kígyónyelvűeknek. Béla ecsém, ahelyett, hogy szállást adott volna rokonainknak s mutatta volna nekik az irányt, amerre menniük kell, inkább elmenekült és kiirttatta a tatárokkal a magyarokat. Hogy kikért? Azokért, akikről most ez az öregember beszél, a gonosz csatlósaiért, akik immár az egész világot nyomorgatják. Sokan, hiába hozták meg ezt az áldozatot a történelem során, és mindannyian belátták ezt vénségükre, ám, magyar addigra már alig maradt. Idegenek uralják a földeket és a várakat, idegenek pusztítják erdeinket, árusítják vizünket, mérgezik a levegőnket. Harcba hívlak hát, titeket, urak! Ragadjatok fegyvert, vezessétek harcba a sereget, védjük meg megmaradt, kevéske népünket! Nagy csata lesz, hiszen a gonosz ellen vívjuk majd, de a győzelmünk biztos, hiszen, Krisztus Urunk velünk van!

– És addig velünk, élőkkel mi lesz, nagy királyom? – kérdezte az öreg.

 – Gonosz időket kell átélnetek, sokat fogtok még szenvedni és kevesen maradtok. Még ennél is sokkal kevesebben. Egyet azonban, ne feledjetek! Nem vagytok magatokra, hiszen van védelmetek –, mutatott az oltár előtt álló fa irányába. Ekkor a lombok mögül nagy fényesség látszott. A régi oltárkép előtűnt, és egy tündöklő nőalak - a magyar Szent Koronával a fején - megmozdult rajta, biztatóan kitárva köntösét, védelemül a magyaroknak.

A következő pillanatban mindent elnyelt a sötétség, a csend és az öreg hirtelen felriadt. Tekintetét az égre emelte, ahonnan a nagy gönczöl nézett vissza rá hidegen.

– Igen! Csak álom volt… – dadogta magában –, de az is lehet, hogy valóság... hiszen igazat beszéltek az urak… és halkan, hogy szinte csak az ajkai mozogtak, könnyes szemmel imádkozni kezdett: – Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja…    

Nyílt levél Szent István királyhoz

Nagyuram!

Ma Téged ünnepel az ország népének egy része. A másik fele, nem ismervén ki voltál, s mit tettél… átkoz. Az ünneplők önfeledten élvezik a vélt szabadságot, a vélt szuverenitást, a megtévesztésül kapott jólétet. Templomaink harangjai Téged ünnepelve szólnak, de a legtöbb istenháza kong az ürességtől, mert immár tíz falura tíz templom jut, de tíz templomra, csak egy pap. Mert az ünneplő nép valójában nem Téged ünnepel, és nem azt a csodálatra méltó felajánlást, amelyben országunkat a Boldogságos Szent Szűznek adtad át utód híján, hanem a szabadnapot, a hosszú hétvégét, amelyet a Szent László által összehívott 1092. évi Szabolcsi Zsinaton kapott, a Te emlékedre. Ám, honnan is tudná, ez a hitehagyottá, kapzsivá és elégedetlenné lett nemzet, hogy mióta ünnepelték eleink István Urat, s hogy a kereszténység volt az, ami megtartotta a hazát és a nemzetet? Mert ezer év után elegendő volt csaknem nyolcvan év arra, hogy az idegen és álnok ellenség kimossa e nemzet emlékezetéből Nagyságod tetteinek emlékét és a keresztény magyarság történelmét, hogy elvegye hagyományait, és egymás ellen szítson gyűlölködést, a Mária – ma az utolsó méterig megszáll – országának országrészein élő magyariak között. Egyes országrészeket idegen hatalmak bitorolnak, s amit ma Magyarországnak nevezünk, ott megszűnt az erkölcs, a hazaszeretet, a hit, a haza iránti hűség. Csak nevében magyar! A szellemi és a lelki megszállás végigsöpört Európán, s Te Uram, ma inkább visszafordítanád népedet Keletre, mert a Nyugat a Sátán csatlósa lett, s követői a magyariak hazájában is egyre rombolják értékeinket, a Tőled és László királytól öröklött hazát, Isten-hitet. Ki-ki a maga vélt vagy valós érdekeiért képes a másikat akár semmivé tenni. A pénzimádat és a hatalom iránti vágy árasztotta el a magyar lelkeket, a kapzsiság és az önzés a hazát sem kíméli, mert minden hivatalban ott ülnek a nyugat lelketlen, áruló szolgái. A Te nemeseid családjai évszázadok alatt sem gyűjtöttek annyit vagyon, mint a mai jobbágyutódok, akik a Te nemességed leszármazottait elüldözték, megölték, kirabolták, de ma a Te nemeseid kastélyait adják-veszik, mint a vásári kofák… pedig soha nem volt az övék!

Nagyuram!

Hit nélkül nincs reményünk a megmaradásra, a Boldogasszony szeretete és támogatása nélkül ez a nép kivész. Te Nagyuram azt mondtad mielőtt átléptél Isten országába, hogy: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!” Most erre az ígéretedre hivatkozom István Úr! Mert veszni indult az örökséged. Ifjúságunk hófehér virágát megmocskolta ellenségeink tudománya, az elektronika, az internet. Valós történelmet nem tanítanak, a magyarság semmit sem jelent nekik, s csak elenyésző számban járnak hitoktatásra, de ma már az sem az és olyan, amilyennek lennie kellene. Ifjúság nélkül pedig, nincs jövő. Ma olyan világ van itt Uram, amilyen a Te idődben ismeretlen volt. Idegenek rabszolgái lettünk, s egy európai közösség tagjakén úgy kötöttek meg minket hazugságok árán, mint egy kutyát. Ugatnunk szabad, de a lánc rövid. S ha nem dobnak elénk valami koncot, akkor éhen is veszünk…

Nagy Jó Uram!

Ünnepel az ország, Isten nélkül, kereszténység nélkül, s csak ámítás az ide-oda kitett vagy vetített hatalmas kereszt… a Neked szentelt ünnepi misén pedig, egy a Mária országát 104 éve megszállva tartó és nemzetünket szülőföldjén kínzó idegen hatalom érseke prédikál szeretetről, együvé tartozásról, megbékélésről, s talán arról, hogy milyen nagyra becsül Téged Nagyuram… Bajban vagyunk István Úr! Nagyon nagy bajban! Olyanban, amit a hazugságok és az általánossá erőltetett vakság és butaság nem ér fel, nem lát, nem érzékel. S ha ez így marad, a mai lebutított, vak társadalom halálnak halálával pusztul ki. Mert a kereszténység nélkül, ebben a vad és kietlen Európában a magyar nemzet Isten nélkül megsemmisülésre ítéltetett.

Halld meg hát könyörgő szavunkat István Úr: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, ki voltál valaha országunk istápja? Hol vagy István király? Téged magyar kíván, gyászos öltözetben, Te előtted sírván!”

Kérlek István Úr, vezesd vissza nemzetedet a Szent László-i kereszténységbe, vezess vissza minket – Mária országát – Nagyasszonyunk segítségével Krisztushoz, a mi erőnkhöz és tartsd távol tőlünk a gonoszságot, a hazugságot, a hazaárulást, az állam által támogatott újpogányságot, a világvallás sátáni próbálkozásait és azokat a papokat, akik magyar keresztény hitünket felcserélik a modern istentelenségre.

Szent István király! Könyörögj érettünk!

Stoffán György

Czeglédi Andrea: Román prédikáció a Bazilika előtt... - Szent István napján

 

Ülök a sötét teraszon, a hőség fojtogató, a hold éppen most kandikál ki egy felhő mögül. Hasonlóan sötétek és fojtogatóak a gondolataim és az emlékeim is. Az országalapítás ünnepén tünődöm. Eszembe jutnak azok az augusztus 20-ák, amelyeket gyermekkoromban, a Partiumban éltem át. Tilos volt ünnepelni, tilos volt beszélni róla, arra, aki megnézte a tévében az aznap műsoron lévő István a király rockoperát, börtön várt. Mindez csak azután, miután a Securitate pincéjében nyomorékká tették, lerúgták a veséjét. Ugyanez járt a magyar Himnuszért is. Tilos volt énekelni, a szövegét akár kézzel leírni és terjeszteni. Persze, mi csukott ablakok, behúzott sötétítők mögött, halkan, rettegve, de mégis lelkesen, sokszor könnyezve hallgattuk az ismert dallamokat és reméltük, hogy senki sem fogja megtudni azt, hogy mi merünk magyarok lenni.

Egy évtizeddel a "forradalom" után, ismerőseim egy átmúlatott este után, kicsit kótyagosan, Szatmárnémetiben hazafelé ballagva, az utcán énekelték az oly sokszor meghallgatott rockopera egyik részletét. A géppisztolyos román "patrula", ezt az előadást tíz évvel a forradalomnak nevezett puccs után, nagyjából húsz ezer forintnak megfelelő bírsággal „jutalmazta”.

Teltek az évek, évtizedek és mi mindig a nyakunkon éreztük a kisebbségi sors igáját, a megvetettséget, kirekesztettséget, a megalázottságot. Egyedüli mentsvárunk, megtartó erőnk az egyház volt, az imádság, amelyben a Fennvalótól kértük sorsunk jobbra fordulását. A magyar és a román nép, ha éppen nem uszította senki, eléldegélt egymás mellett, egymást segítve a bajban és osztozva az örömben, de a hatalmasságok, a politika nem tűrhette ezt, hiszen az ellentét, a gyűlölködés mindig kifizetődőbb volt. A Román Ortodox Egyház, Alexandru Ioan Cuza, a néhai nagy, ünnepelt szabadkőműves vezérük tűzzel-vassal kierőszakolt szekularizációja óta, a mindenkori román állam csatlósa és kiszolgálója, de olykor irányítója is volt. Rengeteg papjuk uszította a románokat, a magyarok ellen, ám a román görög katolikusok is beálltak ebbe a sorba, amikor csak tehették. Talán ennek tudható, hogy Márton Áron helyett, Róma mai püspöke, Iuliu Hossu püspököt avatta boldoggá, Balázsfalván.

A következő, mellbevágó eset a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Liceum esete volt, amelynek visszavonták a működési engedélyét, és ottjártakor a bukaresti nuncius megjegyezte a román tárgyalófélhez fordulva, hogy: „volt rá száz évük, igazán beolvadhattak volna”. Ekkor ébredtünk rá, hogy a Vatikán ellenségként, jobb esetben is felesleges nyűgként tart számon bennünket, szülőföldünkön élő magyarokat. Érezhettük ezt a kitaszítottságot már korábban is, amikor II. János Pál pápa bukaresti látogatásakor, a gyulafehérvári érseki meghívás ellenére, eszébe sem jutott az erdélyi magyar és székely katolikusokat meglátogatni. Az is emlékezetes és megalázó volt, amikor magyarországi látogatásakor a csángók, magyar nyelvű miséért esedeztek Róma püspökénél, és díszes bőrkötésben a kezébe adták e kérés írásos nyomát... még csak válaszra sem méltatta őket.

A sok megaláztatás közösségünket a hitben és magyarságunkban még inkább összekovácsolta, Márton Áron papjainak hivatástudatát megerősítette. Az erdélyi Magyar Katolikus Egyház és annak nemzetmegtartó ereje megszűnésén dolgozik most a megújult, világegyházban, világvallásban gondolkodó, Krisztust mind inkább kirekesztő vatikáni vezetés, valamint azok a magyar főpapok, akik immár Bergoglio parancsait vakon követve, egyre messzebb kerülnek az Evangélium tanításától, a Krisztus által alapított Egyháztól és a magyar kereszténységtől.

Bergoglio látogatása katasztrofális következménnyel járt az erdélyi katolikus egyházra nézve, hiszen immár teljes egészében tagadják, megvetik a Szent László-i magyar kereszténység utolsó morzsáit is. Az erdélyi Katolikus Egyház lassan, de biztosan elrománosodik, papjai pedig, bergoglionistává válnak. Nem kivétel ez alól a két partiumi püspökség (Várad és Szatmár) sem, de a románok megsemmisíteni készülnek legszentebb erdélyi kegyhelyünket, Csíksomlyót is, hiszen, a nyeregbe katonai kiképzőközpontot és lőteret építenek. Ez ellen senki, semmit sem tesz. Nem emeli fel szavát a Vatikán, a nuncius, a bukaresti érsek, sőt, a ferencesek sem. Pereskedtek, a román bíróság döntött, és hát ők nyertek... megint! Mit szólna a Szentszék abban az esetben, ha Lourdes, Fatima vagy Medjugorje kerülne efféle, gyűlölettel teli, politikai végveszélybe?

Mi, magyarok az önfeladás és az önpusztítás sima útjára léptünk. Egyházi és állami vezetőinknek fontosabb a gazdaság, a "jószomszédi" viszony, a szomszéd államok „területi szuverenitása”, az új világrendbe való jó beilleszkedés. Fontosabb, mint a magyarságunk, fontosabb, mint a Teremtő Isten, hiszen, mára a pénz lett az istenük.

És mit tesz a Magyar Katolikus Egyház, az első zászlósúr, akire hittel és reménnyel tekint határon túli magyar katolikus és protestáns egyaránt­? Ahelyett, hogy a Szűz Anyához esdekelne segítségért, ahelyett, hogy Szent László királyunktól kérne égi pártfogást, feledve nagyváradi gyökereit, rettegve a római püspök bosszújától, az országalapítás ünnepére a bukaresti érseket hívta a Bazilika elé, románul prédikálni.

Mit mondhat majd a bukaresti román érsek? Azt, hogy maradjunk jó magyarok, őrizzük a Szent Istvántól örökölt, és László Urunk által megerősített hitet, a Kárpát-medencét és magyar kereszténységünket, ahogyan őseink tették? Hogy járjunk továbbra is zarándokolni, immár a lőtérre? Hogy Isten áldjon meg minden jó maghiar és secui embert, szerte az ősi hazában, az erdélyi bérceken, a Partium völgyeiben, lankáin és termékeny mezőin? Kötve hiszem…

Eláruljuk lassan azt, amiért az őseink a vérüket adták és megérdemelten bűnhődni is fogunk ezért, mégpedig hetedíziglen! Talán, marad egy kicsiny mag, amely a romokon újra életet teremt Mária országában, amely engesztelésért könyörögve megkapja a várva várt megbocsájtást és akkor ez a föld újra kivirulhat…

Czeglédi Andrea  

Stoffán György: Gondolatok Szent István napja előtt

 

Ma is – még mindig – hitegetjük magunkat egy rendszerváltás nagyszerűségével, az új és szabad világ megszületésével, amely magával hozta a Páneurópai Pikniket, a magyar határnyitást, a nagy tettet, amelytől a keleti németek a nyugati németekkel egyesülhettek, amikor az NDK-s Trabantok gazdátlanul rohadtak el a hazai utak mentén, mert a tulajdonosok a szabad világba való kijutás élményét nem akarták e honeckeri játékautóval elrontani.

Megnyílt a határ, és mindenki ment a szabadságba, s remélt a berlini fal leomlásában… is. Vége lett egy korszaknak, amely két dologban különbözött csak a mai kapitalista rendszertől: nem engedte a magántulajdont, és nem engedett utazni… minden másban megegyezik a mai kor és az akkori. Illetve mégsem. Moszkva ugyanis nem rendelte el az emberi szabadságjogok EU-s mértékű csonkítását, nem fenyegette a csatlósállamokat idegenek betelepítésével, és nem adóztatta meg a polgárokat minden egyes kiló kenyér vásárlásakor… nem nézte ab ovo bűnözőnek a polgárait, mint az Unió vezetése. No, nem dicshimnuszt akarok zengedezni a kommunista diktatúráról, hiszen ugyanazok üzemeltették és irányították, mint akik a mai kapitalista rendszert, tehát ugyanazon ószövetségi logika szerint működött az is. Csupán a körmönfontság volt nagyobb és meggondoltabb. Hiszen, még egyes ország-vezetők sem tudták, kiknek a kottájából muzsikálnak, amikor Moszkvát vélték kiszolgálni…  

Ez még akkor sem esett le szerencsétlen politikusoknak, amikor Máltán, egy yachton összeült a két nagyhatalmon vezére és megbeszélték, hogy a szocialista társadalmi berendezkedésnek – felsőbb utasításra –, véget kell vetni. Lett is ebből nagy kavalkád, mert nem minden állam pártbizottsága és pártfőtitkára egyezett bele, hogy békésen kiadja a kezéből a hatalmat. Aki tehát pártfőtitkárként vagy államfőként ellenkezett, azt a fellázított népharag tette a sírba, vagy lelőtték, mint egy kutyát… Ma is ezt teszi a világot kormányzó hatalom.

Ám, a rendszerváltás idején még voltak dr. Habsburg Ottó kaliberű, kulturált, európai politikusok, még volt vitalehetőség. Csak választásunk nem volt, épp úgy, mint ahogyan ma sincs. Azt a szerepet játsszuk, amit ránk oszt a hatalom.

Tárgyalunk, győzünk, vagy majdnem győzünk… de legalább nem jönnek ide azok a menekülteknek nevezettek, akik visszajárnak nyaralni oda, ahonnan „a háborúk és az éhezés elől kerestek menedéket Európában” – ahogyan ezt a római püspök próbálja megetetni velünk és a világegyház minden egyes tagjával, papjával és püspökével.

Igen, egyház…

Nos, az is változott az elmúlt harminc évben. Mindegyik. A kommunista világban még élt egy olyan generáció, amely hitben és hazaszeretetben nőtt fel, vitte az unokákat a templomba. Voltak olyan papjaink, akik nem hódoltak be a kommunista diktatúrának, bátran vállalták a hitoktatást, a gyermekek kereszténnyé és magyarrá nevelését. Igaz, sokan közülük megjárták a Gulágot, az Andrássy úti nyilas-ÁVH-s ház kínzó kazamatáit, de mégis vállalták azt, amire Isten meghívta őket – a szolgálatot. Róluk esik manapság a legkevesebb szó. S róluk alig van valamicske a Terror Házában, noha ők voltak azok, akiknek köszönheti az ország, hogy ma még – ha sokkal kevesebben is, mint harmincnégy éve – de járnak templomba az emberek, és tudják, mi a keresztény kultúra, az érték, az erkölcs. És voltak békepapok, akik az igaz, hivatásuknak élőkről jelentettek, voltak főpapok, akik a kommunisták által meghurcoltaknak, a börtön után nem adtak munkát, lehetőséget, dispositiot. Kollaboráns volt az esztergomi érsek is, aki Mindszentyt a nemzetközi katolikus sajtóban gyalázta (Kathpress), és őt állította pellengérre, őt hibáztatta a világ nyilvánossága előtt azért, hogy a magyar egyház nem volt szabad a kommunisták alatt.

Ma pedig? A békepapságot részben felváltotta a II. Vatikáni Zsinat téveszméit hirdető fiatalabb generáció, és egy még fiatalabb, amelynek már fogalma sincsen semmiről, ami korábban az egyházat jelentette.

Harmincnégy év ócska hazugságait papagájkodja minden politikus a maga szellemiségéhez igazítva, és mert régen volt, bátran hozzáhazudja saját rendszerváltó nagyságát is… az augusztus végi ünnepnapokon, vagy éppen a Páneurópai Piknik évfordulóján. Mert minden, ami elhangzik, valóságosnak tűnik, de hamis és megfontoltan hazug. Nem rendszerváltás volt harmincnégy esztendeje, és nem magyar hőstett volt a határok megnyitása, hanem moszkvai parancs, moszkvai engedély… Igaz, sokan hitték, hogy valóság az, amit látnak, tapasztalnak, és ma is sokan hiszik, hogy jó nekik a kapitalizmus, jó az az embertelen világ, amelyet egy másik, embertelen világ után kaptunk a nyakunkba.

Már nő és férfi sem lesz hamarosan, és a gyermekekkel való nemi aktust is hovatovább díjazni fogják Európában. Az azonos neműek gyermeket nevelhetnek, és a magyar iskolákban is elkezdődött az érzékenyítés az új világ erkölcsi normáiról…

Magyarán: Harmincnégy éve azt látjuk, hogy Európa rothad. Erkölcsileg, gazdaságilag, szellemileg, hitében és önbecsülését tekintve egyaránt. Mi, magyarok még – roskadozva ugyan –, de talpon vagyunk, ám a folyamatos külső és belső támadásokkal harcolva kell megvédenünk annak a kincsnek a maradékát, amelyet Szent István korában még természetesként tudott magáénak a magyar…

Rendszerváltás, Páneurópai Piknik… mind-mind hamis ünnep, hamis remény, külső parancs, alkalmazkodás és fenyegetettség. Hiszen nem vehettünk kávéházat Bécsben. Nem értük el húsz év alatt a nyugati életszínvonalat és fizetéseket, nem lett jobb és szebb élete a határon kívülre került magyarságnak a határok eltűnésével, s bizony már e határon kívül maradtak is csak a hasznot lesik az anyaországtól, és talán nem is szeretnek minket annyira, mint ahogyan mi ragaszkodnánk hozzájuk – amint ezt számos fájdalmas példa bizonyítja.

Kettős mérce mindenben, párhuzamos társadalom a jog-, és igazságszolgáltatás terén, ellenzékből magyarellenes ellenség, lopakodó genderisták, bergoglionisták, LMBT-sek keserítik a magyar nemzet életét, és legyen bár ezernyi jó gazdasági statisztika, családvédelem, az oktatást azok rombolják, akiknek tanítaniuk és irányítaniuk kellene. Nem lesz, vagy csak elenyészően kevés magyar és keresztény fiatal lesz, mert a könyöklő, háborúzó, új, de erkölcstelen világ minden kiskapun áramlik, s a hivatalos oktatási kormányzat korábban azt az egyetlen államtitkárasszonyt is kidobta, aki világos és egyértelmű rendszerváltást akart az iskolákban, a tanár és tanítóképzésben, egészen az általános iskolák szintjéig.

Teleki Pál jut eszembe ezekben az ünnepi napokban. Amikor 1938-ban leszállt a Bécsből érkező vonatról a Keletiben, s látta az ujjongó tömeget és a fogadóbizottság örömtől kivörösödött arcát, csak ennyit mondott maga elé: „nem tudom, minek örülnek.”

Ma én sem tudom, ki, minek örül, de adja Isten, hogy ez az öröm valóssággá és megalapozottá váljék. Mert ma képlékeny, és bizonytalan minden. Harmincnégy év nyomorúságos hazudozása ma kezd láthatóvá válni, s ma van először olyan politikai vezetésünk, amely, ha nem is mondja ki nyilvánosan, de tudja, mi történik körülötte…

Semmivel sem jobb a magyarság helyzete itt, Európa közepén ma, mint Szent István idején volt. Ám két reménységünk azért van: – István úr utolsó feljegyzett szavai: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!”  – valamint az, hogy eltelt az az ezer év, és minden korábbi hazudozás és ámítás, ellenségeskedés és vatikáni szorongattatás, hazaárulás és egymásnak feszülés ellenére, még élünk, vagyunk. Igaz, ez az élet nem más, mint egy hosszú agónia, amelyet az elfekvőben, azaz, az Európai Unióban, rácsos vaságyban, kikötözve élünk meg. Mert elhagytuk a hitet, kapzsivá, álnokká, iriggyé váltunk, szeretetlenségben, gyűlölködésben élünk és nemzeti elkötelezettségünk is csak nevetséges szólam. Hiszen, az elfekvőbe egy hamis népszavazás után, „mi akartunk” beköltözni.

Vorosilov kedvenc „halasasszony”-szobra alá odabiggyesztünk azért – mi, a keresztény állam –, egy szép nagy keresztet, miközben leszereljük a Hősök tere oszlopáról a ránk vigyázó Szentkoronás arkangyal-szobrot, és

állami szinten egy árva szót sem szólunk a csíksomlyói búcsú oláh megszüntetéséhez. (Mert a ferencesek elfelejtettek imahadjáratot hirdetni és a Segítő Szűz Mária szobrának Nyeregbe cipeléséért bocsánatot kérni… – Máriától)

Van, aki úgy tartja – s talán igaza is van –, hogy már nem érdemeljük meg ezt az égi, csíksomlyói, pünkösdi ajándékot. Nekünk csonka-országiaknak csak az jár, hogy Szent Istvánkor, nyilván a vatikáni külügyi politikának behódolva, és azt szentírásként követve, a bukaresti érsek mondja a homíliát románul, a budapesti Szent István Bazilikánál. Feltépve ezzel magyar és székely milliók, soha el nem múló fájdalmas sebeit. Az egyházi diplomácia szerint, így, elfogadjuk a legújabb csíksomlyói gyalázatot is.      

Eszembe jut a régi, mára szándékosan elfeledtetett, 18. századi magyar népének refrénjének a szövege: „Mi lesz belőlünk, hogyha Te elhagysz, bús árvaságunk sírba hervaszt…”

Stoffán György

Átvert MÁV technikusok… – Lázár János tud erről?

 

Lázár János először megígérte a MÁV dolgozóknak a soron kívüli, egyszeri jutalmat, azért a helytállásért, amelyet nagyon nehéz időben, nagyon nehéz körülmények között tanúsítottak. Majd az egész ügyet átadta valamelyik MÁV szakszervezetnek. A szakszervezetek azonban, hogy lejárassák Lázár Jánost és lehetőleg ellenségeket szerezzenek a kormánynak, a dolgozók egy fontos szegmensét, a szakasz-technikusokat, egyszerűen lehúzták ebből a Lázár által ígért jutalomból. Ez a beosztás azonban, az egyik olyan területet fogalja magában, amely a vasút biztonságát nem egy klimatizált irodából szolgálja, ahogyan ezt a szakszervezeti munkatársak teszik. A szakasz-technikusoknak – akár esik, akár fúj, akár 38 fokos meleg van, olyan feladataik vannak, amelyek valóban embert próbálók. A szakaszon különböző méréseket kell végezni, veszély kell elhárítani, a pályán dolgozókra kell felügyelni és sok más „szabadtéri” munkafolyamatot kell ellátni.

Csak feltételezni tudom – ismerve a szakszervezetek áldásos munkáját –, hogy a keretből egyes szakszervezeti vezetők esetleg kevesellték az egyszeri kettőszázezret, így valahonnan le kellett csípniük ahhoz, hogy a vezetőknek több jusson. Tehát nem a pályamestereket, a főpályamestereket, a szakaszmérnököket vagy a fizikai állományt zárták ki, hanem azokat, akik de facto rendben és karban tartják a vasúti közlekedés szakaszait. És ez hatalmas pofátlanság, de nevezhetjük végtelenül aljas és embertelen megoldásnak is!

Nem az első és nem az utolsó ilyen eset ez kicsiny hazánkban, ahol a hozzá nem értés, a kapzsiság, a rosszindulat katasztrofális méreteket ölt. Igaz, Lázár Jánost sem értem egészen. Ha ő ígérte az egyszeri jutalmat, miért adta ki a nem kifejezetten kormánypárti szakszervezetnek, illetve miért nem ügyel az ígéret szentségére? Vajon, ha tudna erről a szakszervezeti aljasságról, amely néhány száz dolgozót érint, szó nélkül hagyná-e a dolgot? Remélem nem!  Ugyanis Lázár Jánost a tisztességesebb politikusok között tartottam számon, s rosszul esne, ha benne is csalódnom kellene…

A szakasztechnikusoknak pedig, üzenem: Lépjenek ki abból a MÁV-os „szarszervezetből”, amely eszerint nem az ő érdekeiket, hanem néhány embertelen, kapzsi, ócska trógert szolgál!

Stoffán György

Czeglédi Andrea: Trójai faló a párizsi olimpián

Még javában tart, de az már előre borítékolható, hogy ez lesz minden idők egyik legvitatottabb olimpiája. Talán, nem véletlen ez, és maguk a szervezők tervezték így. Az olimpiát ugyanis, hatalmas érdeklődés övezi, a világ minden táján emberek milliói követik a megnyitót és a sportversenyeket. A sportolók sokszor, apró gyermekkoruktól kezdve erre, a százszor megálmodott pillanatra várnak, eddzenek. Az egész életüket, sőt, sok esetben a családjuk életét is befolyásolja az, hogy részt vehessenek életük legnagyobb megmérettetésén.

Nem csoda hát, hogy már a kezdetekor mindenki lélegzetvisszafojtva figyel és ilyenkor a nézőknek is vannak elvárásaik, hiszen valami eredeti, grandiózus, látványos megnyitóra várnak. Ezt a kívánságot Párizsban, a szervezők maximálisan teljesítették, csak nem úgy, ahogyan azt a többség várta és elvárta volna. Erre szokták mondani találóan, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert megkapod…

A megnyitóünnepség óta felháborodott bejegyzések és hozzászólások tömege, nyilatkozatok, cikkek jelennek meg a világháló különböző oldalain és a jelek szerint a szervezők provokációján nem csupán a keresztény hitűek, hanem minden jó érzésű ember megütközött.

Persze, most is, mint mindig, akadnak jócskán olyanok, akik védelmükbe veszik a szervezőket, akik politikát csinálnak abból, amit minden normális ember azzal utasít el, hogy nem akar tudni róla, illetve nem kíváncsi az idegen hálószobákban zajló aberrációkra. A szervezők bizonyára külön iskolában tanulták a viszálykeltés ősi mesterségét, mert a számításuk bejött.

A nyilvános aberrációt védők serege rögtön reagált és támadott. A keresztények nem is keresztények, nem elfogadóak, nincs bennük szeretet, tudatlanok, műveletlenek, nem is Leonardo da Vinci, nem az Utolsó vacsora, hanem esküvő etc. Aztán – folytatták –, az olimpia összekapcsolódik a görög mitológiával.

Valóban, a megnyitó egyes látványelemei a görög mitológiát elevenítették fel kisebb elhajlásokkal, mint a levágott fejét a kezében tartó, éneklő királyné, akit éppen a francia csőcselék-forradalom vérgőzös gyilkosai végeztek ki, vagy mint a négykézláb vonagló, szakállas énekes. Ez sehogy sem illeszkedett a görög mitológia ihlette koreográfiába, de ez az új kor lelkes rajongóit csöppet sem zavarta, mint ahogyan a halálában is kigúnyolt Marie Antoinette miatt sem hisztériáztak a lelkes feministák. Hiába, amíg az angol királyné lefejezése bűn a mai, „szuperérzékeny” társadalom szemében, addig a francia királyné kivégzése hőstett.

Térjünk azonban vissza a görög mitológiához, amelynek felidézett mozzanatait olyan lelkesen fejtegetik immár a hazai haladószelleműek is, hogy magabiztosságukban felsőbbrendűen kioktatnak és nevetség tárgyává tesznek akár egy érseket is.

A görög és a római kultúrát úgy szokás emlegetni, mint a modern, európai kultúra alapkövét, ezért bátorkodom kicsit összehasonlítani az ókori társadalom világszemléletét és erkölcsét a mai társadaloméval. Először is, mindkét esetben a pogányság a mérvadó, ám, ma már sokan büszkén hirdetik, hogy nem állnak semmilyen egyház és vallás befolyása alatt sem, amíg az ókori görögök többistenhívők voltak. Ettől függetlenül, valóban fellelhetőek hasonlóságok. Lássunk hát, pár apró részletet, mire emlékszem abból, amit kamasz koromban olvastam, és amiből egy életre okultam is.

A görög mitológiában a kezdetkor csak Uranosz, az ég istene és Gaia, a föld istennője létezett. Az ő szerelmük gyümölcsei voltak a titánok, akiket Uranosz hatalomféltése miatt börtönbe, a Tartaroszba zárt. Ekkor Gaia felbiztatta legkisebb fiát, Kronoszt, hogy habár megölni az istent lehetetlen, sebesítse meg súlyosan az apját és vegye át a hatalmat. Amikor ez megtörtént, Uranosz megátkozta a fiát. Az átok miatt Kronosz, aki a testvérét vette feleségül, megette a saját gyermekeit. Aztán, nagyanyó segít az unokáján, Zeuszon, aki nagyjából ugyanúgy bánik el az apjával, ahogyan apuka a nagypapával.

Izgalmasan hangzik, ugye­? És ez még csak a kezdet. A görög mitológia ma is olyan „életszagú”, mintha csak a híreket olvasnánk.

Dionüszosz története is ugyancsak izgalmas. Zeusz főisten nyitott házasságban él, amit a felesége, Héra nehezményez. Amikor a férje ismét egy földi asszonyt tüntet ki a szerelmével, rászedi Szemelét és így, a botor hölgy azt kéri Zeusztól, hogy mutassa meg magát isteni pompájában. Amikor ez megtörténik, Szemelé elevenen elég a villámoktól, ám, Zeusz megmenti a magzatát. Kiemeli az égő holttestből és a combjába varrva kihordja. Lám, már akkor is szülhetett a kiválasztott férfiú! Sok viszontagság után, miután Héra kiirtja a gyermeket nevelő nagynéni családját is, a kis Dionüszoszt egy öreg, alkoholista szatír neveli fel. Így felnőve, szinte természetes, hogy Zeusz fia a részegség és az orgiák istene lesz, aki ráadásul bosszúálló és kegyetlen is, hiszen a nagyvilágot járva bacchánsnőkből és szatírokból álló kíséretével, egy esetben úgy áll bosszút a rajta megesett sérelemért, hogy az őt becsmérlő férfit a saját, részeg anyjával megöleti. Hát, ezt a pogány istent személyesíti meg az asztalon fetrengő kék figura Párizsban.

A görög mitológiában szülő-, és gyermekgyilkosságok, vérfertőzések, pedofília, aljas ármánykodások történeteit olvashatjuk és olyan aberrációkat, amelyeket a beteg, emberi elme kitalálhat és amelyeket a mai korban lassanként elfogadtatnak a társadalommal, kigúnyolva azokat, akik szót emelnek ellene. Ezek a történetek a lehető legmesszebb állnak a keresztény hitvilágtól és megtestesítik mindazt, amit a keresztény erkölcs teljes egészében elvet és elítél. A párizsi provokációra az egyetlen helyes keresztény válasz az lett volna, ha az összes, magát kereszténynek valló ország keresztény sportolója rögtön hazautazik és a port is leverve a lábáról, nem vesz részt a további gyalázatban, nem nézi végig, ahogyan egy férfi ver egy nőt a feminizmus, az LMB… és még ki tudja mi jegyében.

Nem csoda, hogy elbukott a görög, majd a római birodalom is. Ha ez az ókori kultúra a példa, megtörténhet, hogy Európa is Trója sorsára jut, felperzselik, a helyét pedig, felszántják és beszórják sóval, hogy nyoma se maradjon.

Stoffán György: Az önfeladás módszertana 2024.

 

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy a párizsi olimpia megnyitóján egy világraszóló szellemi, lelki, hitbéli tűréshatárt mérő szondának lehettünk a tanúi, majd jött a második szondázás, a boksz meccs. És a világkormány tagjai kényelmesen hátradőlhetnek, mert eddigi munkájuk meghozta a gyümölcsét: az emberiség olyan mélyen van erkölcsileg, hitbélileg és szellemileg, hogy már nem sokat kell dolgozni Schwab úr elképzeléseinek megvalósításáig. Persze, van még tennivaló, hiszen le kell számolni mindazokkal, akiknek nem tetszik ez a helyzet, akik ragaszkodnak hitükhöz és hagyományaikhoz, nemzetükhöz, és azokhoz az erkölcsi keretekhez, amelyeket úgy kétezer éve, egy Betlehemben született és Jeruzsálemben megölt férfi terjesztett el a világon, néhány halász közreműködésével. Ő és követői már kétezer esztendeje kerékkötői annak a tervnek, amely terv alapján megölték ezt a férfit.

Térjünk vissza egy kicsit a mai világ szondáira és azokra a reakciókra, amelyeket ez a kísérlet világossá tett azok számára, akik azt a bizonyos tervet ma is meg akarják valósítani, és akik e szondázást követően felteszik a lábukat az íróasztalra és teljes nyugalommal kortyolgatják a kávéjukat. Nincs sok dolguk, de akadnak még elintéznivalók.

Túl sokan élnek a világban, és ez pénzbe kerül, tehát csökkenteni kell a későbbi rabszolgák számát. Össze kell ugrasztani a nemzeteket, és hagyni, hogy kiirtsák egymást. Az ügyön dolgoznak, tehát ez sem lesz problémás ügy, és még pénzt is hoz. Örömmel nézik ezek a nyugodtan kávézók, hogy többségében fiatal emberek ezrei az ő parancsukra lövik, mészárolják le egymást, hogy népeket semmisítenek meg a végrehajtó kormányok, hogy törvények írják elő, kit kell kötelezően szeretni és kit tilos. Az is élvezetet nyújt nekik, hogy a Teremtés elveivel és logikájával homlokegyenest ellenkező szellemiségüket szintén törvényekkel erőltethetik az emberekre Európában, s ama bizonyos meggyilkolt férfi szellemiségét immár nyilvánosan nevetség tárgyává tehetik úgy, hogy ők maguk hirdetik, hogy mi történt Párizsban, az olimpia megnyitóján. Igaz, bizonyos porszemecskék azért be-bekerülnek a gépezetbe. Olyanok például, mint a muszlimok magatartása. A világkormány tagjainak aligha jutott eszébe, hogy lesz egy muszlim államférfi, aki felhívja egy törpeállam elnökét, a világvallás vezetőjét, és számon kéri rajta az elfelejtett tiltakozást. Nagyon nehezen ugyan, de a tiltakozás megszületett… kissé visszafogottan, szemlesütve.

Maga az olimpia is egy erkölcsi mérce, hiszen az aberrációknak engedett a világ, s egyetlen csapat sem hagyta ott ezt az önmagát kivégző országot olimpiástul, mindenestül. Hangoskodni hangoskodtak ugyan egy kicsit, de minden sportoló sajátos magyarázattal elfogadta azt az erkölcsi mélységet, amelynek részben maga is áldozata lett. Sőt! Mint mindent, az önmagát megalázó boxolónőt meg is jutalmazta az állam. Mert a pénz, mindenek felett áll... Nem az volt a cél és a parancs, hogy hagyják ott ezt az aberrált, olimpiának gúnyolt, francia kuplerájt, hanem az, hogy ország-világ előtt megmutassák: a magyarok is elfogadják a jelenlegi európai „kultúrát”. Magyarázat ezernyi van, köztük az is, hogy: ezek a szegény sportolók éveken át készülnek arra, hogy kijussanak az olimpiára, hogy ők más szemmel nézik a történéseket, nekik a győzelem a fontos stb.

Nos, ha belegondolok… évekig voltam munkanélküli, pedig mehettem volna a Népszabadsághoz, vagy valamelyik liberális laphoz, és akkor lett volna jó állásom… csak éppen nem akartam minden reggel, munkakezdés előtt lehányni magam. Vannak ugyanis olyan határok, amelyeket az ember nem lép át, mert bűnsegéd, bűnpártoló lesz belőle akkor is, ha megmagyarázza saját magának, amit tesz. Vannak elvek, amelyek nem megvásárolhatók, nem változtathatók, ha a fene fenét eszik, akkor sem! 

Ám ez, ma már mindegy. Csak álom, nosztalgia, vénemberes emlék az a magyar, keresztény világ, amelyben harminc éve még egy kicsit hittünk, vagy inkább csak reméltünk. A világ földi "urai" azonban, kiváló munkát végeztek, így nem várható el az sem, hogy megértsék azt, amiről írok. Hamarosan olyanná válik a világ, és benne Magyarország is, amilyenné akkor, ott Jeruzsálemben, ama péntek délután háromkor vált. Ám, ez esetben a feltámadás több mint bizonytalan...

Stoffán György