Magyar ünnep, kicsit másképp – 2024. 08. 20.

Micsoda demokratikus lehetőségeket rejtett magában az idei augusztus 20-ai ünnep! Ki-ki, kiélte végtelen ostobaságát, klozettpapírt követelve tűzijáték helyett, mások a régi proli hagyománynak megfelelően, feljelentéssel fenyegették a kormányt, mi több, dr. Orbán Viktor miniszterelnököt. Megint mások ömlengve méltattak mindent, amit a kormány erre a napra tervezett adni a társadalomnak, a panem et circenses szellemében, a salus populi suprema lex helyett. Igazi ünnep volt... Ám, most nem erről akarok írni… 

2024. augusztus 20-án egy, a Bazilika ünnepi megemlékezéséhez kötődő, szokatlan jelenségre figyelt fel az ország egy része. No, nem a szentmise volt furcsa, hanem az, hogy a tömeg kint, a mise bent, és a tömeget kordonokkal, mint karámmal vették körbe, s a karámon kívül, akárcsak az amerikai filmekben, 3 méterenként álltak a civilruhás, kopasz, napszemüveges, kigyúrt testőrök. Mintha egy bajnoki mérkőzésen kellett volna elválasztani az MTK és a Fradi keménymagját. Megalázó! Mint az is, hogy Bukarest, minden magyart gyűlölő janicsár érseke „emelhette”, semmitmondó homíliájával a bazilikai, Szent István napi, „ünnepség” színvonalát.

Talán, ennek a szabófalvi csángóból oláhvá degradálódott excellenciának szólt az is, hogy elmaradt a Szent Jobb körmenet, és a hagyománnyal ellentétben, a falak között lezajlott a liturgia. Bizonyára kellemetlen lett volna, ha az oláhul megszólaló csángóból lett janicsárt, a hívő, és első királyunkról megemlékező tömeg, kifütyülte volna. No, de tegyük túl magunkat a nemzetet – ha nem is szándékosan, de mégis súlyosan – megalázó  ballépésen, remélve abban, hogy jövőre nem Slomo rabbi mondja majd a homíliát. Neki annyi köze van ugyanis a kereszténységhez, mint az oláh érseknek Szent Istvánhoz. Persze, semmi sem lehetetlen ebben a csodálatos „zsidó-keresztény” kultúrkörben… és legyünk őszinték: nem is lenne annyira kirívó. 

Ha nem csupán buta mondás volna, hogy a holtak, az élők balgasága miatt „forognak a sírjukban”, akkor a Kárpát-medence minden temetőjében és templomi kriptájában, valamint a Duna-csatorna rabtemetőjében is földindulás lett volna, ismerve az excellenciás csángó-janicsár  múltját, és a magyarok iránti olthatatlan utálatát. 

De, hát.... Istennek hála, elmúlt a 2024-es Szent Jobb körmenet is… illetve nem is volt. Nem! Nem, azért! Perca nem vitte el magával – feltűnés nélkül –, nemzeti ereklyénket. A kedvünkért lemondott eme ősi, teremtés korabeli dák-román nemzeti hagyományról. Mert, hát az ünnep, mégis csak ünnep… még ha csak magyar is…

Stoffán György

Czeglédi Andrea: "Harcba hívlak hát, titeket, urak!"...

 

Az öreg a teraszon ült és a forró nap után, az este hűvös fuvallatát élvezte. Előző éjjel hatalmas vihar volt. Pár percig úgy tűnt, mintha az egek Ura akarná elsöpörni a világ szennyét. Komótosan meggyújtotta gyertyatartóban árválkodó, régi szentelt gyertyát és imádkozni kezdett: Uram, kegyelmezz bűnös gyermekeidnek… – és az Úr ismét megkegyelmezett. Magát már rég nem féltette, csak a régi tetőt, amelynek a kijavítására már nem volna sem ereje, sem pénze.

Most szellő borzolta az őszbe forduló lombokat, sejtelmes, kísérteties hangon suttogott a félig elszáradt leveleket rázogatva. A telihold fénye szinte nappali világosságot varázsolt a kertbe és a szomszéd kertje fáján, hangos vijjogásra zendített a macskabagoly.

Elgondolkodva ült az ócska, de még mindig kényelmes karosszékben. Évek óta egyedül van, mindenki elhagyta. Úgy érezte, hogy világéletében magányos volt, hiszen amikor beszélt, csodálkozva néztek rá, értetlenül, olykor bolondnak tartották, összesúgtak a háta mögött. Néha olyan érzése támadt, hogy ő nem is ebbe a korba született, hiszen öregnek, nagyon öregnek érezte magát, mintha évszázadok súlya nyomta volna a lelkét. Felrémlettek ködös emlékek, helyek, ahol sohasem járt, mégis ismerősnek tűnt és olyan tudás, amit sohasem tanult.

Már régóta mondogatja, hogy nem érdeklik az emberek, akik ostobák, zajosak, vakok, süketek és nem látják azt sem, ami az orruk előtt van. Nem látják a Teremtést egy hangyában, és nem látják Istent, nem tudják, hogy amit hajszolnak, az értéktelen. Ám, valójában a zord külső mögött folyton az övéiért aggodalmaskodott.

Most is, ezen az estén, amikor félig lecsukott szemhéja mögül a csillagokat nézte, gondolatai az ország sorsa körül forogtak. Látta, hogyan robog megállíthatatlanul az a bizonyos szekér a szakadék felé, hogyan fogy el lassan és hogyan hitványul cseléddé maradék népe…    

Szinte észrevétlenül szenderült álomba a csillagok alatt. A következő pillanatban régi romok között találta magát. Hatalmas templom lehetett ezen a helyen – gondolta –, és kíváncsian körülnézett. A növényzet már betakarta a máladó falmaradványokat és ott, ahol annak idején a szentély állhatott, terebélyes, dús lombozatú fa nőtt. Közelebb lépett, majd ijedten hőkölt hátra, mert a romok belső gyűrűjében furcsa alakok tűntek fel. Amikor első meglepetéséből feleszmélt, rádöbbent, hogy ismerősök ezek az arcok. Régmúlt idők királyai és hősei sorakoztak, mintha csak a falak repedéseiből léptek volna elő és álltak csendben, szót sem ejtve, a furcsa zsinaton.  

Az öreg állt és megbabonázva nézte a különös képet. Ott voltak mind, a vezérek, az Árpád-, vagy Turul-házi nagy királyok, a Hunyadiak és a magyarok sorsát eldöntő főurak… valamennyien fegyveresen. Nézték őt, majd kegyesen intettek; most már szólhat.

És az öreg elkezdte mondanivalóját, először kissé bátortalanul, de aztán egyre nagyobb tűzzel és keserűséggel. Beszélt árulásról, nemzetgyilkolásról, pogány bűnökről, elveszni látszó Európáról, álkereszténységről és istentelenségről. Az ősök szomorúan, de figyelmesen hallgatták és gyakran bólogattak. Végül, kifulladva mondanivalója végére ért és hátrébb lépett, amíg az urak halk tanácskozásba kezdtek.

Hosszú idő után előlépett Szent István, és beszélni kezdett: – Ezt a nagy vészt, ami népünkre szállt, legelébb – mea maxima culpa – én okoztam. Fiatal és tapasztalatlan voltam, amikor trónra léptem és úgy láttam, hogy a népnek és az országnak szüksége van a modern, változó Európára. Elég volt már a kelet ódon bölcsességéből, unalmas volt tanítóink szava. Mi újra, a csillogásra, a Nyugat pompájára vágytunk. Nem szoktuk a római sima beszédet, amely csakis jóval kecsegtetett, így, hittünk az idegenek és csábítók szavának. Nem elégedtünk már meg Bizánc mennyei tömjénjével, Róma illatát éreztük akkor édesebbnek. Ellenvetést nem tűrtünk anyám parancsára, inkább irtottuk sajátjainkat, és csatlakoztunk Európához, azaz Rómához. Elé állt erre a többi király is:

– Mi mindig Európát védtük, ha el is hullott szinte az összes magyar és helyüket idegen népek hordája pótolta.

Az öreg ekkor közbevágott:

– Most, ez egyszer ne Európát, hanem saját népeteket védjétek, hát!

Erre István úr elmosolyodott: – Hiszen, ezt tesszük, csak ti ezt vakságotokban nem látjátok. Utolsó leheletemmel felajánlottam országomat és népemet a Boldogságos Szűz Anya oltalmába. Ennél többet halandó ember nem tehet...

Most Szent László lépett elő. Komor alak, hatalmas termet, széles vállak, amelyekre egy nemzet sorsa nehezedett…  

– Békét teremtettem az országban, kiengeszteltem a népet, mert még akkor is István bátyámuram fiatalkori, csalóka álmának halálos terheit cipelték. Békétlenséget és szenvedést szülve a hazában. Bizánccal kötött szövetségünket megerősítettem, a magyarokat, az itt élő népeket kiengeszteltem és megteremtettem, megerősítettem a magyar kereszténységet. Rómát nem engedtem beleszólni az ország ügyeibe. Az utókor azonban, ismét Európát áhította. Hol utánozta, hol meg ostobán megmenteni akarta. Pedig, Európa mindig is távol állt a mi tiszta, magyar, ősi kereszténységünktől. Nekik csak a vérünk és a tudásunk kellet. Mindig is nyűgnek érezték a létezésünket. Ám, ezt a magyarok sohasem akarták tudomásul venni. Inkább hittek a nyugatról és a messze Keletről ránk telepedett hazug, ármánykodó, kígyónyelvűeknek. Béla ecsém, ahelyett, hogy szállást adott volna rokonainknak s mutatta volna nekik az irányt, amerre menniük kell, inkább elmenekült és kiirttatta a tatárokkal a magyarokat. Hogy kikért? Azokért, akikről most ez az öregember beszél, a gonosz csatlósaiért, akik immár az egész világot nyomorgatják. Sokan, hiába hozták meg ezt az áldozatot a történelem során, és mindannyian belátták ezt vénségükre, ám, magyar addigra már alig maradt. Idegenek uralják a földeket és a várakat, idegenek pusztítják erdeinket, árusítják vizünket, mérgezik a levegőnket. Harcba hívlak hát, titeket, urak! Ragadjatok fegyvert, vezessétek harcba a sereget, védjük meg megmaradt, kevéske népünket! Nagy csata lesz, hiszen a gonosz ellen vívjuk majd, de a győzelmünk biztos, hiszen, Krisztus Urunk velünk van!

– És addig velünk, élőkkel mi lesz, nagy királyom? – kérdezte az öreg.

 – Gonosz időket kell átélnetek, sokat fogtok még szenvedni és kevesen maradtok. Még ennél is sokkal kevesebben. Egyet azonban, ne feledjetek! Nem vagytok magatokra, hiszen van védelmetek –, mutatott az oltár előtt álló fa irányába. Ekkor a lombok mögül nagy fényesség látszott. A régi oltárkép előtűnt, és egy tündöklő nőalak - a magyar Szent Koronával a fején - megmozdult rajta, biztatóan kitárva köntösét, védelemül a magyaroknak.

A következő pillanatban mindent elnyelt a sötétség, a csend és az öreg hirtelen felriadt. Tekintetét az égre emelte, ahonnan a nagy gönczöl nézett vissza rá hidegen.

– Igen! Csak álom volt… – dadogta magában –, de az is lehet, hogy valóság... hiszen igazat beszéltek az urak… és halkan, hogy szinte csak az ajkai mozogtak, könnyes szemmel imádkozni kezdett: – Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja…    

Nyílt levél Szent István királyhoz

Nagyuram!

Ma Téged ünnepel az ország népének egy része. A másik fele, nem ismervén ki voltál, s mit tettél… átkoz. Az ünneplők önfeledten élvezik a vélt szabadságot, a vélt szuverenitást, a megtévesztésül kapott jólétet. Templomaink harangjai Téged ünnepelve szólnak, de a legtöbb istenháza kong az ürességtől, mert immár tíz falura tíz templom jut, de tíz templomra, csak egy pap. Mert az ünneplő nép valójában nem Téged ünnepel, és nem azt a csodálatra méltó felajánlást, amelyben országunkat a Boldogságos Szent Szűznek adtad át utód híján, hanem a szabadnapot, a hosszú hétvégét, amelyet a Szent László által összehívott 1092. évi Szabolcsi Zsinaton kapott, a Te emlékedre. Ám, honnan is tudná, ez a hitehagyottá, kapzsivá és elégedetlenné lett nemzet, hogy mióta ünnepelték eleink István Urat, s hogy a kereszténység volt az, ami megtartotta a hazát és a nemzetet? Mert ezer év után elegendő volt csaknem nyolcvan év arra, hogy az idegen és álnok ellenség kimossa e nemzet emlékezetéből Nagyságod tetteinek emlékét és a keresztény magyarság történelmét, hogy elvegye hagyományait, és egymás ellen szítson gyűlölködést, a Mária – ma az utolsó méterig megszáll – országának országrészein élő magyariak között. Egyes országrészeket idegen hatalmak bitorolnak, s amit ma Magyarországnak nevezünk, ott megszűnt az erkölcs, a hazaszeretet, a hit, a haza iránti hűség. Csak nevében magyar! A szellemi és a lelki megszállás végigsöpört Európán, s Te Uram, ma inkább visszafordítanád népedet Keletre, mert a Nyugat a Sátán csatlósa lett, s követői a magyariak hazájában is egyre rombolják értékeinket, a Tőled és László királytól öröklött hazát, Isten-hitet. Ki-ki a maga vélt vagy valós érdekeiért képes a másikat akár semmivé tenni. A pénzimádat és a hatalom iránti vágy árasztotta el a magyar lelkeket, a kapzsiság és az önzés a hazát sem kíméli, mert minden hivatalban ott ülnek a nyugat lelketlen, áruló szolgái. A Te nemeseid családjai évszázadok alatt sem gyűjtöttek annyit vagyon, mint a mai jobbágyutódok, akik a Te nemességed leszármazottait elüldözték, megölték, kirabolták, de ma a Te nemeseid kastélyait adják-veszik, mint a vásári kofák… pedig soha nem volt az övék!

Nagyuram!

Hit nélkül nincs reményünk a megmaradásra, a Boldogasszony szeretete és támogatása nélkül ez a nép kivész. Te Nagyuram azt mondtad mielőtt átléptél Isten országába, hogy: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!” Most erre az ígéretedre hivatkozom István Úr! Mert veszni indult az örökséged. Ifjúságunk hófehér virágát megmocskolta ellenségeink tudománya, az elektronika, az internet. Valós történelmet nem tanítanak, a magyarság semmit sem jelent nekik, s csak elenyésző számban járnak hitoktatásra, de ma már az sem az és olyan, amilyennek lennie kellene. Ifjúság nélkül pedig, nincs jövő. Ma olyan világ van itt Uram, amilyen a Te idődben ismeretlen volt. Idegenek rabszolgái lettünk, s egy európai közösség tagjakén úgy kötöttek meg minket hazugságok árán, mint egy kutyát. Ugatnunk szabad, de a lánc rövid. S ha nem dobnak elénk valami koncot, akkor éhen is veszünk…

Nagy Jó Uram!

Ünnepel az ország, Isten nélkül, kereszténység nélkül, s csak ámítás az ide-oda kitett vagy vetített hatalmas kereszt… a Neked szentelt ünnepi misén pedig, egy a Mária országát 104 éve megszállva tartó és nemzetünket szülőföldjén kínzó idegen hatalom érseke prédikál szeretetről, együvé tartozásról, megbékélésről, s talán arról, hogy milyen nagyra becsül Téged Nagyuram… Bajban vagyunk István Úr! Nagyon nagy bajban! Olyanban, amit a hazugságok és az általánossá erőltetett vakság és butaság nem ér fel, nem lát, nem érzékel. S ha ez így marad, a mai lebutított, vak társadalom halálnak halálával pusztul ki. Mert a kereszténység nélkül, ebben a vad és kietlen Európában a magyar nemzet Isten nélkül megsemmisülésre ítéltetett.

Halld meg hát könyörgő szavunkat István Úr: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, ki voltál valaha országunk istápja? Hol vagy István király? Téged magyar kíván, gyászos öltözetben, Te előtted sírván!”

Kérlek István Úr, vezesd vissza nemzetedet a Szent László-i kereszténységbe, vezess vissza minket – Mária országát – Nagyasszonyunk segítségével Krisztushoz, a mi erőnkhöz és tartsd távol tőlünk a gonoszságot, a hazugságot, a hazaárulást, az állam által támogatott újpogányságot, a világvallás sátáni próbálkozásait és azokat a papokat, akik magyar keresztény hitünket felcserélik a modern istentelenségre.

Szent István király! Könyörögj érettünk!

Stoffán György

Czeglédi Andrea: Román prédikáció a Bazilika előtt... - Szent István napján

 

Ülök a sötét teraszon, a hőség fojtogató, a hold éppen most kandikál ki egy felhő mögül. Hasonlóan sötétek és fojtogatóak a gondolataim és az emlékeim is. Az országalapítás ünnepén tünődöm. Eszembe jutnak azok az augusztus 20-ák, amelyeket gyermekkoromban, a Partiumban éltem át. Tilos volt ünnepelni, tilos volt beszélni róla, arra, aki megnézte a tévében az aznap műsoron lévő István a király rockoperát, börtön várt. Mindez csak azután, miután a Securitate pincéjében nyomorékká tették, lerúgták a veséjét. Ugyanez járt a magyar Himnuszért is. Tilos volt énekelni, a szövegét akár kézzel leírni és terjeszteni. Persze, mi csukott ablakok, behúzott sötétítők mögött, halkan, rettegve, de mégis lelkesen, sokszor könnyezve hallgattuk az ismert dallamokat és reméltük, hogy senki sem fogja megtudni azt, hogy mi merünk magyarok lenni.

Egy évtizeddel a "forradalom" után, ismerőseim egy átmúlatott este után, kicsit kótyagosan, Szatmárnémetiben hazafelé ballagva, az utcán énekelték az oly sokszor meghallgatott rockopera egyik részletét. A géppisztolyos román "patrula", ezt az előadást tíz évvel a forradalomnak nevezett puccs után, nagyjából húsz ezer forintnak megfelelő bírsággal „jutalmazta”.

Teltek az évek, évtizedek és mi mindig a nyakunkon éreztük a kisebbségi sors igáját, a megvetettséget, kirekesztettséget, a megalázottságot. Egyedüli mentsvárunk, megtartó erőnk az egyház volt, az imádság, amelyben a Fennvalótól kértük sorsunk jobbra fordulását. A magyar és a román nép, ha éppen nem uszította senki, eléldegélt egymás mellett, egymást segítve a bajban és osztozva az örömben, de a hatalmasságok, a politika nem tűrhette ezt, hiszen az ellentét, a gyűlölködés mindig kifizetődőbb volt. A Román Ortodox Egyház, Alexandru Ioan Cuza, a néhai nagy, ünnepelt szabadkőműves vezérük tűzzel-vassal kierőszakolt szekularizációja óta, a mindenkori román állam csatlósa és kiszolgálója, de olykor irányítója is volt. Rengeteg papjuk uszította a románokat, a magyarok ellen, ám a román görög katolikusok is beálltak ebbe a sorba, amikor csak tehették. Talán ennek tudható, hogy Márton Áron helyett, Róma mai püspöke, Iuliu Hossu püspököt avatta boldoggá, Balázsfalván.

A következő, mellbevágó eset a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Liceum esete volt, amelynek visszavonták a működési engedélyét, és ottjártakor a bukaresti nuncius megjegyezte a román tárgyalófélhez fordulva, hogy: „volt rá száz évük, igazán beolvadhattak volna”. Ekkor ébredtünk rá, hogy a Vatikán ellenségként, jobb esetben is felesleges nyűgként tart számon bennünket, szülőföldünkön élő magyarokat. Érezhettük ezt a kitaszítottságot már korábban is, amikor II. János Pál pápa bukaresti látogatásakor, a gyulafehérvári érseki meghívás ellenére, eszébe sem jutott az erdélyi magyar és székely katolikusokat meglátogatni. Az is emlékezetes és megalázó volt, amikor magyarországi látogatásakor a csángók, magyar nyelvű miséért esedeztek Róma püspökénél, és díszes bőrkötésben a kezébe adták e kérés írásos nyomát... még csak válaszra sem méltatta őket.

A sok megaláztatás közösségünket a hitben és magyarságunkban még inkább összekovácsolta, Márton Áron papjainak hivatástudatát megerősítette. Az erdélyi Magyar Katolikus Egyház és annak nemzetmegtartó ereje megszűnésén dolgozik most a megújult, világegyházban, világvallásban gondolkodó, Krisztust mind inkább kirekesztő vatikáni vezetés, valamint azok a magyar főpapok, akik immár Bergoglio parancsait vakon követve, egyre messzebb kerülnek az Evangélium tanításától, a Krisztus által alapított Egyháztól és a magyar kereszténységtől.

Bergoglio látogatása katasztrofális következménnyel járt az erdélyi katolikus egyházra nézve, hiszen immár teljes egészében tagadják, megvetik a Szent László-i magyar kereszténység utolsó morzsáit is. Az erdélyi Katolikus Egyház lassan, de biztosan elrománosodik, papjai pedig, bergoglionistává válnak. Nem kivétel ez alól a két partiumi püspökség (Várad és Szatmár) sem, de a románok megsemmisíteni készülnek legszentebb erdélyi kegyhelyünket, Csíksomlyót is, hiszen, a nyeregbe katonai kiképzőközpontot és lőteret építenek. Ez ellen senki, semmit sem tesz. Nem emeli fel szavát a Vatikán, a nuncius, a bukaresti érsek, sőt, a ferencesek sem. Pereskedtek, a román bíróság döntött, és hát ők nyertek... megint! Mit szólna a Szentszék abban az esetben, ha Lourdes, Fatima vagy Medjugorje kerülne efféle, gyűlölettel teli, politikai végveszélybe?

Mi, magyarok az önfeladás és az önpusztítás sima útjára léptünk. Egyházi és állami vezetőinknek fontosabb a gazdaság, a "jószomszédi" viszony, a szomszéd államok „területi szuverenitása”, az új világrendbe való jó beilleszkedés. Fontosabb, mint a magyarságunk, fontosabb, mint a Teremtő Isten, hiszen, mára a pénz lett az istenük.

És mit tesz a Magyar Katolikus Egyház, az első zászlósúr, akire hittel és reménnyel tekint határon túli magyar katolikus és protestáns egyaránt­? Ahelyett, hogy a Szűz Anyához esdekelne segítségért, ahelyett, hogy Szent László királyunktól kérne égi pártfogást, feledve nagyváradi gyökereit, rettegve a római püspök bosszújától, az országalapítás ünnepére a bukaresti érseket hívta a Bazilika elé, románul prédikálni.

Mit mondhat majd a bukaresti román érsek? Azt, hogy maradjunk jó magyarok, őrizzük a Szent Istvántól örökölt, és László Urunk által megerősített hitet, a Kárpát-medencét és magyar kereszténységünket, ahogyan őseink tették? Hogy járjunk továbbra is zarándokolni, immár a lőtérre? Hogy Isten áldjon meg minden jó maghiar és secui embert, szerte az ősi hazában, az erdélyi bérceken, a Partium völgyeiben, lankáin és termékeny mezőin? Kötve hiszem…

Eláruljuk lassan azt, amiért az őseink a vérüket adták és megérdemelten bűnhődni is fogunk ezért, mégpedig hetedíziglen! Talán, marad egy kicsiny mag, amely a romokon újra életet teremt Mária országában, amely engesztelésért könyörögve megkapja a várva várt megbocsájtást és akkor ez a föld újra kivirulhat…

Czeglédi Andrea  

Stoffán György: Gondolatok Szent István napja előtt

 

Ma is – még mindig – hitegetjük magunkat egy rendszerváltás nagyszerűségével, az új és szabad világ megszületésével, amely magával hozta a Páneurópai Pikniket, a magyar határnyitást, a nagy tettet, amelytől a keleti németek a nyugati németekkel egyesülhettek, amikor az NDK-s Trabantok gazdátlanul rohadtak el a hazai utak mentén, mert a tulajdonosok a szabad világba való kijutás élményét nem akarták e honeckeri játékautóval elrontani.

Megnyílt a határ, és mindenki ment a szabadságba, s remélt a berlini fal leomlásában… is. Vége lett egy korszaknak, amely két dologban különbözött csak a mai kapitalista rendszertől: nem engedte a magántulajdont, és nem engedett utazni… minden másban megegyezik a mai kor és az akkori. Illetve mégsem. Moszkva ugyanis nem rendelte el az emberi szabadságjogok EU-s mértékű csonkítását, nem fenyegette a csatlósállamokat idegenek betelepítésével, és nem adóztatta meg a polgárokat minden egyes kiló kenyér vásárlásakor… nem nézte ab ovo bűnözőnek a polgárait, mint az Unió vezetése. No, nem dicshimnuszt akarok zengedezni a kommunista diktatúráról, hiszen ugyanazok üzemeltették és irányították, mint akik a mai kapitalista rendszert, tehát ugyanazon ószövetségi logika szerint működött az is. Csupán a körmönfontság volt nagyobb és meggondoltabb. Hiszen, még egyes ország-vezetők sem tudták, kiknek a kottájából muzsikálnak, amikor Moszkvát vélték kiszolgálni…  

Ez még akkor sem esett le szerencsétlen politikusoknak, amikor Máltán, egy yachton összeült a két nagyhatalmon vezére és megbeszélték, hogy a szocialista társadalmi berendezkedésnek – felsőbb utasításra –, véget kell vetni. Lett is ebből nagy kavalkád, mert nem minden állam pártbizottsága és pártfőtitkára egyezett bele, hogy békésen kiadja a kezéből a hatalmat. Aki tehát pártfőtitkárként vagy államfőként ellenkezett, azt a fellázított népharag tette a sírba, vagy lelőtték, mint egy kutyát… Ma is ezt teszi a világot kormányzó hatalom.

Ám, a rendszerváltás idején még voltak dr. Habsburg Ottó kaliberű, kulturált, európai politikusok, még volt vitalehetőség. Csak választásunk nem volt, épp úgy, mint ahogyan ma sincs. Azt a szerepet játsszuk, amit ránk oszt a hatalom.

Tárgyalunk, győzünk, vagy majdnem győzünk… de legalább nem jönnek ide azok a menekülteknek nevezettek, akik visszajárnak nyaralni oda, ahonnan „a háborúk és az éhezés elől kerestek menedéket Európában” – ahogyan ezt a római püspök próbálja megetetni velünk és a világegyház minden egyes tagjával, papjával és püspökével.

Igen, egyház…

Nos, az is változott az elmúlt harminc évben. Mindegyik. A kommunista világban még élt egy olyan generáció, amely hitben és hazaszeretetben nőtt fel, vitte az unokákat a templomba. Voltak olyan papjaink, akik nem hódoltak be a kommunista diktatúrának, bátran vállalták a hitoktatást, a gyermekek kereszténnyé és magyarrá nevelését. Igaz, sokan közülük megjárták a Gulágot, az Andrássy úti nyilas-ÁVH-s ház kínzó kazamatáit, de mégis vállalták azt, amire Isten meghívta őket – a szolgálatot. Róluk esik manapság a legkevesebb szó. S róluk alig van valamicske a Terror Házában, noha ők voltak azok, akiknek köszönheti az ország, hogy ma még – ha sokkal kevesebben is, mint harmincnégy éve – de járnak templomba az emberek, és tudják, mi a keresztény kultúra, az érték, az erkölcs. És voltak békepapok, akik az igaz, hivatásuknak élőkről jelentettek, voltak főpapok, akik a kommunisták által meghurcoltaknak, a börtön után nem adtak munkát, lehetőséget, dispositiot. Kollaboráns volt az esztergomi érsek is, aki Mindszentyt a nemzetközi katolikus sajtóban gyalázta (Kathpress), és őt állította pellengérre, őt hibáztatta a világ nyilvánossága előtt azért, hogy a magyar egyház nem volt szabad a kommunisták alatt.

Ma pedig? A békepapságot részben felváltotta a II. Vatikáni Zsinat téveszméit hirdető fiatalabb generáció, és egy még fiatalabb, amelynek már fogalma sincsen semmiről, ami korábban az egyházat jelentette.

Harmincnégy év ócska hazugságait papagájkodja minden politikus a maga szellemiségéhez igazítva, és mert régen volt, bátran hozzáhazudja saját rendszerváltó nagyságát is… az augusztus végi ünnepnapokon, vagy éppen a Páneurópai Piknik évfordulóján. Mert minden, ami elhangzik, valóságosnak tűnik, de hamis és megfontoltan hazug. Nem rendszerváltás volt harmincnégy esztendeje, és nem magyar hőstett volt a határok megnyitása, hanem moszkvai parancs, moszkvai engedély… Igaz, sokan hitték, hogy valóság az, amit látnak, tapasztalnak, és ma is sokan hiszik, hogy jó nekik a kapitalizmus, jó az az embertelen világ, amelyet egy másik, embertelen világ után kaptunk a nyakunkba.

Már nő és férfi sem lesz hamarosan, és a gyermekekkel való nemi aktust is hovatovább díjazni fogják Európában. Az azonos neműek gyermeket nevelhetnek, és a magyar iskolákban is elkezdődött az érzékenyítés az új világ erkölcsi normáiról…

Magyarán: Harmincnégy éve azt látjuk, hogy Európa rothad. Erkölcsileg, gazdaságilag, szellemileg, hitében és önbecsülését tekintve egyaránt. Mi, magyarok még – roskadozva ugyan –, de talpon vagyunk, ám a folyamatos külső és belső támadásokkal harcolva kell megvédenünk annak a kincsnek a maradékát, amelyet Szent István korában még természetesként tudott magáénak a magyar…

Rendszerváltás, Páneurópai Piknik… mind-mind hamis ünnep, hamis remény, külső parancs, alkalmazkodás és fenyegetettség. Hiszen nem vehettünk kávéházat Bécsben. Nem értük el húsz év alatt a nyugati életszínvonalat és fizetéseket, nem lett jobb és szebb élete a határon kívülre került magyarságnak a határok eltűnésével, s bizony már e határon kívül maradtak is csak a hasznot lesik az anyaországtól, és talán nem is szeretnek minket annyira, mint ahogyan mi ragaszkodnánk hozzájuk – amint ezt számos fájdalmas példa bizonyítja.

Kettős mérce mindenben, párhuzamos társadalom a jog-, és igazságszolgáltatás terén, ellenzékből magyarellenes ellenség, lopakodó genderisták, bergoglionisták, LMBT-sek keserítik a magyar nemzet életét, és legyen bár ezernyi jó gazdasági statisztika, családvédelem, az oktatást azok rombolják, akiknek tanítaniuk és irányítaniuk kellene. Nem lesz, vagy csak elenyészően kevés magyar és keresztény fiatal lesz, mert a könyöklő, háborúzó, új, de erkölcstelen világ minden kiskapun áramlik, s a hivatalos oktatási kormányzat korábban azt az egyetlen államtitkárasszonyt is kidobta, aki világos és egyértelmű rendszerváltást akart az iskolákban, a tanár és tanítóképzésben, egészen az általános iskolák szintjéig.

Teleki Pál jut eszembe ezekben az ünnepi napokban. Amikor 1938-ban leszállt a Bécsből érkező vonatról a Keletiben, s látta az ujjongó tömeget és a fogadóbizottság örömtől kivörösödött arcát, csak ennyit mondott maga elé: „nem tudom, minek örülnek.”

Ma én sem tudom, ki, minek örül, de adja Isten, hogy ez az öröm valóssággá és megalapozottá váljék. Mert ma képlékeny, és bizonytalan minden. Harmincnégy év nyomorúságos hazudozása ma kezd láthatóvá válni, s ma van először olyan politikai vezetésünk, amely, ha nem is mondja ki nyilvánosan, de tudja, mi történik körülötte…

Semmivel sem jobb a magyarság helyzete itt, Európa közepén ma, mint Szent István idején volt. Ám két reménységünk azért van: – István úr utolsó feljegyzett szavai: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!”  – valamint az, hogy eltelt az az ezer év, és minden korábbi hazudozás és ámítás, ellenségeskedés és vatikáni szorongattatás, hazaárulás és egymásnak feszülés ellenére, még élünk, vagyunk. Igaz, ez az élet nem más, mint egy hosszú agónia, amelyet az elfekvőben, azaz, az Európai Unióban, rácsos vaságyban, kikötözve élünk meg. Mert elhagytuk a hitet, kapzsivá, álnokká, iriggyé váltunk, szeretetlenségben, gyűlölködésben élünk és nemzeti elkötelezettségünk is csak nevetséges szólam. Hiszen, az elfekvőbe egy hamis népszavazás után, „mi akartunk” beköltözni.

Vorosilov kedvenc „halasasszony”-szobra alá odabiggyesztünk azért – mi, a keresztény állam –, egy szép nagy keresztet, miközben leszereljük a Hősök tere oszlopáról a ránk vigyázó Szentkoronás arkangyal-szobrot, és

állami szinten egy árva szót sem szólunk a csíksomlyói búcsú oláh megszüntetéséhez. (Mert a ferencesek elfelejtettek imahadjáratot hirdetni és a Segítő Szűz Mária szobrának Nyeregbe cipeléséért bocsánatot kérni… – Máriától)

Van, aki úgy tartja – s talán igaza is van –, hogy már nem érdemeljük meg ezt az égi, csíksomlyói, pünkösdi ajándékot. Nekünk csonka-országiaknak csak az jár, hogy Szent Istvánkor, nyilván a vatikáni külügyi politikának behódolva, és azt szentírásként követve, a bukaresti érsek mondja a homíliát románul, a budapesti Szent István Bazilikánál. Feltépve ezzel magyar és székely milliók, soha el nem múló fájdalmas sebeit. Az egyházi diplomácia szerint, így, elfogadjuk a legújabb csíksomlyói gyalázatot is.      

Eszembe jut a régi, mára szándékosan elfeledtetett, 18. századi magyar népének refrénjének a szövege: „Mi lesz belőlünk, hogyha Te elhagysz, bús árvaságunk sírba hervaszt…”

Stoffán György

Átvert MÁV technikusok… – Lázár János tud erről?

 

Lázár János először megígérte a MÁV dolgozóknak a soron kívüli, egyszeri jutalmat, azért a helytállásért, amelyet nagyon nehéz időben, nagyon nehéz körülmények között tanúsítottak. Majd az egész ügyet átadta valamelyik MÁV szakszervezetnek. A szakszervezetek azonban, hogy lejárassák Lázár Jánost és lehetőleg ellenségeket szerezzenek a kormánynak, a dolgozók egy fontos szegmensét, a szakasz-technikusokat, egyszerűen lehúzták ebből a Lázár által ígért jutalomból. Ez a beosztás azonban, az egyik olyan területet fogalja magában, amely a vasút biztonságát nem egy klimatizált irodából szolgálja, ahogyan ezt a szakszervezeti munkatársak teszik. A szakasz-technikusoknak – akár esik, akár fúj, akár 38 fokos meleg van, olyan feladataik vannak, amelyek valóban embert próbálók. A szakaszon különböző méréseket kell végezni, veszély kell elhárítani, a pályán dolgozókra kell felügyelni és sok más „szabadtéri” munkafolyamatot kell ellátni.

Csak feltételezni tudom – ismerve a szakszervezetek áldásos munkáját –, hogy a keretből egyes szakszervezeti vezetők esetleg kevesellték az egyszeri kettőszázezret, így valahonnan le kellett csípniük ahhoz, hogy a vezetőknek több jusson. Tehát nem a pályamestereket, a főpályamestereket, a szakaszmérnököket vagy a fizikai állományt zárták ki, hanem azokat, akik de facto rendben és karban tartják a vasúti közlekedés szakaszait. És ez hatalmas pofátlanság, de nevezhetjük végtelenül aljas és embertelen megoldásnak is!

Nem az első és nem az utolsó ilyen eset ez kicsiny hazánkban, ahol a hozzá nem értés, a kapzsiság, a rosszindulat katasztrofális méreteket ölt. Igaz, Lázár Jánost sem értem egészen. Ha ő ígérte az egyszeri jutalmat, miért adta ki a nem kifejezetten kormánypárti szakszervezetnek, illetve miért nem ügyel az ígéret szentségére? Vajon, ha tudna erről a szakszervezeti aljasságról, amely néhány száz dolgozót érint, szó nélkül hagyná-e a dolgot? Remélem nem!  Ugyanis Lázár Jánost a tisztességesebb politikusok között tartottam számon, s rosszul esne, ha benne is csalódnom kellene…

A szakasztechnikusoknak pedig, üzenem: Lépjenek ki abból a MÁV-os „szarszervezetből”, amely eszerint nem az ő érdekeiket, hanem néhány embertelen, kapzsi, ócska trógert szolgál!

Stoffán György

Czeglédi Andrea: Trójai faló a párizsi olimpián

Még javában tart, de az már előre borítékolható, hogy ez lesz minden idők egyik legvitatottabb olimpiája. Talán, nem véletlen ez, és maguk a szervezők tervezték így. Az olimpiát ugyanis, hatalmas érdeklődés övezi, a világ minden táján emberek milliói követik a megnyitót és a sportversenyeket. A sportolók sokszor, apró gyermekkoruktól kezdve erre, a százszor megálmodott pillanatra várnak, eddzenek. Az egész életüket, sőt, sok esetben a családjuk életét is befolyásolja az, hogy részt vehessenek életük legnagyobb megmérettetésén.

Nem csoda hát, hogy már a kezdetekor mindenki lélegzetvisszafojtva figyel és ilyenkor a nézőknek is vannak elvárásaik, hiszen valami eredeti, grandiózus, látványos megnyitóra várnak. Ezt a kívánságot Párizsban, a szervezők maximálisan teljesítették, csak nem úgy, ahogyan azt a többség várta és elvárta volna. Erre szokták mondani találóan, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert megkapod…

A megnyitóünnepség óta felháborodott bejegyzések és hozzászólások tömege, nyilatkozatok, cikkek jelennek meg a világháló különböző oldalain és a jelek szerint a szervezők provokációján nem csupán a keresztény hitűek, hanem minden jó érzésű ember megütközött.

Persze, most is, mint mindig, akadnak jócskán olyanok, akik védelmükbe veszik a szervezőket, akik politikát csinálnak abból, amit minden normális ember azzal utasít el, hogy nem akar tudni róla, illetve nem kíváncsi az idegen hálószobákban zajló aberrációkra. A szervezők bizonyára külön iskolában tanulták a viszálykeltés ősi mesterségét, mert a számításuk bejött.

A nyilvános aberrációt védők serege rögtön reagált és támadott. A keresztények nem is keresztények, nem elfogadóak, nincs bennük szeretet, tudatlanok, műveletlenek, nem is Leonardo da Vinci, nem az Utolsó vacsora, hanem esküvő etc. Aztán – folytatták –, az olimpia összekapcsolódik a görög mitológiával.

Valóban, a megnyitó egyes látványelemei a görög mitológiát elevenítették fel kisebb elhajlásokkal, mint a levágott fejét a kezében tartó, éneklő királyné, akit éppen a francia csőcselék-forradalom vérgőzös gyilkosai végeztek ki, vagy mint a négykézláb vonagló, szakállas énekes. Ez sehogy sem illeszkedett a görög mitológia ihlette koreográfiába, de ez az új kor lelkes rajongóit csöppet sem zavarta, mint ahogyan a halálában is kigúnyolt Marie Antoinette miatt sem hisztériáztak a lelkes feministák. Hiába, amíg az angol királyné lefejezése bűn a mai, „szuperérzékeny” társadalom szemében, addig a francia királyné kivégzése hőstett.

Térjünk azonban vissza a görög mitológiához, amelynek felidézett mozzanatait olyan lelkesen fejtegetik immár a hazai haladószelleműek is, hogy magabiztosságukban felsőbbrendűen kioktatnak és nevetség tárgyává tesznek akár egy érseket is.

A görög és a római kultúrát úgy szokás emlegetni, mint a modern, európai kultúra alapkövét, ezért bátorkodom kicsit összehasonlítani az ókori társadalom világszemléletét és erkölcsét a mai társadaloméval. Először is, mindkét esetben a pogányság a mérvadó, ám, ma már sokan büszkén hirdetik, hogy nem állnak semmilyen egyház és vallás befolyása alatt sem, amíg az ókori görögök többistenhívők voltak. Ettől függetlenül, valóban fellelhetőek hasonlóságok. Lássunk hát, pár apró részletet, mire emlékszem abból, amit kamasz koromban olvastam, és amiből egy életre okultam is.

A görög mitológiában a kezdetkor csak Uranosz, az ég istene és Gaia, a föld istennője létezett. Az ő szerelmük gyümölcsei voltak a titánok, akiket Uranosz hatalomféltése miatt börtönbe, a Tartaroszba zárt. Ekkor Gaia felbiztatta legkisebb fiát, Kronoszt, hogy habár megölni az istent lehetetlen, sebesítse meg súlyosan az apját és vegye át a hatalmat. Amikor ez megtörtént, Uranosz megátkozta a fiát. Az átok miatt Kronosz, aki a testvérét vette feleségül, megette a saját gyermekeit. Aztán, nagyanyó segít az unokáján, Zeuszon, aki nagyjából ugyanúgy bánik el az apjával, ahogyan apuka a nagypapával.

Izgalmasan hangzik, ugye­? És ez még csak a kezdet. A görög mitológia ma is olyan „életszagú”, mintha csak a híreket olvasnánk.

Dionüszosz története is ugyancsak izgalmas. Zeusz főisten nyitott házasságban él, amit a felesége, Héra nehezményez. Amikor a férje ismét egy földi asszonyt tüntet ki a szerelmével, rászedi Szemelét és így, a botor hölgy azt kéri Zeusztól, hogy mutassa meg magát isteni pompájában. Amikor ez megtörténik, Szemelé elevenen elég a villámoktól, ám, Zeusz megmenti a magzatát. Kiemeli az égő holttestből és a combjába varrva kihordja. Lám, már akkor is szülhetett a kiválasztott férfiú! Sok viszontagság után, miután Héra kiirtja a gyermeket nevelő nagynéni családját is, a kis Dionüszoszt egy öreg, alkoholista szatír neveli fel. Így felnőve, szinte természetes, hogy Zeusz fia a részegség és az orgiák istene lesz, aki ráadásul bosszúálló és kegyetlen is, hiszen a nagyvilágot járva bacchánsnőkből és szatírokból álló kíséretével, egy esetben úgy áll bosszút a rajta megesett sérelemért, hogy az őt becsmérlő férfit a saját, részeg anyjával megöleti. Hát, ezt a pogány istent személyesíti meg az asztalon fetrengő kék figura Párizsban.

A görög mitológiában szülő-, és gyermekgyilkosságok, vérfertőzések, pedofília, aljas ármánykodások történeteit olvashatjuk és olyan aberrációkat, amelyeket a beteg, emberi elme kitalálhat és amelyeket a mai korban lassanként elfogadtatnak a társadalommal, kigúnyolva azokat, akik szót emelnek ellene. Ezek a történetek a lehető legmesszebb állnak a keresztény hitvilágtól és megtestesítik mindazt, amit a keresztény erkölcs teljes egészében elvet és elítél. A párizsi provokációra az egyetlen helyes keresztény válasz az lett volna, ha az összes, magát kereszténynek valló ország keresztény sportolója rögtön hazautazik és a port is leverve a lábáról, nem vesz részt a további gyalázatban, nem nézi végig, ahogyan egy férfi ver egy nőt a feminizmus, az LMB… és még ki tudja mi jegyében.

Nem csoda, hogy elbukott a görög, majd a római birodalom is. Ha ez az ókori kultúra a példa, megtörténhet, hogy Európa is Trója sorsára jut, felperzselik, a helyét pedig, felszántják és beszórják sóval, hogy nyoma se maradjon.

Stoffán György: Az önfeladás módszertana 2024.

 

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy a párizsi olimpia megnyitóján egy világraszóló szellemi, lelki, hitbéli tűréshatárt mérő szondának lehettünk a tanúi, majd jött a második szondázás, a boksz meccs. És a világkormány tagjai kényelmesen hátradőlhetnek, mert eddigi munkájuk meghozta a gyümölcsét: az emberiség olyan mélyen van erkölcsileg, hitbélileg és szellemileg, hogy már nem sokat kell dolgozni Schwab úr elképzeléseinek megvalósításáig. Persze, van még tennivaló, hiszen le kell számolni mindazokkal, akiknek nem tetszik ez a helyzet, akik ragaszkodnak hitükhöz és hagyományaikhoz, nemzetükhöz, és azokhoz az erkölcsi keretekhez, amelyeket úgy kétezer éve, egy Betlehemben született és Jeruzsálemben megölt férfi terjesztett el a világon, néhány halász közreműködésével. Ő és követői már kétezer esztendeje kerékkötői annak a tervnek, amely terv alapján megölték ezt a férfit.

Térjünk vissza egy kicsit a mai világ szondáira és azokra a reakciókra, amelyeket ez a kísérlet világossá tett azok számára, akik azt a bizonyos tervet ma is meg akarják valósítani, és akik e szondázást követően felteszik a lábukat az íróasztalra és teljes nyugalommal kortyolgatják a kávéjukat. Nincs sok dolguk, de akadnak még elintéznivalók.

Túl sokan élnek a világban, és ez pénzbe kerül, tehát csökkenteni kell a későbbi rabszolgák számát. Össze kell ugrasztani a nemzeteket, és hagyni, hogy kiirtsák egymást. Az ügyön dolgoznak, tehát ez sem lesz problémás ügy, és még pénzt is hoz. Örömmel nézik ezek a nyugodtan kávézók, hogy többségében fiatal emberek ezrei az ő parancsukra lövik, mészárolják le egymást, hogy népeket semmisítenek meg a végrehajtó kormányok, hogy törvények írják elő, kit kell kötelezően szeretni és kit tilos. Az is élvezetet nyújt nekik, hogy a Teremtés elveivel és logikájával homlokegyenest ellenkező szellemiségüket szintén törvényekkel erőltethetik az emberekre Európában, s ama bizonyos meggyilkolt férfi szellemiségét immár nyilvánosan nevetség tárgyává tehetik úgy, hogy ők maguk hirdetik, hogy mi történt Párizsban, az olimpia megnyitóján. Igaz, bizonyos porszemecskék azért be-bekerülnek a gépezetbe. Olyanok például, mint a muszlimok magatartása. A világkormány tagjainak aligha jutott eszébe, hogy lesz egy muszlim államférfi, aki felhívja egy törpeállam elnökét, a világvallás vezetőjét, és számon kéri rajta az elfelejtett tiltakozást. Nagyon nehezen ugyan, de a tiltakozás megszületett… kissé visszafogottan, szemlesütve.

Maga az olimpia is egy erkölcsi mérce, hiszen az aberrációknak engedett a világ, s egyetlen csapat sem hagyta ott ezt az önmagát kivégző országot olimpiástul, mindenestül. Hangoskodni hangoskodtak ugyan egy kicsit, de minden sportoló sajátos magyarázattal elfogadta azt az erkölcsi mélységet, amelynek részben maga is áldozata lett. Sőt! Mint mindent, az önmagát megalázó boxolónőt meg is jutalmazta az állam. Mert a pénz, mindenek felett áll... Nem az volt a cél és a parancs, hogy hagyják ott ezt az aberrált, olimpiának gúnyolt, francia kuplerájt, hanem az, hogy ország-világ előtt megmutassák: a magyarok is elfogadják a jelenlegi európai „kultúrát”. Magyarázat ezernyi van, köztük az is, hogy: ezek a szegény sportolók éveken át készülnek arra, hogy kijussanak az olimpiára, hogy ők más szemmel nézik a történéseket, nekik a győzelem a fontos stb.

Nos, ha belegondolok… évekig voltam munkanélküli, pedig mehettem volna a Népszabadsághoz, vagy valamelyik liberális laphoz, és akkor lett volna jó állásom… csak éppen nem akartam minden reggel, munkakezdés előtt lehányni magam. Vannak ugyanis olyan határok, amelyeket az ember nem lép át, mert bűnsegéd, bűnpártoló lesz belőle akkor is, ha megmagyarázza saját magának, amit tesz. Vannak elvek, amelyek nem megvásárolhatók, nem változtathatók, ha a fene fenét eszik, akkor sem! 

Ám ez, ma már mindegy. Csak álom, nosztalgia, vénemberes emlék az a magyar, keresztény világ, amelyben harminc éve még egy kicsit hittünk, vagy inkább csak reméltünk. A világ földi "urai" azonban, kiváló munkát végeztek, így nem várható el az sem, hogy megértsék azt, amiről írok. Hamarosan olyanná válik a világ, és benne Magyarország is, amilyenné akkor, ott Jeruzsálemben, ama péntek délután háromkor vált. Ám, ez esetben a feltámadás több mint bizonytalan...

Stoffán György  

 

 

Czeglédi Andrea : Az új világrend szánalmas, de végzetes

In hoc signo vinces!

Új világ… Legtöbbünknek, talán az amerikai kontinens jut az eszébe e kifejezés hallatán. Rengeteg jót hoztak a felfedezések az európai emberek életébe, hiszen a felfedezők a gazdagságot, a fejlődést biztosították az európai társadalom számára. Az onnan származó növények, fűszerek új fejezetet nyitottak a mezőgazdaságban, az arany, az ezüst mérhetetlen gazdagságot az uralkodók és csatlósaik számára és az egyház is részesült az onnan származó kincsekből – pl.; a Santa Maria Maggiore minden gramm aranya… Később, egyre többen utaztak az új kontinensre, kihasználva a lehetőségek tárházát, hiszen, kedvükre foglalhattak földet, tarthattak állatokat, korlátlanul vadászhattak, kinek mihez volt tehetsége és hajlama.

Az új kontinens gazdagsága kiapadhatatlannak látszott, mindenki jól járt vele. Illetve, majdnem mindenki. Az őslakosokat kiirtották, mert hát, „áldozat nélkül nincs győzelem”… Ez bőven belefért. Kétség nem férhet hozzá, az új világ győztesei mi voltunk.

Azóta sok idő eltelt már, mindez történelemmé szelídült, természetessé vált. Senkinek sem fordul meg a fejében, hogy az, ami pár millió „pogány vademberrel” történt, megismétlődhet ma, a kulturált, fejlett jelenben. Velünk, az akkori győztesekkel.

Néhány évvel ezelőtt, itt-ott, titkolózva, elkezdték emlegetni az új világrendet és elkezdték körvonalazni, hogy miben is állna ennek a lényege. Több elnevezéssel is találkozhattunk: Great Reset, avagy a nagy újraindítás, New Age – az új kor. A lényeg ugyanaz. Az emlegetett új korszak a totális, lélektelen diktatúra, globális kommunizmus. Jóval kevesebb földi lakosságra tervezett, a magántulajdont és az önrendelkezést teljes mértékben megsemmisítő rendszer, amelyben az embereknek csak dolgozniuk kell és cserébe minden szükségletüket biztosítják – akár a gyerekeknek –, amíg együttműködőek. Annak érdekében, hogy a különböző vallások ne okozzanak társadalmi ellentéteket, kitalálták az egységes világvallást, hiszen, az embernek szüksége van a lelki kötődésre is. A terv tökéletesnek tűnik. A Föld megmaradt lakosságának meglesz mindene. A fizikai és a lelki jólétéről egyaránt gondoskodnak, cserébe csupán feltétel nélküli engedelmességet kell tanúsítani és gondolkodás nélkül szolgálni. Persze, ehhez szükséges a létszám optimalizálása, amelyen már egy ideje gőzerővel dolgoznak, a magántulajdon felszámolása, amire már megvan a kidolgozott terv, az egyházak uniformizálása, amely már célegyenesben van, és az egyén függetlenségének megszüntetése, ami az internet segítségével sikeresen zajlik.

A társadalmat lezüllesztették egy olyan szintre, ahol csak a saját érdekük, jólétük számít. Nincs haza, nemzet, hit és erkölcs! Ma már ott tartunk, hogy a saját utódaik jövője sem számít, csakis az, hogy alantas emberi ösztöneiket – evés (zabálás), a tárgyi javak birtoklása (harácsolás), a carpe diem, a szexualitás (aberrált vágyak) –, kielégíthessék. Három-négy évvel ezelőtt, amikor erről írtam, még sokan hitetlenkedtek, esztelen riogatásnak vélték. Kaptam érte hideget-meleget. Furcsa lény az ember: amitől tart, azt nem akarja meglátni, még akkor sem, ha a szemét veri ki. Mindig csak egy apró részletet lát, de a puzzle darabjait képtelen összerakni… Vagy talán nem is akarja az összképet látni?

Ám, a világ gyorsan változik és mára az „új világrendet” a társadalom elfogadja, mint megállíthatatlan folyamatot, mint megváltoztathatatlant, mert elhitették, hogy ez így van. Pedig, ezt a folyamatot mindössze néhány beteg elme irányítja és a szolgák hada (politikusok) teljesíti a parancsot. Velük elhitették, hogy különbek lesznek az átlagszolgánál. Pedig ők, csak a később kivégzendő kápók. A fő mozgatórugó a pénz és a hatalom primitív, olcsó mámora.

Milyen hatalom az, amely szolgál és retteg? Milyen pénz és vagyon az, amely egy virtuális számsor csupán? Ezért a két dologért ma a népirtásra is hajlandók ezek az alantas lelkű, alja szolgák. Elég csak körülnéznünk az irigyelt Nyugaton, és erről máris megbizonyosodhatunk.

Mi is az a vagyon, amely bankszámlákon hever vagy éppen „bitcoin”-ban? Miért van szükségük az embereknek drága ékszerekre, rongyokra és milliós táskákra? Mert azt hazudták nekik, hogy ez a jólét. Pedig, akinek fedél van a feje fölött, étel az asztalán, van tiszta vize, családja és egészsége, annak mindene megvan. Minden, amit Isten a teremtményének szánt. Hiszen, nekünk adta a teremtett világot, tehát, nekünk boldognak és elégedettnek kéne lennünk ezzel az ajándékkal. Csakhogy: az embert megrontották, elégedetlenné tették, a lelkét kiürítették és a valódi kincsek helyett, csupán üvegcserepeket hintenek elé. Lehet az ember boldog és elégedett egy ilyen, sátáni, aberrált világban? Lehet-e úgy egészséges a lelke, hogy Krisztust kizárják az életéből, hazugságokat hirdetnek az Evangélium helyett?

Elfeledtetik vele az erőt, a hitet, amellyel megállíthatná ezt az őrületet. Az új világvallás arra neveli a jámbor embereket, hogy birkaként bégessen az engedelmesség kórusában és csak azokba marjanak, akik nem bégetnek együtt a kórussal. Kiforgatják Krisztus szavait a saját szájízük szerin, s közben egymás torkának ugrasztják a hagyományok szerint élő keresztényeket. Rombolnak és a romokon a saját szemétdombjukat építik.

 

Hol a mi helyünk ebben az éppen kibontakozó rendszerben, az új világrendben? Szerintem, ezt mi magyarok a lelkünk mélyén érezzük, hiszen a sok szenvedés és az ellenség minden fondorlata ellenére is megtartott minket a Fennvaló – eddig. Nem nekünk kell ide-oda csapódnunk, hanem példát kell mutatnunk. Egyesítenünk kell a magyar kereszténységet, ahogyan azt Szent László tette. Bíznunk kellene abban, hogy közbenjárónk, az Istenszülő, a Magyarok Nagyasszonya megtartja nemzetünket. El kell vetnünk a tudatunkba táplált ellenségeskedést, amelyet az egyházak, mint emberi intézmények generáltak évszázadok óta, ellenséggé aljasítva magyart a magyar ellen. El kell fogadnunk végre, fel kellene fognunk a nagy és végzetes önzés közepette, hogy testvérek, magyarok vagyunk mindannyian… katolikusok, reformátusok, valamennyien. Évszázados szokásainkat megtartva, de egymással összefogva győzhetünk csupán a gonosz ellen. Szent László és a Magyarok Nagyasszonya minden magyar védelmezője és megtartója, a magyar keresztény kultúra lelkünkbe ivódott, természetes része, amíg Krisztust követő magyar él a Kárpát-medencében, akár katolikus, akár protestáns. Az ellenségeskedés itt és most, elveszítette politikai jelentőségét, azt, amiért létrejött, amiért a kereszténység ellenségei megszervezték és létrehozták e szánalmas hitbéli különbözőséget, belerondítva a magyar keresztény egységbe!

Ma, ugyanazok írják a történelmet, és ugyanazok igyekeznek ma is megsemmisíteni a maradékot, azaz, minket, protestáns és katolikus – keresztény – magyarokat! Ezt a tényt figyelembe véve kell tehát, gondolkodnunk, cselekednünk, hogy keresztény hitünkben egyesülve, Krisztus erejével legyőzzük az új világrend aljas és sátáni törekvéseit, a nemzetgyilkosságot, a lappangó magyarellenességet az élet minden területén… biztosítva utódainknak a következő évezredet.

 

Olimpia-megnyitó keresztény szemmel

 

Általános felháborodást okozott az Európai Unióra jellemző, a konzervatív erkölcsi felfogástól messze álló olimpiai nyitógála. Ki-ki az Utolsó vacsora kigúnyolását vélte felfedezni benne, mások a görög mitológia sárba tiprásáról beszélnek, a rendezők tagadják, hogy ők, szánt szándékkal, bárkit is sérteni akartak volna. Pedig, ez a nyitógála nem volt más, mint Európa mai bemutatkozása, a nihilizmus, az erkölcstelenség, a szellemnélküliség, és az értéktelenség tora. Egyfajta szonda, nyilvántartás, statisztikai felmérés. Lehet hisztériázni, lehet a kereszténység meggyalázásáról beszélni, csak fölösleges. Mert Európa ma ilyen. Ilyen a maga kereszténység-maradékával, ilyen a maga vallástalanságával, erkölcstelenségével, LMBTQ-jával, keresztény egyházaival, papjaival és püspöki karaival, Vatikánjával egyetemben.

Ebben az európai förtelemben, amelyet egy diktatórikus kisebbség ural, a józanság hangja úgy elvész, mint a tihanyi echo. A politikusok elbagatellizálva, legyintve reagálnak. A mai politikai keresztények a maguk érdekében, Jézus Krisztus védelmében alig nyitották ki a szájukat. S, ha kinyitották is, csak halkan, egymásnak suttogják el a nemtetszés szavait. A mai keresztények, egymást sokkal nagyobb hangon, és sokkal nagyobb szeretetlenséggel ostorozzák, mint azokat, akik ezt az ocsmányságot rákényszerítették a világra. Ám, itt és most nemcsak a keresztények érthetetlen és botor, megbocsájtó magatartásáról van szó, hanem Európa össztársadalmáról, politikusairól, megmaradt kereszténységéről is.

Mert mi is történt Párizsban, az olimpiai nyitógálán? 

Semmi más, mint a világhatalom tesztje.  Egy teszt, amely megmutatta, hogy az európai társadalmak hol állnak a hangoztatott kereszténységükben, értékrendjükben és miként reagálnak egy olyan támadásra, amelyet maguk a tesztet elrendelők dobtak a köztudatba. A gálán ugyanis a görög mitológia alakjait, az olimpia eredetét és a görög isteneket mutatták be, majd egy lakoma képei jelentek meg, amelyről bedobták a köztudatba, hogy az az Utolsó vacsora kigúnyolása. Azokból az élő képekből normális embernek nem ez a krisztusi esemény jutott volna eszébe, ha nem szándékosan terjesztették volna el, hiszen egy erkölcsileg elfogadhatatlan színpadkép jelent meg, gusztustalan szereplőkkel. A köz azonban bekapta a horgot és felhördült, de csak a maga módján. A francia püspöki kar először tiltakozott, majd a tiltakozás, sajnálkozássá zsugorodott, más püspöki karok meg sem szólaltak (mert értették a világhatalom módszereit), a Vatikán pedig, elítélte a történteket, mintegy összejátszva a provokátorokkal. Erőteljes és fajsúlyos tiltakozás nem volt… az ügy szépen, lassan elalszik, mintha meg sem történt volna. A provokátorok megnyugodhatnak abban a tudatban, hogy az európai társadalom szellemi, lelki, hitbéli leépítése sikeres volt, a szonda nem érte el a piros zónát.

Az senkit nem háborított fel, hogy Marie Antoinette lefejezésének ünneplése arra a korra emlékeztetett, amely korban elkezdődött az a folyamat, amely a mai Párizs képét mutatja. A nagy francia gyilkosságsorozat tehát, nem piszkálta meg a nézők, az aberrált rendezésben a görög olimpia miatt hisztiző „keresztények” érzéseit. A szondázás tehát, tökéletes képet mutatott a mai Európáról, annak érzéketlen társadalmáról, de arra is jó volt, hogy általánosítva, minden franciát utáljanak a nem francia keresztények… Sátáni szellemi és lelki orgia ez, hiszen az emberi ész és logika fel sem fogja azt, amit művelnek vele.

Mi, magyarok sem lehetünk büszkék ebben az európai környezetben önmagunkra. Hiszen, a magyarság egyetlen összetartó erejéről, a kereszténységről, sem Tusnádfürdőn nem esett szó, sem a MOGY meghirdetett programjában, amelyet a Magyar Kormány tekintélyes összeggel támogat. Fellángolt az államilag támogatott újpogányság, semmibe véve azt, hogy eleink egyistenhitére épült a kereszténység, amely ezer évig, azaz a kommunista, majd liberális elnyomás kezdetéig fenntartotta az országot, és összetartotta a magyar nemzetet. 

A MOGY rendezvényének internetes beharangozójában is csupán az jelenik meg, hogy  „Szükség van rá, hogy az új világrendben a magyar műveltség méltóképpen élhessen tovább.” Ám, felteszem a kérdést: A magyar kultúra létezik-e magyar kereszténység, Krisztus-követés nélkül? Lehet-e számunkra kedvező új világrend, kereszténység nélkül? Lehet-e úgy megtartani a keresztény értékrendet, ha nincs mögötte elkötelezett hit?

Nem e sorok írójának a tiszte a válaszadás. Az elkövetkezendő évek drámai valósága, az emberi értelmet túlhaladó embertelenségek megjelenése fogja megvilágosítani a megmaradt társadalmat… ha lesz még ilyen. Lehet lehetőségekről beszélni, lehet mesteri módon felvázolni a jövőt, lehet hódolni az ismeretlen, elképzelt múlt előtt, de a kereszténység megtagadása, a hit kizárása, a magyarság kötődésének felszámolása a Szent László-i kereszténységhez, öngyilkosság. A kapitalizmus és az újpogányság mind a múltunkkal ellenkező, mind a jövőnket megsemmisítő, társadalmilag elfogadott szellemiség, gazdasági és erkölcsi zsákutca.

Nem állunk tehát messze a párizsi olimpia megnyitójától sem hitben, sem szellemiségben, sem mai európaiságban. A szánk még nagy, harsogjuk a keresztény értékmentést, de a tetteink, az erkölcsünk, az egymás iránt tanúsított magatartásunk, hazaszeretetünk és kereszténységünk szépen, lassan megegyezik a nyugatiakéval. A szonda tehát, minden ellenkező híreszteléssel szemben, Magyarország, Mária országa tekintetében is kielégíthette a világhatalmat. Itt sem kell tartaniuk kiállástól, hangos tiltakozástól… Minden mehet a maga útján… tovább…

Szabolcs község, Szent László -nap - Hungary - Új Világrend!

A kísérlet épp olyan sikeres volt, mint a Covid idején. Csak másképp!

Stoffán György