Stoffán György: A „FÁRAÓ NÉPE” SZAVAZOTT – INTERJÚ A CIGÁNYSÁG MAI HELYZETÉRŐL és a politikáról

képünk illusztráció  (fotó: Nők Lapja) 

Az október 13.-ai választási bukás okait kutatva érdekes és a hollandiai választásokat ismerve, ahhoz hasonló tényekre derült fény. A nemzeti média munkatársai – talán nem is véletlenül, de súlyos mulasztásként! – főként a fővárosra koncentrálva, a 90 ezer külföldi által leadott szavazatot és a megvezetett választókat illetve a kormánypárti választók tunyaságát okolja. Ezzel szemben egy kormánynak dolgozó, cigány származású szakértővel készített interjú teljesen más megvilágításba helyezi a választások előtt – és választáson az előzmények által – történteket. A magát megnevezni nem kívánó, cigány származású szakértőnk – nevezzük ezért csak Kovács Annának –, a társadalom nagy része előtt eddig ismeretlen, de mégoly nagy veszélyeket magában hordozó történésekről beszélt:

–                   Az októberi helyhatósági választáson minden idők legtöbb cigány jelöltje vett részt. A céljuk, hogy minél több cigány képviselő bejusson az önkormányzatokba, majd következő választáskor a parlamentbe. A cél az, hogy a kormány „kiterjessze a jogokat és a kedvezményeket”. Már 2010-től megfigyelhető, hogy mindenhol duplájára nőtt a cigány nemzetiségűek névjegyzékbe vétele (lásd: alábbi táblázatok), ami akár a roma nemzetiségű önkormányzati tagok által is történhetett az ügyfélkapun keresztül, mert sokan nem is tudták, hogy felvették őket a listára.  A mostani választáson 30 roma szervezet indult, és ez példátlan a korábbiakhoz képest.

–                   Ezek a szervezetek kormánypárti vagy ellenzéki polgármester-jelölteket támogattak, vagy esetleg ez is, az is előfordult? A kormány részéről volt-e egyáltalán megbízott, aki a roma szavazókkal foglalkozott?

–                   Vannak olyan szervezetek, mint például a Firosz, amelyek – látszólag –lojálisak a kormányhoz. A kormány Kubatov Gábort bízta meg a roma szavazók szervezésével, ám a cigányoknál megszokott, hogy „hülyére veszik” a „gádzsókat”. A gádzsó egyébként parasztot (fehér embert, magyart) jelent… Meggyőződésem, hogy Kubatovot is megvezették, amit bármennyire is szépítünk, súlyos hiba, hiszen szakértők figyelmeztették őt a választás előtt.

–                   Mi az, ami elkerülte Kubatov úr figyelmét, vagy esetleg nem látta át a helyzet komolyságát?

–                   A szavazatok megvétele úgy történik, hogy lefizetik a roma vezetőket. Hatalmas összegekről van szó és lépten-nyomon tetten érhető a külföldi beavatkozás! A buszoztatás már a múlté, 10 milliót fizettek egy-egy roma vezetőnek a „szervezésért”, csak úgy, készpénzben, táskából. A roma képviselő jelöltek 50-, és 200 ezer közötti összeget kaptak. Ez sem a kormánytól érkezett.

–                   Ez azt jelenti, hogy pénzt kaptak, hogy valamelyik ellenzéki jelöltre szavazzanak?

–                   A mostani választáson a cigányok nem az ellenzékre szavaztak, hanem a kormány és a Fidesz ellen. Október 13-a csupán erődemonstráció volt részükről, és megmutatták, mire lesznek képesek 2022-ben… és azután… Az egyre erősödő cigány nacionalizmus és magyargyűlölet roppant erővel tör fel ma a cigányságban, és nagy baj, hogy nem figyelünk eléggé Székely János püspökre, aki már több alkalommal is figyelmeztette a társadalmat, a kormányt, hogy Magyarország egy újabb Trianon előtt áll.

–                   Mostanában egyre gyakrabban tapasztalhatjuk ezt, a cigányság körében fellángoló nacionalizmust, amely odáig fajult, hogy egyesek autonómiát követelnek. Új jelenségről beszélhetünk, vagy már korábban is tapasztalható volt, csak mi, magyarok nem tudtunk róla?

–                   Ez a tapasztalható nacionalizmus, körülbelül 2015-ben kezdte felütni a fejét. Civil szervezetek keresték fel a cigány vezetőket és a cigányságot és itt is, ott is elbeszélgettek velük. Egy-egy szimpatikus ember végezte ezt a munkát. Mára ez odáig fajult, hogy vezetőik tudta, és beleegyezése nélkül még a kormány szakértői sem mehetnek be a szegregátumokba, és nem állhatnak szóba az ott élőkkel. Egyszerűen nem engedik be őket. Az avatott szakértő kénytelen beérni annyival, amennyiről vezetőjük, képviselőjük beszámol.

–                   Gyakran hallani, hogy a kormány, hatalmas összegekkel támogatja a romák felzárkóztatását. A pénz azonban nem minden. Van a kormánynak hosszú távú stratégiája, amely ezeket a problémákat megoldhatja?

–                   A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2016-ban a kormány felkérésére elindította Tiszabőn és Tiszaburán a Jelenlét programnak nevezett projektjet. Ez év tavaszán Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökét kinevezték a diagnózis alapú felzárkóztatási roma stratégia előkészítésének és végrehajtásának koordinálásáért felelős miniszteri biztossá. Az EMMI-től a belügyminisztérium hatáskörébe került egy nagy stáb, amely kifejezetten ezen a stratégián dolgozik. A valódi, tapasztalattal rendelkező szakértőket kizárták a programból, még a szakértői ajánlásaikat sem veszik figyelembe. Idén indítják a Málta 300 nevű programot, 300 zömében roma lakta település bevonásával. A kormány horribilis összeget szán a program finanszírozására.

–                   Ennyire hatékony a Jelenlét program a két korábban említett faluban, Tiszabőn és Tiszaburán? Korábban már olvashattuk, hogy a tiszabői általános iskola, ahol 300 roma gyermek tanul, 350 milliót kapott, a tiszaburai pedig, ahol 400 gyermek tanul, 400 milliót. Ekkora összegű oktatási támogatásnak valószínűleg komoly látszata van. Mit tudnál kiemelni, mi változott, mi lett jobb a két településen?

–                   Őszintén szólva… semmiféle pozitívumot nem tudnék kiemelni, semmi sem változott sem a cigányok, sem a települések előnyére. A két településen nincs templom, nincs pap, a hittanoktatás, mert a máltaisok szerint nem fontos… „ez nem a hitről szól”... Nem tanulnak a gyerekeknek erkölcsi értékekről, emberségről, tisztességről. Ami szerintük fontos, hogy megtanítsák őket cigányul – ha akarják, ha nem. Ez már csak azért is nevetséges, mert egyrészt a cigányság nem a lovári nyelvet beszéli egységesen, másrészt vannak olyan települések, ahol az óvodás gyermek magyarul nem is tud megszólalni, hiszen otthon csak cigányul beszélnek. Így azonban lehetetlen őket felzárkóztatni. A Máltai Szeretetszolgálat munkatársai viszont azt hangoztatják, hogy „identitást” akarnak beléjük nevelni, ami a mostani helyzetben teljesen abnormális indíttatás a máltaiak részéről.

–                   Akkor, hát mi értelme az egésznek?

–                   Az egész csak a látszatról szól. Százmilliókért alapítottak varrodát, asztalos műhelyt, savanyítót, ahol alig pár embert foglalkoztatnak. A lakosság több mint 50%-a 18 éven aluli és elképesztő nyomorban, bezárva élnek, akár egy rezervátumban, ahol a bevitt embereknek mutogatják őket.

–                   Mi az, ami a beruházások ellenére hibádzik?

–                   Rövid és hosszú távú tervre volna szükség, valódi szakértők bevonásával, azonban gyakran előfordul, hogy politikai alapon alkalmaznak az adott intézményekbe.

–                   Hová vezet, meddig fajulhat a hozzá nem értés következtében a cigányügy Magyarországon?

–                   A legfeltűnőbb jelenség a cigány társadalom demográfiai növekedése. A legtöbb nő 18, 20 évesen már a második, harmadik gyermekét szüli, de akad olyan 24 éves, akinek 8 gyermeke van! 3 éve tudatosan szülnek, irányítani akarnak. Ez a folyamat most leállt, mert rájöttek, hogy a családtámogatás feltételeinek nem felelnek meg. Voltaképpen zsarolták a kormányt a választással. Nem a Borkai-ügy miatt veszítettünk el sok várost, hanem pont a cigány-ügy miatt. A cigányok legtöbb helyen az ellenzékre szavaztak, hogy megmutassák az erejüket és közben egyre több jogot követelnek. Például a családtámogatási rendszer kibővítését, iskolakötelezettséget 18 éves korig, miközben sokan 18 éves korukig sokan még a 8 osztályt sem képesek elvégezni.

–                   Miért nem látjuk mi kívülről ezeket a problémákat? A kormány miért nem képes felismerni?

–                   A magyarokat lefoglalja a migránsok kérdése, a külpolitika, miközben itt, belülről elfoglalják az országot. Erre már Sorosék is rájöttek és ki is használják a kínálkozó lehetőséget.

–                   Az interjú elején említetted a holland választást. Hogyan lehet párhuzamba állítani a két választást, hiszen ott tavaly a migránsok kerültek a parlamentbe, itt pedig egy kisebbségről van szó?

–                   Először is szögezzük le, a cigány nem egy nép – egy jelenség. Az ő korabeli migrációjuk a mostani migrációval megegyező történet. Elindultak Indiából, vagy, ha mélyebbre ásunk, Egyiptomból (a 18. században még a „fáraó népének” nevezték magukat), útjukon hozzájuk csapódtak más népek kirekesztett, szabad életmódra vágyó fiai. Nincs identitásuk, csak ideológiájuk, ami nem más, mint – ha nem fogadsz el, kirekesztő vagy. Visszaélnek azzal, hogy nincs hazájuk, rasszizmussal zsarolnak. Elvárják, hogy befogadják őket, de nem ők alkalmazkodnak, hozzájuk kell alkalmazkodni. Nincs vallásuk – innen-onnan összeszedtek valamit. Sajnos elmondható, hogy a társadalom és az egyház rontotta el őket, amikor semmilyen kötelezettséget, semmilyen szabályt nem állított fel számukra. Inkább büntette, kirekesztette és elfogadta őket olyannak, amilyenek. A gyűlölet nem a magyarokban, hanem a cigányokban van. Nem szeretem a „roma” megnevezést, mert a roma „embert” jelen, tehát nekik a nem roma, nem ember.

–                   Mi a fő probléma ma, a magyarországi cigány szegregátumokban? Hogyan lehetne elősegíteni a beilleszkedést?

–                   A két legfőbb gond, ami a beilleszkedés esélyét is lehetetlenné teszi, a nacionalizmus elharapódzása és a mértéktelen drogfogyasztás. Ehhez kapcsolódik az uzsora és a prostitúció. Ilyen mértékű szegénységre még nem volt példa a szegregátumokban. Az emberek kiszolgáltatottak az uzsorások kényének-kedvének, akik adósság fejében elviszik akár a kisgyerekek legapróbb játékait is. Kassa prosti-negyedében borsodi és miskolci lányok kénytelenek a család adósságát ledolgozni. Ilyen körülmények között a sok szülés teljes káoszhoz vezet. Az intézetek tele vannak, a nevelőszülői program pedig egyszerűen nem működik. Senki sem akar foglalkozni ezekkel a problémás gyerekekkel, ezért kiadják őket áldatlan körülmények közzé. Mert egyszerűen nem tudnak mit tenni velük. Ha a migránsok összetalálkoznak ezekkel a lebutított, agyondrogozott, elkeseredett emberekkel, és meggyőzik őket egy kis étellel, droggal, netán fegyvert adnak a kezükbe, a fehér, magyar embernek vége lesz. És nem valamikor a távoli jövőben…, talán tíz évünk van, de talán még annyi sem.

–                   Szerinted mi volna a megoldás?

–                   Kollégiumokat kéne létrehozni, amelyek gyermekvédelmi funkciót is ellátnának már tankötelezettségi kortól. Csak a gyermekeket lehet megváltoztatni, a felnőtteket már nem. A Máltai 300 ezzel szemben „afrikai” falukat csinál, és következő választáskor az ellenzék nyer majd. A mostani, felzárkóztatási program kimerül abban, hogy legóznak a gyerekekkel. A felzárkóztatási ügy Magyarországon egy maffia-jellegű történet már a rendszerváltás óta. A beilleszkedés senkinek sem érdeke. Bele sem gondolnak a hétköznapi emberek, hogy ez a jelenség mennyire félelmetes. Jelenleg a cigányok 40%-a 18 éven aluli, ám átlagéletkoruk 10 évvel kevesebb, mint a magyar lakosságé. Korai halálukat nagyrészt a drogfogyasztás, a betegségek és a nem megfelelő egészségügyi ellátás, valamint a belterjesség okozza. Ennek a gyors generációváltásnak köszönhetően még nagyobb hatékonysággal terjed köztük a rasszizmus, de a gender ideológia is. Közben a Máltai Szeretetszolgálat azzal dicsekszik, hogy Tiszabőn és Tiszaburán elfogadott a homoszexualitás és díszpéldányként mutogatják Sárkány „Évit”, a férfiból lett szakálas nőt. Milyen példát mutatnak a gyermekeknek?

Hatalmas hiba volt a közmunka megszüntetése is, amely legalább reményt és megélhetést adott az embereknek, ám a közeledő recesszióra hivatkozva erre már nem jut pénz. Erre a céltalan és szakértelem nélküli kirakat-integrációra azonban számolatlanul folynak el a milliárdok, mert ez uniós kötelezettség. Közben pedig vakon futunk a visszafordíthatatlan felé… 

Stoffán György: „Nélküled” – vagy amit akartok… gondolatok a „Sajtóklub” után…

Megint felkaptunk egy témát, amely körbejárja a Kárpát-medencét és elhomályosítja a Puskás Aréna avatásának felemelő emlékét. És megint a nemzeti sajtó csinálja a meggondolatlan, nem odaillő jelzőkkel teli reklámot egy beteglelkű, magyarul beszélő zeitungschreibernek, aki leszólta a „Nélküled” című dalt, és az azt éneklő felvidéki apróságokat, akik szívet melengetőn és határok nélkül magyarok… Pedig nem kellene ezzel foglalkozni… nagyon nem! Nem kellene állandóan fokozni a nemzeti oldalban joggal tapasztalható antipátiát, mert ez arra irányítja a társadalom jobboldali részét, ahol a balos tömeg áll. A gyűlölködésbe. Főleg pedig nem kellene ismét, újra és újra a nemzeti oldal méltóságát megtaposni a jelzőkkel, amelyeket a TV nyilvánossága előtt az ellenzéki vagy ellenséges niemandokra szórunk, teli torokból. Mit számít, hogy egy buta, galiciáziáner (vagy sziléziáner) bértollnok mit fröcsög, amikor egy ország nézte és ünnepelte meg az Aréna-avatást és egy ország lelke telt meg erővel és szeretettel egymás iránt, amikor a dal a felvidéki gyermekek ajkán felhangzott. Akit nem érintett meg a látvány és a zene, azzal bűn foglalkozni. Mert az, egy bizonyos szint alatt van… ahová – és ezt századszor mondom és írom le! –, a nemzeti médiának tilos(!) lesüllyednie.

Beszéljünk inkább a közös örömről, az összefogás szentségéről és erejéről, hogy ezek is lássák és irigykedjenek… hogy netán feljussanak arra a lelki magaslatra, amelyből már szeretnének ebbe a felemelő magyar nemzeti közösségbe tartozni. Mert előbb-utóbb eljutnának, ha a méltóságunk és önbecsülésünk nagyobb lenne, mint az ostoba fröcsögésünk egy-egy, ostobán, a baloldalt reklámozó jobboldali TV műsorban.

Nem kell tehát, ezekről beszélni, nem kell az ő szintjükre letornászni saját magunkat. Ha valakinek nem tetszik az Aréna, a dal és a nemzeti lelkesedés, az bizonyára nem közénk tartozik. Annyit kell, hogy jelentsen csupán, mint egy bécsi villamoskalauz… róla sem írok, beszélek, és nem is minősítem szalonképtelen kifejezésekkel csak azért, mert nem jön el megcsodálni Budapestet, csak az Opernringen jár fel-alá a villamosával. Az ő dolga. Mint a schreiberé az… hogy nem tetszik neki, amit látott és nem érti sem a Nélküled-et sem a Székely Himnuszt. Mi dolgunk vele? …

Inkább meg kellene látnunk, beszélnünk, mivel lehet nemzetközi szinten kissé felgyorsítani azt a remek munkát, amelyet a hírhedt gyilkos kommunista és terrorista család sarja az EU-ban kifejt, és azzal a hazai ellenzék bukását és a magyar ellenzéki pártok európai közutálatát segíti. Hiszen ma már attól hangos a brüsszeli EP folyosó, hogy milyen szemét ellenzéke van Magyarországnak, sőt azt is mondták a tegnapi nap folyamán az egykori főellenségek, hogy „Szegény Orbán, nem lehet könnyű ilyen jellemtelenséggel megküzdenie!”. Azt beszélik széltében-hosszában e folyosókon, hogy egyetlen nemzet ellenzéke sem engedné meg magának azt a gyűlölködést az EU-ban saját nemzetével, kormányával szemben, mint a hírhedt gyilkos család leszármazottja, és néhány erkölcsileg is kifogásolható szélső-balos és liberális magyarul beszélő képviselő. Lassan, de biztosan távolodik ezektől az európai baloldal is, mert mindenkiben undort kelt a gyűlölet eme felturbózott változata. Mindenkit, még az európai baloldalt is hányinger kerülgeti, amikor az országát képviselő politikus saját országa, kormánya és nemzete ellen szervezkedik, nyilatkozik… Ezt a gyurcsányi „tönkreteszem a pártomat” mentalitást kellene segíteni és a Tv-ben fejtegetni. Nem kellene sajnálni a pénzt sem egy-egy brüsszeli interjúra, amelyben – mint tegnap este nekem telefonon és korábban, Zürichben –, elmondaná a fenti véleményeket több balos és liberális uniós politikus.

Nem „undorkodni” kellene, és nem azon fennakadni, hogy Kuncze és hírhedett társai nem álltak fel a „Nélküled” alatt, hiszen ma már kevesen állnak fel Londonban Händel Hallelujája alatt is, noha ez az emberi lélek örömének volt a kinyilvánítása egykor. Az „István a király” királydombi ősbemutatója végén a szocialista rendőr is ott döglött a szolgálati Zsiguli motorháztetején a Himnusz alatt… de ez akkor, és ott egy cseppet sem érdekelt senkit…

Várjuk meg tehát azt, hogy mind itthon, mind Brüsszelben nyírják ki önmagukat a magyar nemzet-, és Európa megrontói, a magyarul beszélő, gyilkos-szellemi és de facto leszármazottak. Mi pedig, addig is örüljünk annak, amit elértünk, amiben hiszünk, és ami csak a miénk. Mert van, aminek örülnünk, vannak céljaink, és erőnk is van e célok megvalósításához. Energiánkat ne ezeknek a gyalázására vesztegessük, hiszen azt megteszik maguk ellen kérés nélkül ők. És ne rontsuk a nézők lelkét az állandó negatív jelenségek folyamatos műsoron tartásával. Mert így mi válunk a magunk ellenségeivé… ugyanis ez rossz érzéseket, elkeseredést és elégedetlenséget is szül, amely elégedetlenség visszavetül a kormányra, és annak (egyelőre elmaradt) intézkedéseire… Fontos lenne végre átgondolni, hogy egy-egy téma, milyen hatást válthat ki a nézőben és ezt kivetítve, a jobboldali társadalomban.

Mert ők is egy vérből valók… és mi is. Csak mi, egy másik „egy vérből”. Igyekezzünk tehát, hogy ez lássék is rajtunk. Nem szabad még stílusban és gondolkodásban sem összemosódni ezekkel… és sem írni, sem beszélni nem érdemes róluk a mi köreinkben. Hiszen azt sem fejtegetjük társaságban, hogy ki milyen hangosan, és milyet szellent…

Ők, a mai kor 1919-ből megörökölt szellentése, tehát, róluk sem kellene beszélni… a szagot meg gyorsan elviszi a szél… hiszen ők csinálják hozzá a huzatot is. 

Ami pedig félreértésekre adhat okot, hogy bírálatomat többen bizonyára a Sajtóklub támadásának vélik... Nos, egy remek műsort nem volna szabad majd' minden alkalommal egy-egy rossz, és átgondolatlan témával agyonütni... ahogy nem volna szabad az úri szalonoktól eltérő modorban megnyilatkozni másokról. Mindössze ennyi a probléma. Hiszen, ami a Kormányzó úrról elhangzott az szívet melengető és tényszerű volt... végre. Értékessé téve a beszélgetést....

Stoffán György: Orbánozás a Magyar Nemzetben? – avagy néhány szó Orbán Viktor védelmében

Döbbenten olvasom a Magyar Nemzet november 16-ai számában Pilhál György cikkét (https://magyarnemzet.hu/velemeny/polgari-korok-7497380/), amelyből visszacseng a balliberális ellenzék Orbánozása. Pilhál idéz is e cikkben Bencsik Gábortól, aki facebook bejegyzésében a Fideszt, mint a nagy egészet bírálja: – „Eltűnt az emberi hang, a tévedéseket őszintén bevalló, az eredményeket bemutató, a másféle véleményre is kíváncsi, párbeszédre hajlandó magatartás, helyette agytrösztökben kimunkált, közvélemény-kutatásokon megmért üzenetek vannak, meg izomból politizálás…”

Erre tesz „egy lapáttal” a Magyar Nemzet újságírója, aki évekkel ezelőtti cikkét, mint világmegváltó sorokat tett közzé ismét. A citált cikk egy levélből való, s a következő felvezetéssel indul: „Nem akarom fényezni magam, de néhány éve én is írtam egy ilyen „haragos” cikket. Bár a „címzett” nevét kihagytam, kis fantáziával ki lehetett találni…” Majd folytatja az idézettel: „Ezt most végre meg kell beszélnünk! […] Te is érzed: ami most közöttünk történik, már nem a régi. Amikor először találkoztunk, egymásra mosolyogtunk, és te azt mondtad: Hallgass a szívedre! És mi hallgattunk, mentünk utánad. Veled. Nem bántuk meg. Szép volt, fölemelő, még akkor is, ha olykor beleszaladtunk valami rosszba. […] A gondjainkat megosztottuk, kibeszéltük, s ha összekaptunk is néha, annak sem volt éle. Egymásért civódtunk. Akkor még őszinte voltál! […] Már nincsenek közöttünk őszinte tereferék. Egyre ritkább, hogy végighallgatsz bennünket. Ha mégis, akkor sem érdekel igazán a mi véleményünk. Teszed, amit jónak látsz. […] Kiállunk melletted, pedig igazából már csak kevesen tudják, mi van körülötted. Te tényleg úgy érzed, még minden a régi? Nem lehet, hogy tévedsz? Te megszoktál, és túlléptél rajtunk. Talán mert tudod, hogy mi itt vagyunk, a híveid maradunk, velünk bármit megtehetsz. […] Ne tedd! Legyél újra a régi, a kedves, a szerethető!”

És most, itt álljunk meg egy szóra! A levél minden bizonnyal Orbán Viktornak szólt, s bár a hangnem meglehetősen jó szándékúnak tűnik, a mostani újraolvasás viszont rossz érzéseket kelt. Bennem.

Netán elfelejtette az újságíró, és elfelejtette a nép is, hogy az árvízkor nem a fotósok miatt hordta a homokzsákokat a Miniszterelnök? Hogy 2015-ben kipucolta a Keleti pályaudvart és környékét? Elfelejtették az állampolgárság visszaadását? Az ország újraépítését 2010-től… mindent elfelejtettünk? A „Wellness-medencékben” már nem emlékezünk arra, hogy az előző kommunista-liberális érában örült mindenki – tán még Pilhál is –, hogy lyuk van a seggén (bocsánat), és esetleg lejut nyáron akár a Balatonra is? Vajon merne ma este sétálni bárki is Párizs szűk mellékutcáiban vagy akár a Sendlingen-tor környékén, Münchenben?

Igaz, a Polgári Körökre szükség volna, de azokat felnőtt emberek alkották, akik mellé aligha kell pesztra. S főleg nem maga a Miniszterelnök! A polgári körök fenntartására és a személyes találkozásokra az elkényelmesedett képviselő urak és hölgyek a hivatottak! Itt a lehetőség, tessék bizonyítani! Annyi „tisztelet”díjért már csak-csak lehet…

Felettébb érzékeny vagyok valamire. Arra, hogyha Orbán Viktort igyekeznek felelőssé tenni azért a lagymatag és felelőtlen politikáért, amelynek eredményével október 13-án szembesültünk. Mintha Orbán Viktornak kötelessége volna, hogy a Fidesz munkatársait ellenőrizgesse, két nemzetmentő, európai ördögökkel folytatott tárgyalás között. Mintha Orbán Viktor napjai nem 24, de legalább 72 órából állnának, s mintha Orbán Viktor egy személyben lenne a törvényalkotó, a törvényhozó és a törvényalkalmazó. Pedig nem az! Ő egy felelős magyar politikus, egy ember, aki Magyarországot igyekszik a legaljasabb indulatok és rágalmak közepette megmenteni a végső pusztulástól. Nem! Nem Ő a hibás! És ezt Pilhál kollégának és a nemzeti sajtó minden munkatársának látnia illenék. Vagy mi történik ma a Magyar Nemzetnél? Új feladat? Új parancs? Már belülről is Orbánozunk? Már belülről is rágja a szú azt a nemzeti keresztény politikát, amelyet az ellenzék olyan nagy vehemenciával igyekszik a világon mindenütt hazudozva megdönteni? Akik eddig a Fideszből éltek és nem is rosszul, ma Orbán Viktort akarják az ellenzékkel együtt elzavarni? Régi cikkekből idézni lehetne bárkinek, de ma nem azt a kort és nem azt a világot éljük, hogy e luxus megengedhető lenne!

Nem volna-e jobb azt a sok ingyenélő, a holdudvarban nyaló politikai niemandot nevén nevezni, akik Orbán Viktort félrevezetik, akik miatt, és akik által nem jutnak el a valós információk az állandóan úton levő Miniszterelnökhöz? Nem volna-e jobb azokat a „tanácsadókat” felelősségre vonni a nyilvánosság előtt, akik egyes társadalmi és etnikai rétegek pártállásáról elfelejtettek konzultálni, akik nem hívták fel a figyelmet, hogy e rétegeket éppen pénzzel veszik meg azok, akik Pilhállal Orbánoznak, csak épp a másik oldalon?

A jó szándékú kritika kell, de egyetlen embert, magát a Miniszterelnököt felelőssé tenni és neki írt szemrehányó levélre újra hivatkozni több mint erkölcstelen, kivált, ha eddig – október 13-áig – jó volt, s igen jól éltek is belőle!

Amolyan Orbán-buktató hangulatot teremt a Magyar Nemzet, és ez megengedhetetlen. Mert amikor a Magyar Nemzet engedi meg ezt a hangot magának, akkor a KESMA engedi meg ezt a hangot, és ha a KESMA engedi meg ezt a hangot, akkor az egész nemzeti média a Miniszterelnök ellen támad hamarosan. És ez nem megengedhető. Ugyanis Orbán Viktor az egyetlen garancia a megmaradásunkra! Nem a talpnyalók sokasága, akik azt lesik, hogy hol fényképezkedhetnek együtt a miniszterelnökkel, majd megosztják a közösségi oldalon… de amint lehet, bírálnak, és újra helyezkednek. Nem a nyálcsorgató polgármester-jelöltek, akik október 13-a előtt arról álmodtak, hogy ha megkapják a bársonyszéket, okosabbak lesznek Orbán Viktornál, hiszen némelyiküknél az észt a megtelt zseb helyettesíti. Nem azok jelentik a megmaradásunkat, akik a választópolgárokhoz elfelejtettek elmenni október 13-a előtt, s akik asztalra tett lábakkal, nagyképűen hitték, hogy a nép nélkül is lehet győzelmet aratni és a fiatalok nélkül is lehet nemzeti jövőt építeni. És nem azok a magyar megmaradás letéteményesei, akik Audikkal mennek még a klozetra is, nehogy találkozzanak az igazi bajokkal és problémákkal, amelyek szorongatják a magyart, a plebsszel, aki már rangon aluli hozzájuk képest… mert őket már a plebsz nem érdekli. És nem azok az újságírók, főszerkesztők a nemzet nagyjai, akik néhány idős civil asszony összejövetelén, „barátságosan trágárkodva” és „hülyegyerek stílusban”, üvöltözve a választók nyakába varrják október 13-a gyászos eredményeit!

A Fidesz egy jól felépített párt, amelynek az elnöke egyben a magyar miniszterelnök is. Ám, miniszterelnöki szolgálatában nem a szervezett Fidesz minden haszonlesőjének, ideig-óráig talpnyaló újságíróinak, ellene szövetkező politikusainak az ellenőrzése a dolga, hanem a nemzet megmentése egy sátáni hatalom őrült, és a magyar nemzet számára végzetes hegemóniájával szemben.

Igen! A Magyar Nemzetnek az a dolga, hogy nevezze meg a felelősöket, hogy érjen el Orbán Viktorig minden őt körülvevő akadály ellenére és beszéljen Vele az országról, a választókról, a bírálatokról. Mert bárki, bármilyen ötlettel áll elő Orbán Viktor ellen a mai időkben, az vagy áruló, vagy hülye. Aki az ellenzékkel együtt ordítozik, az pedig feltehetően jellemtelen hazaáruló.

Minden bírálat, amely október 13-a után elhangzik, nem Orbán Viktor ellen kell, hogy elhangozzék, hanem a képmutató, élősködő, munkájukat nem végző Fideszes politikusok ellen, akik horribilis fizetésüket azért kapják, hogy becsületesen dolgozzanak, és ne verjék át sem a miniszterelnököt, sem a nemzetet, mert akkor úgy járnak, mint a rákos daganat a koporsóban… Együtt pusztulnak az áldozattal.

Kell tehát a bírálat, szükség van a józan kritikára, és elsősorban a Fideszben kell rendet teremteni. Mert rend nélkül a Fidesz sem maradhat az, aminek lennie kell, és ami volt is mindaddig, amíg a jólét és a magabiztosság, a cinizmus és az emberi butaság meg nem szállta az élősködő, Orbán Viktor és a választók bizalmát semmibe vevő politikusokat.

Ezért nem vagyok Fideszes, „csak” orbánista. És ma Orbán Viktor mellett emelek szót ismét, s ezt nemzetem és hazám – a Kárpát-medence – érdekében és javára igyekszem tenni!  

Hátrább az agarakkal… Háború van! Aki megvehető, az most távozzon! Aki kitart a miniszterelnök és a magyar nemzet mellett, az pedig ássa ki a csatabárdot és használja is! Orbánozni azonban a baloldallal együtt, ma is bűn, tegnap is az volt és holnap is az marad. És elvetemülten hálátlan, 19-es proli mentalitás!

"Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar"... mert "mi egy vérből valók vagyunk!"

Stoffán György: Néhány kérdés Horthy-ügyben – Miért "csak" Lázár János? A kormány miért nem?

Lázár János – ma, amikor Budapestnek emlékeznie kellett volna a 100 évvel ezelőtt történt győzelemre –, Kenderesen megkoszorúzta Horthy Miklós kormányzó úr sírját. Méltó megemlékezés egy nagy politikusról, egy magyarról, aki a lehetetlent is megpróbálta a haza és a nemzet érdekében, végül az árulás vetett véget a háborúból való kilépési szándék közzététele után. Mert árulók mindig voltak és vannak közöttünk! Azonban van Lázár János... vannak Lázár Jánosok is, aki és akik méltók a "magyar politikus" névre. 

S mert a kommunista és liberális történelemoktatás jól a fejekbe verte a Horthy-ellenes képzetet, s a történelem újraértékelését is megzavarták a szobrainkat tiltó rettegők, mi magyarok nem vagyunk képesek emlékezni olyan eseményekről, amelyek ma irányt és világosságot mutatnának, jelentenének.

Igen! Ma száz éve, hogy a magyar nemzet megszabadult egy gyilkos és ocsmány diktatúrától, amely nemzetünk szégyenfoltjai között az egyik legvéresebb. Nem emlékeztünk meg Horthy Miklós budapesti bevonulásáról, amely drámai 133 napot zárt le, s amely máig undort kelt a magyar emberekben. Hiszen egy idegen hatalmat kiszolgáló, a magyar nemzetet és a kereszténységet üldöző söpredék igyekezett a „múltat végképp eltörölni”.

A történelem azonban ismétlődik, s ha mi lehajtott fejjel és süketen, vakon járunk a história számunkra mindig ugyanazon politikai magatartásunk miatt göröngyössé váló útján, akkor a magunk sorsát tesszük elviselhetetlenné, a magunk jövője lesz bizonytalan. Ez történik ma is. Ünneplünk, mert stadiont avatunk… igaz, valóban ünnep és valóban nagy teljesítmény az is. Másnap viszont hallgatunk, mert nem illik erről az igazán dicső napról megemlékeznünk állami szinten. Néhány százan ugyan emlékeztek, s Lázár János, hazánk egyik kiváló politikusa koszorúzott. A nemzet nevében is… mindazok nevében, akik velem együtt ma ismét szomorúan konstatálják, hogy valami hibádzik. Valami nem az, amire vártunk és váruk.

S úgy tűnik, ez már így is marad. Meghazudtolt történelem, nagyjaink semmibevétele, a nemzet lelkének és érzésvilágának elfojtása.

Történelemkönyveink üresek, s a Szózat nem hangzik el, mert a fiatalok nem is tudják… sem énekelni, sem szavalni… de „új himnusznak” nevezzük, hogy mi „egy vérből valók vagyunk”...  

Felmerül bennem a szomorú, de inkább elkeserítő kérdés: mit akarunk, mivé leszünk így? Mitől maradnánk meg, ha mindig, minden alkalommal, amikor ünnepelhetnénk, emlékezhetnénk, szobrot állíthatnánk vagy kiállhatnánk igazunk mellett, inkább mélyen hallgatunk. Mert így illik ebben a nagy magyar „demokráciában”. Ebben a züllött európai demokráciában… ebben a számunkra is végzetes "demokratikus" konstellációban.

P. Zadravecz Istvánt Idézem ezen a napon, amikor ünnepelnünk és emlékeznünk kellett volna, de nem tettük, mert gyávák és meghunyászkodók vagyunk:

„(…) Politizálásom csak egy kérdés mindahhoz, ki a Hazám sorsát kezében tartja. Szereted-e ezt a magyar göröngyöt? Akarod-e, hogy legyen Magyarország? Akarod-e, hogy a Kárpátok szegélyezzék? Küzdesz-e azért, hogy e szabad Hazában szabad nép imád­hassa a magyarok Istenét?!

Ez az egyetlen kérdésem a politikusokhoz. És ha kielégítő, igenlő feleletet kapok, akkor lelkem törekvésével, mindenével melléjük állok. Munkatársuk leszek a szabad édes Haza szabad munkásának, szabad boldogulása érdekében. Ez az én politikám!”

Stoffán György: Nyílt levél a nemzeti sajtó néhány vezető munkatársához

Hölgyek, Urak, Kollégák!

Az október 13-a utáni időszakban sem változott semmi. Stílus, hozzáállás, tényfeltárás és őszinteség, objektivitás csak egy-egy nemzeti adásban, lapban jelenik meg, de még mindig ott tartunk, hogy a nemzeti média másokat (olvasók, szavazók) okolva, véres lepedőjét mosogatja, ködösít és magyarázkodik.

Nem volt szándékomban még egyszer megszólalni azon túl, amit a választás másnapján írtam. 

(http://stoffangyorgy.blogspot.com/2019/10/onvizsgalat-valasztasok-utan.html) 

Ám, amikor végighallgattam a Polgári Mulatóban felvett minapi beszélgetés videóját 

(https://vk.com/al_feed.php?z=video472313425_456239486%2F247bdcd9cbcdfbcf2e%2Fpl_post_472313425_4960), amely felvételen az októberi bukást próbálták elemezni, újra tollat fogtam.

Egy idős hölgy, mint műsorvezető beszélgetett vendégeivel, és e beszélgetésben felfedeztem egy újabb erkölcsileg megkérdőjelezhető védekezési formát az egyik meghívott vendég, Gajdics Ottó és a műsorvezető hölgy részéről: Ez nem más, mint a hárítás „művészi” formája. Ma ott tartanak e fősajtós megmondó embereink, hogy a választáson alulmaradt óbudai polgármesterre, Bús Balázsra és en bloc a Fideszes választókra kenik saját súlyos mulasztásukat, kiemelve, hogy ők mindent úgy tettek és azt tették, ahogyan és amit „megkövetelt a haza”. Pedig nagyon NEM! Ezért érzem, hogy „tollat kell fognom” és újra el kell mondanom a véleményemet, a meglátásomat, javaslataimat, mert az önelégült néhány megmondónk ma meghasonlottá kezd válni, és ha mindez így halad tovább, akkor a „nemzeti média” vezetésével 2022-ben súlyos és végzetes vereséget fogunk elszenvedni. 

Az említett beszélgetés másik meghívottja, a mindig világosan nyilatkozó Földi László, ezen a beszélgetésen – mint ott is az egyetlen józanul látó beszélgetőpartner – kifejtette azokat a tényeket, amelyek az októberi bukáshoz vezettek, valamint elmondta, mit kellene tenni ahhoz, hogy esetleg, ha az idő elegendő lesz hozzá, meg tudják menteni az országot a teljes felmorzsolódástól.

Nos, ez a videó több okból arra sarkalt, hogy szóljak Önökhöz, Hozzátok, mint már egyszer megtettem a választás másnapján, ám akkor cikkemet, nevemmel együtt, tanult kollégám Bayer Zsolt a maga, olykor ki-kibuggyanó nagy ívű proli stílusában csupán csak cinikusan megemlítette, de nem idézett abból gondolatokat, azonban szánalmasan próbált gúnyolódni. Nem haragudtam meg, mert reakciója egy átgondolatlan, buta önvédelem volt csupán …

Mit is kifogásolok, mint harminchat éve ugyanúgy gondolkodó író, politikus újságíró, és korántsem hiba nélkül való keresztény magyar ember? Miért nem tartom jónak és helyesnek azt az utat, amelyen a magát mindenekfölött állónak tartó hat-nyolc nemzeti médiafőember tesz ezernyi műsorban hétről hétre? 

Stílus, méltóság, alázat

Csaknem tíz esztendeje mennek a televíziós csatornákon (Echo tv, Hírtv) azok a műsorok, amelyek arra lennének hivatottak, hogy a választókat megtartsák, információkkal szolgáljanak, és színvonalas beszélgetésekkel bizonyos témákban felkeltsék a néző érdeklődését. Kezdetben ment is ez a tematika, ám a harmadik kétharmad után érzékelhető volt a 2002. előtti, bukást előidéző mentalitás – ismét. Cinizmus, lenéző stílustalanság, önteltség, és új elemként, mindemellett (több műsorban a leplezetlen, olykor ki sem fütyült) a trágárság, amivel utánozni akarták a proli baloldali médiumokat, amelyek saját választóik többségének kívánnak kedvezni, de amely stílustalanság a nemzeti oldal többsége része számára elfogadhatatlan. Lovas István halála tett pontot a józan, kiművelt beszélgetős műsorok történetére.

E televíziós műsorok, amelyekben éveken keresztül ugyanazok az arcok jelennek meg, ugyanazon témák keringenek egy héten keresztül, és más-más feldolgozásban, de ugyanazok a vélemények hangoznak el, egy idő után unalmassá, majd nézhetetlenné válnak a komolyabb és értékes tartalom után vágyó,, keresztény nemzetben gondolkodó emberekben. Ez lehet az oka, a Polgári Mulatóban rendezett és fent említett beszélgetésben Gajdics panaszának, miszerint alig van nézettsége ezeknek a műsoroknak, s a nemzeti oldal nyomtatott sajtója is drámai helyzetben van az előfizetők alacsony száma miatt.  Igaz, Gajdics ezért nem a nemzeti média bődületesen rossz műsorstruktúráját, stílusát, tartalmát okolta, hanem a Fidesz és/vagy a jobboldali szavazók összességét, akik nem áldoznak ezekre a médiumokra sem időt, sem pénzt. Mondanivalóját megtűzdelte a sajnos ezeken a nemzeti TV csatornákon már megszokottá vált trágár, primitív kifejezésekkel, amelyek a nemzeti oldal méltóságát, önbecsülését is aláássák, hiszen sem alázat, sem méltóság, sem a mások iránti tisztelet nem nyilvánul meg. Egy íróember részéről, aki ráadásul irányadó főszerkesztő, inkább jelent nagyfokú műveletlenséget, semmint az elkeseredés miatti felháborodást, hiszen felháborodni és „önkifejezni” művelten, intelligensen is lehet(ett volna). Ehhez kell példát venni azoktól, akik nagy hatással voltak, vannak az emberekre, de ez a hatás nem trágár stílus eredménye. (Prohászka Ottokár, Zadravecz István, Mindszenty József, Szentmihályi Szabó Péter, prof. dr. Papp Lajos, dr. Orbán Viktor... etc...)

Az újságírónak, a médiában felelős vezetőnek az a feladata, hogy tanítson, hogy pallérozza olvasóit és érthetően adja át azt a szellemiséget, amely mellett (nem rendszerenként, jó pénzért, hanem egy életre!) letette a garast. Nos, ez mára sem a Keménymagban, sem a Sajtóklubban, sem a Bayer show-ban nem valósul meg. Inkább az ellenkezője, akár a Polgári Mulatóban… ahol épp úgy, mint a balosok velünk szemben, a liberálisok által megvezetett választókat degradálta a mi Ottónk, s tette ezt egy tizenöt éves gyerek hisztériás felháborodásának stílusában… társaságban illetlennek számító kifejezésekkel. 

Ez pedig mind a józan, kimért emberi magatartással, mind a keresztény, mind pedig a nemzeti jelzőkkel ellentétes. Hiszen immár az elektronikus nemzeti média sem objektív, és az újságírói szabadságot nagyon félreértelmezi. Vagdalózik, gyalázkodik, gyűlöletet kelt, s közben nem veszi észre, hogy pont annak az ellenkezőjét generálja, amit el szeretne érni. Az elmúlt tíz év a bizonyíték arra, hogy a jobboldali média rosszul működik. Mint Gajdics is megerősítette a Polgári Mulatóban: a nemzeti médiumok elvesztik olvasóikat, nézőiket, hallgatóikat. Miért? Mert stílustalan és sárba tapossa a nemzeti méltóságot, lealacsonyodik a prolik szintjére, noha tudnia kellene, hogy a prolit ezzel nem tudja megfogni, de az értelmiséget és az egyre fogyó, klasszikus műveltségű polgári réteget eltávolítja, akár még a  szavazóurnáktól is…

Nem személyekről akarok e helyen polemizálni, ám azért tűnhet egyértelműnek és célirányosnak a kritikám, mert a nemzeti sajtó főideológusainak és állandó hírtelevíziós szereplőinek csapata mindössze 15-20 főből áll. Ezek közül kiemelten 3-4 fő rossz szellemi irányítása domborodik ki, noha vannak műsorok, amelyek igazán megfelelnek a nemzeti oldal elvárásainak, méltóságának, az újságírói etika írott és íratlan szabályainak, az erkölcsnek és a keresztényi magatartásnak. a Credo…

Fel kell vetni a KESMA felelősségét is, hiszen a Közép-Európai Sajtó- és Média Alapítvány nevében is érdekes, és a CEU kistestvérének hat. Vezetőinek és egy-egy újságíró közösséget megfenyegető "végrehajtóinak" halovány sejtelme sincs arról, hogy a sajtónak mi az alapvető hivatása, célja és értelme. Ők szemellenzősen, és ki tudja honnan jött utasításoknak megfelelően fogják össze a nemzeti sajtót... csapnivaló, Rákosi idejében szokásos fenyegetésekkel, amelyekről a kollégák azt gondolták, hogy az a világ már elmúlt. De nem múlt el, hiszen Horti József idejében ugyanazzal cinikus és erőszakos hozzá nem értéssel működött a Blaha Lujza téri sajtóház, a mai KESMA vezetők egy részének aktív részvételével, s akkor is voltak komisszárok, akik fenyegetésekkel kényszerítették - akit lehetett - az elvtelen és önálló gondolat nélküli párthűségre.  Ma hasonló ennek az Alapítványnak a működése, s talán ez az oka annak is, hogy a jövedelmüket féltő, egykor tisztességes kollégák, ma úgy "dalolnak" ahogy a KESMA "húzza". Kivétel ez alól Bencsik és Huth médiuma... ám a Hírtv.ben nekik is énekelni kell a KESMA-s repertoárt... 

Mit kell tenni, min kellene változtatni?

A feladat egyszerű, hiszen mint említettem, vannak remek, tartalmas, értéket hordozó műsorok. Ezek szerkesztőit, főszerkesztőit kellene követni, s ne legyen meghatározó a nemzeti médiában az, hogy kinek hányas számú a pártkönyve, s hogyan hivatkozik a miniszterelnökkel fenntartott kapcsolatára. Mert ez a média, az olvasó és a magyar jövő szempontjából teljesen érdemtelen. Újra kell gondolni a hivatást, a nemzet érdekeinek a szolgálatát, s azt, hogy eleget tudunk-e tenni mindannak, ami a nemzet, a kormány és a miniszterelnök célja?  Tudunk-e hűek maradva, jó szándékkal és építve kritizálni, s nem követünk-e el bűnt önmagunk és mindannyiunk ellen azzal, ha ostobaságokat beszélünk, és védeni akarjuk a védhetetlent, a hibákat, a megoldás és a pozitív változtatás helyett? Vissza tudjuk-e állítani a nemzeti oldal méltóságát, meg tudjuk-e szólítani úgy az ellenzéki szavazókat, hogy ők valóban figyeljenek is ránk, és tudunk-e minden gyűlölködésük ellenére higgadtan, szeretettel fordulni az ellenzékhez? Értjük-e világosan az olvasó a néző, a hallgató igényeit, vagy csak a magunk igényeihez állítjuk a lécet? Tudunk-e történelmi távlatokban gondolkodni és kilátunk e saját zsebünkből, felül tudunk-e emelkedni érdekeinken?

Az író, az újságíró hordozza a legnagyobb terhet és feladatot. A mi feladatunk a legnehezebb, s ezt csak akkor tudjuk végrehajtani, ha az ideológiát, a hitet és az elkötelezettséget valóban értjük. Ha nem csak azt írjuk és mondjuk, amit diktálnak nekünk, hanem emberi voltunkban saját elképzeléseink szerint is igyekszünk védeni hazánkat, hitünket és nemzetünket. Méltón és szeretettel, alázattal és megalkuvás nélkül.

2022. olyan választóvonal lesz a magyar megmaradás eddig is rémisztő történetében, amelyhez nem volt még fogható. A nemzeti oldal médiájának pedig drámaian nagy feladata van. Ám, e feladatot nem lehet hetente ismétlődő röhögcsélésben, gúnyolódásban, sértődötten és olykor gyűlölködve végrehajtani. Mi nem lehetünk a baloldal szintjén.

A nemzeti média ne pénzkereseti lehetőség legyen, hanem szent feladat, kötelesség, és mint sokan vallják: szolgálat. Félre kell tenni az öntúlbecsülést, öntömjénezést és teret kell adni azoknak is, akiket a szakmai féltékenység, a rágalomhadjárat, vagy egyéb rossz emberi tulajdonság félreállított. Ma minden gondolkodó főre, írói talentummal megáldott kollégára szükség van. És ki kell próbálni végre az ellenzéki gyűlölködéssel szemben a legnagyobb fegyvert: a szeretetet, amelyet a keresztény hitünk is megkövetel. Mert nem tudunk keresztény értékeket védeni hit nélkül, keresztényi szeretet nélkül. Ami nem jelenti az önfeladást, csak megszünteti az alpári magatartásokat. Igaz, mindehhez nélkülözhetetlen az állam, a kormány törvényi szigora is. Mert a rendőrt tűvel szurkálni csak Magyarországon lehet – ma még… (2006. október 23-án lehetetlen lett volna!)

Van még időnk változtatni, jobbá és méltóbbá tenni a nemzeti sajtót. Vannak etalonok, vannak írói példaképek tegnapról és a mában egyaránt. Hallgatni kell a józan szakmai szóra, és tenni kell a dolgunkat lelkiismeretesen, megállás nélkül. Mert 2022. közeleg, és rajtunk is múlik, hogy egy nemzet emlékké válik-e vagy teremtő valóság marad.

Stoffán György: Túlélni, megmaradni!, avagy, "Csak így tovább elvtársak!"

A normális és egészséges többségi társadalom úgy sírdogál manapság, mint a "feredősnaccságák", s közben a „perverziánus” kisebbség nemzetközi segítséggel tobzódik a beteges, és a Teremtéssel homlokegyenest ellenkező, erkölcs-, és humánumellenes mocsárban. A kárpát-medencei magyar társadalom döbbenten nézi az eseményeket, mert amíg a keresztény kultúra és értékrendszer védelmét vállalta fel a kormány és a kormánynak bizalmat szavazó többség, addig a társadalom azt látja, hogy a bűn és a beteges szemlélet, eszme úgy terjed, mint telente a kályhából a lakásba visszaömlő szénmonoxid, amely békésen alvó családokat öl időről-időre.

Szinte már lehetetlen felsorolni azokat az eseményeket, megszólalásokat, amelyek az LMBTQ-s abnormalitást reklámozzák és erőszakosan igyekeznek elterjeszteni a keresztény és magyar értékek rombolására, megsemmisítésére irányuló téziseiket, tetteiket, megnyilvánulásaikat. 

Sokan azzal intézik el a dolgot, hogy ilyen a világ, ne foglalkozzunk vele, úgysem tudunk semmit csinálni ez ellen a világot behálózó és a keresztény egyházakban is mély gyökereket verő sátáni, rákos betegségként burjánzó szellemiség ellen. A legutóbbi meleg-reklámos Coca-Cola-cirkusz társadalmi felháborodására pedig a hivatalos kommentár az volt, hogy „Magyarország demokrácia, és a demokráciában mindenki eldöntheti, hogy iszik-e Coca Cola-t vagy nem.”  Mintha ebben az ügyben a Cola-ivásról lett volna szó csupán. Noha nem arról volt… nem arról van szó! 

A Cola-reklám, amelyen homokbányász férfiak és leszbikus nők szerepelnek, egy újabb erőteljes hatás, egy újabb lépcsőfok annak természetessé tételére, hogy Mózes törvényei és Jézus parancsai ellenében elfogadjuk, hogy az egynemű szerelmi lét boldogabb és szebb, kiváltságosabb és örömtelibb, mint az Isten által megteremtett és elrendelt férfi-nő párkapcsolat, amely a családnak és a társadalomnak, tehát az emberi létnek, a megmaradásnak és a szeretetközösségnek az alapja.

Budapest megtelt ezekkel az ocsmány, de minimum szokatlan reklámokkal, és néhány magára valamit adó magyar fiatal „takarításán” kívül a világon semmi nem történik az ügyben. A nemzeti oldal háborog és aláírást gyűjt a közösségi oldalon, az LMBTQ-párti közösségi oldal letiltja azokat, akik nemtetszésüket fejezik ki eme „üdítő langyosság” miatt. Ám hivatalosan, a demokráciára hivatkozva szabad jelzést kapott ez az aberrált perverziánus reklámhadjárat (is). Ez az új kezdet, amelyben egyre inkább eltörpül és elhalkul a normalitás, hiszen már az óvodákban és az iskolákban is megjelentek a zöld LMBTQ-sok, akik a klímaügyre hivatkozva hirdetik a Szodomában és Gomorában is végzetes „sikert aratott” eszméiket. Ám, nálunk demokrácia van, kapitalizmus van, és ebbe a kettőbe minden belefér, még ha úgy mellékesen védjük is a keresztény értékeket.

Mi védjük, de a keresztény egyházak egy mukkot sem szólnak például e langyos Cola reklámhoz.  Nincs véleményük, és akinek a papok közül van véleménye, arra azt mondják a bűnnel szimpatizáló felszentelt liberális, bergoglionista társaik, hogy a másik rossz pap… Itt legyen okos, hitében erős a keresztény ember. Hiszen, mint említettem, Mózes is és Krisztus is kifejtette véleményét „erről a Coca Cola reklámról”… tehát sem a zsidók, sem a keresztények – ha, és amennyiben azok – nem támogathatják ezt a fajta perverziánus, LMBTQ-s magatartást, eszmét, e megátalkodott szellemiséget.

Az LMBTQ közösséggel és a homoszexuálisokkal immár a Szentszék is tárgyalásba kezdett az elfogadás szellemében, amolyan sátáni-ökumené keretén belül, épp úgy, mint ahogyan az európai, fehér, keresztény emberek kiirtását is a felebaráti szeretettel és Krisztus tanításait sarkaiból teljesen kiforgatva támogatja. Magyarország sem marad ki ebből az abnormális egyházi „megújulásból”, hiszen az egyik normális gondolkodású és Krisztushoz hűséges pap azt mondta – nagyon helyesen és Krisztus tanítását megtartva! – hogy a migránst nem tekinthetjük felebarátnak! Mire a másik, aki keményvonalas, meleg és bergolionista – hallva paptársa prédikációjáról –, azt mondta egyre apadó létszámú híveinek, hogy a kormány egyházellenes, nem engedi a magyarokat a Mennyországba, mert nem engedi be a migránsokat, akik adott esetben vértanút csinálhatnak a magyarokból… és ez nem vicc! Hallható volt augusztus 4-én vasárnap, a pécsi egyházmegye egyik templomában!

A sátáni világ és annak terjeszkedése nem új ötlet a világot irányító háttérhatalom részéről. Már a bolsevizmus kezdetén, 1917-ben elindult a bolsevik perverziánusok tobzódása. Meztelen felvonulások, fiúkat, lányokat a zabolátlan szexre rábíró nevelőtábor, a homoszexualitás és a pedofília természetességének elfogadtatása, bemutatókkal fűszerezve… és 1918. december 19-én, Szentpéterváron a nagyszabású leszbikus felvonulás, „Le a szégyennel” feliratú táblákkal. Minderre a háttérhatalom akkori „sorosgyörgye” – Lenin – azt üzente: „Csak így tovább elvtársak!” 

Az idei nyár LMBTQ-s fertőző szennyáradata a Sziget-fesztiválon teljesedett ki, ahol egy héten keresztül szodomai előadásokat, a klímavédelem köntösébe bujtatott LMBTQ-s felszólalásokat, liberális és bolsevik szépelgéseket hallgathatott az érdeklődő fiatal. A „Sziget” mára úgy istenigazából a lélekrombolás kígyófészkévé vált… és ezt is hagyjuk, engedélyezzük, eltűrjük, hiszen demokrácia van, és a demokráciában mindenkinek joga van elmenni a Szigetre. Mindenkinek… korhatár nélkül. 

Mindez egy jól működő bolsevik terv része, amelynek a célja erkölcsileg, szellemileg, gazdaságilag és gyakorlatilag rabszolgává tenni az embert. A család és a hit megsemmisítése, a normális emberi közösségek felszámolása, a házasság helyett beteges és erkölcstelen kommunák kialakítása… azaz a család és a közösség védőburkának lefejtése az egyénről, aki azután szabad prédává válik, és csak ehhez az aberrált közösséghez van módja és lehetősége tartozni. Egy ideig… Azután vagy visszatér a normális életszemlélethez és a hithez, vagy – többnyire – az öngyilkosságot választja. 

Nincs tehát kiút ebből a mocsárból. Több mint kétszáz éve folyamatos – és mára sajnos nagyon is sikeresnek mondható – erkölcsrombolás, értékmegsemmisítés folyik. Akik szervezik és eltervezték e rombolást, azok évszázadokra előre terveznek, és egy-két generáció nem tud lebontani évszázados felépítményeket. Túlélni, megmaradni van csupán lehetőségünk, ha akarunk túlélni, ha meg akarunk maradni… Ám, a normálisan gondolkodó és normális életet élni akaró emberek lassan jogi, hitbéli és szellemi kapaszkodó nélkül maradnak. 

Csak a szlogenek változtak és változnak 1789. óta. Az eszközök viszont egyre durvábbakká, erőszakosabbakká, kivédhetetlenebbekké válnak… – ha nincs, ha nem lesz, aki fellépjen ellenük hivatalosan és a törvények teljes szigorával. Egyelőre azonban ez ellen törvények sincsenek… csak demokrácia van és hallgatás… amelyben, és ami által mindenkinek mindent szabad. Szabadosság van, amelyben mindenki élhet a másokat – ha kell, erőszakkal is – befolyásoló, másokra rákényszerített aberrációival…

A bibliai idézet jut eszembe: – „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani...” (Mt., 10, 28.)

Stoffán György: Párhuzamos társadalom – avagy, sírunk, mint a fürdős örömlányok…

Soha nem volt még ilyen szerencséje a jobboldalnak. A kormányon lévő nemzeti keresztény elkötelezettségű politikusok ma végre levetkőzhetik azt az évszázados, ostoba és végzetes mentalitást, amely a nem létező demokráciára hivatkozva még a hazaárulást is demokratikus jogként kezelik, s a rendteremtést valami egészen botor módon azért halogatják, mert a hivatkozási alap súlyosan téves. Arra hivatkozni három évtizeden keresztül, hogy „nem tehetünk semmit, mert erre várnak…” olyan mérhetetlen butaság, amely az önkormányzati választások ma látható eredményéhez vezetett. Nos, szerencse, hogy nemzeti kormányunk van, de a jobboldalnak végre paralel lehetősége van tanulni a választási kampányt, a rendcsinálást, egészen a választási győzelem kivívásának módszeréig. Persze ehhez elég "egy fenék és egy ló"... 

A választások eredményeit mindenféle, okosnak vélt újságírók, politikusok és közéleti személyiségek próbálják győzelemként beállítani, noha a tények mást mutatnak. Nem sorolom az elvesztett városokat, településeket, ahol akkora győzelmet arattunk, hogy már a székely zászlók is lekerültek a tanácsházzá változott önkormányzati épületek oromzatáról.

A tanulási lehetőség tehát adott. S mert mindenkit a saját fegyverével lehet legyőzni, át kell ültetni végre a ma győztes vörös és liberális önkormányzati vezetők által adott leckét a nagypolitikába. Mire is gondolok?

Ha egy újság nem felel meg a kormánypolitikának, akkor annak az újságnak a főszerkesztőjét ki kell rúgni. Második lépésben a lapot be kell tiltani… amolyan demokratikus módon.

Ki kell söpörni azokat a középszintű munkatársakat, akik nem annak a politikai szellemiségnek a követői, amelyet a kormány sajátjának tekint.

A fizetések emelését nem említem, hiszen az nem szoclib sajátosság. A parlamenti képviselők egyetlen dologban értenek egyet évente egyszer: a tiszteletdíjnak nevezett harács megemelésében… millióhoz még kétszázezer. Tehát itt az emberi telhetetlenség a domináns, nem a politikai hovatartozás.

Ha nyerni akarunk 2022-ben, akkor a nyálas demokráciázásnak véget kell vetni és komoly erőkkel, valamint jogi úton le kell számolni a csaló, hazaáruló, rágalmazó, közrendet felforgató civil szervezetekkel, pártokkal, személyekkel. Éppen úgy, ahogyan ezt 1919-ben és 1945-ben a mai vörös és liberális győztesek szellemi elődei tették. A mostani utódok intézkedéseit is követni és alkalmazni kell, hiszen az ő fegyverük, ellenük is használható, ha már képtelenek emberi, tisztességes, és erkölcsös magatartást tanúsítani.

Be kellene fejezni az hülye elemzéseket, a kampány alatti súlyos hibák boncolgatását, a hazug mosakodást, de főleg a bukást győzelemnek hirdető bolsi mentalitást, amiért néhány éve még a beszélgetős műsorokban kiröhögték a mieink a balosokat…

Fel kellene állni, megrázni magunkat, és egy másik fokozatra kapcsolni. Használni azokat a módszereket, amelyeket a Moszkvában kiképzett új budai katonaorvos és elvbarátai alkalmaznak. És el kell felejteni végre a demokrácia szót, amelyet minden véres diktatúra és az embertelen liberális szellemiségű aberrált használ. Van alaptörvényünk, van Btk-nk, vannak bíróságaink és van igazságszolgáltatásunk, vannak derék rendőreink, akiknek felszerelésük is van a nem kívánatos tüntetők és idegen rendbontók nevelésére. Oktatónk e kérdésben a 2006-os szemkilövető csőgörény, aki „remek bemutatójával” még ölt is… sajnos a mieinket. Az orrváladék jellegű eddigi (beígért) számonkérés azonban őt is futni hagyta.

Summa summarum: Ha minden úgy megy tovább, ahogy eddig, ha a parlamentből pöcegödröt engedünk csinálni, ha az utcára engedjük a mindössze a seggükön tojáshéjjal rendelkező, egyelőre üres fejű diákokat, és nem kérjük számon az őket lázítókat, ha továbbra is abból állnak a nemzeti csatornák műsorai, hogy kiröhögjük a ma már részben győztes ellenzéket (ellenséget), s nem adunk világos útmutatást a választóknak, ha továbbra is a demokrácia ködös voltára hivatkozva engedünk a káosznak, akkor 2022-ben el sem kell menni választani.

Ha azonban rendet teremtünk, politikusaink kiszállnak az Audikból és elkezdenek gyalog járni az emberek között, ha a fiatalokat is megszólítjuk végre, és a vidék is egyenlő rangot kap egy-egy kampányban, és ha lesz normális kampány, akkor kikovácsolható a mostani bukás, mert a társadalom végre erőt is lát, nem csak önelégült, magyarázkodó üres szavakat hall. Nem elég mondani, hogy „a Haza mindenekelőtt, Isten mindenekfölött”… Arra is emlékeznünk kell, amit eleink tartottak a maguk igazságának: „Segíts magadon, Isten is megsegít!”

Kritikáim ellenére azonban, maradok elkötelezett Orbánista!

Stoffán György: Nyílt levél a hősökhöz… november 4-én

Gloria victis!

Aszfalt alatt, jeltelen sírokban, ismeretlen orosz tájon elhantolt magyar Testvéreim!

November 4-e ma is intő jel. Akkor, a szabadságharcot, amelyben életeteket adtátok a haza függetlenségéért, szabadságáért, a hazaárulók által segített szovjet tankok verték le. Az ország hercegprímása idegen nagykövetségre volt kénytelen menekülni, emberek százait ölték meg, s még december 8-án is a tömegbe lövetett a fasiszta vörös gyilkos hatalom. A haza legjobbjai, akik életben maradtak, a kötél és a szovjet invázió elől külföldre menekültek, a börtönök megteltek politikai foglyokkal, s a függetlennek hazudott bíróságok szakmányban adták a hóhér kezére az ártatlan magyarokat, akik nem valakik ellen, hanem a haza védelmében fogtak fegyvert. A saját hazánk védelmében…

Ti pedig véreteket ontottátok ezért a szabadságért, a remélt győzelemért, s nem számítottatok arra, hogy a velejéig romlott kommunista söpredék ráront az országra, és hullahegyeket termel a szocialista demokrácia és proletárdiktatúra elmebeteg, fogalomzavaros rendszere védelmében. Magyarul beszélő hóhérok magyart irtottak, s kevesellték az áldozatokat, amikor már Moszkva is megsokallta a magyar vérontást.

Ma Rátok emlékezünk Testvéreink. Rátok, akik a pesti aszfalt alatt, jeltelen sírokban, ismeretlen orosz tájon elhantolva figyelmeztetitek a mai magyart. Ám, ez az emlékezés kissé álságos, hiszen a Ti áldozatotokat emlegetik a szónokok, Nektek tulajdonítják a győzelmet, s mondják: Ti ütöttetek rést a kommunista rendszeren… Nem! Ti éppen olyan áldozatai voltatok egy nagy forgatókönyvnek, mint mi, mai magyarok. Igaz, Ti hittetek abban, amiért harcoltatok, csak nem tudtátok, hogy eszközei vagytok egy máig ismeretlen és legyőzhetetlennek látszó hatalomnak, amely saját érdekében a világot is képes elpusztítani, s amely minden kormányt és politikust megvásárolt, s ma épp a hitünket és Európánkat rabolja el a szemünk láttára. És a mai magyarok, a mai európaiak nem tanultak a Ti áldozatotokból. Nem lázadnak a jogtiprások ellen, a teremtés logikájával szembeni őrült ámokfutás megakadályozása érdekében, a hazug, demokráciát emlegető néphülyítés ellen, mert ma már nem is látják a valóságot a népek és a nemzetek. Mint a csorda, alkalmazkodik minden nép az egyre elviselhetetlenebb diktatúrához, amelyet politikusok magyaráznak el kívánatos mázzal leöntve, a jólétet és a nép érdekét sulykolva az ötven éve folyamatosan és következetesen lebutított fejekbe.

A mai, telefont nyomkodó fiatalság nem ismervén a diktatúrát, diktátoroknak hisz, önmaga jövőjét semmisítve meg, a középgeneráció a megélhetését hajtja éjt nappallá téve, s mi, akik már nem számítunk, azt érezzük, hogy fiatalságunkhoz képest egy másik bolygón vagyunk kénytelenek élni. Belefáradva és elfásultan nézzük, miként rohan a világ az ismeretlennek nevezett ismert hatalom utasítása, parancsa szerint a vesztébe. Miként semmisül meg az érték, s válik az ember, lélektelen, gazdaságban használható eszközzé.

Ti ott az aszfalt alatt, a jeltelen sírokban, a feltáratlan hantok alatt, vagy az orosz síkságon pihenve bizonyára újra fegyvert fognátok a magyarságért, a nemzetért, a hitért, az emberért… Az élők azonban nem tanultak Tőletek, nem értik miért fogtatok fegyvert, miért áldoztátok fel életeteket… mert nem érzik a haza szó súlyát, a nemzet szó összetartó erejét, az önzetlenség fogalma pedig ismeretlen a számukra. Ami Nektek szent volt, az a mai embernek semmit nem jelent.

Voltaképpen ott tartunk, hogy van még egy-két generáció, amely még emlékezik Rátok, koszorúz, és nagy szavakban próbálja szebbé tenni – az összefogás nélkül teljesen kilátástalanná váló – jövő képét.

Nincs rend, nincs jog, nincs magyar törvény, mert a Moszkvánál sokkal embertelenebb és aljasabb elnyomók törvényit alkalmazza a mindenkori kormány. Csupán annyi a különbség, hogy az egyik a nagy főpapról, Mindszentyről emlékezik meg, a másik pedig Károlyi Mihály szobrát akarja visszahelyezni Budapestre. A parancs azonban egy helyről jön. Csak a körítés színe változik. Ha nem így lenne, ma nem lehetne „minden nap Karácsony” a fővárosban… a ti temetőtökben, ahol hatalmas öngólt rúgott a kormány és a kormány-média azzal, hogy nem tájékoztatta a választási törvényben foglaltakról a magyar választópolgárokat, és nem ismertette részletesen annak várható következményeit. Ám ezzel nem csak öngólt rúgott, hanem súlyos sebet ejtett a nemzetben gondolkodó magyar polgárokon, hiszen ezzel az öngóllal a jó szándékú és kormánypárti magyarok életét és körülményeit taposta sárba azokon a településeken, amelyeket felelőtlensége átjátszott a nemzetárulók kezére. Ha ugyanis a kormány-média nem csak röhögött és élcelődött volna az ellenzéken, hanem a valós veszélyekre felhívva a figyelmet segíti a választókat abban, hogy megértsék a veszélyt és annak forrását, akkor ma minden idegen szavazat ellenére is nemzeti vezetése volna Budapestnek és az átjátszott városoknak.

Ma is dübörögnek az ellenséges tankok, azaz, a civilnek mondott politikai szervezetek, amelyek mint Kádár 56-ban, idegen utasításra, idegen pénzért árulják a hazát. S minden ugyanaz lesz, ha – mint Ti akkor – nem fogunk össze… Lesz bírói ítélet, lesz kötél, lesz sok idegen szavazó… de nem lesz már, aki Rátok emlékezzen. Tiltott emlék marad a magyar… Itt tartunk ma, 2019. október 13-a óta, 2019. november 4-én.

Nyugodjatok békében és sirassatok minket, tanulni képtelen magyar utódokat! 

Stoffán György: Ősz… avagy „holnap neked”…

Képünk illusztráció (Forrás: Bükkalja Tájegységi Értéktár)

A temető csendje mindig megnyugtatta. Nem halottak sírhantjait látta, hanem ezernyi történetet, vicces vagy komor megjegyzéseket, a békeidők boldog mosolyát, háborúban fiát sirató anyát, a forradalmak kitörő eufóriáját… Minden kereszt, minden fejfa, és minden sírkő egy-egy élet regénye, és ezeket a regényeket olvasta le a névtáblákról… a dátumokról: mikor született, mikor halt meg… milyen vallású volt…

Inkább a régi, elhagyott temetők vonzották. Kripták, elfoszlott ruhadarabok, szétesett csontvázak vagy az épen maradtak, akiknek kézcsontjai ugyanúgy kulcsolódtak össze a halotti lepel alatt, imakönyvvel, rózsafüzérrel, mint száz, kétszáz éve, amikor szerettei befektették az örökkévalóság korhadó dobozába…

A városszéli temető ilyen régi volt. A kripták előtti egykori sétány - ha őserdő jelleget mutatott is -, látszott még. Egy-egy réges-régi pad vas-kartámasza jelezte, hogy éltek a régiek között, akik szintén itt időztek a végtelen promenádján, s talán, mint ő maga is, regényeket láttak a mára romos, itt-ott kifosztott kripták lakóinak hamvaiban.

Az egyik pad, kissé korhadtan, de még tartotta régi méltóságát. Szemben volt a céhmesterek végső lakhelyével, s mint ilyen, talán tiszteletből, komolyabb anyagból és jobban összedolgozva került ide. Ezért élte túl a többi padot. Zöld lehetett valamikor a kétoldalt díszesen és mesterien öntött vaskönyöklő… vagy csak grünspanos lett az idő múltával...

Leült, és nézte a boltíves bejáratot… a nap halványan világított be a fák között a régi sétányra, s ez valami érdekes melegséget hozott a november elsejei délutánba. 

Végignézett a lelkek promenádján. A levelek ezernyi árnyalata most, a nap beszűrődő fényében gyönyörű tónusokban villódzott. A csupasz ágak irigykedve nézték a még őszi díszben ragyogó társaikat. Az ő leveleik a napokban fáradtan ereszkedtek le a sokéves avar tetejére. A sétány végén a Kárpátok ormai köszöntek be, a maguk kék gyászruhájában. Őket ugyanígy látták még az itt nyugovóra tért mesterek, neves családok… s az őket temető rokonok… Mert a kéklő hegyvonulatot nem érdekelte különösebben ez a kis csendes kert… A hegyek örök életűek.

A mesterek sírboltjának kovácsoltvas kapuja nyitva volt. A zár már régen elrozsdásodott, s a két szárnyat ki tudja mikor nyithatták meg résnyire… tovább ugyanis nem ment… Legalábbis kívülről így látszott. Vagy ezen a kis résen járnak vissza a városba a mesterek? Nem! Az nem lehet… mire lennének kíváncsiak? Hiszen az ő munkájuk ma, száz, kétszáz év után is megcsodálható eszköz, dísz, használati tárgy.. s talán el sem tudták volna képzelni azt a sok drága árut, amelynek nincs minősége, s jól vigyáznak a gyártók arra, hogy két-három esztendőnél semmi ne tartson tovább… Nem! Bizonyosan nem mennek ki ebből a nyugalomból, ebből a békés kertből, ahol a madár, s a csendre vágyó jár csupán.

Felállt a régi padról, s közelebb lépett a résnyire nyitott kovácsoltvas kapuhoz. Megcsodálta a boltívet, amelynek a zárókövén a céh címere volt. Majd kíváncsiságból, vagy csak egy üdvözlés erejéig… hozzáért az egyik, kissé előreálló kapuszárnyhoz. És az minden nyikorgás és erőltetés nélkül kitárult előtte…

Az őszi délután fénye beszűrődött a nagy helyiségbe. Szemben vele kis oltárféle állt a terem végében. Középütt a falon kereszt, amelynek korpusza csonkán lógott, egyik kezénél függve a kereszten. Az oltáron, valamikor nagyon régen, a díszként odatett kővázából kiálló száraz csokor hajolt meg a látogató előtt… csonkig égett mécsesek szegélyezték az oltár lépcsőjét és egy régről otthagyott koppantó hevert a lefolyt viasz mellett. 

Keresztet vetett, és mormolni kezdte a Miatyánkot… közben körülnézett. Ekkor vette észre, hogy a fény nem csak a rácsokon szűrődik be, hanem a részben beomlott boltív is utat engedett az "örök világosságnak"… A falban kétoldalt három szinten, szintenként nyolc-nyolc koporsó volt. Mindkét oldalon két-két koporsóhely üresen tátongott. Az egyik koporsó fedelét valaki, valamikor félretolta.

Odalépett. Feketeruhás, csizmás, Bocskai-sapkás mester aludt benne. Csontujján gyűrű, oldalán kard, kezében imakönyv… haja csimbókokban lógott ki a sapka alól, a valaha fehér selyempárnára, amelyen pihent…

A többi koporsó érintetlenül, lezárva őrizte az utolsó sóhajt, a könnyeket, a békét, a csendet, s mindent, ami a temetést végző pap utolsó „Ámen”-je után itt maradt. Csak a természet igyekezett kíváncsian benézni a boltívek alá, s talán fel akarta rázni a jó magyar mestereket… Akik közül az utolsó 1871-ben került erre a végső szállásra, s azóta is várja a feltámadás örömét.

Kifelé indult "vendéglátóitól", s azon gondolkodott, miként lehetséges az, hogy ez a kripta épségben átvészelt két és fél évszázadot, s még a feketeruhás mester gyűrűjét sem lopták ki a felnyitott koporsóból. Visszalépett, mintha keresne valamit… ám igazából csak azért lépett vissza, hogy megbizonyosodjék a koporsó épségéről. A koporsó alól egy megbarnult papír kandikált ki. Megfogta, s szép lassan kihúzta a régi írást. „Hodie mihi, cras tibi”… volt a papíron, több nyelven, cirill betűkkel is…

Mint minden eddig arra járó – kapunyitó, látogató, talán fosztogatni akaró –… ő is visszacsúsztatta a papírlapot oda, ahonnan elvette. Megkapta a választ iménti gondolatára… "hogyan is maradhatott ilyen épségben és kifosztatlanul ez a vadregényes, elhagyott kriptasor". Így! Megértették, akik olvasták: – „Ma nekem, holnap neked”… Vajon miért nem értik meg ma az emberek ezt az egyszerű mondatot? Miért élnek úgy, mintha nem tudnák, miről szól ez a nap és miről szól maga az élet, s hogy a halál senkit nem kerül el?

Sötétedett, mire kiért a rejtektemetőből… Az őszi este megkönnyezte az emlékezés napját… a macskakő fénylett a rácseppenő esőtől.

Lassan ballagott a városközpont felé. Közben az járt az eszében, hogy egy másik világ egykor boldog lelkeitől, a békéből, a csendből távozik egy boldogtalan, békétlen, artikulátlanul üvöltő, és vesztébe rohanó világba. A valóságba, a mindennapokba, a gyűlölködésbe… s borzadva gondolt fiaira, unokájára, szeretteire, amikor újra és újra elismételte magában: „Hodie mihi cras tibi”…