Parintele Andrei, a románok védelmezője... "Mindaz, ami Erdélyben katolikus, cselszövéssel, rablással és erőszakkal valósult meg"

A magyargyűlölő hargita-kovásznai oláh püspök

Szerző: Mihail Andrei

A közelgő pápalátogatás fokozatosan beizzítja az ortodox hadsereget. 

Az uniáció a Római Katolikus Egyház által gyakorolt heves hittérítési módszer, mellyel megpróbálta a katolicizmus valamilyen formájában bevonni az ideiglenesen katolikus uralom alatt élő ortodox keresztényeket (az osztrákok által 1687-ben elfoglalt Erdélyben).

Rögtön azután, hogy Erdély a Habsburgok uralma alá került, energikus akcióba kezdtek uralmuk megszilárdítása érdekében.

Ebben jelentős szerep hárult a Római Katolikus Egyházra.

A pápaság által a kelet-európai ortodoxok megnyerésére használt leghatékonyabb eszköz azoknak a katolikus államoknak az ereje volt, melyek alá e népek tartoztak. Ki kell emelni, hogy minden olyan területen, ahol ortodox lakosság került egy idegen katolikus állam uralma alá, Róma a szóban forgó állam elnyomó és korrumpáló eszközeit használta fel, hogy fennhatósága elfogadására kényszerítse a lakosságot.

A kérdéses állam a neki alávetett lelkek számának növelésében segítette Rómát, Ráma pedig abban segítette az államot, hogy vallási szétdarabolással és elnemzetlenítéssel gyengítette a szóban forgó lakosságot. Ezen államok közvetítésével azt ígérték az ortodoxoknak, hogy papjaikat kiemelik a jobbágyi állapotból, tettestársakká változtatva őket a Római Katolikus Egyház klérusának kiváltságos állapotában, a pápai Rómával egyesülését cserébe.

A pápaság ezt a stratégiát alkalmazta különféle földrajzi térségekben és a történelem különböző pillanataiban, különösen a jezsuita rendet és módszereit használva fel. Ilyen stratégia alapján hozták létre az erdélyi Unitus Egyházat is.

A Habsburg Birodalom katolikus császára parancsba adta, hogy ágyúkkal töröljenek el a föld színéről erdélyi falvakat, ortodox templomokat és kolostorokat

(mert a terrorizált erdélyi románok nem akartak áttérni a katolikus hitre, nem akarták elhagyni az Ortodox Hitet), a fából épülteket felégettette, a kőből készülteket ágyúkkal romboltatta le Bukow (helyesen: Buccow – a szerk.) tábornok, aki az uniatizmus támogatására küldött Mária Terézia császárnő.

Bukow tábornok több mint 150 ortodox templomot és kolostor rombolt le ágyúkkal, az ortodoxokat pedig üldözték, bírságolták, elítélték, kivégezték és szinte az összes templomukat elkobozták. Ezzel kapcsolatosan megemlítem a katolikus Bethlen százados 1761. június 1-i parancsát:

„A fából épült kolostorokat mindenhol fel kell gyújtani, a kőből épülteket le kell rombolni és jelentést kell küldeni a kormányzó Őexcellenciájának mind a templomok visszaszolgáltatásáról, mind a kolostorok lerombolásáról. Ha pedig valaki vakmerően szembeszállna e magas királyi paranccsal, melyet a tisztelt bizottság adott ki,

azt késlekedés nélkül halállal kell büntetni, felakasztással vagy fővesztéssel,

mint azokat, akik semmibe veszik a királyi parancsokat és megzavarják a békét és közrendet (3, II, 240. o.)”.

(Az ortodox portál a nem kevésbé uszító ortodox blogot vezető Mihail Andrei 2010. augusztus 29-icikkét „melegíti fel újra”, valószínűleg a május végi pápalátogatásra „hangolva”. Nehéz megállapítani, hogy az idézet végén szereplő könyvészeti utalás milyen forrásra vonatkozik, de ugyanez az idézet megjelenik egy másik ortodox portál 2013. 01. 12-i cikkében, ahol az idézett 1761-es „parancsot” már az 1629-ben (!) elhunyt Bethlen Gábor fejedelemnek tulajdonítják. Az idézett szöveg viszont már 2007-ben felbukkant egy bizonyos Mircea-Dumitru Motogna kolozsvári doktorandusz Monahismul ortodox din Maramureş şi Transilvania septentrională până la începutul secolului al XIX-lea című doktori disszertációja kivonatának 17-18. oldalain, ott viszont  egyértelműen az szerepel, hogy a parancsot Buccow tábornok adta ki és ezért az eredeti szövegben nem „kormányzó”, hanem „tábornok őexcellenciája” szerepel, tehát a későbbi idézések a magyarellenes narratíva alátámasztására hamisították meg a szöveget. A doktorandusz a szöveg forrásaként az 1842 és 1922 között (!) élt Ilarion Puşcariu Documente pentru istorie şi limbă című, 1898-ban, Nagyszebenben kiadott műve I. kötetének 233. oldalát jelölte meg. Tehát még mindig nem világos, hogy kik és mikor hamisították meg az eredeti szöveget – a szerk.)

Ezekben a nehéz pillanatokban harc indult az ortodoxia védelmében

az uniáció ölelésével szembeni nyílt ellenállás formájában és memorandumok küldésével a bécsi és szentpétervári udvarnak, vagy a karlócai Szerb Ortodox Metropoliának, mely memorandumok a vallásszabadságot kérő ortodox románok szenvedéseiről számoltak be.

Az ortodox hit megőrzéséért folyó harcot Szent Mártírok és Tanúságtevők szenvedték meg, Visarion Sarai és az alsócsórai Sofronie, a szebengálosi Ioan és a szibieli Moise Măcinic papok, a szelistyei Oprea Miclăus hívő, akiket 1992-ben avatott szentté az Ortodox Egyház, a Beszterce-Naszód megyében található bükkösi öreg Tănase Todoran (akit kerékbe törtek) és rajtuk kívül több száz és ezer, csak Isten által ismert hívők és szerzetesek. Erdélyben hevernek a Mária Terézia parancsára az ördögi Bucow (ezúttal sem sikerült eltalálni a név helyesírását – a szerk.) által meggyilkolt szerzetesek ezreinek csontjai.

A hatóságok által az Ortodoxia tanúságtevői ellen indított üldözés arra késztette románjainkat, hogy a karlócai Nenadovics szerb metropolita védelmét kérjék, azt kérve tőle ugyanakkor, hogy az üldözések befejezése érdekében járjon közbe Mária Terézia császárnőnél:

„Könyörülj meg rajtunk, mert testileg elveszünk és Krisztuson és Szentségeden kívül nincs kire támaszkodnunk… Őseink hitéért pedig

készek vagyunk elszenvedni a vértanúságot, vagy az ebből a birodalomból való kiűzetést is,

hitünkről viszont nem mondunk le”. (3, I, Mellékletek 86, 89. oldalak) (ezúttal sem egyértelmű a forrás – a szerk.).

Egy másik, 1757. május 21-i keltezésű, Nenadovics szerb metropolitát a Brassó és Szászsebes környéki ortodox románok által elszenvedett igazságtalanságokról tájékoztató petíció arra kéri a tisztelt főpapot, hogy a következőkért járjon közbe Mária Terézia császárnőnél:

„Az unitus papok fejezzék be kirablásunkat és megkötésünket. Ezért imádkozunk és sírunk szívből jövő könnyekkel, mi, erdélyországi románok, akik ragaszkodunk a görög hithez és teljes hitünkkel szolgáljuk a császárt, ahogy más, korábbi császárokat is szolgáltunk. Mert mi a magasságos császárságnak nem-barátjai nem voltunk, hanem azt ugyanolyan hittel szolgáltuk. De ennyi büntetést nem kaptunk a görög törvényünk miatt, sem korábban, amikor a zsidók és a leggonoszabb császárok, Maximiliánusz és Diocletianus voltak, még akkor sem volt ennyi gonoszság a törvény miatt, mint amennyit a mostaniak tesznek velünk.”

Mindaz, ami Erdélyben katolikus, cselszövéssel, rablással és erőszakkal valósult meg. Az uniatizmus az erdélyi románok vérző sebe marad.

A görögkatolikusság nonszensz, a román népre és Egyházra nézve destabilizáló és ellenséges elemek által táplált árulás.

Nyilvánvaló az a kompromisszumos állapot, amelyben az „unitus” Egyház leledzik. Róma és az egyetemes katolicizmusba való integrálódás után sóvárog, de nincs bátorsága levetni a bizánci kultusz ruháját és teljesen átvenni a nyugati gyakorlatokat és rítusokat. A legaljasabb módon befeketíti keletet, de még mindig a ruháját viseli és nagyrészt megőrizte a hagyományait.

A Római Egyházzal való egyesülés nem vallási áttérési folyamat, hanem politikai aktus és gazdasági szerződés volt. A bécsi császár a románok uniációba vonzásával az volt a célja, hogy egyrészt megerősítse Erdélyben a katolicizmust, másrészt, hogy elszakítsa az erdélyi románokat moldvai és havasalföldi testvéreiktől.

A Nyugati Egyházzal való egyesülés nem vallási meggyőződésből történt, hanem opportunizmusból, felkapaszkodási vágyból és kisszerű számításokból, hogy kihasználhassanak bizonyos, az ősi hittől megszabadulóknak járó kiváltságokat, a bécsi udvarral kapcsolatos politikai számításokból, mely egy új erőt, a pápait kívánta helyzetbe hozni.

Az erdélyi románok egy része azt hitte, hogy a Rómával való „egyesüléssel” megszabadul a nehézségektől,

de arra kellett ébredniük, hogy átverték őket és erőszakot követtek el a lelkiismeretükön. Petru Maior tiltakozásai mutatják, hogy az uniációval kapcsolatos pápai ígéretek egyszerű csalétkek, csapdák voltak, melyeket azok útjába állítottak, akik az elnyomás és a hiányosságok terhei alatt könnyen kihasználhatóvá váltak az egyetemes uralomra vonatkozó pápai törekvések kielégítéséhez.

Az erdélyi Görögkatolikus Egyház a nemzet elárulására és Atanasie Anghel (gyulafehérvári görögkatolikus püspök – a szerk.) esküszegésére építette létezését. Ezek a tettek megrendítették a nagy történészeket. Eudoxiu Hurmuzachi fájdalommal állapította meg, hogy „Atanasie Anghel volt az, aki szándékosan hamuvá változtatta a román egység templomát”. Nicolae Şerbănescu reflexióiban azt mondja, hogy Atanasie Anghel neve „az erdélyi románok lelki szétszaggattatásához kötődik”. N. Iorga mélységes szomorúsággal írja Atanasie Anghel megosztó lépéséről, hogy „abban egy tisztesség és szégyen nélküli ember, egy összes kötelességéről és esküjéről megfeledkező főpap, egy nemzete iránt érzéketlen román aljas lelkülete tükröződik… Az 1701. áprilisi nyilatkozat minden bizonnyal a legaljasabb nyilvános tett, amit addig egy román püspök valaha elkövetett”.

A görögkatolikusság erőteljesen elősegítette a budapesti kormányoknak a magyarországi és erdélyi románok elmagyarosítására irányuló törekvéseit.

Magyarország területén és a magyar statisztikákban még ma is 500 000 „görögkatolikus felekezetű” magyar szerepel, ami letagadhatatlanul azt bizonyítja, hogy ez az 500 000 görögkatolikus hívő alig száz évvel ezelőtt még román volt, hiszen akkoriban nem léteztek görögkatolikus felekezetű magyarok (a magyar görögkatolikusság története röviden itt olvasható – a szerk.).

A mai Magyarországon az 1870-es statisztikákban szereplő 1 262 206 románból már csak nagyjából 20 000 állta ki az elmagyarosítási nyomásokat, ezek közül 5000-en görögkatolikusok, a többi 15 000 pedig ortodox. Ez volt az a nagy támogatás, amit a Görögkatolikus Egyház nyújtott az erdélyi románok elmagyarosítási művének!

„Tehát ortodoxok vagyunk, mert románok vagyunk, és románok vagyunk, mert ortodoxok vagyunk. Váljunk katolikusokká? Ahhoz, hogy katolikusokká váljunk, olyanná kellene alakulnunk lelkileg, hogy megvalósíthassuk a katolicizmust. De ez az átalakulás azt jelentené, hogy: lemondunk a történelmünkről és a szellemi struktúránkról. Más szavakkal: Romániáról. Ebben nincs harmadik út: vagy Román maradsz és akkor a katolikusságod nem valóság; vagy katolikussá válsz – és akkor már nem vagy román”. 

(forrás: Főtér.ro)

Az eredeti oláhnyelvű cikket az alábbi linken olvashatja: 

https://www.aparatorul.md/tot-ceea-ce-este-catolicism-in-transilvania-s-a-realizat-prin-momeala-rapire-si-siluire/

Még néhány szó a pápalátogatásról, válaszul T. Túri Gábor cikkére

Kedves Gábor!

Fontosnak tartanék néhány kiegészítést tenni remek elemzésedhez. 

(https://promonturius.blogstar.hu/2019/01/16/dr-t-turi-gabor-gondolatok-a-szentszek-es-a-magyarok-viszonyarol-ferenc-papa-tervezett-romaniai-utja-kapcsan/67704/?fbclid=IwAR32FoaD2wswViaK77iCUPi4B7FJd7LFb98yL4QWN3epuj50-G7wfKgqfQ0)

Hiszen egyháztörténeti tények bizonyítják igazadat, ám ezeket manapság nem illő közreadni, nem illő ezekről beszélni, mert a mai papság is vakon követi a pápa úr és a Vatikán politikáját.

De kezdjük az elején: – XII. Pius pápa (1939-1958) halála utánra tehetjük annak a korszaknak a kezdetét, amely nemcsak a magyar katolikusság vatikáni megítélésében tapasztalható nemtörődömséget, de magát a Római Egyházat is elindította a lejtőn. XII. Pius ugyanis haláláig a magyarok mellett foglalt állást nemzetközi szinten is, így ma az Ő boldoggá avatása is elmaradt, mert egy ellenkező logikát magáénak valló felekezet római főpapja megtiltotta. Nos, ami 1958. után következett, az folytatódik ma is. XIII. János pápa (1958-1963) megnyitotta az utat a zsinattal az egyház liberalizálása előtt, és… de ne is foglalkozzunk a liturgia és egyéb fontos tényező elemzésével csak a politikai tényekkel. VI. Pál (1963-1978) (akit szentté avattak az elmúlt évben), olyan egyházpolitikát engedett folytatni Casaroli Agostino ( külügyminisztere által, amely a kommunistákkal való kiegyezést tartotta járható útnak, s ezzel elárulta a Vatikán az összes szocialista országban a hitért és a nemzetéért kiálló érseket, püspököt. Márton Áront, Mindszentyt… s a már megölt püspökök (Pl.; Scheffler János) emlékét is sárba taposta.

Mindszentyben igazolódik állításom, amelyben magát VI. Pált vádolom. Hiszen mindaddig, amíg egy külügyminiszter intézkedik, addig lehet ködösíteni a problémát és a felelősséget, ám Mindszenty József esztergomi érseket maga a szentté avatott pápa – Kádár szavaival élve – „penderítette ki” az érseki székből. Így a felelősség nem ruházható át. Márton Áron erdélyi püspök ezért tetemre hívta vatikáni látogatása alkalmával a bíborosokat. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy e két nagyszerű főpap boldoggá avatása ezért a két egyháztörténeti jelentőségű tény miatt nem valósulhat meg. De az erdélyi boldoggá avatási ügyekben is évtizedek óta nem történt előrelépés (Pl.; Boros Fortunát ferences tartományfőnök, történész, vértanú), az egykori szatmári püspököt, Scheffler vértanút kivéve. Igaz, ő partiumi volt, tehát a „követelőző székelyek”-et nem érintette ez a boldoggá avatás.

A csángók és a felvidékiek kérése

VI. Pál után I. János Pál (1978) következett, akinek nem volt ideje hozzáfogni a vatikáni politika átformálásához, mert megválasztását követően, egy hónap után, ismeretlen körülmények között meghalt.

II. János Pál (1978-2005) pápa magyarokhoz fűződő viszonya érdekes volt. Amíg Magyarországra két ízben is ellátogatott, addig egyetlen más magyarok által lakott elcsatolt területre sem volt kíváncsi, noha járt Bukarestben az általad említett politikai meggondolásból. De… sem a felvidéki magyarság nem kapott tőle – kérésük ellenére – magyar segédpüspököt, sem a csángók magyar pasztorációjának ügyét nem vitte előre. Itt igazolódik a Te teóriád a vatikáni politikát illetően. Bukaresti látogatása botrány, hiszen az ezer éve a Szentszékhez hű székelyeket nem látogatta meg... Ellenben, a MKPK kérését, miszerint „rendezze” a trianoni határok mentén a legősibb, Szent István által alapított és Szent László által Váradra helyezett egyházmegye sorsát. Erre azonnal és pozitívan reagált. Így lett a trianoni határok mentén kettészelt ősi magyar entitásból a debreceni és a váradi egyházmegye. Ez ismét a Te teóriádat hivatott igazolni.

XVI. Benedek pápa (2005-2013) szimpatizált a magyarokkal, szerette a magyar nemzetet, és ennek jelét is adta több esetben, ám sem csángó ügyben, sem a felvidéki katolikus magyarság ügyében nem tett lépéseket.

Ferenc pápa (2013-) ennél sokkal körültekintőbb politikát folytat. Ám, Ő sem a magyarok javára. Látogatásával kapcsolatban immár kiadtak Bukarestben is egy közleményt, amely szerint Csíksomlyóra a magyarok miatt megy, de ez a közlemény annak az igazolása, hogy rendezni akarja a Vatikánnal szembeni magyar és székely fenntartások ügyét. Ennek a közleménynek és magának a látogatásnak a támogatása az erdélyi papság részről teljes mértékben elfogadottnak látszik, ami azért drámai, mert lelki, hitbéli megerősítést remélnek és hirdetnek, ám a politikai oldalát nem látják, vagy nem szabad látniuk. Ugyanis ezen a látogatáson – mint Márton Áron tette 1969-ben Rómában – kérdéseket kéne feltenni a pápa úrnak. Ez jogos önvédelem volna, hiszen a pápát szembesíteni kellene mindazzal a korábbi sérelemmel, amelyeket a Vatikán okozott az erdélyi magyarságnak. Nem támadólag, de érthetően, mert a nép érdekei is ezt kívánnák. Ehelyett már most dicshimnuszokat zeng az erdélyi katolikus papság a júniusi pápalátogatást illetően, a olyan meggyőzés folyik a hívek felé, amely már-már önmagában is gyanús. Ahogy a Vatikán ketté tudja választani a hitbéli és a politikai ügyeket, úgy kellene az erdélyi és partiumi magyar papságnak is megkülönböztetni a pápalátogatással kapcsolatos kérdéseket. Hiszen a látogatást bírálókat egyenesen ördögnek titulálják, s teljes erővel igyekeznek rávenni a népet a megjelenésre e rossz időpontban, amikor is egy héttel később Máriához gyalogolnának a keresztalják, megünnepelni a Szentlélek eljövetelét. Ez önmagában is megosztás, hiszen sem időben, sem anyagilag nem engedhetik meg maguknak a hívek, hogy kétszer látogassanak el Csíksomlyóba, vagy – méreg drágán – egy hetet töltsenek Erdélyországban.

A látogatás ökumenikus szelleme pedig feltételezi, hogy akár Andrei ortodox püspök is ott lesz a somlyói nyeregben, ami azért nem volna lelkiekben nyugalmat generáló tény, mert Andrei hargita-kovásznai püspök finanszírozza a két megye magyarellenes erőit, és látja el őket a szeretet krisztusi parancsával homlokegyenest ellentétes ötletekkel. Ambivalens érzéseim vannak tehát a pápalátogatást illetően, de mint katolikus, sváb származású, nemzetét és hazáját szerető magyar ember, bízom a Legfőbb Vendéglátóban, a somlyói Segítő Szűz Mária, a Magyarok Királynője közbenjárásában.

Végül néhány dolgot azért megemlítenék, mert egyházpolitikáról beszélünk:

Ha ma valóban magyar érzelmű püspökök ülnek a Partium három egyházmegyéje püspöki székeiben, akkor elvárható volna, hogy a magyar érdekeket szolgálva ismét kérjék – immár mindhárman – egybehangzóan, hogy Szatmár, Várad és Temesvár tartozzék Gyulafehérvár fennhatósága alá, és emelje a pápa úr Gyulafehérvárt „metropolita érsekség” rangra. Hiszen ezt korábban a magyargyűlölő Kräuter Sebastian torpedózta meg, ám mai utóda egy kiváló székely pap. Hátha nem lenne ma a három között olyan, aki Kräuterhez hasonlóan ellenkeznék a lehetőséggel… Hasonlóképpen, ismét kérni kell a csángók magyar nyelvű pasztorálásának bevezetését, amelyet Gergely Péter (Petru Gherghel) jászvásári püspök minden erővel ellenez. Végül a Szentszéki nagykövet sértő, magyarellenes szavai miatti felháborodást is meg lehetne szüntetni, ha a pápa úr a marosvásárhelyi katolikus iskolaközpont újranyitásáról is tárgyalna a bukaresti állami vezetőkkel.  

Ha a fenti politikai elvárásoknak megfelelően zajlana le a pápalátogatás, és a magyar-ügyben történnék némi elmozdulás, akkor a látogatást eredményesnek és értékesnek tudná a magyar egyháztörténet. Ha azonban csak lelki „ködösítés” és a politika elfogadtatása miatt történik mindez, akkor jobb lenne, ha a pápa úr el sem jönne a magyarság szent helyére, Csíksomlyóba.

Stoffán György

Blankálkodunk, trágárkodunk?

Évekkel ezelőtt, amikor mint a lavina elindult a politikai trágárkodás, és rátelepedett a még meglévő egyetlen társadalmat nevelő hivatásra, az újságírók szóhasználatára, igyekeztem figyelmeztetni szeretett és nem szeretett kollégáimat: A nemzeti újságírás ne süllyedjen a baloldali, liberális, proli terminológia szintjére. A figyelmeztetés nem talált értő, halló fülekre. S ahogy mélyült a primitív szóhasználat a baloldalon, úgy mélyült a jobbon is. Mint a kapitalizmus alapvető elve, az egészséges verseny… A bíróságok pedig kezdtek megtelni, a jobboldali trágárkodókkal, akik, mint vádlottak vagy alperesek álltak a taláros kisistenek pulpitusa előtt… Amolyan „et circenses” ország lettünk, ahol a porondmester ez esetben a balos proli házmester, s a fellépők között számos jobbos untermann dolgozik.  

A bíróságokon az a módi, hogy akit feljelentenek, azt el kell ítélni, mert a statisztika fontos. Semmi más. Sem az igazság, sem az erkölcs, csak a statisztika, no és az, hogy a taláros mindentudó melyik oldalon áll. A porondmesterén vagy az untermannén. Többnyire a porondmesterekkel ért egyet, mert szereti a cirkuszt – nézni. Ingyen jeggyel.

Így eshetik meg, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnökére a proli házmesterek nyugodtan és immár bírói hozzájárulással lehessen nyilvánosan mondani, hogy közpénzt lopott. Ez esetben nincsen személyiségi jog, nincs jó hírnév védelem, semmi sincs… lop oszt jóvan!  És nincs ebben a kicsiny országban egyetlen ügyész sem, aki hivatalból vizsgálatot indítana amiatt, hogy a magyar miniszterelnököt egy hím ivarsejtnek kiáltják ki, aranyos kis logót készítve… igaz azt is lopták valahonnan, mert még a trágársághoz sincs önálló gondolatuk. Az pedig a legtermészetesebb, ha a Magyarország köztársasági elnökét is lehordják mindennek, mert aláírt egy, a munkásoknak, a magyar dolgozóknak kedvező törvényt, amelyet a proli házmesterek gyülekezete és a szakszervezetek jól fizetett kommunista-liberális, george-ista vezetői is támogatnak. Az akasztási vágy és a halálos fenyegetések sokasága sem zavarja a taláros mindentudókat, hiszen mára a jog egy pénzszerzési lehetőség csupán annak, aki azt gondolja, hogy megsértették.

De, ne menjünk messzebbre a blankálkodástól. Mert mi is történt? Egy gimnazista ifjú hölgy megkapja színi-tanodájától az első szubrett szerepet, s előadja a tüntetésen, fennhangon, kissé hisztérikusan… ahogy Varnyú fetrengett az MTV székházban, vagy amint H1G felmászott lyukas fuszeklijében a korláton… de kívül, hiszen ő a porondmester bátor és ügyes kiképzettje. Szóval: Blanka meglehetősen ocsmány módon kikelt magából, ahogy tanulta, s ezzel a proli házmesterek körében kivívta magának azt a sikert, amelyet a gimiben minden próbálkozása ellenére sem tudott kivívni… hiszen alig jár be. Ha a Kedves Olvasó megengedi, akkor e helyen nem idézném a blankáskodás eme gyöngyszemeit.

A színvonal jobboldali követői reagáltak… mert miért maradnának le ettől a ma oly divatos nyelvújítástól? A jobboldali kolléga, lelke mélyéből és a szabad véleménynyilvánítás szentsége okán nekifutott, és megpróbálta behozni a balos művésznőt, akinek mestere a Nemzeti Színház egykori liberális igazgatója. Kollégánk gondolta, hátha lefutja Blankánkat, és szavai átszakítják a célszalagot. Sikerült. Remek munka volt, hiszen a balosok ráeszméltek, hogy a jobb valóban jobb náluk. És elkezdődött a hepaj. Feljelentéssel fenyegetőzés, hiszti, sértődöttség… s mint amikor a proli házmester elfelejti hová tette a kapukulcsot, miközben a lakó kint toporog az esőben, úgy felejtette el a baloldal azt a sok szennyet, amit immár karácsony előtt-óta okád a magyarságra, a kormányra, hárommillió Fidesz-szavazóra, a határon túli magyarokra… és sorolhatnám. Számukra ma a jobboldali újságíró neve lett a szitokszó, a megvetendő, az aljas, a… minden. Egyik politikusuk, aki jól vizsgázott a korlátmászó versenyen, kifejezetten sértődött lett, mert nevét az általa is helyeselt O1G helyett H1G-re változtatta a közjó.

Mindezen történések ellenére azért tisztelettel megjegyezném. Kollégánk kismiska ahhoz képest, ami nekem jut eszembe a balos proli házmesterek tüncikéit nézvén. De nem írom le, nem mondom ki. Mert méltatlan ez a szint nemcsak az irodalmi remekműveket alkotó íróhoz, de úgy általában a magyar keresztény emberhez is. Gondolni azonban, még a legjámborabb falusi plébánosnak is szabad effélét… hiszen nem is tud mást, amikor látja a fizetett tüncit. A másik gondolatom is régebbi: A jobboldalnak nem visszavágni kellene, illetve nem így kellene visszavágnia, hanem a taláros mindentudókat volna szükséges elárasztani a balos házmesternövendék és a hozzá hasonlók elleni följelentésekkel. Hátha ők is belátják, hogy nem volna szép, ha B1G vagy Ü1G kitűzők jelennének meg a nagyérdemű közönség kabáthajtókáján.

Tehát még egyszer, mert repetitio est mater studiorum: Könyörögve kérlek benneteket jó nemzeti újságíró kollégák, ne süllyedjünk arra a szintre, amelyen H1G-ék, és Blankánk színészneveldés mesterei vannak. Ergo: ne készítsünk falloszt marcipánból szülinapra és ne trágárkodjunk, mert ezzel – bár lehet, hogy tetszik a nagyérdeműnek –, de nekünk nevelnünk kell, nem rombolnunk. Nekünk felismertetni kell az igazságot, nem véleményt diktálni – s főleg nem így. Igaz könnyebb véleményt formálni magyaros nyelvi kanyarintással, de nemesebb, ha irodalmi nyelven vezetjük rá a közt a jó és nemes gondolatokra. A galád sértésekért pedig ne szóban vegyünk elégtételt. Arra ott vannak a jól fizetett talárosok, akik a válástól az orvosi etikáig és az atomerőművek technikai berendezéséig mindenhez értenek… attól függően, hogy ki kéri fel őket ítélkezésre, s ők melyik oldalon állnak.

Azt mondjuk, demokrácia van, és abba minden belefér. Ez nem így van! Hiszen a pottyantós budi tározója is megtelik egyszer… és megtelt. De nem akárhogy… olyan, mintha élesztőt dobtak volna bele… Mindkét oldalról.

Stoffán György

„Átkozott Trianon” – 2017

2017-06-04 Kárpát-haza

FacebookTwitterGoogle+

Nem jól éljük meg a magyarságunkat. Minket mindig valamelyik „jól kiválasztott” szövetségesünk a sárba tapos, parancsokat osztogat, feldarabolja az országot, majd sorsunkra hagy, később újból szövetségesként, ismét eltaposni vágyik bennünket… Ha pedig nincs, vagy csak kevés külső ellenségünk van, akkor bőven el vagyunk látva egy olyan primitív társadalmi réteggel, amely egész történelmünk során az árulás, a békétlenség és a gyűlölet specialistái voltak. Hol így, hol úgy nevezték őket az évszázadok során, de mindig volt belőlük cca. kétmillió. Ezek irigyek, kétszínűek, kapzsik és saját magyar nemzetüket undorodva szemlélők voltak. Ma is azok. Mert ma is vannak épp elegen ahhoz, hogy nemzeti ünnepeinket kigúnyolják, megzavarják, nemzeti gyászunkat örömmel, tenyerüket dörzsölgetve figyeljék, s idegen hatalmaknak igyekezzenek kiszolgáltatni mindent, ami magyar, keresztény, évezredes érték… mindent, ami a nemzeté!  

Nem jól éljük meg, és nem jól értelmezzük a magyarságunkat. Mert állandóan és kényszeresen azt érezzük, hogy valakiknek meg kell felelnünk, valakiknek az elvárásait be kell teljesítenünk, valakiket ki kell szolgálnunk, s önmagunkért semmit nem teszünk, mert úgy érezzük, hogy akkor másokat sértünk. És ez egy beteges nemzeti tulajdonsággá vált. Félelemből? Rossz beidegződésből? Meghasonlottságból? Ki tudja… de nem merünk az asztalra csapni, nem merjük saját törvényeinket alkalmazni saját ellenségeinkkel szemben, nem merjük vagy csak éppen szőrmentén merjük a nemzeti érdekek szolgálatát megkövetelni mind önmagunktól, mind azoktól, akik ellenünk vannak, akik belülről szaggatják a nemzet lelkét…

Nem jól éljük meg a magyarságunkat, hiszen nekünk önbizalommal, büszkén, tiszteletet követelve és keresztényként kellene élnünk, rendet tartva az országban, és önfegyelmet mutatva, de kellő határozottságot is, ha nemzetünkről, annak érdekeiről van szó. És ez így megy évszázadok óta. Kiszolgáltatottan, megalázottan, megrabolva, országunkat szétszakítva élünk, és mindig ragaszkodunk valamihez, ami rossz, ami öl, de mindig találunk egy-egy ostoba érvet és indokot, hogy ne léphessünk tovább, ne javítsunk a sorsunkon. Ma is így van ez, noha ma, legalább az akarat megvan az ország vezetőiben, hogy a fentieken változtasson. Ám, ma sem megy minden úgy, ahogyan kellene, mert ma is van érv és indok, ma is van félelem és ma is van olyan szövetségesünk, hogy ellenségre már nincs is szükség… A régi elv és igazság ismét köddé válik, pedig ma sem lehet két lovat egy fenékkel megülni…

Trianon emléknapja van. Lassan 100 éve, hogy a nagyhatalmak és a szabadkőművesség Európa egyetlen keresztény birodalmát, a magyar birodalmat szétszaggatta. S persze ez sem volt magyar politikai (csapnivaló politikai) részvétel nélkül, hiszen 1848-ban elkezdődött a magyar felsőbbrendűségi érzésben bővelkedő politika miatt az a folyamat, amely elvezetett az 1920-as gyalázatos diktátumhoz.Hazudozások és megtévesztések, árulások és félelem, határozatlanság és az úri becsületszó ostoba alkalmazása vezette nemzetünket oda, hogy ma ugyan egy országban, de idegen főhatalmak ilyen-olyan uralma alatt kell élnünk.

Igen, mindezt megállapítani könnyű, de az okokat… az okot megkeresni, kimondani már sokkal nehezebb – gondolnánk. Pedig az is végtelenül egyszerű. Egyszerű, csak éppen ma már sokak számára nem is érthető, noha csak olyan megoldás van ma már Trianonra, amely ebben az okban gyökerezik, ezen ok megszüntetésével lehet újrakezdeni és építkezni. S ezen ok megsemmisítésével lehet és kell a magyarságnak újra – mint az ma már körvonalazódik is – erkölcsi, politikai és gazdasági vezető európai hatalommá válni. Nem a múlton kell meditálni, mert a múlt keservei nélkül is van éppen elég keservünk. Nem Csíksomlyón kell elmebeteg civil “királyi” elképzeléseket meghirdetni, s nem kell üvöltözni a „vesszen Trianon”-t mise alatt, a pünkösdi fogadalmi búcsún. Mert ezek a megnyilvánulások sehova sem vezetnek.

Sokkal komolyabb feladatunk van, ha azt akarjuk, hogy ebből a mára végleg elveszni látszó Európából valami átmenthető legyen a jövő számára. Sokkal komolyabb feladatunk van annál, mint mindenkit, aki él és mozog körülöttünk, szidjunk és mocskoljunk. Ma ismét mi magyarok lettünk a felelősek azért, hogy ez az Istentől kapott Kárpát-haza, a maga minden lakójával biztonságban, egyetértésben és szeretetben éljen. Mi vagyunk a zászlóvivői Mária országa egységének, amely nem biztos, hogy a határok megváltoztatásával jön létre ismét. Inkább a hitben, a kereszténységben való emberi egység fogja ezt a csodálatos örökséget újrateremteni. Mert mi vagyunk a felelősek ma a Kárpát-medencéért akkor is, ha ez hivatalosan és határmozgatások nélkül történik is.

Természetesen kell azonban ehhez megélnünk a magyarságunkat.Nem kell bizonygatnunk semmit. Nem kell más itt élő népeket és nemzeteket többre – de kevesebbre sem – becsülni önmagunknál. Nem kell állandóan másokra figyelnünk, mert Hunyadi Mátyás óta megérdemeljük, hogy végre ismét magunkra, hazánkra, nemzetünkre koncentráljunk úgy, hogy az minden velünk élőnek jó és emberi legyen. Természetes kell, hogy legyen a kereszténységünk is. Természetellenessé kell tenni ismét azt, ha egy anya megöli a magzatát. A léleknek, az erkölcsnek kell megújulnia, felépülnie ahhoz, hogy hazát és országot építsünk, példát mutatva a hazánkban garázdálkodó idegen főhatalmaknak, és nemzeteiknek is. Mert Mária országa nem a határok szerint az Övé. Az ország az Övé, amelyben nincsenek határok, s minden nemzetnek megvan a helye. A földrajzi egységet, a lelki egységet, a természet szabta természetességet nem lehet politikai határokkal elválasztani, de lehetne békében és szeretetben élni. S ennek, mint tuljadonos, mi magyarok vagyunk a felelőse. Persze ehhez megfelelő intelligencia, műveltség és hit szükséges. Mert hit nélkül, Istennel való kapcsolat nélkül, látjuk mivé vált Európa.

A Kárpát-hazában azonban ott pislákol a lángocska, a hit lángocskája, hiszen keresztény egység volt itt mindaddig, amíg a liberalizmus előhírnökei el nem kezdték rombolásukat az 1700-as évek végén. S ahol kis lángocska ég, ott sok-sok gyertyát lehet gyújtani, fényt és világosságot lehet teremteni. Hihetetlen munkával és hihetetlen energiákkal, de nem lehetetlen a béke megteremtése.

Még mindig hitetlenkedve állunk Európa romlása láttán. Annak az Európának a teljes megsemmisülését éljük, amely elindította a liberalizmus mételyét, amely megcsonkította hazánkat, amely a szabadsága ellenére – vagy tán pont amiatt – előbb elvesztette, elhagyta a jólét és a kollektív és kötelező önmarcangolás miatt a hitét, mint a kommunista diktatúrában élő nemzetek. Európát látjuk megsemmisülni és nekünk ebből tanulnunk kell. Hiszen Európa önmagát pusztítja, amikor gyilkosait saját nemzetivel szemben részesíti előnyökben a liberális, istentelen öngyilkosság eszmerendszere alapján és okán.

Trianon fáj. Ám, Trianon fájdalma nem fájdalom kell, hogy legyen ma, hanem feladat. És nem csupán saját nemzetünk és hazánk iránti kötelező feladat, hanem hitünk és kereszténységünk okán, az itt élő és minket nem egyszer bántó nemzetekért való felelősség is a miénk. Mert Mária országa határokkal vagy határok nélkül a miénk. S bár a közigazgatás másoké is, a lélek, az erkölcs és a hit felvirágoztatása, a példamutatás és a túlélés küzdelme jórészt a miénk, mert, ahogy István Úr Máriára bízta a nemzetet, úgy Mária is elvárja a nemzettől a történelemtől és a határoktól független felelősségvállalást, a hitet, s azt, hogy a keresztény értékekről ne csak beszéljünk, hanem mindennapjainkat is ezzel átitatva éljük meg. „A kereszténység és a magyarság egy. Ha elszakítjuk, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet: az a halál” – idézem újra néhai nagyméltóságú Jakab Antal erdélyi püspököt.

És valóban, de nem csak a magyarságra értendő… Európára tekintve, a bizonyítékot látjuk. Trianon emléknapján tehát ne a sérelmeinkre, az országvesztésre, hanem a feladatokra összpontosítsunk, s ne a politikai és egyéb sérelmeket vagdossuk egymásnak a Kárpát-medencében, hanem Istenben, a kereszténységben igyekezzünk békévé oldani az elmúlt száz év tragédiáit. Nehéz lesz ezt megértetni a főhatalmakkal, de nem lehetetlen!

Az igazi Trianon viszont, nem a Kis-Trianon palotában történt, hanem a kommunista diktatúra idején, amikor hitevesztetté, és nyolcmillió magyar magzat gyilkosává váltunk. S ezt a mi igazi Trianonunkat csak Isten tudja megbocsájtani, ha kérjük. S milyen jó volna, ha nem az élet, az újabb tragédiák hajtanák meg a térdünket és a derekunkat Isten előtt, hanem magunk ismernénk fel az egyetlen lehetőséget, amely a megmaradást a fejlődést biztosítja. A hit erejét és legyőzhetetlenségét… Mária országában, Szent László király emlékévében. Mert ha mi erkölcsökben, hazaszeretetben és hitben növekedünk, ellenségeink ugyanazon mértékben sorvadnak el…  

Stoffán György

2017-06-04 Kárpát-haza

FacebookTwitterGoogle+