Domokos Pál Péter ezzel, a címként szereplő mondattal kezdte a megemlékező beszédét 1989. június 4-én, a Jurta Színházban. A színházterem tele volt, kint rendőrök sorakoztak… És ez a mondat azóta is visszacseng… különösen ilyenkor, június negyedike táján. És most még inkább hallom az öreg, érces, szívből jövő, elkeseredett és aggódó hangot. Most, amikor Háromszéktől kezdve szinte Erdély-szerte a megpróbáltatás napjai voltak és vannak az árvizek miatt, s amikor nemzeti kincsünk, a parajdi sóbánya, Trianon miatt, ezekben az órákban pusztul el, harsog a lelkemben Domokos Pál Péter három szava… Mert harsognia kell. A magyar ember lelkében érzi a 105 éve tartó fájdalmat, gyötrődést, és mindig újak jönnek, mindig feltépnek egy-egy sebet, s most ezt a sebet sóval dörzsölték be… a nemtörődömség, a magyargyűlölet, a bosszúállás sójával, a butaságéval és primitívség sójával.
A magyar lélek temploma
Erdély. Olyan templom, amelybe ha belépsz, ha hallasz róla, imádkoznod kell,
mert szép, mert méltóságteljes, mert ott lakik a Fennvaló, s ott várja
Csíksomlyón a Mindenkor Segítő Szűz Mária a Neki felajánlott ország minden keresztény
lakóját, legyenek azok katolikusok, protestánsok – mindegy. Magyarok legyenek,
mert ma ez a legfontosabb. Nőjünk össze ismét a bajban, s a Somlyó-hegyen egyként
kérjük hitünk szerint a Fennvaló igazságtételét végre…
Mert az igazságról 105
év elteltével sem lehet szó. Nem szabad szólnunk a rombolásról, a
gyilkosságokról, nem beszélhetünk hőseinkről, s akikről beszélhetünk, azoknak
az életpályáját, halála körülményeit, néhányan közülünk is meghamisítják,
nehogy megbántsák a jelenlegi ideiglenes gazdát. Lent a mélyben, a Pokol
tornácán gyökerezik az a magyar sors, amelyet élnek/élünk közösen Erdélyben
Észak-Magyarországon, a Déli tájakon és a Kárpátok alján, ahol ma idegen
háborúba hurcolják a magyarokat. És a gyűlölet, amely a Pozsonyi Csata óta
körülvett minket, 1920-ban teljesedett ki, amikor minderre áldását adta a sátán
európai söpredéke, szemenszedett hazugságokkal és aljas indulatokkal alátámasztva,
igazolva Mária országának a feldarabolását és primitív népek tulajdonába
adását.
Nem, nem ezeket a
népeket gyűlölöm, hiszen a népet, mint a marionett figurát lehet mozgatni,
madzagon rángatni. Akkor sem gyűlölöm őket, ha temetőinket meggyalázzák, ha
nemzeti kincseinket tönkreteszik, ha megölik fiainkat és lányainkat. Nem ők a
felelősek, hanem azok, akik e cselekedetekre bíztatták, bíztatják őket. 1920
európai vezetői ugyanazok, mint a mai európai vezetők. Ugyanaz a gyűlölet árad
felénk, ugyannak a szellemiségnek a szolgái, s ugyanazt akarják, amit a
Pozsonyi Csatában meghirdettek. Egyedül vagyunk, külső és belső ellenséggel
szemben, hazaárulókkal és idegen érdekek szolgálóival szemben, akik a lelküket
is eladták a hazájukkal együtt.
Ám, nem az a dolgunk
ma, hogy keseregjünk, hiszen látjuk, hogy az a galád söpredék önmagát pusztítja
most, amikor háborút akar, amikor népeket irt ki oltásokkal, betegségek
terjesztésével. Nekünk, magyaroknak feladatunk van önmagunkkal és a világgal
szemben. A keserű és reménytelen helyzetben nekünk van a legnagyobb támaszunk kormányoktól
és rendszerektől, Uniótól és hazugságoktól függetlenül. Ez a támasz pedig nem
más, mint a politikától és az emberi gyengeségektől mentes keresztény hitünk,
magyar kereszténységünk. Ki-ki, hitéhez hűen, mint Krisztust követő magyar,
ezen a napon, június 4-én ne siránkozzék a történelem leggyászosabb eseménye
felett! Ne a megnyomorításunkat vegye górcső alá, ne meditáljon azon, hogy mi
lett volna ha… Mert a kesergés sehová nem vezet. Imádkozni kell, elhatározni
kell, el nem fogadni kell a jelen helyzetet, mert a ma élő egyetlen magyar sem
írta alá azt a gyalázatot, amelyet 1920 júniusának 4-ik napján egykor aláírtak.
Nekünk, magyaroknak ma is éppen úgy magyar város Kassa, Kézdivásárhely,
Németújvár, Munkács és Huszt, vagy Újvidék, és Szabadka, mint Trianon előtt. A lelket,
a szívet, és az értelmet nem lehet határokkal elválasztani.
Trianon, átkozott
Trianon! – Harsogja túl a bányaomlást Domokos Pál Péter mondata. És elszorul a
torok, amikor látjuk testvéreinket az árvízzel küzdeni, amikor a Szent István
előtti sóbánya beomlik, amikor tapodják a világháborús hősök sírjait. És ez
tegyen bennünket acélossá, ragaszkodóbbá, igazságot keresőbbé. Mert a magyarnak
az egész Magyarország olyan, mint egy gyönyörű templom… ahová betérve, ha
akarsz, ha nem, imádkozol. Mert a tied, mint a templomban a hit…
Ám, csak akkor
bízhatunk a magyar nemzet igazságának győzelmében, ha ráébredünk újra a
Jelenések könyvének mondataira és a Fennvalótól kérünk a segítséget, Aki meg is
adja azt: „És [az angyal] hatalmas
hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött
ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a
tengert és a vizek forrásait”(Jel. 14:7)
„Mert a kereszténység és a magyarság egy. Ha elválasztjuk a kettőt,
az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet: az a halál.” (Jakab Antal
erdélyi püspök)
Emlékezzünk hát 1920. június 4-ére, Istenbe vetett hittel,
rendíthetetlen bizalommal felvértezve és mindig harcra készen.
Stoffán György