Ma, Virágvasárnap van, gyönyörű, ragyogó napfény világította meg a kicsike templom előtti hívősereget, meleg fényben fürdött a nagy csokor barka és a pap, mint minden évben, megszentelte, a hívők kezében lévő ágakkal együtt. Az emberek derűs arccal énekelték végig a rövid körmenetet, majd a mise a templomban folytatódott.
Az
Evangéliumot – Lukács apostol sorait –, hallgatva és a zsúfolásig megtelt
templomban szemlélődve önkéntelenül is elgondolkodik az ember, hogy hogyan
romlott meg ennyire a világ? Hiszen, a templom tele van. Idősek és fiatalok,
gyermekek hallgatják az Igét. Hol és mi romlott el, hogy ide jutottunk? Egy
küszöbön álló újabb világháború, gazdasági háború, ember által generált
járványok és népirtás, ateizmus, teljes erkölcsi züllés nyomorítja az emberiség
lelkét és mindennapjait. És mi, Krisztusban hívők, bár érzékeljük ezt a
pusztulást, valahogyan úgy érezzük, mi kívülállók vagyunk, csupán áldozatnak
érezzük magunkat. Mi nem követünk el hatalmas bűnöket. Mi nem gyilkolunk, nem
vagyunk rablók, nem gyalázunk másokat, nem züllünk. Gondos családapák és
családanyák vagyunk, gyermekeket nevelünk, dolgozunk, segítünk a szomszédnak,
adományozunk, imádkozunk és templomba is járunk.
Hogyan lehet hát, hogy annak ellenére, hogy a többség látszólag kisebb bűnökkel él, mégis itt tartunk manapság? Bár, a válasz látszólag bonyolult, ha alaposabban a lelkünk mélyére nézünk, megérthetjük, mi okozza ezt a válságot.
Először
is, a ma emberéből hiányzik az alázat. Eltelünk önnön büszkeséggel, vélt nagyszerűségünk
magunk kreálta dicsfényével, ahelyett, hogy naponta hálát adnánk a Fennvalónak
a tőle kapott talentumokért. Ehelyett, inkább rohanunk és kapzsin gyűjtögetünk,
félredobva a saját lelki békénket és a családunkkal töltött értékes időt. Egyre
inkább érezzük a lélek kiüresedését, amelyet az elmélkedés és az ima, az
Istennel töltött idő hiánya okoz. Tehetetlen haragot érzünk azok iránt, akik
felszámolják egy valaha még élhető világ utolsó maradványát, de gyáván
lapítunk, hallgatunk, mert rettegünk attól, hogy mártírokká válhatunk, inkább
árnyékkereszténységet vállalunk. Naponta hajtunk, az egészségünk, a
fiatalságunk, sokszor a családunk is rámegy, a gyermekeink kezelhetetlenné
válnak, rongy emberek válnak példaképeikké, és amikor megállunk egy pillanatra,
látva ezt a hatalmas csődöt, irigykedve gondolunk mások vélt sikerére,
vagyonára, hírnevére, szerencséjére. Amikor mindettől szabadulni vágyunk, a
lazítást és a vigaszt ócska szórakozásokban keressük, kitörünk otthonunk magunk
teremtette monotóniájából és erkölcstelen, buja tettekre vetemedünk. Mások az
örömüket, a megteremtett látszólagos jólétet a testi örömökben, a nyaralásokban
és a nagy zabálásokban próbálják keresni, ami egy idő múlva nem csupán a lelket
nyomorítja, hanem a testet is. Sokan hírből sem ismerik a jól és becsülettel
elvégzett munka örömét. Ők azok, akik mindenre rávágják, hogy „jól van az úgy”,
bár, ez korántsem igaz. Ami lustaságuk jelmondata, az másoknak
bosszúság, többletmunka, veszteség. Mások életét nehezítik meg ezek a lusta és
igénytelen emberek, akik a kapott talentumokat sohasem szaporítják, inkább
veszni hagyják... elássák.
Ezeket a látszólag hibának tűnő tulajdonságokat, gondolatokat, szavak, cselekedeteket és mulasztásokat számba véve, rádöbbenünk, hogy a hét főbűnt soroltuk fel. Van tehát, amiért bűnbánatot tartanunk... Imádkozzunk azért, hogy Krisztus hatalmas, isteni áldozata ne váljék hiábavalóvá a mi életünkben. Nem késő, hiszen Nagyhét következik. Csendesítsük hát el a bennünk harsogó mindennapok dübörgését és kezdjünk bűnbánó, hálaadó imába. Érezzük a homlokunkon a Hamvazószerda hamuját, könyörögjünk megbocsátásért és ismerjük fel a Teremtő Szentháromság mindenekfelettiségét. Így, ha a világot nem is, de talán a lelkünket és a családunk, szeretteink lelkét is megmenthetjük.
Kívánom, hogy fedezze fel mindenki a benne lakozó gyermek tiszta lelkét és ajánlja az Úr Kegyelmébe azt, hogy ujjongva ünnepelhesse a Feltámadás csodáját és rá is kiáradó örömét - Krisztus győzelme felett.
Lélekben felemelő Nagyhetet és Áldott Húsvétot kívánok mindenkinek!
Czeglédi Andrea