Amikor
autonómiáról beszélünk és az székelyföldi autonómia megvalósítását tűzzük ki
célul, akkor nem teszünk mást, mint elismerünk egy fennálló, de igazságtalan,
ránk erőltetett ketrecet, amelynek sem erkölcsi sem történelmi alapja és indoka
nincsen. Három történelmi korszak eredménye az a jelenlegi helyzet, amely mai határainkat
meghúzta, de amelyek fenntartása és megváltoztathatatlansága nincs kőbe vésve.
Az első
ilyen történelmi erőszakot a máig – tévesen – revidiálhatónak, rekonstruálhatónak
tartott trianoni döntéssel követték el az akkori nagyhatalmak, azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy a keresztény magyar apostoli királyság egyszer és mindenkorra felszámoltassék.
Az okokat most nem részletezném.
A
második, a nemzetközileg is elismert határmódosítás az első és második bécsi döntéskor
született és ez figyelembe vette az akkori (1938-1940) etnikai határokat, de a
német politikai és gazdasági igényeknek is megfelelt. E döntéseknek, ha
hiányosan is, de volt már történelmi alapjuk, és igazságosabbnak is tűntek,
mint az 1920-as drámai diktátum. Azonban, mint azt Teleki Pál már akkor látta,
csakis ideiglenes módosításról volt szó, amelynek léte a háború végkifejletétől
függött.
A
harmadik, és máig fennálló határmódosítást az 1947-ben aláírt, a második világháborút
lezáró békeszerződés rögzítette, amelyben a trianoni határokat nem csupán
megerősítették de „pozsonyi hídfőként” még három falut – Dunacsúny, Oroszvár és
Horvátjárfalu – Csehszlovákiához csatoltak.
Mára
egyetlen megoldást, székely kezdeményezésre a székelyföldi autonómia jelentené
sokak szerint. Ez azonban nem megoldás a mai kárpát-medencei magyarság számára,
mivel nem fedi le az elcsatolt területeken élők egyéni, közösségi önrendelkezését.
Ha és amennyiben nemzetegyesítésben gondolkodunk, akkor Magyarország területi újrarendezésére
is szükség van. Tehát, nem lokális megoldásra kell törekedni, hanem olyan politikai,
társadalmi, gazdasági és kulturális, valamint geopolitikai megoldást kell keresni,
amely a határokat nem politikai, hanem etnikai alapon úgy alakítja, hogy az megfelelő
legyen a magyar lakosság számarányát tekintve. Ennek egyik lehetősége az
1938-1940-es döntések újragondolása, nemzetközi politikai szintre emelése és az
azért való küzdelem, a magyar kormány és a kárpát-medencei magyarság közös
elgondolása szerint.
Ugyanis,
ha csak egy-egy terület autonómiáját kívánjuk elérni, akkor minden más eddig
történt igazságtalanságot helyben hagyunk, és nem lesz többé lehetőség egy
átfogó határrendezésre.
A
Székely szabadság napjának évenkénti megrendezése szép hagyománynak tűnik, ám az
tipikusan civil és mind a diplomáciai, mind a politikai logikát és lehetőségeket
nélkülözi. Nem lehet, de súlyos veszélyeket is hordoz minden tekintetben az, ha
ma a lehetetlent emlegetjük: „Vesszen Trianon”… „Erdélyt vissza, mindent vissza”
stb… s közben első világháborús és egyéb, a 20-as években aktuális nótákra
menetelünk. Persze, kell efféle érzelmeket kifejező civil rendezvény is, annak
érzékeltetésére, hogy nem értünk és nem is érthetünk egyet az akkor történtekkel,
ám a rendezés politikai aspektusa egészen más kell, hogy legyen. Számba kell
venni azonban, hogy egy-egy ilyen megemlékezés használ-e a nemzetpolitikai
elképzeléseknek, amelyeknek a mai céljai sem jók és messze nem elegendők arra,
hogy nemzetünk kivívja saját igazát az amúgy is zavaros Európai politikai kuszaságban.
A magyar
nemzeti ügyet, azaz a korántsem idejétmúlt területi kérdéseket el kell vonatkoztatni
a világpolitikától, de mégis ebben a helyzetben muszáj terveznünk és a nemzeti
érdekeket is ebbe a világpolitikai konstellációba helyezve kellene végre nemzetközi
szintre emelnünk.
A mai
nemzetstratégia egyfajta belenyugvó, de ezzel szemben mégis sértődött szellemiséget
tükröz, amelyet az elcsatolt területeknek nyújtandó anyagi támogatással kívánunk
ellensúlyozni, noha ez a szemlélet és hozzáállás félmegoldásnak sem jó.
A
trianoni döntés századik évfordulóját a nemzeti összetartozás évének nyilvánítani
pedig csaknem fájó cinizmusként hat, hiszen éppen hogy nem a nemzeti összetartozásról
szól, s nem is ekként ünnepli az a néhány mai főhatalom, amely vagy teljes
egészében ennek a döntésnek köszönheti önálló létét, vagy országa nagyobbik
felét teszi ki az 1920-as diktátum. Mégis, és ennek ellenére kormányszinten is
hangot kellene adni a területi kérdéseknek, hiszen az ezer éves államnak nem
csupán a magyar emberek, hanem a teljesen igazságtalanul és indok nélkül elvett
területek is részei.
Azonban,
ha a Trianoni döntést akarnánk felülvizsgáltatni az részben lehetetlen a mai
nemzetközi konstellációban, másrészt kivitelezhetetlen volna egy pozitív döntés
utáni magyar fellépés az utódállamokkal szemben. Tekintve, hogy hat-hétmillió
román, négy-öt millió szlovák, szerb és ukrán polgár hazájává kellene válnia az
alig tízmilliós Magyarországnak, míg mindösszesen maximum hárommillió magyar
állampolgárt kapnánk. Így tehát egy (elképzelhetetlen) revízió után a visszakapott
Nagy-Magyarországon elenyésző kisebbségbe kerülne a magyar lakosság. A ma
zsigerből gyűlölködő betelepítettek nem is tűrnék el ezt az elképzelhetetlen „rendezést”.
Az
egyetlen, az egész nemzetet érintő és magában foglaló lehetőség a békés, de
következetes és erejében is meggyőző nemzetközi szintre emelt, és az etnikai határokhoz
ragaszkodó átfogó diplomáciai lépések lennének, amelyek tárgyalóasztalhoz ültethetnék
az érintett feleket. Az etalon ma is a második bécsi döntés által rögzített
határrevízió lehetne, hiszen az, az akkori és máig érvényesnek tekinthető
etnikai helyzetet tekintette kiinduló pontnak. Igaz, a mai Szlovákiát és
Szerbiát tekintve ez a határ szűkülni látszik, de tárgyalási alapnak kiváló
volna. Erdély és a Partium esetében azonban szinte változatlan az etnikai
összetétel, ha nem vesszük figyelembe az erőszakos románosítást Nagyvárad és
más települések esetében. Igaz, ezeknek a településeknek a román lakossága is
immár irigykedve tekint Magyarországra, s igen sok helyen hallani románok részéről
azt, hogy szívesen élnének magyarországi állampolgárként Váradon vagy Szatmáron.
Persze,
mindez csupán egy feltételezés, egy lehetséges, de talán reális elképzelés azzal
a sok civil – politikai és diplomáciai felkészültséget nélkülöző – tüntetéssel
szemben, amelyek csak pillanatnyi nemzeti önelégültséget, nem pedig hosszú távú
vagy végleges megoldást eredményeznének. Az is üdvös volna, ha Magyarországról
nem lázítana sem egyik, sem másik politikai párt, egy-egy „világszövetség”, és
más civilek, akik elítélhető módon saját politikai és egyéni céljaik oltárán áldozzák
fel időről-időre a mai határainkon túl élő magyarságot, és a jövőre vonatkozó
esetleges nemzetközi lehetőségeinket is.
Jó lenne
látni a magyar parlamentben, a tárgyalási alapként szolgáló területek magyar és
nem magyar képviselőit is, teljes jogú országgyűlési képviselőként, valamint az
elcsatol területek vallási vezetőinek is hangot kellene adni a budapesti törvényhozásban,
mert a jelenlegi langyos nemzetstratégia inkább a lassú, de pénzelt, és így
kényelmesen megélt elnemzetietlenítést erősíti, semmint a magyar egyházak és a
szórvány megerősítését. Ehhez valódi, képzett, elhivatott, széles látókörű, nem
egyéni érdeke által hajtott, lelkes szakemberekre van/volna szükség. Hiszen, manapság
elégedetten dőlnek hátra az illetékesek, s nem vesznek tudomást arról, hogy az
elcsatolt területeken, a Magyarországról támogatott magyar iskolákban, észrevétlenül,
a kolozsvári egyetem liberális szellemisége veszi át az uralmat. Ez pedig
végzetes a magyar jövőre nézve.
Felvetésemhez
kellene egy átgondolt, és alapjaiban is megváltoztatott nemzetstratégia,
amelynek kidolgozása nem az író dolga… Ha területi revíziós elgondolásom csak
részben valósulna is meg, úgy nyitva lehetne egy újabb lehetőség, s menthető
lenne az egyre csökkenő magyarság is, amely a magyar állam keretein belül újra értelmét
látná, hogy betöltse a hazát, belakja országát és visszaállítsa a magyar
főhatalmat a Kárpát-hazában.
Stoffán
György
