Stimate domnule presedinte Klaus Johannis,
Nem értem a napjainkban zajló erdélyi eseményeket. Ismét a primitív ceausescui éktelen
magyargyűlölet, iskolabezárás, a magyar oktatást nehezítő ostoba törvények (most az alsó tagozatos gyermekeket és tanítókat szorongatják, hiszen egyetlen tantárgyhoz sincs tankönyv és munkafüzet, így a törvény szerint nincs amiből tanulni és tanítani 3.-4. osztályban...), katolikusellenesség… és
sorolhatnám mindazt, amit Önök ma az erdélyi magyarság-székelység ellen
elkövetnek.
Érdekes és jellemző az, hogy mint magyarországi
sváb ember írok nyílt levelet egy erdélyi szász embernek, aki nem utolsósorban Románia
elnöke is egyben – s magyar ügyben írok Önnek, magyarul. Mindannyiunk érdekében!
Ilyen a mi
Közép-Európánk, ilyen a mi közös történelmünk, amit láthatólag Önök nem értenek
meg immár csaknem száz esztendeje. Ön sem akarja érteni, sem szászként, sem román
elnökként. Hiszen a politika Önt is elsodorta egy bűzös és embertelen mocsár
felé, amelyben egyetlen fontos dolog van mindössze: az önzés. Pedig, Ön a magyarok nélkül aligha lehetett volna Románia elnöke... mert a magyarok bíztak Önben.
Száz esztendeje lesz hamarosan, hogy egy nemzetközi
diktátum Önöknek ítélte Erdélyt, annak minden székely és magyar lakosával, értékeivel
együtt, s amelynek érdekében Önök szent esküt tettek, hogy a magyarság jogait
nem csorbítják, hagyományait és kultúráját tisztelik. Ám, Önök 1918. óta csak szenvedést és halált hoztak a magyarság számára. Mint a tenger, úgy
hullámzik az Önök magyargyűlölete. Hol jobban utálják az erdélyi magyarságot,
hol kevésbé, pedig erre semmi okuk nincs, hacsak azt nem tartják oknak, hogy ők
is szülőföldjükön élnek és ragaszkodnak őseik hagyatékához - mint Önök is és minden normális nemzet. A gyűlölet azonban átkos hagyaték. A magyargyűlölet állandó, annak az Önök lelkében csak a minősége változik.
Önök még mindig abban a beteges képzelgésben töltik
a napjaikat, hogy egyszer csak jönnek a magyarok és visszaveszik Erdélyt. Mert
Önök tudják jól, hogy a magyarság csaknem száz éve igazságtalanságban, Önök
általi elnyomásban kénytelen élni, s ezen Önök nem pozitívan igyekeznek változtatni,
hanem erkölcstelen módon a saját bűneiket ködösítve a magyarságot vádolják,
rágalmazzák és nyomják el azzal a gyűlölettel, amellyel egy rabló viseltetik a
kirabolttal szemben. Önök nem veszik észre, hogy egyazon sors vár mindenkire,
aki ma a békekeresés és az összetartás helyett acsarkodik és ellenséget keres.
Mindnyájunkra egyazon sors vár, mert bár jelenleg Önök nevezhetik magukat Erdély
urainak, a világpolitika nem válogat… annak a földrajzi egység kell, minden
értékével együtt. Ha ezen a földrajzi egységen nem tartanak össze az ott lévő
hatalmak és emberek, akkor kipusztítják őket… Önök úgy tesznek ma, mint egy
elmebeteg bolha, amely társával azon vitázik a kutya hátán, hogy kié a kutya…
Pedig volt néhány nap az elmúlt száz évben, amikor
arról tett tanúságot a román nemzet, hogy tud és akar békében élni. Igen, a
forradalom néhány napja volt ez. Ön már nem emlékszik azokra a napokra, amikor
Karácsonykor a román TV-ben a „Stille nacht” és a „Mennyből az angyal” egy
műsorban szól a román karácsonyi dalokkal? Nem szebb és reményt keltőbb volt az
a pár nap?
Mi tört Önökre ma, hogy őrült és beteges módon
gyalázzák ismét az erdélyi magyart, hogy a magyar gyermekek jövőjét is kockáztatva iskoláikat
teszik lehetetlenné, hogy nyelvében korlátozzák a magyart még a fennálló törvények
ellenére is?
Önök keresztények Elnök úr? Az Önök magyarellenes és gyűlöletet
hirdető ortodox egyháza, amely generálja ezt a magatartást immár több mint száz
éve, milyen jogon vallja magát kereszténynek? Miért használja ez az egyház
ócska szektaként templomait arra, hogy egy másik nemzet
fölé emelkedjék és egy másik nemzet megsemmisítésén dolgozzon? Miért nem
akarnak Önök és az Önök papjai a krisztusi szeretetben élni? Miért akartnak
Önök és az Önök papjai elkárhozni e szeretetlenség és gyűlölködés alapján és
okán? Hiszen istenkáromlás az, amit tesznek, mert Jézus véres keresztjével
vernek véresre egy másik nemzetet, hamisan vádaskodva és hazudozva a magyarságról.
Elnök Úr! Nem félnek Önök Istentől?
Közeledik az Önök számára oly nagy győzelemnek, Erdély
megszállásának századik évfordulója. Az idő azonban nagyúr, és szinte mindent
megváltoztatott. Önök gyökeret vertek Erdélyben, fejlődik az ország… Nem
volna-e jobb és előbbre mutatóbb, ha gyűlölködés helyett megértést és
toleranciát mutatnának a magyarság felé? Ha a történelem előtt fejet hajtva,
megértenék azt, hogy ami Önöknek ünnep, az a magyarnak gyász és fájdalom? Nem
kellene inkább emberségesen arra törekednie Romániának, hogy a magyar és a székely – akik Önöket
sem nem sértik, sem nem bántják – Önökkel békében, hitükben, nyelvükben és
kultúrájukban élve boldogok lehessenek? Nem volna-e jobb az Önök lelkiismeretének
is, ha tisztázódnék minden kérdés, és kéz a kézben, vállat a vállhoz védenék meg a
közös hazát, az értékeket és a jövő biztonságát?
Nem örök az a hatalom, amely gyűlölködésre és
hazugságra építi uralmát úgy, hogy még saját hitét is sárba tapossa a politikai előnyökért.
Önöknek látniuk kellene, ha békét akarnának, hogy a magyar szereti a hazáját,
nem ellenségeskedik, hanem épít és CSAK élni akar!… de sajnos, ha kell, kénytelen védekezni. Önöktől
nem akarja és nem tudná elvenni Erdélyt senki, Önöket nem akarja bántani sem senki. S Önök egy olyan
értékes nemzettel élhetnek együtt, amely nemzetért az Önök gyűlölködő és istentelen ortodox
papjai naponta adhatnának hálát Istennek.
Igen, egy szásznak írok svábként, magyar ügyben, magyarul. Egy szásznak, akinek a nemzete a magyar királyoktól kapott
egyedülálló jogokat nyolcszáz éve… akinek a nemzetét egy gyászos történelmi időszak téves magyar
politikája megfosztott e jogoktól, s akik ezért a magyarok iránti érthető haragból hittek a román hegemónia hazudozásának,
amely e jogokat visszaadni ígérte, ám ehelyett később, a kommunista, nacionalista román politika, ócska, eladható áruvá tette a
szász nemzetet, amelynek anyaországa napjainkban válik semmivé…
Nem volna e jobb szásznak, románnak és magyarnak a
béke és az összetartás Romániában? Nem volna-e jobb a szeretet és a békekeresés jövőt garantáló biztonsága, a gyűlölködés abszolút bizonytalansága helyett? S nem volna-e szebb gesztus
végre kezet nyújtani az erdélyi magyaroknak ahelyett, hogy Vae victis-t
ordítozva rugdossák tovább a sebesültet?
Kérem, gondolkodjék el Excellenciád soraimon… amelyeket reményeim
utolsó erejével vetek papírra, azok által tán gúnyosan megmosolyogva, akik e reményt már az Önök által okozott kínszenvedéseik miatt rég
elvesztették…
Üdvözlettel:
Stoffán György író