Stoffán György: Csíksomlyó üzenete - gondolataim

Ha az ember egyszer beteszi a lábát Erdélyországba, akkor attól a pillanattól kezdve -  élete végéig - vágyik és mindig hazamegy Erdélybe. Megmagyarázhatatlan vonzalom alakul ki a varázslatos Tündérország iránt, amelynek a nyugalma, hite, erőt adó tájai, és az ott élő emberek embersége, magyarsága, lelki gazdagsága feltölt, megerősít, boldoggá és szabaddá tesz, egyben elkötelez. S ez nem csak a magyarokra érvényes, hanem más nációkra is, akik a "magyar Erdélybe" látogatnak. A lélekre hat ez az ország, amelyet nem lehetett elvenni, elcsatolni, és csupán egy öntelt, nacionalista, történelmet hamisító buta politikai elit vél magáénak, s – mint a pestist –, terjeszti a magyarok elleni gyűlöletet, mert nem érti meg, hogy száz esztendő nem ezer év, s a gyűlölet nem örök. Ideig-óráig lehet uralkodni, lehet elnyomni a testet, de a szellemet és a lelket még egy elmebajos világhatalmi elgondolás alapján sem lehet megváltoztatni, átformálni, a vizet az olajjal elvegyíteni.  

Ma már a román értelmiség is kezdi felismerni és erről kezd nyíltan beszélni is, hogy a hazugságokkal összelopott ország egysége a végéhez közeledik, mert száz évig gyűlölködni és az energiákat nem a jóra és a szeretetre, hanem a gyűlöletre pazarolni, az öngyilkossággal ér fel. Lehetett volna Trianon áldás is, mind románoknak, mind a szászoknak és a székelyeknek, ha azzal a méltósággal, azzal szeretettel, s azzal a testvériséggel közelítenek a szülőföldjükön élő magyarokhoz, székelyekhez, mint amellyel ők közelednek mindazokhoz, akiktől jó szót, szeretetet és megértést kapnak. Hiszen a magyar, a székely nem ellenség, hanem partner, de csak azzal, aki ezt igényli, akinek hasonlóak az érzelmei, a céljai és az embersége.

A román elszigetelődés és a hazaárulás pont a nacionalizmusukból és a gyűlöletükből fakad, válik természetessé, és számukra hovatovább, minden fegyverkezés ellenére is - végzetessé. Nem a székelynek, a magyarnak kell megváltoznia ahhoz, hogy a soviniszta román rettegők végre nyugalmat leljenek önmagukban, hisz sem a magyar, sem a székely nem kívánja mindennapjait lelket nyomorító gyűlölködésben élni. Csak élni akar, nyelvén beszélni, s nyelvén imádkozni saját megmaradásáért és a békéért. 

Képzeljük csak el, milyen csodálatos élet, és milyen virágzó gazdasági helyzet lehetne ma Erdélyben és Romániában, ha a románok partnert, nem pedig ellenséget láttak volna, s látnának ma is a székelységben… ehelyett épp úgy hazudnak maguknak ellenségképet. Vajon a szellemi képesség és az intelligencia kapcsolatba hozható-e ezzel? A válasz egyértelmű: Igen.

De nem is erről akartam írni… hanem a csíksomlyói búcsúról, s a Budapestről Somlyóra, és az ezeréves határra érkező, a vallási turizmust példásan szolgáló vonatról. S arról, hogy jó volt magyarnak lenni ma is. Jó volt látni, hogy a nemzet végleg levetette magáról 2018-ban a politikai határok súlyát, s a Magyarok Nagyasszonyának hívására – még ha sokan nem is hallották meg ezt a hívást, de mégis – a csíksomlyói Segítő Szűz Máriához látogattak, hogy a kiváló lengyel pálos szónok, lelkesítő és lelket építő beszédét hallhassák. Ez az ünnep a magyar nemzet ünnepévé vált, s ezen az ünnepen félmillió magyar imája szállt az Ég felé. A lengyel pálos atya igazi és megszívlelendő útmutatást adott a magyar nemzet számára - "Legyen nekem a te Igéd szerint", megtoldva egy örök érvényű intéssel: - "Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten." (Fekete István)

Valamit azért engedtessék meg megjegyeznem: - Az áhítattal énekelt, 20. századi himnuszok szépek, s kifejezőek is, de két gyönyörű magyar katolikus Mária-himnuszunkat – akár Csanádi György és Mihalik Kálmán himnusza, akár a Tamás Győző lelkész által írt himnusz helyett – méltóbb lenne énekelnünk a Somlyó-nyeregben: A Szonsza Demeter és Lancsics Bonifác benedekrendi szerzetesek által, egy régi cancionale alapján 1715-ben lejegyzett „Boldogasszony Anyánk” címűt, és az 1527. után keletkezett igazi népéneket, a „Nagyasszonyunk, hazánk” reménye kezdetűt…  

Mert tessék elhinni: Magyarország Védőasszonya, Királynője, e két gyönyörű ősi himnuszból is megértené, hogy – hazajöttünk, mint a vándor fecskék, és azért imádkozunk a csíksomlyói Segítő Szűz Mária lábainál, hogy ne hagyja az Úr elveszni Erdély… 

Kuriális diktatúra és a "jogállamiság"

Ez is egy kúria... hasonló állapotban, mint a budapesti...

Amikor arról esik szó, hogy Magyarországon jogállamiság van, akkor elkezdem csóválni a fejem. Ugyanis a jogállamiság kifejezést épp úgy nem értem, mint a demokrácia szavunkat. Ezek a szavak amolyan semmitmondó, üres, pufogtatásra valók, mint a vásári pisztolyok patronjai, amelyekkel a gyerekek idegesítik a hülye szülőt, aki megveszi saját idegesítésére a patront, hogy azután a kölyök kaphasson egy-egy maflást, ha nem hagyja abba a durrogtatást.

Valahogy az állam is így van a bíróságokkal, a jogállamisággal és a demokrácia védelmével. Ez utóbbiról ezerszer leírtam nem éppen dicshimnuszokba szedett véleményemet. Tehát összefoglalva: a demokrácia olyan, mint a levegő. Ha tiszta, akkor élvezettel szívja be az ember, hiszen anélkül megfulladunk. A levegő kell. Ám, ha némi uniós mérges gáz kerül bele, amelynek használatát valamelyik ellenségünkre kenjük, hogy megszerezhessük az olaját, akkor megpusztulunk tőle… pedig hát… az is levegő, csak kicsit szennyezett. A hasonlatot persze a jogállamiságra is rávetíthetjük, hiszen a bíróságok működése és a jogállamiság volta vagy nemléte, a társadalom és a regnáló hatalom erkölcsi mércéje… kellene, hogy legyen, de nem az. Nem lehet az, hiszen ma a világban párhuzamos társadalmak, párhuzamos jog és párhuzamos erkölcs létezik. Amolyan átmeneti állapot, amikor a régit lebontani akarják, de újat álltani nem tudnak helyette. Tehát van a klasszikus erkölcsi felfogás, amikor az adott szó szent, s a szerződés helyett egy kézfogás is megteszi.

Az új azonban a szerződést és az aláírást semmibe veszi, nincsenek erkölcsi követelményei, mert mindent a hatalom és pénz határoz meg. Ennek a párhuzamosságnak a részévé vált a magyar Curia. Elhagyta a klasszikust és belemászott valami olyan alja liberális, polgárellenes és az alkotmányt semmibe vevő szerepbe, amely példátlan… illetve nem is példátlan… hiszen ilyen volt az egész jogállamiságnak nevezett kommunista diktatúra, el egészen a 2006-os emberiség ellenes tömegbelövetésig, majd az azt követő bírósági ámokfutásig.

S, hogy mennyire hiteles a jogállamiság, amikor 2006-ban ugyanazok a bírók ítélték el a szemüket vesztett, sérült, megalázott magyar polgárokat, akik évekkel később a szemkilövő, sérüléseket okozó, polgárokat megalázókat… nos, ezt döntse el a Kedves Olvasó. A baj persze ab ovo ott van, hogy egyetlen bíró vagy ügyész, főbíró vagy a Kúria elnöke sem kért bocsánatot az 1945-től napjainkig elkövetett súlyos, az igazságszolgáltatás és a magyar nemzet elleni bűnök miatt a magyar társadalomtól, a magyar nemzettől. S nemhogy nem kért bocsánatot nyilvánosan egyetlen taláros bűnöző-örökös, de még tetézte is e kötelezően tisztelni rendelt hatalmi ág égbekiáltó bűneit…  És mi mégis jogállam vagyunk… vallja a kormány is, miközben az EU az ellenkezőjét álltja, s ezért akar pénzt megvonni tőlünk. Noha, a magyar polgár pont az EU-s követelmények nemtelen és jogellenes parancsainak végrehajtása miatt tagadja a jogállamiságot. Tehát ott tartunk, ahol a mádi honpolgár… dobálózunk a szavakkal, amelyeknek sem értelme, sem haszna, sem jelentősége nincsen, s minden vita után ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk.

      

Most viszont, a Curia de jure és de facto olyan liberális diktatúrát sejtető eszközökhöz nyúlt, amelyekhez már csak a halálos ítélet visszaállítása hiányzik… persze csak, ha ők hozzák meg az ítéletet... és teljes a győzelem, hisze nekik mindet szabad büntetlenül és bírálhatatlanul. Mert a jogállamiság és a demokrácia  ezt biztosítja nekik... Mit? A saját diktatúrájukat.. - hogy világos legyek. 

Született egy népmese valahol, valamikor a hasonló esetekről, amelyet nem fogak már évszázadokig mesélni, mert ha ez így megy tovább, évtizedekről sem beszélhetünk – a nemzet jövőjét illetően. S a népmese nem a színtiszta valóságot tükrözi, hiszen csak mese…  

Curia-diktatúra (népmese)

Történt pedig, hogy a párhuzamos, de nem a klasszikus erkölcsi értékek mentén működő tudós és tudálékos jogászok az Óperenciás tengeren is túl, egy kicsinnyé tett ország Curiáján sokallták a választáson győztes párt kétharmadát, s ezért valamilyen okot kerestek, hogy ezt megakadályozzák. Ok azonban nem volt.  – Akkor pedig csinálunk okot – mondta egy curiai bíró, s nagy fejvakargatások közepette gondolkodni kezdett. Már véresre vakarta a fejét, de nem jutott eszébe a világon semmilyen ok, pedig Ámerikából tízpercenként hívták, hogy mi lesz már ezzel a kétharmaddal… – Ki vagy fizetve, tehát csinálj valamit, mert ha nem, hát nem lesz több fabatka, s még amit eddig kaptál, azt is vissza kell hogy add – szóltak rá fenyegetően. A hatodik telefon után már könnyezve ült, véres fejjel asztalánál a curiai bíró, és észre sem vette, hogy kis sapkácskája is „levakaródott” a fejéről… remegő kézzel nyúlt a telefonhoz, hogy segítséget kérjen felettesétől, de nem kellett telefonálnia, mert a nagytekintélyű és mélyen tisztelt épp akkor lépett be a curiai bíró szobájába. Kicsiny bőrzacskót dobott a bíró asztalára, amely szépen csengve huppant egy papírrakáson. A bíró szeme felcsillant, mert hallani lehetett, hogy ez bíz’a nem fabatka. Örömét azonban lehűtötte a nagytekintélyű és mélyen tisztelt felcsattanó szava: – Ha nem leszel készen öt órán belül, mehetsz az Óperenciás tenger partjára homokot lapátolni… – és kiment a szobából. Az ajtóból azonban még hundsfutul mosolyogva visszaszólt: – Ha készen leszel, akkor Őfelsége a legszebbik leányát, Alexet is neked adja egy estére…

A szegény bíró esmént egyedül maradott a nagy pálma árnyékában, amely az íróasztala mellett állt hatalmas faedényben. Lassan és remegő kézzel nyúlt a bőrzacskóhoz, amelyet az imént dobott az asztalra a nagytekintélyű, s alig tudta kibogozni a bőrszíjat, amellyel az erszény száját bekötötték. Nem hitt a szemének… harminc ezüstbatka volt a bőrzacskócskában… s ez, azonnal mély gondolatokra serkentette a bírót. Úgy írt a számítógépén, mint a motolla. Okok ezreit sorolta fel, hogy végre el lehessen venni a kétharmadot… Először is azokon akart bosszút állni, akik külországból szavazhattak… s ez a gondolata meg is maradt: „Kassai Pista írásán látszik, hogy a ganyézásból ment be a házba és úgy írta meg a szavazólapot. Székely Menyhért és felesége írásán látszik, hogy nem is a Fideszre akartak voksolni csak, tévedésből húztak ixet oda. Újvidéki Róza írása eleve ronda, így nem lehet választani. Munkácsi Ábrahám valamilyen szutyok borítékba küldte vissza a szavazólapot, nem abban amire én gondoltam”… – írta kifogásait a curiai bíró, s mire a négyezredik kifogást begépelte, úgy érezte az ujjait, amint Kádár János, amikor a vizeletes szájöblítést követően a körmös Bayer szalonjában manikűröztetett.

A curiai bíró felállt az asztalától, nagyot nyújtózott, öntelten, lassan vette föl a telefont, s közölte a hívóval: – Igen felség, megkaptam… Igen Felség, van az a pénz… – majd kinyomtatta a 150 oldalnyi kifogást és felvitte a nagytekintélyűhöz, aki átölelte, megcsókolta, és még a véresre vakart fejét is megcirógatta örömében. Zipcene-Zapcig… – mondta. Ha nem is a kétharmadot, de egy képviselőt azért l tudunk venni… hát ma sem hiába vagyunk Curia…

Az ítélet ellen fellebbezésnek és jogorvoslatnak helye nincs, hiszen a jogállam az jogállam. A curiai bíró pedig hazavitte a harminc ezüstbatkát, nem is sejtve, hogy a nagytekintélyű és mélyen tisztelt, másnap egymillió aranybatkát kapott az ő munkájáért… Mindketten boldogan éltek addig, amíg egy szép napon a nép, ítéletet nem mondott felettük”…

Stoffán György

Stoffán György: Brenner János boldoggá avatására…

Véletlenek nincsenek – mondta minden kémia órán P. Galicz Töhötöm ferences paptanár, a szentendrei ferences gimnáziumban. S valóban, szebbnél szebb események teszik széppé életünket ma Magyarországon. Ünnepek váltják egymást és minden ünnepen valami történik, amely igazolja az előzőt, de nevel is és gondolkodásra késztet. Galicz Töhötöm elmondta diákjainak, hogy az ő életének nagyobb eseményei, Máriának, Jézus anyjának ünnepeihez kötődtek. A Gulágról is Nagyboldogasszony napján szabadult…

Nekünk a választások napja is ünnep volt… hiszen az isteni irgalmasság vasárnapján győzött a keresztény politikai irány, a magyar keresztény nemzet választása alapján. Ezt, a magyar „katolikus május elseje” követte… bár, nem a munkásmozgalom által kiharcolt vörös ünnep révén, nem az ír Beltane miatt, s nem is Maibaum ősi szokását ünnepeltük, de még csak a XII. Pius által 1955-ben alapított Munkás Szent József napja sem került szóba… egészen más történt 2018. május elsején Szombathelyen. Egy fiatal hőst, egy csodálatos példaképet, a 20. század kommunista gyilkosságsorozatának áldozatát ünnepeltük. Méltón és örömmel telve. Mert öröm az, amikor az áldozat győzi meg a felette bánkódókat arról, hogy érdemes volt… Érdemes volt meghalni az Oltáriszentség védelmében, a hit védelmében, példát mutatva hatvan év távlatából egy olyan kor ifjúságának, amely ifjúság cseppet sincs könnyebb helyzetben, mint a vértanú Brenner atya volt. Hiszen ma sem szűnt meg a katolikusellenesség, s ma is azok ordítoznak a magyar nemzet döntése ellen, akiknek elődei brutálisan megölték a fiatal papot… akik ma is ki akarják zavarni az iskolákból a hittanórákat tartókat, akik hitoktatókként, teológusokként félremagyarázva a kereszténység értelmét, fizetségül a liberális médiumok hivatásos celebjeivé váltak.

Május elsején azonban nem csak Brenner atya járt az eszemben, hanem azok – mindannyian a Kárpát-medencéből –, akiket ugyanaz az eszme, ugyanaz a söpredék, az emberiség ugyanazon alja írott ki, gyalázott meg, vert nyomorékká, amely a sváb származású Brenner atyát, azon a végzetes éjszakán. Papok és szerzetesek, szerzetesnők ezreit tette tönkre az a kommunista hatalom, amelynek torz utódai a mai Magyarországot, a mai magyar nemzetet is megsemmisíteni akarják. Akkor is, és most is idegen célok és érdekek mentén, idegen gázsiért. S ahogy akkor, úgy ma is akadozik az igazságszolgáltatás, hiszen ma sem az erkölcs és a tisztesség vezérelve munkál a bíróságokon. Brenner atya vagy rendtársa, Debreczeni Sixtust gyilkosait nem kerítették elő sohasem, s nem bűnhődött meg egyetlen kommunista pribék sem, noha semmivel sem voltak jobbak a Mauthausent vagy Dachaut és az oda deportáltakat őrző vérszomjasoknál.

Román, tót, szerb, ukrán és magyar kommunista gyilkosok szálltak szembe Istennel azokban az évtizedekben, amikor az egyházat és annak felszentel papjait szabad prédának tartotta a műveletlen, proli söpredék. s egy sántára vert ferences papnak lett igaza, aki azt mondta: – ahol ma a legjobban üldözik a hitet, abban az országban lesz a legvirágzóbb a kereszténység. Ő az akkori Szovjetunióra gondolt… s lám… Nem Róma vezet a hagyományok és a hit őrzésében…

Jó volt látni a szombathelyi tömeget, mert e tömegben mindenki  a maga vértanúját emelte Brenner atya mellé az oltárra, s a nemzet megkapta az elégtételt azért a sok szenvedésért, amelynek máig érezzük a hatását, de amely szenvedéseket a hősök, a boldogok és szentek isteni erővel felruházva viseltek Krisztusért és a magyar nemzetért. Erdélynek is vannak ebből az időből szentjei, csak még nem jutottunk a hivatalos elismerésig… 

S emelhetnénk református lelkészeket is az oltárra, ha ezt nem tiltotta volna meg J. Calvin, hiszen közülük is sokan szenvedtek vértanúságot, meghurcoltatást és börtönt… Krisztusért és a magyarságért e vérrel öntözött Kárpát-hazában.

Ma minden, már avatott, és még nem avatott szent és boldog ott volt Brenner János mellett az áldozati oltáron. Szüleink, akik a vörös gyilkosok idején sem engedtek a hittanra járásból, a papok, akik tanítottak, a nővérek, akik betegeket látogattak, a tudós tanárok, akik titkon korrepetáltak és oktatták a fiatalokat… a püspökök, akik a tilalom ellenére szenteltek papokat, s minden egyházi személy, akik a kommunista diktatúra áldozataivá lettek… Vezér Ferenc pálostól, Károlyi Bernát ferencesen keresztül, Boros Fortunátig… sok ezren. Felemelő elégtétel volt… és figyelmeztetés… Mert mind nemzetünk, mind a magyar ifjúság, mind kereszténység veszélyben van… súlyos és végső veszélyben, amit ugyanazok generálnak, akik Brenner atyát és sok ezer társát megölték. Csak most az egész keresztény magyar nemzetet akarják megsemmisíteni. Mint tették Európával két esztendő alatt… Brenner János és a magyar egyháztörténelem 20. századi vértanúi azonban példamutatásukkal és erejükkel velünk vannak. S ezt az erőt lehetett érezni 2018. május 1-jén, a Szűz Anya hónapjának első gyönyörű napján, Szombathelyen… ahol talán felsorakozott újra a boldog Királyt egykor fogadó, immár égi ezred, hogy köszöntse – a hozzájuk képest – kései hőst… és nagyszámú kísérőjét.

Gyönyörű nap, gyönyörű esemény és méltó emlékezés volt – mindenkire. Mert Brenner János brutális meggyilkolása, vértanúsága olyan, mint egy hosszú matematikai egyenlet végeredménye vagy egy történelmi anyagrész összefoglalója… s az ünnepi, latinul mondott szentmise is ehhez volt méltó. Egy korszak furcsán elhallgatott bűnei feltárulnak, s a titkolózás végéhez értünk. Ám, egy újabb vészterhes korszak előtt állunk, amelyet csak azzal az eltökéltséggel és hittel győzhetünk le, amelyre vártanúink, a kommunisták áldozatai tanítanak bennünket.

Nem feladni, és nem félni, hinni és szeretni! … s akkor értelmet kap az áldozatosság!

Keresztény(?) Értelmiségiek(?) Szövetsége a nemzet ellen avagy, „Újra nevén nevezzük”

Magam is keresztény lennék, de nem tudok azzal az értelmiséggel azonosulni, amely magát a KÉSZ rövidítéssel jelöli. Tényleg KÉSZ-ek, legalábbis értelmileg. Ugyanis csak egy teljesen hülye képes arra, hogy azokba rugdosson, és azokra köpködjön, akik enni adnak neki, akik védik, akik pátyolgatják. Hiszen, ha ma egy magyarországi kereszténynek valakit bírálnia kell, az pont nem a keresztény magyar kormány. A KÉSZ Bergoglio-fan elnöke már korábban is tett olyan kijelentéseket, amelyektől borsózott a hátam, s amikor Bayer kollégának nyílt levelet fogalmazott meg, annak tartalma és csúsztatásai sem nyerték el a tetszésemet.

Most azonban másról van szó. Háború van! Európát éppen keresztényellenes hadak szállják meg, a nyugati civilizáció az utolsókat rúgja, s egyetlen állam van csak Európa közepén, amely a keleti keresztényeket védi, templomait visszaépíti, és saját nemzetét is igyekszik megóvni egyházastul, mindenestül attól az életveszélytől, amely Európában mára mindennapossá vált, s amelynek Jacques Hamel atya is áldozatául esett az akkor még Franciaországnak nevezett iszlám államban. No, de mit is számít ez az igazságtudatos keresztény kretének szövetségének? Semmit! Ők magabiztosan, könyvben „Újra nevén nevezzük” címmel adják ki vádjaikat a kormány ellen, s e könyv tartalma nem különbözik egy-egy DK-s vagy Momentumos tüntetésen elmondott bizonyítatlan és ostoba vádaskodásoktól. Csakhogy azokat értjük. Ők ilyenek. Ám, hogy mi készteti a keresztény értelmiségnek titulált társulatot arra, hogy Magyarország biztonságát veszélyeztető NGO-k sorához csatlakozzék, az érthetetlen. Ugyanis, ha problémákat észlelnek, ha számukra fontosnak tartott, és megemlítendő ügyekben szólni kívántak volna, úgy azt a miniszterelnökhöz írt levélben kellene megtenniük, nem pedig könyv alakban és nyilvánosan. Ugyanis a miniszterelnök nem egy hülye kis senkiházi, akivel fölösleges lenne az esetleges kritikákat megbeszélni. Ám, e ki tudja miért értelmiségnek és ráadásul értelmezhetetlenül kereszténynek nevezett NGO pellengérre állítja a kormányt, s teszi ezt úgy, mintha valami bátor és megvilágosodott tettet hajtana végre. Pedig nem! Ez a társaság sem nem keresztény, sem nem értelmiségi. Csupán van, hogy legyen. A keresztény embernek maga Krisztus adott útmutatást arra az esetre, miként kell, hogy viselkedjék, ha testvére helytelenül viselkedik, rosszat tesz vagy árt. „Ha testvéred vétkezik ellened, menj, és figyelmeztesd őt négyszemközt! Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének! Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.” (Mt 18,15-20)

E feltételek közül a KÉSZ egyet sem teljesített. Nem ment oda, hogy figyelmeztesse, hanem erőből jól odavágott a kormánynak. Ami pedig még elítélendőbb, hogy megbotránkoztatta a katolikus emberek sokaságát, hiszen minden bizonyíték nélkül rágalmaz, és úgy tesz, mint a proli házmester: nem nevezi meg azokat, akikkel baja van, azaz, általánosságban vádaskodik, ami inkább hasonlít a jeruzsálemi főpapok viselkedésére, mint Jézuséra, Akit egy ilyen kereszténynek hazudott társaságnak követnie kellett volna. Mit is mond Jézus azokról, akik megbotránkoztatják az embereket? ”Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.

 Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat.” (Máté 18:6-7) 

Magát a könyvet pedig, a most útjára engedett Balog ex-miniszter ref. lelkész mutatta be… az a Nt. Balog, akit nem a szava tartása és megbízhatósága miatt szeretünk…

Érdekesen egybevág tehát, a „keresztény-liberalizmus” európai és hazai keresztények elleni támadássorozata. Marx bíboros a bajor tartományi minisztert támadja, mert ő, hivatalból elrendelte a kereszt kitételét minden állami intézményben, s Marx szerint ez nagyon helytelen. Marx nem akkor hisztériázott, amikor levétették a kereszteket, hanem most. Itthon néhány kretén értelmiségi „hitoktatónő” magát tömjénezve vindikálja a jogot a keresztények egyedül megváltó képviseletére, és mint ilyen meglehetősen furcsán nyilatkozik a Szentírással homlokegyenest ellenkezően az egyházról, a liturgiáról, a homoszexuálisok elfogadásáról, a genderizmusról és mindenről, ami szent… volt eddig, noha Pál megtiltotta a nőknek a tanítást. „Azt nem engedem meg, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben.” (1Timótheus 2:12)

Emellett persze vannak Beerjeink is, és dívik a templomok belső tönkretétele a liturgiára hivatkozva. Lassan színpaddá válik a Szentély, s már a papok többsége is csak laza bólintással köszönti a Legméltóságosabb Oltáriszentséget, amint elhalad a tabernákulum előtt. Az egyházi éneket felváltotta az egyes kántorok olykor kibírhatatlan „magánszáma”, amikor is az introitusokat adják elő, a közös áhítatot teremtő népének helyett… és sorolhatnám.

Lassan a katolikus tömegek lemaradoznak a misékről, értetlenül szemlélik a fent említett könyvek tartalmát és az effélék bemutatására vállalkozókat, s hovatovább azt sem értik világosan, hogy valójában melyik felekezethez is tartoznak. Kivált, amikor az orbi et urbi áldás előtt Róma argentin püspöke a gyermekeket és nőket erőszakoló, tömegbe hajtó, boltokat kirabló afrikai és muzulmán bevándorlókat Jézushoz hasonlítja…

A katolikus ember végre rádöbben arra, hogy ki és mi a lényeg a vallásában… kire kell figyelnie és kikkel kell úgy viselkednie, mint a vámosokkal és a farizeusokkal…

Odafigyelni egyedül Jézusra kell! Ám, egyre több olyan ember van, akiknek még a köszönését sem szabad fogadni, mert ez is parancs… „Ha valaki hozzátok érkezik, és nem ezt a tanítást viszi, ne fogadjátok be a házatokba, és ne köszöntsétek…” (ApCsel 19,9)

Stoffán György