P. Végvári Vazul (1929–2011) ferences áldozópapot szeptember 20-án helyezték örök nyugalomra az esztergomi ferences templom kriptájában. A búcsúbeszédet P. Frajka Félix OFM mondta, aki az elhunyt kor- és kurzustársa volt. Az alábbiakban az ő szavainak szerkesztett változatát közöljük.
„Meghajtom fejemet koporsóban fekvő holttested előtt és szeretettel köszöntelek. Úgy, mint 63 évvel ez előtt, 1948. augusztus 18-án a késő délutáni órákban szécsényi kolostorunkban, amikor először köszöntöttük egymást. S ahová azért érkeztünk, hogy felölthessük magunkra a ferences csuhát, s azt hordozva vigyük magunkkal mindenüvé Szent Ferenc atyánk szellemét, a Szent Ferenc-i békét, magát az evangéliumi örömhírt.
Hála Istennek nem vagy ismeretlen a jelenlevők előtt. A médiumok sokszor foglalkoztak Veled. E napokban is! Méltatásodkor önéletrajzodból szeretnék, most kiemelni hangsúlyozottabban is egy–két tényt.
Hangsúlyozottan említed meg családi otthonotok hazafias szellemét, és mélyen vallásos légkörét. A nagy műveltségű édesanyát, aki nyolc gyermeknek adott életet. Ilyen szellemiségű családból jutottál be a pécsi hadapródiskolába. S ebből az iskolából mint diákot hurcoltak el a szovjetek fogságba. Nyolc hónapi fogság után kiszabadulva kerültél közelebbi kapcsolatba a ferencesekkel. Mint jó zenei adottságú fiatal lelkes tagja lettél az országos hírű Kapisztrán Kórusnak. Vasárnaponkénti szerepléseitekkor láthattad a budai zsúfolt templomunkat, ahová nem fértek be a hívők. Még a szentélyben is álltak. A gyóntató és irodai folyóson, sőt még a templom előtti járdán is.
A háború utáni években volt ugyanis népünknek egy olyan karizmatikus főpapja, akire a hívő magyar nép csodálattal és reménykedéssel nézett fel. Itta a szavait. Mert minden szavával és tettével az élni akarást ébresztgette és erősítgette népünkben. És az Istenhez való megtérést szorgalmazta és a vezeklést bűneinkért. Amíg szabad volt, zsúfoltak voltak a templomok szerte az országban. Hatalmas tömegű, eufórikus hangulatú zarándoklatok voltak. Ugyanakkor elkezdődött az egyház egyre kegyetlenebb üldözése. Hitoktatás megszüntetése. Egyházi iskolák kártalanítás nélküli elvétele. Papok börtönbe zárása, kivégzése.
Ilyen korban léptünk mi a rendbe. Mert éreztük, hogy hív az Úr, mert az egyháznak most van szüksége bátor katonákra, a nyájat a ragadozó farkasoktól életük árán is védelmező jó pásztorokra. Sokáig együtt, illetve párhuzamosan futott életünk. Együtt kezdtük az újoncévet Szécsényben, majd a teológiát Gyöngyösön. A ferences szellemmel való töltekezés szép évei voltak ezek.
Majd jött, mint derűs égből a villámcsapás, a szerzetesrendek feloszlatása. A szerzetesek leponyvázott platójú teherautókkal éjszaka történő elhurcolása és embertelen körülmények közötti összezsúfolása. S a kikényszerített megállapodás aláírása után, a meghagyottak életének újrarendezése. Megfogyva bár, de törve nem, az élet ment tovább, immár tanítással, ki-ki a lehetséges munkakörben.
Lassan elérkeztünk a kitűzött célunkhoz. Ránk virradt az örömteli nap, a pappá szentelésünk napja, 1953. augusztus 23., itt, az esztergomi ferences templomban. Soha el nem múló hála ezért Szabó Imre szentelő püspökünknek és jó magiszterünknek, Aladár atyának, aki elvezetett bennünket az Úr oltárához.
És szárnyalni tudtunk a boldogságtól. Mint felszentelt papok, lelkesen tettük, amit csak tenni tudtunk. Vazul atya, te prefektuskodtál, zenekart vezettél, kultúrműsorokat szerveztél itt, ebben a gimnáziumban.
Majd jött a forradalmi hangulatú év, életünknek legdicsőbb éve, illetve napja: 1956. október 23. Számomra már 22. Amikor dübörgött a szüntelen tapstól, lábdobogástól az ELTE Gólyavár terme, a Mit kíván a magyar ifjúság pontjainak felolvasásakor és újráztatásakor. Ott voltam mindenütt, és te is ott voltál mindenütt, Esztergomból elszökött társam, Vazul atya, a Budai Várban, mint szervező, s a szabadságharcos fiatalok lelkesítője, tábori lelkésze, s katonai vezetője, amíg le nem rohanták a szovjet erők.
Budavár eleste után sem törtél le. Bejöttél pasaréti házunkba, mesélted a pesti srácok dicső tetteit. Tárgyilagosan megbeszéltük a történteket és kértünk, hogy mivel óriási veszélyben van életed, bármennyire is fájó, de menekülj külföldre. És kalandos körülmények között sikerült is kijutnod bécsi rendházunkba. Amit ott tettél, az méltó folytatása volt annak, amit itt, a Várban tettél. Ahogy megérkeztél Bécsbe, már másnap ott voltál a menekültek táborában, hogy lelket, hitet és reményt önts a hazájukat elhagyott, befogadó országot váró emberekbe. És amikor már lassan mindegyik magyar talált befogadó országot, te is befogadó országára találtál és csatlakoztál az Amerikában működő magyar ferences közösséghez.
Hamar elsajátítottad az angol nyelvet. Sorozatban kaptad a lelkészi beosztást amerikai és kanadai magyar egyházközségekben. Gyorsan kapcsolatba léptél szinte minden magyar szervezettel, akik mindjárt beválasztották a talpraesett, sziporkázó, ötletgazdag, lelkes, fiatal ferencest a vezetőségükbe, sok esetben vezetőjükké is választottak. Szíved mindenütt és mindig a magyarokért dobogott.
Éveken át tárgyalta az ENSZ a magyar kérdést. Ilyen alkalmakkor tüntetést szerveztél az ENSZ-palota elé. Egy egész világ felfigyelt arra, hogy 1959. november 4-én bátran beléptél az ENSZ szovjet delegációjának épületébe, és felajánlottad, hogy magyarországi bíróság elé állsz 1956-os tevékenységedért, ha a hasonló vádak alapján kivégzésre váró magyar fiatalkorúakat a kommunista hatalom szabadon engedi és átadja a Nemzetközi Vöröskeresztnek. Íme, a „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért” szavakat beteljesíteni akaró Vazul atya.
Igen jó kapcsolatod volt sok magas beosztású amerikai közéleti személlyel is, és ezt jól kamatoztattad a magyarok javára. Mindszenty bíboros ragyogó amerikai lelkipásztori körútjának egyik lelkes szervezője, a bíboros úr sajtótitkára voltál. Mint a külföldi magyarok püspöki vikáriusa kapcsolatba kerültél az amerikai püspöki karral is.
S a fordulat éve után végre hazád is pozitívan értékelte tevékenységedet, s a Magyar Köztársaság elnöke 1991-ben A Hazáért és Szabadságért érdemrenddel tüntetett ki.
Sokévi, sokoldalú, magyarságot összetartó lelkipásztori munkád után 1997 áprilisában hazatelepültél. Idős korod ellenére itthon sem szűntél meg lelkesen tevékenykedni hazádért. Sok elismerésben, kitüntetésben részesültél. A forradalom ötvenedik évfordulója újra tűzbe hozott. Lángolt, lobogott benned a hazaszeretet. Sokat tettél azért, hogy méltóképpen ünnepelhessük.
Vazul atya! Népünk nevében köszönöm néked mindazt, amit e hős magyar népért, e haza fiaiért és lányaiért tettél itthon és szerte e világban. Köszönöm a gondviselésnek, hogy testvérek lehettünk, és hogy egyformán dobogó szívvel szolgálhattuk Isten, a haza és az egyház szent ügyét.
A viszontlátás reményével búcsúzom. Isten Veled! Nyugodjál békében!”