- Az az ember, aki külső vigasztalásokban keresi örömét, éppen ezáltal szorítja háttérbe azt, amire valójában vágyik. Az ilyen ember inkább az emberek elismerését keresi, s észre sem veszi, hogy a hízelgők csapdájába esett. A hízelgő szavak miatt éppen attól a jótól kerül távol, amelyre korábban a szíve mélyen vágyott.
- A világ bölcsessége ma leginkább az elleplezésben és az ügyeskedésben mutatkozik meg; vagyis a hazugságot igaz színben tünteti fel, az igazságot értéktelennek, hazugnak állítja be. Nem beszélve arról, hogy az igaz ember egyszerűségét a világ kineveti, mert ostobaságnak tartja a tiszta becsületességet.
-Nem egyszer történik meg, hogy az egyszerű és igaz embert kigúnyolják. Ahelyett, hogy megcsodálnák, gyalázkodással illetik. De ennek láttán mit is tehet az ilyen ember?
- Nem kell harcba szállnia vélük. Mert nem szégyen a visszavonulás, különösen a lelke magányába, ahol a szíve mélyén még jobban odatapadhat az ő Urához, Istenéhez. Nála inkább fog nyugalmat találni, mint a gyalázkodó, gúnyolódó embereknél.
- A megalázott ember lelke annyival kerül közelebb Istenhez, amennyire eltávolodik az emberek kegyeinek a keresésétől és az elismerésektől. Imái és az Istenhez való odatapadása által bensőleg még jobban megtisztul és egyre inkább lelki emberré válik. És íme: pont azáltal lesz lelki emberré, hogy az emberek megvonták tőle a dicséretüket.
- Az igaz ember bölcsessége éppen az, hogy nem él képmutatóan. Mivel ő az igazságot szereti, kerüli a hazugságot, a jótettéért nem vár jót; a rosszat inkább eltűri, az igazságtalanságot nem torolja meg, s az igazságért kapott megvetést lelki haszonnak érzi.
(Vasárnap - Katolikus Hetilap - Erdély)
Fotó: S.Gy.