"Azt gondoltam, eső esik..."
Az eső ma is csak hullt. Nem tombolva, nem ellentmondástnemtűrő mennydörgéssel, csak hullt csendesen, alattomosan.
Busszal utaztam Szolnokról Törökszentmiklósra, mert a hívatás, az hivatás, a felelősség az felelősség, és nem nézi, milyen nap van. Épp bekanyarodtunk a buszállomásra, mikor megkondultak a miklósi harangok. Szívem a torkomban velük együtt dobbant.
...Fél öt volt.
Leszálltam. Megálltam. Az ernyőt el is felejtettem kinyitni; az emberek siettek haza, fáradtan, elcsigázva és közömbösen. A református templom előttem állt, puritán fehérségében. Néztem a torony tetejét, az ablakot, ahonnan a harangok fájdalmas zúgása felszállt, messze fel, a szitáló eső fölé, ahol süt a Nap, és ahol összeért a pár száz méterre álló impozáns, kéttornyú katolikus templom harangjainak búgó hangjával.
Álltam egyedül az esőben, mint Ábel a rengetegben, és az oly hirtelen eltávozott Édesapám, Tati jutott az eszembe, aki három hete szülővárosában, Fogarason nyugszik, és akit immár soha többé nem ölelhetek meg.
Lelkem együtt kondult a harangokkal...
Kezem összefogtam, álltam az esőben egyedül, ahogyan ezelőtt 90 évvel is álltak sokezren, millióan... Álltak ábelként, konduló, bús lélekkel, hallgatván a harangok hangjait, és már csak azok ölelkezhettek egymással, fájdalmas zúgással árván maradt milliók feje fölött.
Álltam az esőben hallgatagon, egymagam, és árkot mosott két orcámon az alattomos eső.
Meister Éva színművész
Az eső ma is csak hullt. Nem tombolva, nem ellentmondástnemtűrő mennydörgéssel, csak hullt csendesen, alattomosan.
Busszal utaztam Szolnokról Törökszentmiklósra, mert a hívatás, az hivatás, a felelősség az felelősség, és nem nézi, milyen nap van. Épp bekanyarodtunk a buszállomásra, mikor megkondultak a miklósi harangok. Szívem a torkomban velük együtt dobbant.
...Fél öt volt.
Leszálltam. Megálltam. Az ernyőt el is felejtettem kinyitni; az emberek siettek haza, fáradtan, elcsigázva és közömbösen. A református templom előttem állt, puritán fehérségében. Néztem a torony tetejét, az ablakot, ahonnan a harangok fájdalmas zúgása felszállt, messze fel, a szitáló eső fölé, ahol süt a Nap, és ahol összeért a pár száz méterre álló impozáns, kéttornyú katolikus templom harangjainak búgó hangjával.
Álltam egyedül az esőben, mint Ábel a rengetegben, és az oly hirtelen eltávozott Édesapám, Tati jutott az eszembe, aki három hete szülővárosában, Fogarason nyugszik, és akit immár soha többé nem ölelhetek meg.
Lelkem együtt kondult a harangokkal...
Kezem összefogtam, álltam az esőben egyedül, ahogyan ezelőtt 90 évvel is álltak sokezren, millióan... Álltak ábelként, konduló, bús lélekkel, hallgatván a harangok hangjait, és már csak azok ölelkezhettek egymással, fájdalmas zúgással árván maradt milliók feje fölött.
Álltam az esőben hallgatagon, egymagam, és árkot mosott két orcámon az alattomos eső.
Meister Éva színművész
***
"...magyar vagyok. S terhére e föld száz Pontiusának..." (Ady)
Sokat nem igazán gondolkodtam, mielőtt elhatároztam: leírom. Talán meg sem ér ennyit, de hát ezek a közösségi oldalak arra is jók, hogy -a megnyugtatásunkért- kiírjuk magunkból a megszülető gondolatainkat. Nem leszek maszatolós, nem a stílusom. Egy tömbből faragott ember vagyok, egyenes és néha könyörtelenül tudok röhögni a nyomorúságomon. Magyar vagyok. Ezt muszáj kihangsúlyoznom, és ha ez valakinek nem tetszik, elhúzhat máshova. Én itt maradok. Magyar vagyok, mert magyarul beszélek, magyarul írok (szerintem, eléggé tűrhetően helyesen, hiszen nézzétek csak meg, hogyan gyalázzák meg sokan a nyelvünket és nem érzik a súlyát, nem látják, micsoda kárt tesznek a nyelvben a helytelen írással is), magyarul álmodom, magyar kultúrán nőttem fel, és vállaltam -diákként is és felnőttként is- a magyarság sorsát. Ezért lettem színész is. És amíg ezekkel nem bántottam más nemzet, más faj létét, önérzetét, addig egészséges nemzeti öntudatom is van. Számomra ez jelenti magyarnak lenni. A magyar nemzet része vagyok, hacsak a kisujja is, de az vagyok. Senki idegen szívű ne vonjon engem kérdőre, ha a népemért (és nem más ellen!) szólok, vagy teszek. Én másként nem tehetek. Teleki Pál a következőket mondotta volt: "Mi sokfélék vagyunk, talán azért, mert a magyar nagyon tehetséges nemzet. Ne pazaroljuk ezt a tehetséget egymás ellen, hiábavaló dolgokra." Itt az idő, hogy bebizonyítsuk: egyek vagyunk, egy vérből valók vagyunk, összetartozunk. Európa legtoleránsabb nemzete vagyunk. Ha valaki ismeri a történelmünket, ezt tudja, aki nem ismeri, annak... hiába mondjuk. Jóhiszeműek vagyunk. És békések. Amíg fel nem bosszantanak. Ezt is tudjuk. Ilyenkor előkerül a kacor meg minden, s akkor, ugyebár, visszaütünk. Most én is azért ragadtam "kacort", mert felbosszantottak. A szelídségemet, a jóhiszeműségemet kihasználva úgy támadtak rám, hogy nem is értem, mit akarhattak, és ha "visszaütök", akkor én vagyok a rossz, "én vagyok az, aki nem jó", holott csak védekezem. Ez egy egészséges ösztön. Miért vannak ilyen emberek, idegenszívűek, akik ezt élvezik? Semmi bajom velük. Ha itt vannak, becsüljék meg ezt az országot, ne vegyenek el tőle, hanem hozzanak, s akkor elhiszem, hogy az ő hazájuk is. Amíg én nem bántok senkit, elvárom, hogy engem se bántsanak. Ez a minimum.
Szóval, egyenesen, magyarul(!) és las-san mon-dom, hogy min-den-ki meg-ért-se: akinek nem tetszik, hogy ezen, vagy bármelyik közösségi oldalon a magyar nemzet kultúráját reklámozom (mert ki a fenéjét hirdetném, ha nem a sajátomét?!), hogy nevetek a ferdeségeken (miénken, enyémen, övékén), mondom, akinek nem tetszik, hogy magyar vagyok, az menjen haza. Nekünk nincs hova hátrálni. Ez a hazánk, és én itt maradok. S nem fogok elveszni "e föld száz Pontiusának" kedvéért sem.
Meister Éva
2010. szeptember 28.Meister Éva