Az én Trianonom… – ami nekem fáj!

Már mindenki mindent leírt, amit Trianonról le lehet írni. Fájdalmat, szenvedést, halált, gyilkosságsorozatot, magyarellenességet, vesszőfutást, mindent. A történelmi tanulmányokban is kifejtették ilyen-olyan történészek saját álláspontjukat, persze tették ezt úgy, hogy mereven ragaszkodnak ahhoz, hogy mit szabad leírni és mit nem illik papírra vetni 1944 drámai korszaka után… „nehogy bárkinek az érzékenysége sérüljön”. Így soha nem tudhatjuk meg, kik és miért tervezték és hajtották végre Magyarország, a Magyar Királyság ellen ezt az aljas és máig tartó döntést. Igaz, arról sem ír sem történész, sem politikus, hogy miért is hajthatták végre a döntést, szemben más hasonló verdikt alatt lévő nemzetekkel, akik bizony nem hajtották bárd alá a fejüket, s ma is akkora az országuk, amekkora korábban volt.

Nem ismerjük azoknak a korabeli ócska hazaárulóknak a nevét sem, akik félrevezették a kormányzót, akik a Székely Hadosztály feloszlatását szorgalmazták, vagy akik eldöntötték, hogy a Nyugat-Magyarországot védő „rongyosgárdát” ne támogassa Budapest… és ezernyi tényt írhatnék még, amelyekről a hivatalos történettudomány reszketve hallgat. Hallgat e társulat a Trianon ellen lankadatlanul küzdőkről, hallgat az Irredenta Szövetség értékes működéséről, P. Zadravecz István püspökről és mindenkiről, akikről a kommunista történettudomány szerint hallgatni kell. Máig…

Ám, hallgathatunk-e még száz év után is? Muszáj-e hallgatnunk a száz éve állandósult Trianon ma is gyilkoló, megalázó, pusztító, lelket romboló folyamatáról és annak okozóiról? Hiszen száz év alatt minden politikai tényező valamit hozzátett a magyar nemzet mai helyzetének kialakításához. Senki nem mer világosan és egyértelműen beszélni, s vannak Trianonhoz kapcsolódó, azzal összefüggő történelmi tények, amelyeket csak kenegetünk ilyen-olyan okoknál fogva. „Ne sértsük meg gyilkosaink, megszállóink önbecsülését, legyünk toleránsak mindenkihez, még ha szembeköp is, és tűrjünk, és tűrjünk, mert ez a keresztényi kötelességünk.”

Nem látok azonban e centenárium alkalmával Hunyadi Jánosokat, nem látok és nem hallok fegyvercsörgést, s nem tapasztalok szándékot arra, hogy végre tettekben, diplomáciai honvédelemben is megmutatkozzék a nemzeti önbecsülés, s nem hallom, hogy bárki, nemzetközi szinten is az asztalra csapott volna a magyar nemzet ügyében. Igaz, vannak ostoba politikai próbálkozások, amelyek másra nem jók, mint az érzelmek alapján, aljas, politikusi módon a választók számát szaporítani. Hiszen aki ma arról beszél, hogy Trianont felülvizsgáltatják, az – szerény véleményem szerint – vagy rendkívül tájékozatlan a világ mai helyzetét illetően, vagy következetesen magyarellenes, vagy csak egyszerűen idióta.

Lássuk azonban, hogy 1920. június 4-e óta melyek voltak azok a politikai intézkedések, amelyek még mélyebbre süllyesztették nemzetünket, növelték fájdalmunkat és előszeretettel betonozták be a mai helyzetet az elmúlt száz évben.

A Horthy-korszakban a vallási ellentétek (katolikus–református ellentét) mellett a szabadkőművesek politikai beépülése és a nácibarát hivatalnokok, katonatisztek aknamunkája is mérgezte a nemzet további lehetőségeit. A fent említett és Trianonnal összefüggő, a határvédelmet és a társadalmi megmozdulásokat megakadályozó politikai intézkedések súlyos és végzetes hibák voltak. A háborúból való kilépést a hazaárulás, azaz, a német segítséggel való nyilas hatalomátvétel hiúsította meg, így nem maradhattak meg a 38-40-es határok. Párizsban még három falu esett áldozatul. Dunacsúnnyal, Oroszvárral és Horvátjárfaluval kevesebbé lettünk, s ezt a tényt a kommunista diktatúra idején Trianonnal és a megcsonkított ország határain kívül élő magyarsággal együtt kötelezően elfeledtették. Az iskolákban tilos volt tanítani róla, a régi magyar dalokat, amelyek ennek az országcsonkításnak a fájdalmát fejezték ki, indexre tették, s történelmünk e drámai ténye felesébe merült. Generációkat fosztottak meg az igazságtól.

A rendszerváltásnak nevezett néphülyítés idején egy állítólagos megállapodás (rózsadombi paktum) azt is kikötötte, hogy Magyarország nem léphet fel területi követeléssel a szomszédos „országokkal” szemben. Ezt megerősítendő a Jeszenszky-féle külpolitika is ámokfutásba kezdett, és „alapszerződésekben” rögzítette a mai kényszerűen csonkolt állapotot, noha közben megszűnt Csehszlovákia, a Szovjetunió és Jugoszlávia…

A végső csapást az uniós csatlakozás mérte nemzetünkre. Diktátum alapján, rövid időre megváltoztatták az alkotmányt, s alacsony részvétellel egy szűk kisebbség megszavazta belépésünket a mai magyarellenes, liberális és keresztényüldöző európai konglomerátumba.

A tényeket, a magyarellenesség újabb és újabb találmányait, a gyűlölködést és a gyenge válaszokat ismerjük.

Közben a Kárpát-medence magyarsága útilaput kötött és elhagyta szülőföldjét, jobbára a kommunista diktatúrára hivatkozva, de mint az 56-os disszidenseknek, úgy nekik sem jutott eszükbe hazaköltözni a Bush-Gorbacsov-féle „rendszerváltások” után. Ehelyett új lakóhelyükön siránkoznak Trianonon, s „osztják az észt” azoknak, akik vállalták és vállalják máig a szülőföldön való életet, hányattatást.

Trianon tehát ma is létezik, működik és ritkítja nemzetünket, mert mindenre talál a magyar magyarázatot.

Talál az abortuszra, a vallástalanságra, a nem magyar iskolába íratásra, a haza elhagyására, s arra is, hogy miért oláhnak, tótnak, rácnak adja el az otthagyott házat, földet… Mi, magunk vagyunk ma a magunk Trianonja, mert ama kevés még bizakodó vagy lázongó magyar nem elég ahhoz, hogy politikai akarat, nemzeti összetartás és nemzetközi követelés nélkül bármit megváltoztasson. Hőzöngünk csupán a sorsunk felett, s nemzeti összetartozás évének mondjuk a történelem legnagyobb magyar gyászát, amely még ma is gyilkol, nyomorít. S könyörögni kell a nemzeti régióról szóló uniós vita megtartása kérelmének egymillió aláírásáért is. Szégyen!

Igen, ma mi generálunk Trianont, Párizst… Mohácsot. És rimánkodunk bajaink felett, de szívből, haza iránti elkötelezettségből, hazaszeretetből egy gyufaszálat sem teszünk arrébb. Csak a hasznot lessük, az úgynevezett „megélhetést”, amire ismét csak ráfoghatunk mindent, mert jó indok ez még egymással szemben is.

Csíksomlyó üzent és számot vetett 2020-ban… Üres volt a templom és a hegynyereg. S az eddig ilyenkor ott megjelent tömeg alig tíz százaléka nézte meg a somlyói búcsú internetes miseközvetítését… és nehezen hiszem, hogy a többi 90% épp a helyi templomban időzött volna.

Ez az én Trianonom, Párizsom és Mohácsom együtt. Ez az én centenáriumom, és fájdalmam. S amíg Magyarország elcsatolt területein az új gazdák lelküket kitéve ünnepelnek, mi száz év alatt nem tettünk elegendőt azért, hogy ne tehessék. Nem harcolunk, csak belenyugodva, a szülőföldet elhagyva szomorkodunk… ami felér a lemondással, a belenyugvással. Pedig belenyugodni és lemondani annyi, mint végleg elveszteni, végleg elveszni…

Isten irgalmazzon a Kárpát-hazának!

Stoffán György

forrás: https://felvidek.ma/2020/06/az-en-trianonom-ami-nekem-faj/

„Honnan tudjuk, hogy ez rossz?” - Csíksomlyó 2020

Mély gondolatokat hallottunk Erdély érsekétől a 2020-as csíksomlyói fogadalmi búcsún. Igazi székely szentbeszéd volt, s a székely nyelvet akkor érti meg az ember, ha belegondol… Nem amolyan szentbeszéd-elemzésbe akarok fogni, csak a gondolatok mondanivalóján elmélkedtem. Valóban olyan rossz és tragikus, hogy idén nem mehettünk el fizikailag Máriához?  Nem! Hiszen akinek hite van, aki ragaszkodik a hagyományainkhoz, az ott volt lélekben a technika segítségével. Igen, más ez így, és más beszívni a Hargita, a csíki hegyek levegőjét, megölelni szeretteinket, s együtt imádkozni… de mégis kaptunk valamit… és itt jön a kérdés: – Vajon a pünkösdszombati csíksomlyói közvetítést hányan nézték meg azok közül, akik vonaton, gyalog, autóval évente ott voltak a nagy nemzeti találkozón, a búcsún, Máriát köszönteni?

Fontos volt-e mindnyájunknak így is, a lélekben való együttlét, az imádság, a Mária-tisztelet? Mit kaptunk ezzel a tiltással 2020 pünkösdjén? Észrevesszük-e magunkban azt, amit észre kell vennünk? Felismertük-e a hit nagyszerűségét, vagy csak az „Édes Erdély itt vagyunk” működik bennünk a Mária-tisztelet helyett? Ugyanakkora-e a lelkünkben a Mária-tisztelet, mint amennyire ragaszkodunk Csíksomlyóhoz, mint történelmi magyar földrajzi helyhez?

És hisszük-e ma is igaz hittel, mint őseink hitték, hogy Mária megmentheti – megmenti – hazánkat és nemzetünket… vagy csak hőbörgünk és utálkozunk, nosztalgiázunk, és az ottmaradottakon sajnálkozunk a történelem elmúlt száz esztendeje okán?

„Nem először fordult elő a történelem folyamán, hogy nem jöhettünk el Máriához” – mondta Gyulafehérvár érseke… és ismét itt a kérdés: honnan tudjuk, hogy ez rossz? Nos, nem most, nem ebben az esztendőben és nem azonnal tudjuk meg Isten tervét, amelyben ez a tiltás is benne van. Reményünk azonban van, kell legyen abban, hogy az utánunk jövők, vagy már mi is megtapasztalhatjuk, megtudhatjuk, miért kellett ma az élő közvetítéssel megelégednünk, és vágyakoznunk, a beteljesült somlyói utazás helyett.

Igen! Voltak kifogásolandó dolgok immár a zarándoklat égisze alatt. Sokan üzletet láttak benne… turistalátványosságot, jó bevételt biztosító utaztatást, politikai megmozdulást, a „majd mi megmutatjuk az oláhoknak”. Divat lett Csíksomlyóra járni – akárcsak „Tusványosra” – hit és elköteleződés nélkül. Mert el lehetett mondani, hogy milyen jó volt azzal a vonattal az ezeréves határhoz elmenni, s mekkorát pálinkáztak a vendéglátónál… de Máriáról, a búcsú szent voltáról alig esett szó.

Másoknak fáj a tiltás, a személyes jelenlét nélkülözése, hiszen idős vagy nagycsaládos emberek egy évig spóroltak arra, hogy Máriához eljussanak.

Ők idén is gazdagabbak lettek, mert aki nem mehetett Máriához, ahhoz Mária látogatott el. Mert a hit szárnyakon repíti az embert… s a ferences atyák az állami tiltás ellenére is elvitték minden családba Csíksomlyó örömét, amelyet idén a székely bölcsességgel fűszerezett szentbeszéd tett különlegessé, még elgondolkodtatóbbá.

Hogyan lesz jövőre? Ott lehetünk-e? Lesz-e még búcsú? Ki tudja? Egy azonban bizonyos: Mária velünk marad… otthon és Somlyón egyaránt. S az is bizonyos, hogy amilyen fájdalom volt 2020 pünkösdjén a távollét, olyan öröm lesz erre a válasz. Mikor? Milyen öröm? Ezt nem tudhatjuk előre. Ám, ha hátranézünk, s fellapozzuk a magyar történelemkönyveket, akkor megbizonyosodhatunk arról, hogy egyetlen fájdalmunk sem maradt valamilyen isteni tanítás nélkül, s mindenre időben megkaptuk a gyógyírt is. És ez ma is így lesz… hiszen honnan is tudnánk, hogy ez rossz volt-e így?…

Belegondoltam abba is, hogy Krisztushoz és a hívekhez hű papok hogyan érezhetik magukat e tiltások idején? Hiszen mindenképpen szembe kell menniük Krisztus tanításával: „Beszédetekben legyen a ti »igenetek« igen, a »nemetek« pedig nem” (MÁTÉ 5:37). Ha ugyanis az állami rendelkezéseket tagadják meg, akkor mind állami, mind egyházmegyei büntetés alá esnek. Ha a Vatikánnal szembeszegülnek, akkor is. Ha a lelkiismeretükre hallgatnak, és ezért felfüggesztik őket a papi szolgálat alól, akkor a híveiket hagyják cserben. Ha mindenben követik Róma püspökét és az állami intézkedéseket, akkor a saját lelkiismeretük sérül… Ezt a paradox helyzetet csak igaz hittel és a Szentlélek segítségével lehet feloldani, de nem lehet könnyű, hiszen, ha nekünk, egyszerű híveknek fáj a kötelező távollét, akkor mit érezhet a Krisztushoz és a hívő néphez hű pásztor?

2020 tiltott húsvétja után, a tiltott pünkösdkor tehát egymásért kell imádkoznunk: a pásztornak a nyájért, a nyájnak a pásztorért. Lélekben Csíksomlyón… a Segítő Máriánál…

Forrás: https://felvidek.ma/2020/05/honnan-tudjuk-hogy-ez-rossz/

Stoffán György 

Stoffán György: Elegem van a hazugságokból!

Írta:

 Stoffán György

 -

2020.05.27.

Ha azt mondom, hogy undorodom ettől a mai hazug és aljas világtól, akkor nem érzékeltettem még azt, amit valójában érzek. Olyan mélységes megvetést, amihez foghatót talán azok a magyar katonatisztek és főtisztek érezhettek, akiket a Népbíróság halálra ítélt és ott álltak a rájuk szegezett fegyvereket tartó kivégzőosztag előtt, szemben a sok prolival, akik a kivégzést jöttek nézni…

Bennem pont az a lelkiállapot dühöng. Hiszen a világ egy hazugságban él, és egyetlen kormány vagy egyház sem tud tenni ellene. Mert vagy ott állnak és várják, mikor rogy össze a halálraítélt, vagy ők a halálraítéltek… de részesei annak, ami visszavonhatatlanul és legyőzhetetlenül szorongatja a világot és benne Európát, ezen belül pedig a Kárpát-hazát.

Állami vezetők, kormányok kénytelenek alkalmazkodni még akkor is, ha tudva-tudják, hogy mindaz, amit tenniük kell, hamis. Ám, teszik, mert a haza és a túlélés forog kockán.

Pengeélen táncol a nemzetben, kereszténységben gondolkodó ember, mert ez a gondolkodásmód ma már ellenségesnek, eltaposandónak nyilváníttatott.

Az osztag előtt álló tudja, hogy vége, hogy pillanatokon belül eldördülnek a fegyverek, és ő holtan esik össze a homokzsákok előtt. Legfeljebb a pap térdel mellé, és mondja el a talán még a haldokló által is hallott, felfogott imát. Most itt tartunk…

Annyi különbséggel, hogy a pap nem térdel mellénk, mert vagy ott van a nézők között, vagy nem mer szólni… csak úgy, ahogyan a „törvények” előírják. Interneten, de ott is gumikesztyűben, maszkkal az arcán, és csaholva azok mellett, akik ezt a kegyetlen, keresztényellenes és elszigetelő sátáni tervet kiagyalták. És majd jön a vakcina, amit már a római püspök is sürget és igyekszik a hitelvek alapján kötelezővé is tenni…

A hívek egy része fut a papjával kivégzést nézni, a másik része lelkében összetörve szemlélődik, és nem hiszi, hogy ez megtörténhetett. Hiszen, amíg a szupermarketekben hömpölyög a nép, addig a keresztény-keresztyén ember előtt bezárták a templomkapukat és ostoba indokok alapján lehetetlenné teszik a hit gyakorlását. Igaz, ez csak a keresztény-keresztyén templomokra vonatkozik! Más vallások imaházai nyitva vannak… Ami felettébb érdekes.

A fake news média pedig otromba hazugságokkal igyekszik a templomi összejöveteleket, és az állítólag létező, „különlegesen veszélyes” járványt összekapcsolni. Arról azonban nem szól a fáma, hogy a Kolozsvárott nyíltan, a téren áldozó ortodox hívek közül egy sem(!) lett koronavírusos…

A világ egyházi és világi vezetői vagy megőrültek, vagy végtelenül sátáni gonoszságukban tobzódnak… mert efféle világot építeni nem a Teremtés logikáját tükrözi, hanem a rombolást, az embertelenséget, a gyűlölködést, a szellem, a tudás és az ész megsemmisítését.

Isten elleni háborúba kezdett egy láthatatlan hatalom, amely bukásával az emberiség nagyobbik részét is megsemmisíti, mert bár győzni nem tud, rombolni annál inkább. Lelket, testet, erkölcsöt, hitet… és mindent, amiből a világ és az emberiség eddig táplálkozott.

Hogyan hat ez ránk, magyarokra?

A Kárpát-medence magyarsága is sínylődik… van hasonlatunk nagyban is, hiszen ismét ott állunk kiszolgáltatva, mint egykor Csúrogon, Óbecsén, Zsablyán, Pozsony-Ligetfalun, Földváron… és ezernyi más elfeledett nevű székely faluban, a világháborúk és a békediktátumok után. Mindenünktől megfosztva, lelkünket és hitünket sárba taposva.

Száz év fájdalmának súlya és szenvedése ma újra sajog, hiszen van Csíksomlyónk, de nem mehetünk oda pünkösdkor, e nagy világhazugság miatt, nem ölelhetjük meg szeretteinket a megszállt – bocsánat –, „elcsatolt” területeken, nem élvezhetjük Martonvásáron Beethoven muzsikáját, színházaink és koncerttermeink zárva maradnak, iskoláinkban nincs gyermekzsivaj, de orgonakoncertet sem hallgathatunk a Bécsi-kapu-, vagy a Deák tér templomában.

A nemzetnek gyászolni sincs lehetősége, hiszen egymástól elzárva, templomaiból a Kárpát-hazában is kizárva vegetál. Az öregek nemcsak szellemileg és hitükben aláztatnak meg, hanem egészségüket is lerombolja a mindennapi templomba járás megszüntetése, az unokákkal való találkozás tiltása. Fiataljainkat is hermetikusan elszigetelik az idősebb korosztálytól, de a drogelosztó kocsmák, a bulihelyek nyitva lehetnek…

Az emberi érzések, a nemzeti identitás, a hit teljes beszüntetése zajlik ma a Kárpátok gyűrűjében is, amelyet a megszálló utódállamok a magyarság ellen maximálisan kihasználnak.

Törvénytelenségek ezreit emelték törvényileg elfogadott státuszba, s a politika is mást tükröz, mint amit nap nap után hallunk. Mert a politika és a gazdaság azt is szereti, akik a magyarságot nem szeretik… így két lovat igyekszünk megülni egy fenékkel…

Lesz-e még olyan világ, mint amilyet eddig ismertünk?

Nem lesz! Mert bár nemzeti keresztény kormányunk van itt a csonka hazában, az egyetemeken már tombol a liberális oktatás, a liberális tananyag, a liberális szellem ciánja. A fiatalság nagyobbik része elkötelezetten liberális, és nem is érdekli őket a nemzet, a haza, Trianon, Párizs… semmi. Európai, sőt, világpolgárként akarnak élni, és fogalmuk sincsen, hol született Mozart…

Nem lesz olyan világ, mert a hazugság, az önfényező politika, a gazdasági érdek, a pénz imádata és a megfelelni akarás minden nemzeti szólamot elnyom, megsemmisít. Ha akarjuk, ha nem, mindenki egy kottából muzsikál, csak a szólamok mások. Egy ócska csepűrágó színielőadás szemlélői, áldozatai vagyunk… miközben ott állunk a kivégzőosztag előtt és reménykedünk, hogy vaktöltény van a ránk szegezett fegyverben…

Nos, ezért undorodom leírhatatlan módon a mai világtól, a mai hazugságtengertől, a világi és egyházi vezetőktől…

Egyetlen kivezető út van ebből a sötét, sátáni káoszból… Krisztus! Aki hisz, életben marad, aki nem hisz, elpusztul…

Forrás: https://felvidek.ma/2020/05/stoffan-gyorgy-elegem-van-a-hazugsagokbol/

Krisztus karanténban… (áldozócsütörtöki gondolatok)

Írta: Stoffán György

2020.05.21.

Fotó: Stoffán György

A mai járványhelyzetben elképzelem a mennybemenetelt: Jézus ott áll az Olajfák hegyén, szemében végtelen szeretettel, oldalán és kezén, lábán a világ és az egyházak földi „urainak” hitét szemléltető sebhelyekkel.

Tőle távol, arcukat eltakarva az apostolok hallgatják szavait. Félnek, mert járvány van és nem volna szabad ilyen sokan együtt lenniük. Jézus beszél hozzájuk, de közben odaér néhány, a főpapok által megbízott katona és szétzavarja az apostolokat. Messzebbre az Úrtól. Büntetést is kirónak rájuk, mert többen jöttek össze a megengedettnél. Már nem is hallják Jézust, mert a szél zúg, a katonák hangos szóval terelik őket, egymástól is távolabb. A parancsnok Jézusnak is odakiált: – „Megmondtuk neked is, hogy ötnél többet ne engedj közel magadhoz, és ne ígérgess nekik semmit. Tűnj el a végre szemük elől.”

„Ha még egyszer megpróbáltok közel menni hozzá, vagy összejönni valahol a nevében, megbüntetünk benneteket! Nincs közös vacsora, beszélgetés! Maradjatok otthon!” – fordul a távozó apostolokhoz a parancsnok.

Az apostolok könnyes szemmel, rettegve a katonáktól, kényszerűen fordítanak hátat Jézusnak és leballagnak a hegyről. Jézus, látva a katonák fellépését, felemelkedik a felhőkbe…

Két fehér ruhás férfi még ott ácsorgott egy darabig az Olajfák hegyén. Nekik az lett volna a feladatuk, hogy a galileai férfiakat megnyugtassák… de egyetlen galileait sem láttak a környéken. Így ők is elmentek Jézus után.

A főpapok a tenyerüket dörzsölgetve, cinkosan egymásra kacsintva messziről nézték a történteket, majd elégedetten távoztak… mert arról nem tudtak, amit megígért apostolainak!

„A mennybemenetellel a megdicsőült Jézus az Atya „jobbján ül”, vagyis vele együtt a mindenségen uralkodik. (…) „A világ végéig folytatja megváltó és megszentelő művét az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása révén” – írta 2013. május 11-én, szombaton P. Szabó Ferenc a Magyar Kurír katolikus hírportálon.

Igen! Urunk mennybemenetelének ünnepe van. Már „csak” azt kell eldöntenünk, hogy Jézus van-e karanténban, vagy mi… Őt nem engedik hozzánk, vagy minket hozzá? Jézus fél-e hozzánk jönni a járvány miatt, vagy mi félünk hozzá menni? …

Ám, nem érdemes e buta kérdéseken gondolkodni. Mert a hívő keresztyén, keresztény embert sem karanténnal, sem másképpen nem lehet elválasztani a megdicsőült Úrtól…

Ő elment, hogy helyet készítsen a hozzá hűek számára… hiszen senki nem juthat az Atyához, csak általa! „És újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat!”

Forrás:
https://felvidek.ma/2020/05/krisztus-karantenban-aldozocsutortoki-gondolatok/

Stoffán György: Trianon 100. – ahogyan én érzem…

Illusztráció (Forrás: tothdavid.hu)

Életem legszebb pillanatai, legnagyobb fájdalmai és leginkább gondolkodásra késztető időszakai Erdélyhez és a Felvidékhez kötnek. Édesapám miszlókai származása a Felvidékhez, Kassa környékéhez, édesanyám családjának immár semmivé vált birtokrészei Pozsonyhoz, Horvátjárfaluhoz kötnek. Budai svábként nevelkedtem, de fiatalkoromban néhány erdélyi diákkal volt szerencsém megismerkedni, és jött az első nagy szerelem, a barátságok, a kézfogók, amelyekre meghívtak… az esküvők és a temetések… és soha nem éreztem, hogy külföldön vagyok.

Kassán éppúgy otthon voltam és vagyok, mint Csíkban, Pozsonyligetfalun, Torján vagy Kézdivásárhelyen. És ez ugyanolyan fájdalom, mint amekkora öröm. Mert ez a hazám. Csakhogy… az ember, ha ebben a szemléletben látja a hazáját, akkor bizony sokkal nagyobb fájdalom magyarnak lenni, mint amekkora öröm. Sokkal nagyobb felelősség is és sokkal nagyobb teher is – emiatt.

Mert látja-e valaki azok közül az amúgy lelkes magyarok közül – akik Csíksomlyón a nyeregben a pünkösdi mise alatt rántott húsos zsemléjüket eszegetik, s büszkék arra, hogy évente egyszer megjárják magukat a „határon túl” –, amit én látok, hallok, tapasztalok, a havonta megjárt erdélyi, felvidéki útjaimon?

Betérnek-e honfitársaim a romtemplomba, ahol egykor Botticelli ecsetje simogatta a frissen vakolt szentély falát? Van-e borzasztóbb látvány annál, mint amikor a magyar lelkű ember romhalmazok között bolyong, s tudja, hogy ott barokk kastély volt?

Van-e keserűbb dolog, mint végignézni a mezőn, ahol tudva tudom, hogy magyar emberek százai nyugszanak név és mindenféle jelzés nélkül, mert a megszálló hatalom válogatás nélkül ölte halomra őket… (és ilyen névtelen temető bizony akad minden égtájon ebben a Kárpát-hazában…)

Fáj-e minden magyar szíve, amikor az apró gyermek épp csak megszólal, és magyarul köszön, magyarul gondolkodik, s azt hiszi, jó helyre született… s csak négy-öt évesen rémlik fel neki, hogy a haza mindössze a ház, amelyben él, szüleivel, rokonaival?

Látták-e a csonka hon polgárai azt a félelmet, amely az elmúlt száz évben oly sokszor fehérre festette a magyar arcokat, mert ilyen-olyan hivatal, szerv vagy csak egy nacionalista járókelő belekötött… Szembe nézett-e a jó magyar polgár, aki torkaszakadtából üvölti a Székely himnuszt – persze nem rossz szándéktól vezérelve – olyan lelkésszel, pappal, aki magyarsága miatt Ilaván vagy Zsilaván megjárta a poklok poklát? …

Trianon? Lezárt száz év? Nemzeti összetartozás? Ünnep? NEM! Minden magyarnak száz éve tartó nemzeti gyász, nemzeti megalázottság, pusztító ámokfutás, szörnyű kín ez!

Negyvenöt éve járom a Kárpát-hazát, s amikor beszívom a levegőt, amely éltette rokonaimat a Felvidéken, amely birtokainkon egykor átsuhanó szellőként, esőt hozó viharként nevelte, edzette a termést, amely vitte a körmenetek magyar népénekeinek hangját… belesajdul a szívem. Mert ez a vihar, ez a levegő belemosta a történelem folyamába a mi magyar hazánkat. A magyar szót, a magyar kultúrát, a magyar imát, a magyar dalt… s ami régen büszkeségünk volt, azért száz éve már csak pofonokat, kínokat vagy halált kapunk. Pedig nem követtünk el semmilyen bűnt, amelyért ezt érdemelnénk.

S amikor Erdélyt járom, s látom a múlt romlásnak indult, vagy már lerombolt épületeit, megtapasztalom, hogy a magyar szóért legjobb esetben is köpés, primitív megjegyzés jár, lelkem mélyén kardot rántok. Amikor ezernyi panaszt hallok, amikor látom a rablás nyomait – a lekopaszított hegyoldalakat, a sárba taposott magyar zászlót, a levert „Községháza” feliratot, a lefestett helységnévtáblákat, a magyar intézmények és birtokok visszaállamosítását… a tehetetlen düh fog el.

Ám mégsem ezek a legártóbbak, nem ezek a legrosszabb tapasztalataim. Hanem az, amikor a magyar a magyar ellen dolgozik anyagi érdekből, fenyegetettségből, vagy csak egyszerűen bárgyú ostobaságból. Amikor gyermekét idegen nyelvű iskolába íratja, mert akkor jobban érvényesül, amikor legyint, ha valamilyen pusztításról, épületbontásról vagy iskolabezárásról hall… vagy amikor a személyes szabadság megcsonkításába is belenyugszik, mert abból nem lehet baja… Amikor nem mondjuk ki, mi fáj, amikor titkoljuk azoknak a neveit, akik tehettek erről a szenvedésről, s akik ma is tehetnek róla.

Amikor hiszünk a liberális hazudozásnak és feladjuk saját jövőnket, mert – abból nem lehet baj… s amikor a gyásznapot nemzeti összetartozás napjaként emlegetjük, nehogy megsértsük azokat, akik minket száz éve tűzzel és vassal „sértegetnek”.

Valami tehát nem őszinte. Valami csikorog a gépezetben, az oktatásban, a társadalom nemzeti elkötelezettségében, hitében és identitástudatában. Miközben Bukarest nemzeti ünneppé tette minden román állampolgár számára Trianon gyásznapját, addig Budapest nemzeti összetartozásról beszél, és azt ünnepli június negyedikén. Egy magyarországi politikai párt és az MVSZ pedig apolitikus és meggondolatlan, de eredményt aligha hozó módon, ártva a nemzet idegen főhatalom alatt élő részének, nagy hangon hirdeti, hogy felülvizsgáltatja a trianoni diktátumot. Az efféle olcsó politikai fogások sok esetben többet rontanak a magyarság helyzetén, mint amennyi haszonnal járnának sikerük esetében… hiszen nincs kivel felülvizsgáltatni, és nem is Trianont kellene felülvizsgáltatni, hanem 1947. február 10-ét, azaz, a párizsi békét.

Ám, végre egyet elértünk – ha igaz. A Kárpát-haza minden harangja megszólal június negyedikén.

Harminc éve, amikor a Magyar Keresztény Nemzeti Unió nevében magam kértem Paskai érsektől, hogy e napon legyen megemlékező szentmise a bazilika előtt, és szólhassanak a harangok, Paskai bíboros politikai hangulatkeltésre, nacionalizmusra és irredentizmusra hivatkozva utasította el kérésemet. Ma már szólhatnak a harangok… Igaz, sem Bukarestig, sem Nándorfehérvárig nem hallatszanak el… – talán, ha Pozsonyban, a koronázótemplom harangját meghallják…

Mi magyarok pedig, nem lévén komoly, határozott és erős hangunk, a nemzeti összetartozás napjával egyetemben, szép csendesen kiveszünk Európa népeinek térképéről.

Hiszen amíg örvendezünk, hogy az Eucharisztikus Kongresszusra jön Bergoglio is, addig a Felvidék maradék magyarjainak nincs magyar püspöke, a csángóknak tilos a magyar pasztoráció, a Szent László alapította váradi egyházmegyét kettévágta a Szentszék, Márton Áront elfelejtette boldoggá avatni Csíksomlyón Róma püspöke, s talán Mindszenty is addig vár a sorára e kérdést illetően, amíg az összes felterjesztett szlovák, román és szerb főpap el nem nyeri a mennyei mércével mérve aligha értékes oltárra emelést.

Száz év ezernyi magyar halottjáról, megaláztatásáról, máig tartó ütlegeléséről való megemlékezés ideje van… ám, a zászlókat ma már nem eresztik félárbocra, s a vitézi rend is jót bálozott e gyászév farsangján…

Ám az égiek valahogy csak elintézték, hogy ne lehessenek tömegrendezvények kettőezer-húsz, június negyedikén, a Kárpát-hazában… Mária országában – se pro se kontra.

Ha szerencsénk lesz, talán módot találunk arra, hogy egy gyászistentiszteleten, gyászmisén részt vehetünk ezen a napon… a magyar nemzet közös gyásznapján, itt a Kárpátok gyűrűjében.

Én pedig továbbra is járom azt a csodálatos Kárpát-hazát, amelyet sváb őseim választottak 1713-ban, de nem a sváb ősök immár muszlimmá vált bajor anyaországa miatt fáj a szívem, hanem azért a kicsi magyar gyermekért, aki – Miszlókán és Zágonban egyaránt –, mosolygó szemecskéivel rám tekint, és magyarul köszönt… Mert száz év alatt a régi gyávaságból, megfelelni akarásból semmit sem tettünk értük! Pedig sokat tehettünk volna…

Nekem ez fáj a legjobban ezen az évfordulón…

Forrás: Felvidék.ma

(https://felvidek.ma/2020/05/stoffan-gyorgy-trianon-100-ahogyan-en-erzem/)

Stoffán György: Gyöngyöspata-ügy, ahogy én látom…

Fotó: Esti újság

A legkevésbé sem mondható rólam, hogy ellendrukkere lennék annak a keresztény magyar kormánynak, kormányfőnek, amelyre, és Akire szavaztam, amelynek, és Akinek az elveit, magyar nemzetünket illető céljait legszentebb felvidéki nagyatyai örökségként – születésem óta –, vallom. Sokszor ér azonban a vád, hogy másképpen vélekedem egyes országos ügyekről, mint a jobboldali médiavezérek, mint a közhangulatot generáló médiumok. Nos, Gyöngyöspata cigánypénz ügyében is kicsit másképpen látok, mint a felháborodott többség. Igaz, magam sem tartom normálisnak a helyzetet, de ahhoz, hogy valós képet lássunk, kicsit messzebbre, és sajnos önmagunkat ostorozva kell látni. Hiszen mi, a jobboldal tíz esztendeje hatalmon lévő törvényalkotói, és törvényalkalmazói, miniszterei és államtitkárai, szimpatizánsai vagyunk felelősek. Mi, a jobboldal, mi, a nemzeti gondolkodású, keresztény szellemiségű társadalom és kormány tettük lehetővé a mai helyzetet. 2006-ból sem okulva azt gondoltuk, hogy a proli házmesterrel lehet Mozartról elmélkedni, vagy a kvantumfizikáról tudományos vitákat folytatni. Az antalli örökség egyik legnagyobb hibáját követjük el folyton-folyvást, s nem vesszük észre, hogy a gyilkosból nem lett szent, a hazaáruló pedig genetikailag olyan, amilyen. Megváltoztathatatlan!

Mi azonban, minden jó szándékú figyelmeztetés ellenére, a demokráciára hivatkozva elnézünk, megbocsájtunk, figyelembe sem veszünk olyan ellenzéki – immár ellenséges – támadásokat, amelyek nem csupán a ma regnáló kormányunkat söpörheti el külső beavatkozással, de drámai helyzetet teremthet, s ez az ország minden lakóját érinti.

Nekünk nem volt elég a koncepciós perek időszaka, nem volt elég a kádári megtorlások kora, nem volt elég 2006. véres októbere, s az azt követő, állami parancsra elkövetett bírói törvénytelenségsorozat. Mi nem tanultunk a történelem tragikus korszakaiból. Mi engedtük tíz év alatt a fejünkre nőni a demokrácia égisze alatt mindazon civilszervezeteket és pártokat, amelyek de facto az Alaptörvény és a Btk. ellenében nemzetünk, hazánk, államformánk, társadalmi békénk ellen dolgoztak. Engedtük a bírák érzékenyítését is, s még ma is ott tartunk, hogy a hazaárulás kisebb vétek, mint a Clark Ádám téri fű vadhajtásaira lépés.

Ma pedig? Csodálkozunk, hogy teljesen irreális perekben teljesen irreális ítéletek születnek, hogy bűnözők lehetnek jogi tanácsadók, pártelnökök, s Budapestet is a dilettantizmus kormányozza. Miért? Mert nincs rend, mert egy ócska szlogenre hagyatkozunk, amelynek sem értelme, sem szellemisége nincs, mert a fogalom sem létezik, illetve csupán egy ógörög, nevében rosszul fordított politikai csoport rövid uralmát idézi, s amelyre leginkább Schiller definíciója illenék.  

Igen! Egy, a rendnélküliségből eredő, jogerős bírói döntés ügyében hozott határozatot a Kúria. Jogszabályok szerint. Mert, ha valamely szerv e kérdésben jogos döntést hozott, az egyedül a Kúria volt.

Kár tehát őket gyalázni, az eredeti döntést hozó bíró helyett, a pert indító Soros-szervezet helyett, a randalírozó és/vagy iskolát nem is látogató romák helyett, a „megnépszavazott” Stop Soros törvény be nem tartói helyett! Hiszen, amikor egy perben pénzbírságot szabnak ki, akkor maximum ötforintosokkal lehet borsot törni a felperes orra alá. Nem lehet Boci csokiban leróni a büntetést, mert mi úgy döntünk, hogy az illető elinná. Övé, igya el!

A tanulság Gyöngyöspata ügyében az, hogy volt lehetőségünk… lett volna lehetőségünk arra, hogy mindez ne történhessék meg. Rendet tehettünk volna, hiszen uniós gazdáink így is, úgy is, megtagadnák a szót Varga Judittól… az ő demokráciájuk nevében. A másik tanulság: demokrácia ide, vagy oda, meg kellene érteni, értenünk végre, hogy csak egy fenekünk van… az pedig két nyereghez igen kevés!

S itt jut eszembe, talán nem is indokolatlanul: amíg mi örömködünk június 4-én a nemzeti összetartozáson, addig Bukarest nemzeti ünneppé tette a mi gyásznapunkat… Ideje tehát gondolkodni ebben a szűk, és még a rendelkezésünkre álló két esztendőben! 

FELHÍVÁS AZ EGYETEMES EGYHÁZ- ÉS A VILÁG FELÉ, a katolikusoknak és minden jó akaratú embernek

FELHÍVÁS AZ EGYETEMES EGYHÁZ- ÉS A VILÁG FELÉ, 

a katolikusoknak és minden jó akaratú embernek

„Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.”
(Jn 8,32)

Nagy válság idején, mi a katolikus egyház pásztorai mandátumunknál fogva szent kötelességünknek tartjuk, hogy felhívást intézzünk a híveinkhez, a papsághoz, keresztényekhez, valamint a jóakaratú férfiakhoz és nőkhöz. Ezt a felhívást intellektuális emberek, egészségügyi szakemberek, ügyvédek, újságírók és más szakemberek is aláírták, akik egyetértenek annak tartalommával és szeretnének tenni valamit.

Tény, hogy a Covid 19 járvány ürügyén sok esetben megsértették a polgárok elidegeníthetetlen jogait, és alapvető szabadságukat aránytalanul és indokolatlanul korlátozták, ideértve a vallás szabadságához, a véleménynyilvánítás szabadságához és a mozgás szabadságához való jogot. A közegészségügy nem  válhat olyan alibivé, amely megsérti a világ millióinak jogait, nem is beszélve arról, hogy mentesítsék a polgári hatóságokat azon kötelességük alól, hogy okosan cselekedjenek a közjó érdekében. Mindez annál sürgetőbbé válik, minél több kétség merül fel a fertőzés tényleges kockázatával, a vírus veszélyével, és rezisztenciájával kapcsolatban. A tudomány és az orvostudomány sok vezetője megerősíti, hogy a média pánikkeltése a Covid-19 miatt – úgy tűnik –, semmilyen módon nem igazolható.

Okunk van azt hinni – hivatalos járványügyi adatok alapján a halálesetek számát tekintve –, hogy vannak erők, amelyek érdekeltek a lakosság körében történő pánikkeltésben. Ilyen módon akarják véglegessé tenni az elfogadhatatlan szabadságkorlátozások formáit, az emberek feletti irányítást és mozgásuk nyomon követését. Ez a kontroll nélküli liberális kísérlet bevezetést jelent egy teljhatalmú világkormány létrehozására.

Úgy gondoljuk továbbá, hogy bizonyos helyzetekben az elszigetelési intézkedések, ideértve a kereskedelmi tevékenységek beszüntetését is, olyan válsághoz vezettek, amely az egész gazdasági ágazatot sújtotta. Ez viszont elősegíti az idegen hatalmak beavatkozását, és súlyos társadalmi és politikai következményekkel jár.

A szociális tervezés ezen formáit a kormányzatért felelős személyeknek meg kell akadályozniuk olyan intézkedések meghozatala révén, hogy megvédjék azokat a polgárokat, akiknek képviselői, és akiknek érdekeikben kell cselekedniük, ez pedig komoly kötelességük. Segíteniük kell a családokat, a társadalom sejtjeit és megvédeniük attól, hogy igazságtalanul büntessék a gyenge és idős embereket, és fájdalmasan kényszerítsék őket a rokonaiktól való elszeparálásra. A személyes és társadalmi kapcsolatok kriminalizálását elfogadhatatlan részeként kell értékelni egy olyan projektben, amely elősegíti az emberek elszigetelését az emberek jobb manipulálása és ellenőrzése érdekében.

Felszólítjuk a tudományos közösséget annak biztosítására, hogy a Covid-19 gyógykezelését a közjó iránti valódi aggodalommal támogassák, ezért óvatosan kezeljék annak elkerülése érdekében, hogy a kétes gazdasági érdekek befolyásolják a kormányok és a nemzetközi ügynökségek döntéseit. Egyrészt nincs értelme tiltani a hatékonynak bizonyult és gyakran olcsó gyógyszereket, másrészt nem olyan kezeléseket vagy oltásokat kell előnyben részesíteni, amelyek a gyógyszergyártók számára magasabb profitot garantálnak, de nem hatékonyabbak. Ez növeli a közegészségügy költségeit. Pásztorként emlékeztetjük Önöket, hogy erkölcsileg elfogadhatatlan, hogy a katolikusokat olyan vakcinákkal kezelik, amelyek előállításához megszakított magzati anyagot használnak.

Sürgetjük a kormányokat, hogy kerüljék el az emberek szigorú irányításának formáit, akár nyomkövető rendszerek, akár bármilyen más lokalizáció révén. A Covid-19 elleni küzdelem, bármennyire súlyos is, nem szabad ürügyként szolgálnia a nagyon erős politikai és gazdasági érdekeket képviselő és a  nemzetek feletti egységek tisztázatlan szándékainak támogatására. A polgárok számára biztosítani kell a lehetőséget: megtagadni a személyes szabadság korlátozásait, elkerülni az oltásokat elutasítók büntethetőségét, és nem szabad nyomkövető rendszereket vagy hasonló eszközöket használni.

Azok, akik drasztikus népességcsökkentési politikát folytatnak, és ugyanakkor az emberiség megmentőiként jelennek meg, és egyáltalán nincs politikai vagy társadalmi legitimációjuk, nyilvánvalóan ellentmondanak maguknak. Végül, akik politikai felelősséget vállalnak az emberekért, semmilyen esetben sem adhatnak esélyt olyan "szakértőknek", akik - és ez valóban aggasztó – a törvények felett állnak.

Arra biztatjuk a médiát, hogy tevékenyen törekedjen arra, hogy pontos információkat szolgáltasson, és az eltérő véleményt ne büntessék cenzúra által, ahogyan az az interneten, a nyomtatott sajtóban és a televíziós csatornákon tapasztalható. Az információk helyes nyilvánosságra hozatala azt jelenti, hogy más hangoknak is helyet adnak, amelyek eltérnek az általánosan uralkodó véleménytől.  Ez lehetővé teszi a polgárok számára, hogy magabiztosan értékeljék a tényeket, és hogy ne befolyásolják őket a pártok manipulációi. A demokratikus és őszinte konfrontáció a legjobb ellenszere a jelenleg finom formálódó diktatúra kockázatának, amely minden bizonnyal rosszabb, mint azok, amelyek a közelmúltban a társadalmakban születtek és összeomlottak.

Végül, mint a Krisztus nyájáért felelős pásztorok, ne felejtsük el, hogy az egyház hangsúlyozza az önállóságot a vezetésben, az imádatban és a prédikációban. Az egyház ezen autonómiája és szabadsága alapvető jog, amelyet az Úr Jézus Krisztus adott neki, hogy elérje a saját céljait. Ezért pásztorként nyomatékosan követeljük a jogot, hogy önálló döntéseket hozhassunk a Szent Mise és a szentségek ünnepléséről. Követeljük teljes autonómiánk elismerését minden olyan kérdésben, amely közvetlenül az egyházi hatalom alá tartozik, például: a liturgikus előírások és a szent adományozására vonatkozó jogi követelmények, közösségek szentségekkel való kiszolgálása. Az államnak nincs joga beavatkozni az egyház szuverenitásába bármilyen okból. Az egyházi hatóságok soha nem tagadták meg az állammal való együttműködést, de ez az együttműködés nem jelentheti azt, hogy a polgári hatóságok formájától függetlenül tilalmakat vagy korlátozásokat vezessenek be a nyilvános istentiszteletre és a lelkipásztori gondozásra. Istenhez való jog és az Istenben való hit az egyház legfőbb törvénye. Ettől nem tud és nem akar eltérni. Azt kérjük, hogy szüntessék meg a nyilvános istentisztelet korlátozását.

Felhívjuk a jóakaratú embereket, hogy ne kerüljék el az adakozás kötelezettségét - státuszuk és lehetőségeik szerint – testvéri szeretet szellemében. Az egyház által ezt az együttműködést azonban nem lehet elválasztani a természeti törvények tiszteletben tartásától, vagy az egyéni szabadságjogok garantálásától. A polgárok, polgári jogi kötelezettségei azt jelentik, hogy az állam elismeri jogaikat.

Mindannyian felhívást kapunk a jelenlegi tények értékelésére az evangélium tanításának megfelelően. Ez magában foglalja a harcra vonatkozó döntést: vagy Krisztussal, vagy Krisztus ellen! Ne rémüljünk meg, és ne is féljünk azoktól, akik azt akarják, hogy elhiggyük, hogy csak kisebbség vagyunk: a jó sokkal elterjedtebb és hatalmasabb, mint gondolnánk, ami a világot arra készteti, hogy gondolkodjon. Harcolunk egy láthatatlan ellenséggel, amely elválasztja a polgárokat, a gyermekeket a szüleiktől, az unokákat a nagyszülőktől, a hívőket a lelkészektől, a tanulókat a tanároktól és az ügyfeleket az eladóktól. Nem engedjük meg, hogy a sok évszázados keresztény civilizációt eltöröljék egy vírus ürügyén, és egy gyűlöletes technokratikus zsarnokságot hozzanak létre, amelyben ismeretlen nevű és arccal nem rendelkező emberek eldönthetik a világ sorsát, bezárva minket egy virtuális valóságba. Ha ez a terv azt követeli meg, hogy a földi hatalomnak meghajoljunk, akkor tudják meg, hogy Jézus Krisztus, a történelem királya és ura, megígérte, hogy „a pokol kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16:18 ).

A kormányfőket és mindazokat, akik a nemzetek sorsát ellenőrzik, a Mindenható Istenre bízzuk, hogy megvilágosítsa és irányítsa őket ebben a nehéz válsághelyzetben. Ne feledjék, hogy amint az Úr megítél minket, olyan pásztorokat, akikre a nyáját bízta, úgy bírája lesz, a kormányfőknek, akiknek kötelessége országuk népeinek védelme.

Szilárd hittel akarunk imádkozni az Úrhoz, hogy megvédje az egyházat és a világot. Könyörgünk az Áldott Szűzhöz, hogy segítse a keresztényeket, törje össze az ősi kígyó fejét, és akadályozza meg a sötétség fiainak tervét.

2020. május 8. 

A Rózsafüzér Királynője

Pompeiben

(fordította: Czeglédi Andrea)

To add your signature to this appeal,

visit www.veritasliberabitvos.info, which will be available online from May 8

https://remnantnewspaper.com/web/index.php/articles/item/4881-worse-than-death-a-pandemic-warning-from-cardinals-sarah-mueller-zen-abp-vigano

Ps: MAGYARORSZÁGON A KORMÁNY NEM TILTOTTA BE A TEMPLOMI SZERTARTÁSOK MEGTARTÁSÁT, ÉS NEM ZÁRATTA BE A TEMPLOMOKAT. EGYHÁZI ÜGYEKBE A MAGYAR KORMÁNY SEMMILYEN SZINTEN NEM SZÓLT BELE! A FENTI FELHÍVÁS ÍGY A MAGYAR KORMÁNY ÉS KORMÁNYFŐ INTÉZKEDÉSEIRE NEM VONATKOZIK. HA AZONBAN AZ ELLENZÉK/ELLENSÉG LENNE HATALMON, KÉTSÉG NEM FÉRHET AHHOZ, HOGY A NYUGAT-EURÓPAI ÁLLAMOKHOZ ÉS ROMÁNIÁHOZ HASONLÓAN A KERESZTÉNY EGYHÁZAKAT SÚLYOS NYOMÁS ALÁ HELYEZTÉK VOLNA.... 

„A vörös rémuralom Magyarországon” – ma is!

Amikor látom, hallom a mai parlamenti ellenzék/ellenség magyarellenességét, mindig eszembe jut egy régi „kolléga”, nevezetesen Meruk József szerkesztőségi kirohanása. Ő, már harminc éve, a rendszerváltásnak hazudott időszakban is így beszélt a határon túlra rekedt magyarokról: – „Semmi közünk hozzájuk. Ideje, hogy beolvadjanak, mert csak a bajt csinálják… etc…” Igen, eltalálta a Nyájas Olvasó: Meruk moszkovita kommunista volt.

Dr. Paskai László bíboros azonban nem lehetett nyilvánosan kommunista, de hasonló stílusban, és szinte szó szerint ugyanazt mondta, mint Meruk et., amikor egy erdélyi egyházi ügyben kértem a véleményét: – „Az az ő dolguk, intézzék, ahogy akarják. Semmi közünk az erdélyi magyar katolikus egyházhoz…” A zsidó származású szegedi csendőr fia tehát, semmiben sem különbözött a moszkovita pártembertől. Sem Trianon megítélésében, sem a Kárpát-medence magyarjainak, magyar katolikusainak ügyét illetően. S míg elődje, Lékai László esztergomi érsek kifelé fordított pásztorbottal(!) temette Márton Áron erdélyi püspököt a kommunista időkben, addig e két említett magyarellenes képződmény még a ’90-es években is mindent megtett azért, hogy a marxista történelemhamisítás és magyarellenesség a következő generációkban is gyökeret verjen. Törekvésük azonban nem járt sikerrel, hiszen mára az ország lakosságának nagyobbik részében él a – rossz meghatározás szerint – határon túli magyarság iránti szeretet és ragaszkodás. Igaz, sok szervezetben téves szellemiség lakozik, és többet ártanak ezzel, mint amennyit használnának, de a lényeg, hogy emlékeznek és ilyen-olyan – olykor ostoba – elképzelések szerint próbálnak tenni is a Kárpát-haza magyarjaiért. Mások ésszerű, a mai kornak megfelelő és a realitások talaján mozgó jövőbeni célokat szőnek, és mert nem ismerjük Isten kifürkészhetetlen terveit, még bízhatunk is ezekben az ésszerű realitásokban…  

Meruk és Paskai követőit megtaláljuk ma is, bár Istennek hála, egészen kis csoportok szellemi vezéreiben és tagságában. Sorolhatnám most ezeket a szervezeteket, de minek? Hiszen mindenki tudja és látja, kik ezek a külföldről fizetett bolsevikok, akik között aposztata pap, sértődött MDF-es, politikai pénzhajhász és ki tudja még, milyen gerinc nélküli bolsevikok találhatók. Merthogy ez a szellemiség a bolsevizmus maga. Egy-egy nemzet önmagából kivetkőzött legalja, a társadalom szemetje.

Most, amikor a számos egyéb kérdést felvető „világjárvánnyal” küzdünk, ez a bolsevik csürhe akkor is külföldi gazdáiknak engedelmeskedve tejesíti a parancsot. Emberi tartásuk, nemzeti elkötelezettségük, hitük, kultúrájuk és hagyománytiszteletük nincs, s képesek lennének – mint ezt maguk is mondják –, akár felakasztani is azokat, akik ellenszegülnek aberrált politikai nézeteiknek.

Az Erdélyi Szalon Könyvkiadó által most megjelentetett könyvben – A vörös rémuralom Magyarországon –, a következőket olvastam Huszár Károly magyar miniszterelnök tollából: 

„(…)  hogy a bolsevizmus bacilusa nem ismer vámsorompókat. Ez a métely veszélyezteti az egész emberiséget. (…) Mint kétségbeejtő világjelenség mutatkozik a proletariátus egy részének nagyzási hóbortja és a kizárólagos osztályuralomra való törekvése. Ha minden érdekelt tényező közös erővel szembe nem száll ezzel a jogosulatlan törekvéssel, akkor hosszú ideig a társadalmi forradalmak kórháza lesz az egész Európa, népek és nemzetek fognak elpusztulni bele, a modern barbárság áldozatává lesz a keresztény civilizáció és kimondhatatlan szenvedések várnak az egész emberiségre. (…)

Kiderült, hogy a tanácsrendszer nem a tehetségesek és puritánok, nem a dolgozók és az idealisták uralmát jelenti, hanem a hazardőröket és a gonosztevőket. (…)

     Míg meg nem alakul az antibolsevista világszövetség és míg minden kultúrnemzet vezetői kezet és segítséget nem nyújtanak egymásnak a szociális világforradalom elhárítására, addig folyton erősödik a bolsevizmus világáramlata.

Akiknek szent a demokrácia, a kultúra, az erkölcs, a jogrend, a haladás, a béke, a kereszténység, a tisztességes vagyonosodás, a szabadság uralma, fogjanak össze mind a bolsevizmus ellen, amely nem egyéb, mint a csőcselék terrorisztikus zsarnoksága az egész emberiség felett.” (A könyv a kiadónál megvásárolható!)

Nos, a DK és a többi magyarellenes párt és szervezet annak a világbolsevik, jól fizető eszmének a csicskása, amely nem ismer pozitív emberi magatartásokat… nem ismer igazmondást és szemrebbenés nélkül hazudik, valamint saját bűneit fogja rá mindazokra, akik szembekerülnek vele. A harc tehát régen folyik, s ma úgy tűnik az utolsó összecsapásra is sor kerül. S itt hívom fel minden nemzeti érzésű politikus figyelmét a győzelem egyik Seneca által megfogalmazott feltételére, amely szerint: „Aki félve kér, felszólít a visszautasításra”… Ennek mai értelmezése az, hogy aki nem lép fel határozottan ezzel a kórral szemben, azt ez a kór végleg legyőzheti!

Stoffán György