Liberális illiberalizmus vagy illiberális liberalizmus? – Interjú Stoffán Györggyel

2016-05-03 Kultúra, Vélemény, Vezércikk

Ezért az először 2016-ban(!) megjelent cikkért, ezekben a pillanatokban tiltott le a 

Facebook cenzora 

30. napra!

„Minden hazugság, amiben élünk, amit látunk, amit vásárolunk, de hazugság manapság az erkölcs, a szeretet, a hazafiság, és hovatovább az ember azt sem tudja, hogy a hitét melyik lábára állva és hogyan gyakorolhatja, mert a hitelvek is úgy változnak, ahogy rothad a világ. Átértékelik Jézust, a tanításokat, a hitvédelmet… mindent. Olyan káoszt élünk, amelyhez hasonlatos talán soha nem volt az európai ember történetében.” – mondta Stoffán György a Zadravecz-passió című művének bemutatása után, Erdélyből hazafelé jövet a buszon. Hosszú beszélgetésünkkor nem fedtem föl, hogy magam is újságíró volnék…

Stoffán György, a Zadravecz-passió című könyv írója Királyfürdőn. / Fotó: Kerekes Izabella

• Egyáltalán miért ír könyvet egy mai magyar író egy régi püspökről, akit már senki nem is ismer, de aki miatt Önre is sokan neheztelnek?

• Pont ezért. Nem ismerik, noha az egyik legnagyobb 20. századi gondolkodó, püspök és katonapolitikus volt. Tábori püspök. Egyetlen európai nép sem hallgat el annyi értékes emberi életpályát, mint mi magyarok. Mert nekünk megmondják, kit tisztelhetünk, kinek állíthatunk szobrot, kit lehet tanítani és kit nem… Ha valaki mást mond, az antiszemita, fasiszta, hülye, beszámíthatatlan, komolytalan, nem elég képzett stb. Mert van tíz „szakértő” történészünk, öt ellenzéki és öt kormánypárti, akik hosszan vitáznak, és aztán megállapodnak abban, amit előre megmondtak nekik. Nevetséges és bosszantó ez az egész.

• Ön tehát azt mondja, hogy egy ál-, egy festett világban élünk?

• Nem azt mondom. Azt mondom, hogy egy hazugságmocsárban fuldoklunk, mert a hazugságot ránk erőltetik. Ma már semminek nincs meg az eredeti értéke.

• Mit tart a legnagyobb hazugságnak, bűnnek?

• A rendszerváltás idején elhangzott egy aljas kérdés a liberálisok részéről, valamint egy szintén aljas állítás a zsidóság részéről, amely kérdés és állítás ellen nem lehetett védekezni, mert az Antall-kormány azonnal a megfelelési kényszer érzésében a fényesre nyalás technikáját választották. A két aljasság pedig így hangzott: Ki a magyar? – kérdezte az SZDSZ, s „Keresztény kurzust akar a kormány” – állította a Mazsihisz. Ezzel a két aljas és romboló kérdéssel és állítással az egész, szépen indult folyamatot befékezték, és azóta kénytelenek vagyunk védekezni, bizonyítani, és hülyeségeket hordunk össze a magyarság axiómájaként nemzeti ünnepeken, ünnepélyes temetéseken, nemzetközi fórumokon. S ez már annyira megszokottá vált, hogy nem egyszer saját ostobaságaiba kavarodnak bele a szónokok. Én ezt a kérdést és ezt az állítást tartom a legaljasabbnak, mert ebben minden méreg benne foglaltatik. Hiszen amint megkérdezzük, hogy ki a magyar, abban a pillanatban kétségeket támasztunk, bizonytalanságot és ostoba képeket festünk. Megakadályozzuk, hogy természetesen, mint hazájáért élő, hazájában élő magyar polgár élje meg a társadalom a magyarságát, vallástól függetlenül. És itt jött a második aljasság: a klerikális reakció, illetve keresztény kurzus vádja. Antallék nem azt mondták, hogy na, ebből elég, hanem elkezdtek olyan nemzeti erőket bíróságokra citálni, amelyek nem voltak sem szélsőségesek, sem semmilyen formában elítélendők, de a Mazsihisz kérte a feljelentést, a kormány pedig megtette azt. Igaz, senkinek nem volt, nem lett baja belőle, de a cirkusz elértéktelenített rengeteg nemzeti törekvést, nevetségessé tette a keresztény nemzeti lét újrateremtését. Elindultunk egy olyan úton, amely nehezen járható és komoly akadályokat gördítettek rá a liberálisok és a zsidó szervezetek. És persze kénytelenek vagyunk eltűrni, elviselni az immár huszonöt éve tartó vádakat, ocsmány hazudozásokat, mind a történelmet, mind a művészetet, az irodalmat vagy a szürke hétköznapokat és a politikát illetően.

• Ön antiszemita?

• Sokszor ért efféle ostoba vád, de kijelenthetem, hogy nem vagyok antiszemita. Tehát, nem azért utálok valakit, mert zsidó, hanem azért, ha szar ember. Hogy ebből a fajtából milyen irányból jönnek többen, azt mindenki döntse el. Prohászka egyszer azt írta néhány zsidóra vonatkoztatva, hogy „Ti férgek!” Ma ezzel támasztják alá Prohászka Ottokár mély antiszemitizmusát, mondjuk figyelmen kívül hagyva, hogy a nagy püspök 1927-ben halt meg. Nos, azt azonban elfelejtik megírni, hogy kikről is írta a nagy püspök hogy „férgek”? Azokról, akik a székesfehérvári rabbit le akarták váltani, mert a rabbi megfeddte őket a Tóra alapján, amely azt írja: ne fogadjatok el kamatot, éljetek tisztességesen. Tehát, azokról írta, akik a vallási parancsokat megszegve saját papjukat akarták elcsapni, mert a rebbe az Írás igazságaira hívta fel a figyelmüket. Nos, én is ennyire vagyok antiszemita. Antiszemitának én azokat tartom, akik a befogadó nemzetet – jelen esetben minket, magyarokat – akarnak saját képükre és hasonlatosságukra faragni. Ez majdnem az a mentalitás, mint a migránsoké, egyelőre Nyugat Európában. Mi ezt éljük kicsiben. És sajnos a mi magatartásunk sem jobb, mint a nyugatiaké, hiszen mi is – lásd Hómann szobor-ügy – visszatáncolunk, nehogy szó érje a ház elejét. Na, ezért írtam meg a Zadravecz-könyvet is, többek között.

• Értem… Ha említette, hadd kérdezzem meg, miért Erdélyben mutatta be a könyvet először?

• Mert le szeretnék bontani egy falat. Egy ostoba szemléletet. Ugyanis nemzetegyesítésről beszélünk, de ez abban nyilvánul meg, hogy egyes projektek pénzt kapnak a megvalósításhoz, vagy annak egy részéhez. A magyarországiak nem látják át egyébként e finanszírozott projektek lényegét sem, így sokszor a pályázatok elbírálása félelmetesen hülye eredménnyel zárul. Na, de nem ez volt a kérdés! Tehát szerintem a nemzetegyesítés akkor válik igazán őszintévé, eredményessé, ha megszűnnek a skatulyák. Ha megszűnik az, hogy külön kezeljük az erdélyi, a felvidéki, a szerbiai vagy kárpátaljai magyart. A magyarországi magyar amolyan felsőbbrendűség érzésben szenved, pedig semmivel sem több, mint a más főhatalom alatt, de a szülőföldjén élő magyar. Hiszen nálunk is van más főhatalom… amely megtilthatja a szobrok felállítását… Tehát, egységesen kell kezelni a magyarságot az egész Kárpát-medencében, s ez a kulturális kapcsolatokon, egy-egy könyv bemutatásával, tárlattal, közös ünnepléssel kezdődik. Ne divat legyen Erdélybe menni, sírdogálni és szilvapálinkát vedelni, hanem természetes kirándulásként látogassunk erre a magyar földre, vigyük a híreket, s hozzuk haza is az ottani értékeket. Kovácsoljunk egy országot lelkileg és szellemileg.

• De azért Romániában büntetés jár, mint látjuk a kézdivásárhelyi „terroristák” esetében.

•  Itt álljunk meg egy pillanatra! Sajnálom ezt a két fiatalembert, de ha valaki fejjel megy a falnak, az nem hős, nem bátor, hanem hülye. Hiszen, hogy juthat eszébe valakinek kiállni a Gábor Áron szobor elé egy „Erdély nem Románia” feliratú molinóval? Hogy beszélhet telefonon akkora marhaságokat – még ha viccből is teszi –, hogy majd robbantanak? Hiszen tudták, hogy lehallgatják őket. A Vármegyések ostoba és fejetlen magatartása, a Magyarországról hergelt fiatalok hozzáállása árt az egész erdélyi magyarságnak. Ostoba és meggondolatlan viselkedés. Nem lehet Mozartról egy buta birkapásztorral zenetörténeti vitát folytatni. Végre tudomásul kellene venni, hogy sem eszközeink, sem gazdasági erőnk nem volna Erdély vagy más területek pillanatnyi „üzemeltetésére”. Lehetnek vágyaink, vannak érzéseink, de a fizikai megvalósítás e pillanatban reménytelen. Erre mondom, hogy Isten kezében vagyunk, és ezt a kezet nem lehet kicsavarni. Kilencvenhat éve várunk, de a történelemben ez csupán egy pillanat. Nekünk az a dolgunk, hogy kineveljük a következő magyar, székely generációkat, akik, még ha kell, száz évig is tudnak türelmesen várni, imádkozni és túlélni. Mert megtörténik az igazságszolgáltatás, ez bizonyos. Ám azt ésszel, hittel, türelemmel kell kivárni, nem pedig ordítozva és molinókkal tüntetve.

• Ön egy csíkszeredai templomban mutatta be a könyvét. Mi ennek a története?

• Ennek érdekes története van. A ferenceseknél szerettem volna bemutatni, de a magyarországi szerzetesek nem állnak fényesen a ferences Zadravecz püspök tiszteletét illetően, mert máig érthetetlen módon rettegnek a nevétől, bár semmi olyat nem tett életében, ami miatt szégyellni kellene őt. Példakép volt, aki nem lokálisan igyekezett védeni egy-egy elcsatolt terület magyarságát, hanem a Kárpát-haza egészét védte, azért élt, szenvedett. Tehát mindenütt, ahol magyarok élnek példakép kell, hogy legyen. A kiváló csíkszeredai plébános, – akit az erdélyi „liberális magyarul beszélők” nem kedvelnek – Darvas Kozma József azonban nemcsak hogy beengedte templomába Zadravecz püspököt, hanem érdekes előadást is tartott róla, kiegészítve helytörténeti információkkal a könyvet. Ez a ferences Zadravecz-kitiltás is annak a következménye, amiről már beszélgettünk. Az 1989-es hazug kérdés és állítás következtében sajnos megvannak azok a bizonyos görcsök, amelyek miatt nem vállalják sokan a kötelezően vállalni valót. Zadravecz Csíksomlyóról való kitiltása méltatlan, hiszen ő járta ki a Kormányzó feleségénél azt a várbeli gyűjtést, amelynek köszönhetően felújíthatták a liturgikus teret a templomban. 1941-ben ott lakott a somlyói kolostorban, amikor harminc csíkországi települést meglátogatott, de számos olyan intézkedés kapcsolódik a nevéhez, amely az 1940 – ’44 közötti erdélyi ferences és katolikus élet felvirágoztatását szolgálta.

• Ha már az Egyházról esett szó, sokan kritikával illetik Ferenc pápát a világpolitikát illető véleménynyilvánításai, és a kétezer éves egyházi szokások megváltoztatása miatt. Ön katolikus íróként hogy látja ezt a kérdést?

• Író, vagy nem író, ez esetben mindegy. Katolikus vagyok, és én egy másik egyházban nőttem föl, noha soha nem jártam más templomba istentiszteletre. Úgy vagyok a hitemmel és az egyházammal, mint a kárpátaljai magyar, aki bár a falujából sem lépett ki, mégis ötször cserélt állampolgárságot. Véleményem szerint a pápa, mint a jezsuiták mindig, Jézus tanításával ellenkező, tehát eretnek nézeteket vall számos kérdésben. Ez pedig azért ártó, mert az egyszerű hívő ember nem tudja helyén kezelni a dolgokat, meghasonlottá válik és ez hitehagyást, más felekezetbe való áttérést eredményezhet. Voltak és lesznek is tévtanítók, de az Egyházat a Szentlélek irányítja, nem egy-egy pápa. Nekünk az a dolgunk, hogy bízzunk az isteni kegyelemben, s reméljük, hogy a Szentlélek továbbra sem hagyja sokáig a tévtanok és tévtanítók ámokfutását. A hívő embernek kellenek az efféle korszakok, hogy tudja kontrollálni a hite erősségét, és tudjon határt szabni a szellemi irányzatoknak. Eddig a pápa még nem nyilatkozott ex cathedra, tehát amit mond, az magánvélemény. A baj ott kezdődnék, ha ezeket a magánvéleményeket kihirdetné, mint alaptörvényt.

• Mit üzenne a világ magyarságának, mint író, mint magyar ember, mint keresztény? Hiszen Önnek feladata a jó gondolatok terjesztése.

• Nem szeretek üzengetni. Olvashatnak mindenütt, hiszen harminc éve írok. Az én üzenetem benne van az írásaimban, a felfogásom egyértelmű. Kompromisszum nélkül, egyenesen, és bátran ki kell mondani az igazságokat, ha tévedtünk, azt is kell tudnunk beismerni, tudnunk kell bocsánatot kérni. Ugyanakkor nemzetünk igazságából semmilyen hatásra fenyegetésre nem engedhetünk. Két dolog kell, hogy abszolút legyen az életünkben: az egyik az Isten-hitünk, a másik a hazaszeretetünk. Minden más relatív, átértelmezhető, újragondolható. A hit és a haza nem! Mert ebben a kettőben benne foglaltatik az egész életszemlélet, a születéstől a halálig…

dr. Francesco Felipe

dr. zetelaki Fülöp Ferenc

Bergoglio sajátjaként osztogatja szét a Katolikus Egyház relikviáit!

Ez év június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén, csakúgy, mint az elmúlt években, a Szent Péter bazilikában megtartott Bergoglio által celebrált misén a konstantinápolyi ökumenikus patriarchátus magasrangú delegációja is jelen volt. A görög-keleti egyház képviselői ekkor még nem sejtették, hogy e napon még ennél is közelebb fognak kerülni Szent Péterhez. 

     A mise után Bergoglio arra kérte Hiob püspököt, Telmessos érsekét, I. Bartholomeus ökumenikus pátriárka hivatalos képviselőjét és a római katolikus és ortodox egyházak közötti teológiai párbeszéd nemzetközi bizottságának társelnökét, hogy menjen le vele a kriptába Szent Péter sírjához. 

     A sírnál elmondott közös imájuk után Bergoglio e szavakkal szólította fel Hiobot, hogy kövesse: „Még egy ajándékom van a konstantinápolyi egyház számára.” Ezt követően a két férfi felment a harmadik emeletre, az üresen álló apostoli palotába. Itt Bergoglio a meglepett (?) vendéget bevezette az üres kápolnába, amit Montini modernizált, és ahol ő és utódai minden reggel bemutatták a miséjüket [azt nem írja Hesemann, hogy a korábbi pápák is itt misézték-e, de a szövegből az olvasható ki, hogy igen, hiszen csak olyasmit lehet modernizálni, ami már megvan, tehát régen is kellett itt kápolnának lennie, csak nem a Montini által bevezetett NOM-osnak, hanem az igazi katolikusnak].

Miután beléptek, Bergoglio lehajolt és egy fiókból kivett egy bronz ereklyetartót, melynek oldalán egy kulcs lógott. Ezt a kulcsot megforgatta, majd óvatosan felemelte az ereklyetartó tetejét. Az ereklyetartóban szépen elrendezve kilenc csontdarabka feküdt. Az ereklyetartón levő felirat elárulta, hogy e csontdarabkák a Szent Péter bazilika legfontosabb relikviájának darabjai: „Szent Péter apostol földi maradványaiból, melyeket a Vatikáni Bazilikában találtak.” 

     Bergoglio a következőket mondta meglepett vendégének: „Tudja, Montininek az volt a kívánsága, hogy pár darabot azokból a Péter-relikviákból, melyekre éppen azidőben bukkantak a Péter bazilika alatt, magánkápolnájában tarthasson. Tegnap az esti imámban jutott az eszembe: Én nem élek már az Apostoli Palotában, én soha nem használom ezt a kápolnát, én nem mutatok be itt misét, és nekünk megvannak Péter relikviái a bazilikában. Akkor jobb, ha ezeket a relikviákat Konstantinápolyban őrzik. Ezek az én ajándékaim a konstantinápolyi egyháznak. Kérem, fogja ezt az ereklyetartót, és adja fivéremnek, I. Bartholomäus pátriárkának. Ez az ajándék nem tőlem származik, hanem Isten ajándéka.”

A csontdarabkák tényleg a 20. század leglátványosabb archeológiai felfedezéséből származnak. Mikor 1939-ben, az akkor elhunyt XI. Pius sírját ásták a vatikáni grottákban, a munkások egy üregre bukkantak a felszín alatt, amiről kiderítették, hogy a római időkből származó sírkamra, egy egész nekropolisz, ókori temető része, ami egykor a Via Aurelia mentén terült el, és ami csak akkor került befödésre, amikor Nagy Konstantin Szent Péter sírja felett megépíttette az első bazilikát. 

     XII. Pius utasította a régészeket, hogy vizsgálják meg ezeket az egymáshoz csatlakozó sírkamrákat, találnak-e adatokat bennük Szent Péter sírjára. A munkálatok szigorú titoktartás mellett folytak. Miközben Európában folyt a II. világháború, és Róma hónapokig német megszállás alá került, a munkások egyik sírt a másik után szabadították ki a törmelék alól. Eleinte csak pogány sírokra bukkantak, de minél közelebb kerültek a bazilika pápai oltárához, annál gyakrabban találtak utalásokat keresztény elhunytakra. Végül pontosan azon a helyen, melyet Konstantin márvánnyal vetetett körül és Péter-sírjaként tiszteltetett, a régészek egy sír-udvarra és egy kultusz-fülkére bukkantak. Az udvar alatt több első és második évszázadból származó sír feküdt. A szemközti oldalon az udvart egy fal zárta le, mely graffitikkel volt telemázolva: Krisztushoz és Péterhez szóló könyörgésekkel. A falban egy üreg volt, amit márványlemezek fedtek be, és amelyen egy vésett felirat-töredék elárulta: „Petros eni”, azaz „Péter itt van!” 

     Hogy a munkások az üregben csontokat is találtak, melyeket gondosan egy faládába helyeztek, az csak a háború után derült ki, amikor a csontokat megvizsgálásra átadták Dr. Magherita Guarducci epigrafika-szakértőnek. A 135 csontocska vizsgálata kiderítette, hogy azok egyetlen embertől származnak, aki az első században élt, robosztus termetű, 60-70 év körüli férfi volt. A csontokat annak idején egy földes-sírból vették ki és a legnagyobb tisztelet jeleként arannyal átszőtt purpuranyagba burkolták. A régészek minden emberi testrészből találtak csontokat, csak a lábakból nem, ami megfelel a hagyománynak, miszerint Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre; A brutális római katonák nyilván nem fáradtak azzal, hogy a szögeket kihúzzák a lábakból, hanem egy kardcsapással levágták a lábfejeket. 

     A Péter-relikviák megtalálását Montini hozta nyilvánosságra 1968. június 26-án. Ezidőtől fogva a relikviák 19 átlátszó plexiüveg-tartóban nyugszanak a graffiti-fal üregében, pontosan ott, ahol Péter sírja előtt az örökmécses lóg. A vatikáni ásatásokra befizetett zarándokok megnézhetik őket. 

     Csak a kilenc csontdarab, melyeket Montini választott ki magánkápolnája részére, és amelyek számára külön bronz ereklyetartót csináltatott, maradt mindezidáig a külvilág és a zarándokok előtt rejtve. Mindössze egyetlen alkalommal, 2013. november 24-én [tehát már Bergoglio regnálása idején], a „hit évének” lezárása alkalmából állították ki a nyitott ereklyetartót a Szent Péter téren, hogy a hívek leróhassák előtte tiszteletüket. Erre, mint most kiderült, ez volt az utolsó alkalom a római kereszténység számára….

Hiob érsek később így nyilatkozott az esetről: „Szent Péter apostol relikviáit mindig Rómában tisztelték, a hívek ezért zarándokoltak Rómába. Az ortodox egyház soha nem kérte őket, hiszen soha nem tartoztak a konstantinápolyi egyházhoz. Ezúttal nem arról van szó, hogy egy relikviát eredeti helyére adnak vissza. Ezúttal a relikviákat ajándékként kaptuk. Ez a prófétai gesztus egy újabb nagy lépés a konkrét egységhez vezető úton.”  A relikviák elszállításában Andrea Palmieri a keresztények egysége pápai tanács tagja segédkezett, aki Kurt Koch bíborost helyettesítette, aki jelen volt azok átadásánál [milyen gyors és ügyes a vatikáni adminisztráció: este imádkozik Bergoglio és kitalál valamit, és másnap délben – egy főünnepen – már mindenki és minden rendelkezésére áll, akikre és amikre előtte való késő este kitalált terve végrehajtásához szüksége van, micsoda véletlen!]. 

     Konstantinápoly pátriárkája – Szent András apostol utóda – már másnap, június 30-án átvette a küldeményt. Ezután a relikviákat, az ortodox egyház isteni liturgiájának ünneplése után megmutatta híveinek. A jövőben Szent Péter apostol relikviáit az ökumenikus pátriárka székhelyén, a Konstantinápoly/Isztanbul Sisli városrésze melletti Feriköy templomban őrzik.

(forrás: www.kath.net – 2019. július 3.)

---

A potentát stílusa

A summorum-pontificum.de blog Hesemann írását követően azonnal kommentálta az eseményt. Legjellemzőbb részként Bergoglio magyarázatát emelte ki: 

     „Tegnap esti imámban [NEKEM] jutott az eszembe: ÉN nem élek már az Apostoli Palotában, ÉN soha nem használom ezt a kápolnát, ÉN nem mutatok be itt misét és nekünk megvannak Péter relikviái a bazilikában. Akkor jobb, ha ezeket a relikviákat Konstantinápolyban őrzik. Ezek az ÉN ajándékaim a konstantinápolyi egyháznak. Kérem, fogja ezt az ereklyetartót, és adja fivéremnek, I. Bartholomäus pátriárkának.” 

E szavakon még a hozzátett utolsó mondat sem segít, ellenkezőleg, csak még rosszabbá teszi őket: „Ez az ajándék nem TŐLEM származik, hanem Isten ajándéka.” Bergoglio itt összetéveszt valamit, amit senkinek sem szabad összetévesztenie, azaz összetéveszti magát Istennel.

Bergoglionak ez az önkényes cselekedete nem csak stílusában zsarnokibb és nagyképűbb, mint a reneszánsz potentátoké volt, hanem jelentőségében és anyagában is sokkal mélyebbre nyúlik. Arra utal és azt bizonyítja, hogy Bergogliot a megvetés, sőt talán a gyűlölet érzése tölti el az Egyház egész, csaknem kétezer éven át megtartott formája iránt. …. Bergoglio, magát Istentől küldött prófétának tartja, akinek az a feladata, hogy mindazt helyrehozza, ami az Egyház első megalapításakor félresikeredett. Ez azonban beteges elmélet... - sajnos sok követővel... 

KILENC relikvia hűtlen kezelésével, elsikkasztásával – nem lett volna EGY darab is pont elég egy olyan gesztushoz, ami magának egy Medicinek a hiúságát is kielégítette volna – Bergoglio éppen azt értékteleníti el, amit ő nagylelkű ajándéknak állít be. Hogyan szolgáljon tiszteletére és díszére a konstantinápolyi pátriárkának az, amire NEKI nincs szüksége, amiről könnyű szívvel Ő le tud mondani? Mennyit ér még Péter, ha Róma így elherdálja? Ráadásul Konstantinápoly és patriarchátusa ma már csak egy fikció, egy korábbi időkre való emlékezés. Politikailag és adminisztratív az agresszív iszlám városának szorításában, mind hatalmában, mind híveinek számában kelet legjelentéktelenebb nemzeti egyháza... 

A keresztény relikviák elrablásának, megbecstelenítésének, megsemmisítésének ezer éves hagyománya van az iszlámban.

---

[A fordító megjegyzése: 1) Nem valószínű, hogy Bergoglio egy pillanat alatt találta ki ezt az egész ajándékozást, nagyon is meg- és elrendezett aktus egy olyan folyamatban, nevezetesen a római egyház lezüllesztésében, melyet elődei kezdtek el. 2) A tény, hogy Bergoglio pont a szakadár keletieknek adta Szent Péter relikviáit, egy újabb ördögi ötlet és tett tőle és társaitól. 3) A mostani hozzászólók megint egyszer megfeledkeznek arról, hogy Bergoglio csak azt folytatja, mégha túlbuzgón is, amit elődei elkezdtek: Montini a tiara, a pápai gyűrűje elajándékozásával, a lepantói török zászló visszaadásával, Ratzinger a Szent András relikvia elajándékozásával. 4) A legtragikusabb az, hogy a hozzászólók mindezek ellenére pápának tartják Bergogliot és elődeit!]

(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2019. július 3.)

Közreadja: 

Stoffán György

(a Katolikus-Honlap alapján)

Stoffán György: Művészet, politika, megsemmisülés…

Vannak művészek, akik valóban művészek, akik Isten-adta tehetségük mellett nem foglalkoznak holmi ostoba földi halandók, ostoba földi pénzéhségének politikai köntösbe burkolt igénytelen igényeivel, a hatalomvággyal, a lopás lehetőségének mindenáron való megszerzésével. A művészet a természet utánzása – mondták a latin bölcsek… azonban ma a művészek nem a természet szépségeit jelenítik meg önmagukban, önmaguk által, hanem valami egészen mást. Jóllehet az, amit művészetükként értékelünk, egykor valóban építő, szép, szórakoztató volt, ám mint a menyasszonyi ruha, amelyet egy teherautó pocsolyából lefröcsköl, úgy fest az egykorvolt művészek személyes mai gúnyája.

Hiszen mint öregedő celebek, úgy érzik, hogy mással nem tudják felhívni magukra a figyelmet, mint a nyilvános politikai véleményükkel. És ez, ama bizonyos teherautó, amely a sáros pocsolyába hajt a násznép vonulása mellett.

Hiszen generációk nőttek fel két ismert és egykor szeretett művész zenéjén, slágerein, mondanivalóján… ma pedig? Az a generáció,. amelyben ezek a nóták tartották a lelket, ezektől vált elkötelezetté egy generáció, … nos az a generáció ma undorral tekint a magyarellenes, liberális és ostoba vén-celebekre.

Mintha manapság divat lenne politikusok és művészek körében, hogy a "doboz" előtt önként és dalolva megsemmisítik életművüket, meghazudtolva önmagukat, s mindazt, amiért valamikor felnéztek rájuk. Nem volt házibuli, amelyeken ne énekeltük volna teli torokból a tiltott nótáikat is, vagy hallgattuk felhangosítva a Szabad Európán, a Délutáni randevút... velük…

Ma, ami ellen egykor énekeltek, azt sírják vissza, mert nem tudtuk róluk, hogy megrendelésre, és jó pénzért írhatták, énekelhették azokat a dalokat, amelyekről az imént szóltam. Hiszen más oka aligha lehet ennek a sír előtti fájdalmasan furcsa öregkori önvallomásnak, e hazájuk elleni kirohanásnak, azok birkaként való említésének, akikből máig élnek, s akik által ismertté válhattak… Az elgurult gyógyszer megtalálása sem megy már nekik, mert voltaképpen magatehetetlenül lebegnek a múlt szeretete és a jelen undora között… Mert nem utáljuk őket, hiszen akkor utálnunk kellene a fiatalságunkat is. Csak tőlük, undorodunk, mert csúnyán átvertek, megcsaltak bennünket. 

A művész nem hazudik… - mármint az igazi művész. Ám lehull ma a művész megnevezés, a művész státusz is ezekről az eszüket és jellemüket vesztett szánalmas emberekről. Akiknek már úgyis tökmindegy… hiszen a doboznak már csak a mérete hiányzik. A világ pedig forog tovább majd nélkülük, s az emberek nem egy királydombi bemutatóra, hanem a szövegíró elvesztett magyar becsületére fognak emlékezni…

Szomorú valóság ez, százezrek csalódása, egy mű megsemmisülése… az emberi lét igazi legalja. Hiszen amikor az ember önmagát tagadja meg, köpi szemközt, az olyan, mintha önakasztást követne el azért, hogy egy szűk politikai réteg megtapsolja a cselekmény végén… ami nem más, mint a művészet személyre szabott halála.

Valóban őszinte részvétem… 

Stoffán György: Egyházellenesség-e bírálni a pápát?

Fundamentalista, maradi, konzervatív, egyházellenes, keresztényietlen… etc… – mondják azokra, akik egyszerű hívő emberekként, de bibliaismerettel rendelkezvén és hittükben erősként is úgy gondolják, hogy Róma püspökének bizonyos kijelentései, szembemennek a krisztusi tanítással. Még furcsább dolgokat mondanak azokról, akik a vatikáni politikában felfedezni vélnek olyan részleteket, amelyek veszélyeztetni látszanak a keresztény világot, politikai érdekből egyes országokat vagy népcsoportokat következetesen háttérbe szorítanak, vagy tudomást sem vesznek azok olyan jogos igényeiről, amelyekről évtizedek óta tud a Vatikáni vezetés.

A katolikus egyház állandó bírálatok kereszttüzében áll, és állt amióta csak létezik. Azonban a mai állapot ennél a megszokott, és állandó helyzetnél sokkal bonyolultabb, hiszen a külső támadások mellett a hívő embereknek azt kell látniuk, hogy maga a pápa és az Őt körülvevő adminisztráció furcsa, megosztó hitbéli és politikai irányultságúvá változott.

Nem az evangelizáció, nem Krisztus tanításának hirdetése és nem a hit Szent Titka – az Eucharisztia –, és nem minden nép tanítvánnyá tétele tűnik a Vatikán legfőbb, legértékesebb és legfontosabb céljának, hanem valami egészen más, valami olyasmi, amellyel a hívő nép, azaz az Egyház számos tekintetben nem érthet egyet. Ez megosztottságot idéz elő. Nagy a veszélye annak, hogy a felületesen hívő emberek közül csalódnak és elhagyják a templomot, a hitet, mert mást tapasztalnak, mint amit eddig jelentett a számukra az Egyház fogalma.

Az is sajnálatos ebben a zűrzavaros helyzetben, hogy amíg tudós teológusok, bíborosok is hangot adnak egyes pápai kijelentések helytelenségének, addig sok pap a pápához való hűséget összemossa az Egyházhoz, vagyis a Krisztushoz való hűséggel.

A keresztény embernek alapvetően kötelessége a pápa iránti hűség és engedelmesség, ám az egyháztörténelemben nem először fordul elő, hogy tévtanítások, átgondolatlan vagy éppen jól átgondolt eretnekségek mételyezik a keresztény világot. Az Egyház azonban túlélte ezeket az időszakokat, nem gyengült meg, mert voltak – mint ma is vannak – olyan egyházi személyiségek, bíborosoktól a plébánosokig, akik segítették ezt a túlélést. Ma kissé más a helyzet, mert a média nagyban rásegít a tévtanok elfogadtatására és arra a botorságra, miszerint a pápa bírálata az Egyház bírálatával, az Egyház iránti hűség megtagadásával, az egyházellenességgel azonos.

Celeb papok adnak lépten-nyomon interjúkat a pápaimádatukról, belekeverve mindent, ami szent, hogy elfogadtassák olykor átlátszó, ostoba téziseiket. Az egyházi sajtó is a pápa iránti hűséget preferálja, és keveset vagy semmit nem szól azokról a drámai problémákról, amelyek ugyan nem törik meg az Egyházat, de a félrevezetett lelkekre nézve súlyos következményeket idézhetnek elő.

Le kell szögezni tehát, hogy a pápa bírálata nem egyenlő az Egyház elleni támadással. Ki kell jelenteni, hogy a Krisztus-követés nem pápaellenességet jelent, s a bíborosok és egyháztudósok tévtanítás elleni nyilvános fellépésének, közhírré tétele sem eretnekség. A keresztény embernek van szabad akarata, esze és logikája. Túl ezen ismernie kellene a Szentírást is, s ha ezek a feltételek adottak, akkor világosan kell látnia, hogy egyes vatikáni megnyilvánulások, u.n. „tanítások” miben és hol térnek el, és eltérnek-e Jézus Krisztus Szentírásba foglalt parancsaitól? A keresztény embernek még akkor is Krisztust kell követnie, ha ez a Krisztushoz való hűség bizonyos liberális, modernista papok véleményétől különbözik, vagy ha az Egyházon belül többségnek látszik az ellenvéleményen lévők száma.

A katolikus sajtó is megosztott bizonyos tekintetben, hiszen a, jozefinista teológiai és a liberális katolikus egyetemi nevelés (mint manapság minden egyetemi nevelés) eleve a liberális modernizációt plántálja a hivatást érző fiatalok lelkébe és fejébe, nem beszélve a mai hitoktatóképzés súlyos hiányosságairól. (Súlyosbítja a helyzetet, hogy kötelező a hittan vagy erkölcstan, de 1-12 osztályos hittankönyv, tematika és tanterv máig nincs!)

A hivatalos egyházi sajtó tehát – hivatalból – nem bírálhatja a felmerülő tévtanokat, sőt, sok esetben az egyetértést akarja kikényszeríteni az olvasókból, ami önmagában is távol áll a keresztényi magatartástól, hiszen Jézus minden kérdésre tiszta, félreérthetetlen, egyenes választ adott, és meghagyta: “Legyen a ti beszédetek: Igen, igen, nem nem, ami pedig ezeken felül van, az a gonosztól van.” . (Mt. 5. 37. )

A fősodratú egyházi sajtó, a világos és egyértelmű iránymutatást tehát ilyen-olyan magyarázatokkal ködösítésre, a Jézus központúságot pápaközpontúságra cserélte, annak ellenére, hogy lehetne önálló véleménye és joga a tiszta válaszok közzétételére. Hiszen, ha bíborosok, egyháztanítók és tudósok állnak a kérdéses kijelentések és tévtanok korrigálása mellett, mi több, a pápát bizonyos kijelentései alapján biblikusok és főpapok is eretnekséggel vádolják, akkor valami alapja és oka de facto van eme évszázadok óta nem tapasztalt kaotikus állapotnak.

Mit tehet ebben a helyzetben a hívő katolikus keresztény ember?

A legbölcsebb dolog, ha Krisztus tanításán keresztül Isten felé fordulunk. Nem trágárkodva és a pápát gyalázva kell egyes közösségi oldalakon véleményt nyilvánítani, hanem Isten segítségét kell kérni ennek a helyzetnek a feloldásához.

Nem az Egyházat, nem a templomot kell elhagyni, hiszen a szentmiseáldozat, a Krisztussal való egyesülés a szentáldozásban ma is ugyanaz, mint ama bizonyos estén, amelyet Nagycsütörtökön ünnepelünk... Aki tehát, hite és világos látása okán nem ért egyet számos olyan kijelentéssel, tettel, amelyeket a pápa mond, tesz vagy tanít, az legjobban teszi, ha hitében megerősödik, imádkozik és Krisztust hívja a szentmisében segítségül. Hiszen az ő szava világos, félreérthetetlen és mindenki számára végtelenül egyszerű. Soha nem ad okot a kesergésre, a hitevesztettségre, a bizonytalanságra. Mert a bizonytalanság terjesztése a Sátáni fegyvere a hívő nép, azaz, az Egyház ellen.

Aki viszont bizonytalanságot érez, s ezért megfosztja magát a legbiztosabb támponttól, a templomtól, a szentmisétől, elhagyja hitét – mert ma egy olyan pápa átmeneti pontifikátusát éljük, aki sajátos kommunista, liberális és jezsuita téveszméit akarja rákényszeríteni a keresztény világra –, az többet árt az Egyháznak és önmagának, mint Ferenc pápa és az Őt követő papok összes tévtana és zavarkeltése. Ugyanis saját lelkét hagyja szomjan halni.

Meg kell érteni, hogy a hit nem függ a Vatikán egyes vezetőitől, és bár Péter volt az Egyház feje, bizony lehetnek arra alkalmatlan, politikai befolyás alatt lévő rossz pápautódok. Ám, ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk hinni, és követni Krisztust, amit egyedül a szentmisén való részvétellel, és a szentségek vételében valósíthatunk meg a legtökéletesebben.

Krisztus és az Ő tanítása örök. Az élő Egyházat – azaz a hívő keresztény népet – viszont a Szentlélek irányítja. És kell-e ennél tökéletesebb és biztonságot adó tény? Ferenc pápa pontifikátusa – mint minden földi hatalom – pedig véges.

VI. Sándort (1431-1503), a reneszánsz kor hírhedt pápáját így örökítette meg a történelem: „A hitnek és a becsületességnek még csak a szikrája sem volt benne. (…) Nem törődött az igazsággal, így az ő idejében Róma a tolvajok és gyilkosok fészkévé vált.” – (Francesco Guicciardini, olasz jogtudós, történetíró. szül: Firenze, 1483.. március 6.  – megh: Arcetri  1540.május 23.) 

Az Egyház azonban 1503. óta is él, és minden ellenkező híreszteléssel szemben – Krisztus ígérete szerint –, Ferenc pápa után is megmarad… 

„Az élő Isten egyháza – az igazság oszlopa és biztos alapja” (1Tim 3,15) A mai Egyház életében megfigyelhető leggyakoribb tévedések helyreigazítása

   A hit alaptételei

1. Az „élő hagyomány”, az „élő tanítóhivatal”, a „folytonosság hermeneutikája” és a „tanítás fejlődése” kifejezések helyes értelme azt az igazságot is magában foglalja, hogy akármilyen új szempont merül is fel a hitletéteménnyel kapcsolatban, az soha nem mondhat ellent annak, amit az Egyház mindig is ugyanazon tanításként, ugyanazon értelemben tárt elénk, és amit mindig is ugyanúgy értelmezett (lásd az első vatikáni zsinat Dei Filius kezdetű hittani rendelkezését a katolikus hitről, 3. ülés, 4. fej.: „in eodem dogmate, eodem sensu, eademque sententia”). 

2. A dogmatikai formulák jelentése mindig igaz és változatlan marad az Egyházban, még ha az okfejtés pontosabbá válhat és mélyülhet is. A híveknek ezért őrizkedniük kell attól a vélekedéstől, hogy a dogmatikai formulák vagy az azokban használt fogalmak nem képesek végérvényesen kifejezni az igazságot, hanem csak mindig változékony módon közelítik meg, vagyis bizonyos mértékben eltorzítják, illetve módosítják azt, és hogy ezek a formulák csak bizonytalanul fejezik ki az igazságot, minthogy ez az igazság olyan cél, amelyet az efféle megközelítésekkel mindössze keresni lehet. E nézet képviselői a dogmatikai relativizmus csapdájában esnek, és meghamisítják az Egyház tévedhetetlenségének fogalmát azzal az igazsággal kapcsolatban, amelyet mint biztos igazságot kell tanítanunk és vallanunk” (a Hittani Kongregáció „Mysterium Ecclesiae” kezdetű nyilatkozata a katolikus egyháztan védelmében korunk bizonyos tévedései ellen, 5). 

A Hitvallás

3. Isten országa, mely idelent Krisztus Egyházában vette kezdetét, nem ebből a világból való, melynek formája elmúlik, és a maga sajátos növekedése nem keverhető össze a civilizáció, a tudomány és az emberi technika haladásával, hanem Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságának egyre mélyebb megismerésében, az örök boldogság egyre erősebb reményében, az Isten szeretetére adott egyre buzgóbb válaszban, az embereknek juttatott kegyelem és az életszentség ajándékának egyre nagylelkűbb befogadásában áll. Mikor az Egyház, Krisztus jegyese odaadóan törődik az emberek szükségleteivel, örömeivel és reményeivel, fájdalmaival és fáradozásával, arról a mély vágyáról tesz tanúságot, hogy jelen kíván lenni számukra, hogy Krisztus világosságával ragyogja be őket, és Benne, egyetlen Üdvözítőjükben mindannyiukat egybegyűjtse. Ez a jámbor törődés soha nem jelentheti azt, hogy az Egyház a világ dolgaihoz idomul, vagy hogy kevésbé buzgón vágyakozik az Úr és az örökké tartó ország után” (VI. Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű apostoli levele). Téves tehát az a vélekedés, hogy Istent mindenekelőtt az emberi nem mulandó, földi állapotában végbemenő fejlődés dicsőíti meg.

4. Miután Jézus Krisztusban létrejött az új és örökké tartó szövetség, senki sem üdvözülhet pusztán azáltal, hogy megtartja Mózes törvényét, ha nem hisz Krisztusban mint igaz Istenben és az emberi nem egyedüli Üdvözítőjében (lásd Róm 3,28; Gal 2,16).

5. A muzulmánok és mások, akik nem hisznek Jézus Krisztusban, aki valóságos Isten és valóságos ember, – az egyistenhívőket is beleértve – nem képesek megadni azt a tiszteletet Istennek, mint a keresztények, vagyis nem képesek arra a lélekben és igazságban történő természetfeletti imádatra (lásd Jn 4,24; Ef 2,8), amelyre azok, akik elnyerték a fogadott fiúság Lelkét, képesek (lásd Róm 8,15).

6. Azok a spiritualitások és vallások, amelyek a bálványimádás vagy a panteizmus bármely formáját támogatják, nem tekinthetők az isteni ige „magvának” vagy „gyümölcsének”, hiszen olyan megtévesztést képviselnek, amely eleve kizárja követőik evangelizálását és örök üdvösségét, amint azt a Szentírás is tanítja: „Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik” (2Kor 4,4).

7. A valódi ökumenizmus arra törekszik, hogy a nemkatolikusok csatlakozzanak ahhoz az egységhez, amely a katolikus egyházban Krisztus imája folytán, melyet az Atya mindig meghallgat („hogy egy legyenek”, Jn 17,11), már most is elpusztíthatatlanul fennáll, és amelyet a katolikus egyház hitvallásban vall („hiszek az egy (…) Anyaszentegyházban”). Az ökumenizmusnak tehát nem lehet célja, hogy egy még nem létező egyházat hozzon létre. 

8. A pokol létezik, és azok, akik bármely meg nem bánt halálos bűn miatt oda kerülnek, az isteni igazságosság örökké tartó büntetését szenvedik el (lásd Mt 25,46). Nemcsak a bukott angyalok, hanem az emberi lelkek kárhozata is örökké tart (lásd 2Tesz 1,9; 2Pt 3,7). Az örökre elkárhozott emberek nem semmisülnek meg, hiszen az Egyház tévedhetetlen tanítása szerint a lelkük halhatatlan (lásd az ötödik lateráni zsinat 8. ülése).

9. Isten kifejezetten csak azt a vallást akarja, amely a Jézus Krisztusban, Isten megtestesült Fiában, az emberiség egyetlen Üdvözítőjében való hitből született. Téves tehát az a nézet, hogy amint Isten kifejezetten akarja, hogy több – férfi és női – nem és több nemzet legyen, ugyanúgy akarja a vallások többféleségét is.

10. [Keresztény] vallásunk ténylegesen létrehozza az igazi, életteljes kapcsolatot Istennel, amire más vallások nem képesek, még akkor sem, ha – úgy mondhatni – karjukat az ég felé tárják (VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, 53).

11. A szabad akarat ajándéka, amellyel a teremtő Isten ruházta fel az embert, csak azt a természetes jogot biztosítja az ember számára, hogy a jót és az igazat válassza. Egyetlen embernek sincs tehát természetes joga ahhoz, hogy a bűn erkölcsi veszedelmének, a bálványimádás, az istenkáromlás vagy a hamis vallás vallási tévedésének választásával megsértse Istent.

Isten törvénye

12. A megigazult embernek elegendő ereje van ahhoz, hogy Isten kegyelme segítségével teljesítse az isteni törvény objektív követelményeit, hiszen a megigazultak Isten valamennyi parancsát képesek megtenni. Isten kegyelme, mikor a bűnöst megigazulttá teszi, önnön természetéből kifolyólag az összes súlyos bűnből való megtérést is véghez viszi (lásd tridenti zsinat, 6. ülés, Határozat a megigazulásról, 11. fej., 13. fej.). 

13. „A hívőknek ismerniük, tisztelniük és teljesíteniük kell azokat az erkölcsi parancsokat, melyeket az Egyház Istennek, az Úrnak és Teremtőnek nevében kijelent és tanít. … Isten és a felebarát szeretete elválaszthatatlan a szövetség törvényeinek megtartásától, mely Jézus Krisztus vérében és a Szentlélek ajándékában új szövetséggé lett.” (II. János Pál Veritatis splendor kezdetű enciklikája, 76.) Ugyanezen enciklika tanítása szerint tévednek azok, akik „azt hiszik, hogy erkölcsileg jónak nyilváníthatnak olyan tudatosan és szabadon végrehajtott cselekedeteket, melyek szemben állnak az isteni és a természetes erkölcsi törvénnyel.” „Ezek az elméletek tehát nem hivatkozhatnak a katolikus erkölcsi hagyományra” (uo.).

14. Isten valamennyi parancsa egyszerre igazságos és irgalmas. Hibás tehát az a vélekedés, miszerint az ember képes úgy engedelmeskedni Isten tiltó rendelkezésének – például a házasságtörés hatodik parancsolatba foglalt tilalmának –, hogy az engedelmesség ugyanezen aktusával vétkezik Isten ellen, erkölcsileg árt önmagának, vagy vétkezik a másik ember ellen.

15. „A világon semmiféle körülmény, semmiféle cél, semmiféle törvény nem tehet megengedetté olyan cselekedetet, amely a lényegénél fogva tiltott, hiszen az ellenkezik Isten – minden ember szívébe írt, pusztán értelemmel is megismerhető és az Egyház által hirdetett – törvényével” (II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 62). Az isteni kinyilatkoztatásban és a természetes erkölcsi törvényben léteznek olyan erkölcsi alapelvek és erkölcsi igazságok, amelyek olyan tilalmakat foglalnak magukban, melyek bizonyos fajta cselekedeteket minden körülmények között tiltanak, mivel ezek a fajta cselekedetek tárgyuk okán mindig súlyosan törvénytelenek. Téves tehát az a vélekedés, miszerint a jó szándék vagy a jó következmény elegendő indok lehet az effajta cselekedetek végrehajtására (lásd tridenti zsinat, 6. ülés, de iustificatione, 15. fej.; II. János Pál Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdítása, 17; a Veritatis splendor kezdetű enciklika, 80).

16. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény tiltja, hogy a méhében gyermeket fogant nő megölje ezt a benne levő emberi életet, akár saját, akár mások keze által, közvetlenül vagy közvetetten (lásd II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 62).

17. „Erkölcsileg elfogadhatatlan” az az eljárás, melynek következtében a gyermek méhen kívül fogan meg, „mivel kiszakítja az utódnemzést a házastársi aktus teljes emberi összefüggésrendszeréből” (II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 14).

18. Egyetlen ember sincs erkölcsileg feljogosítva arra, hogy önmagát megölje vagy megölesse, akkor sem, ha ezzel a szenvedést szeretné elkerülni: „Az eutanázia Isten törvényének súlyos megsértése, hiszen nem más, mint egy emberi személy szándékos megölése, ami erkölcsileg elfogadhatatlan. E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház Hagyománya adja tovább, és a rendes és egyetemes Tanítóhivatal tanítja” (II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 65).

19. Isten rendelkezése és a természetes erkölcsi törvény folytán a házasság egy férfi és egy nő felbonthatatlan szövetsége (lásd Ter 2,24; Mk 10,7-9; Ef 5,31-32). „A házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg a gyermek nemzésére és nevelésére irányul, és ezekben teljesedik be” (a második vatikáni zsinat Zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója, 48).

20. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény szerint senki sem élhet nemi erejével kényszerítés nélkül az érvényes házasságon kívül anélkül, hogy ezzel bűnt követne el. Azt állítani tehát, hogy a lelkiismeret helyesen és jogosan ítélhet úgy, hogy olykor erkölcsileg helyes, Isten által kért, sőt parancsolt lehet a nemi aktus, amely olyan személyek között valósul meg, akik polgári házasságot kötöttek egymással, de egyiküket vagy mindkettőjüket szentségi házasságuk máshoz köti, ellentmond a Szentírásnak és a szenthagyománynak (lásd 1Kor 7,11; II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 84).

21. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény egyaránt tilt „minden olyan cselekedetet, mely akár a nemi aktus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint célt, akár mint eszközt azt szándékolja, hogy ne foganhasson gyermek” (VI. Pál Humanae vitae kezdetű enciklikája, 14).

22. Az az ember – férj vagy feleség –, aki polgárilag elvált házastársától, akihez érvényes házasság köti, és a törvényes házastárs életében másvalakivel kötött polgári házasságot, és aki új partnerével házastársként él együtt, és az aktus természetének teljes tudatában és ezen aktusba mindenestül beleegyezve úgy dönt, hogy ebben az állapotban marad, a halálos bűn állapotában van, és így nem részesülhet a megszentelő kegyelemben, és nem növekedhet a szeretetben. Ezért ezek a keresztények nem részesülhetnek szentáldozásban, kivéve ha „testvérként” élnek együtt (lásd II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 84).

23. Két azonos nemű ember súlyosan vétkezik, ha egymásnak kívánnak nemi élvezetet szerezni (lásd Lev 18,22; Lev 20,13; Róm 1,24-28; 1Kor 6,9-10; 1Tim 1,10; Júd 7). „A homoszexuális aktus semmilyen körülmények között nem hagyható jóvá” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2357). Ellentétes tehát a természetes erkölcsi törvénnyel és az isteni kinyilatkoztatással az a nézet, hogy amint a teremtő Isten némelyeknek olyan természetes hajlamot ad, hogy az ellenkező nem tagjai iránt érezzenek nemi vágyat, úgy másoknak olyan természetes hajlamot ad, hogy saját nemük tagjai iránt érezzenek nemi vágyat, és hogy Isten azt szeretné, ha bizonyos körülmények között utóbbi hajlamukat ki is élnék.

24. Sem emberi törvény, sem bármely emberi hatalom nem jogosíthat fel két azonos nemű embert arra, hogy házasságot kössön egymással, vagy hogy két ilyen személyt egymás házastársainak nyilvánítsanak, mivel az ellentmond mind a természetes erkölcsi törvénynek, mind az isteni törvénynek. „A Teremtő tervében a két nem egymást kiegészítő természete és termékenysége a házasság lényegéhez tartozik” (Hittani Kongregáció, Megfontolások a homoszexuális személyek együttélésének törvényes elismerésére vonatkozó tervekkel kapcsolatban, 2003. június 3., 3).

25. Azok a kapcsolatok, amelyeket házasságnak hívnak ugyan, de a házasság lényegének ellentmondanak, nem részesülhetnek az Egyház áldásában, mivel ellentétesek a természetes erkölcsi törvénnyel és az isteni törvénnyel.  

26. Az állami hatalom nem nyilváníthatja két azonos nemű ember kapcsolatát törvényileg elismert élettársi kapcsolatnak, amely gyakorlatilag teljesen megfelel a házasságnak, még ha nem is nevezik annak, hiszen az ilyen kapcsolatok súlyos bűnre buzdítanák a bennük részt vevőket, és másokat is súlyosan megbotránkoztatnának (lásd Hittani Kongregáció, Megfontolások a homoszexuális személyek együttélésének törvényes elismerésére vonatkozó tervekkel kapcsolatban, 2003. június 3., 11.)

27. A férfi és a női nem, a férfi és a nő olyan biológiai valóság, amelyet Isten bölcs akarata hozott létre (lásd Ter 1,27; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 369). Lázadás tehát a természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény ellen, és súlyos bűn, ha egy férfi önmaga csonkításával vagy pusztán a szándék kinyilvánításával nővé igyekszik válni, vagy ha egy nő hasonlóképpen férfivé igyekszik válni, vagy ha valaki azt állítja, hogy a polgári hatóságnak kötelessége és joga úgy tenni, mintha az efféle dolgok lehetségesek és elfogadhatók lennének (lásd A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2297). 

28. A Szentírással, valamint a rendes és egyetemes tanítóhivatal állandó hagyományával összhangban az Egyház nem tévedett, mikor azt tanította, hogy az állami hatalom törvényesen élhet a halálbüntetés eszközével a gonosztevők esetében, amennyiben a társadalom fennmaradása, illetve igazságos rendje csak így biztosítható (lásd Ter 9,6; Jn 19,11; Róm 13,1-7; III. Ince, Professio fidei Waldensibus praescripta; a tridenti zsinat nyomán megjelent Római Katekizmus, III. old, 5, 4. sz.; XII. Piusz, Katolikus jogászok előtt tartott beszéd, 1954. december 5.).   

29. Minden hatalom a földön és a mennyben Jézus Krisztusé, ezért a polgári társadalom és minden más emberi társaság Jézus Krisztus királyságának van alárendelve, így „a hiteles kultusz Isten felé az embernek egyénileg és társadalmilag egyaránt kötelessége” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2105; lásd XI. Piusz Quas primas kezdetű enciklikája, 18-19; 32). 

A szentségek

30. A legszentebb szentségben, az Oltáriszentségben csodálatos változásra kerül sor, a kenyér egész lényege Krisztus testévé válik, a bor egész lényege pedig Krisztus vérévé. Olyan változás ez, melyet a katolikus egyház igen találó módon átlényegülésnek (transzszubsztanciációnak) nevez (lásd a negyedik lateráni zsinat, 1. fej.; tridenti zsinat, 13. ülés, 4. fej.). „Minden teológiai magyarázatnak, amely legalább valamelyest közelíteni kíván ehhez a misztériumhoz, és amely összhangban óhajt lenni a katolikus hittel, ragaszkodnia kell hozzá, hogy magában a valóságban, függetlenül attól, hogy mi mit gondolunk róla, a kenyér és a bor az átváltoztatás után megszűnik létezni, és immár nem más, mint a mi Urunk Jézus imádandó teste és vére, amely a kenyér és a bor szentségi színe alatt ettől kezdve valóban ott van előttünk.” (VI. Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű apostoli levele, 25)

31. Azok a kifejezések, amelyekkel a tridenti zsinat megfogalmazta az Egyház hitét az Oltáriszentségben, minden kor és minden hely emberének megfelelnek, mivel „az Egyház örökké érvényes tanítása jelenik meg bennük” (II. János Pál Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikája, 15). 

32. A szentmisében a pap igaz és helyes áldozatot mutat be a Szentháromságnak, és ez az áldozat engesztelő hatású mind a földön élő emberekre, mind a tisztítótűzben szenvedő lelkekre nézve. Téves tehát az a vélekedés, hogy a szentmise áldozata mindössze abban áll, hogy az emberek imádságuk és dicséretük lelki áldozatát mutatják be, és hogy a szentmise nem több, mint a lelki táplálékul önmagát a híveknek adó Krisztus (lásd tridenti zsinat, 22. ülés, 2. fej.).

33. „A szentmise, melyet a pap végez, aki az egyházi rend szentségében kapott hatalom erejében Krisztus, a fő személyében cselekszik, és amelyet Krisztus és az Ő misztikus testének tagjai nevében mutat be, a Kálvária áldozata, mely az oltárainkon szentségi formában jelenik meg. Hisszük, hogy amint a kenyér és a bor az utolsó vacsorán az Úr szavai által az Ő testévé és vérévé változott át, melyet a kereszten értünk ajánlott fel, úgy a pap által átváltoztatott kenyér és bor a dicsőséges mennyei trónján ülő Krisztus testévé és vérévé változik, és hisszük, hogy az Úr titokzatos jelenléte is tényleges, valóságos és lényegi jelenlét, noha érzékeink mit sem észlelnek belőle.” (VI. Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű apostoli levele, 24) 

34. „Mikor az átváltoztatás szavai elhangzanak, és Krisztus mint áldozat megjelenik az oltáron, a vér nélküli áldozat bemutatását a pap és csakis a pap végzi, aki Krisztust, nem pedig a híveket képviseli. (…) A hívek a pap kezével ajánlják fel az áldozatot annak folytán, hogy az oltárnál szolgálatot tevő pap, mikor a misztikus test valamennyi tagjának nevében felajánlja az áldozatot, Krisztust, a misztikus test fejét képviseli. Az a megállapítás azonban, hogy a pappal együtt maguk az emberek mutatják be az áldozatot, nem jelenti azt, hogy az Egyház olyan tagjai lennének, akik semmivel sem kisebbek a papnál, és hogy látható liturgikus szertartást végeznének, hiszen ilyet csak az a szolgálattevő végezhet, akit Isten erre a tisztségre rendelt, hanem azt, hogy az emberek szívbéli dicséretüket, könyörgésüket, engesztelésüket és hálaadásukat a pap, sőt magának a Főpapnak az imádságaival, illetve szándékával egyesítik, hogy az áldozat egyazon felajánlásában és a pap által végzett látható szertartás szerint őket is bemutassák az Atyaistennek.” (XII. Piusz Mediator Dei kezdetű enciklikája, 92).

35. A bűnbánat szentsége az egyetlen rendes eszköz, amellyel a keresztség után elkövetett súlyos bűnök bocsánatot nyerhetnek, az isteni törvény pedig úgy rendelkezik, hogy minden ilyen bűnt meg kell gyónni száma és fajtája szerint (lásd tridenti zsinat, 14. ülés, 7. kán.).

36. Az isteni törvény szerint a gyóntató semmilyen okból nem sértheti meg a gyónási titkot, és semmilyen egyházi hatóság nem mentheti fel ezen kötelezettsége alól, az állami hatalom pedig teljességgel illetéktelen, hogy erre kötelezze (lásd az 1983-as Egyházi Törvénykönyv, 1388. kán, § 1; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1467).

37. Krisztus akaratából és az Egyház változhatatlan szenthagyománya szerint az Oltáriszentség nem szolgáltatható ki azoknak, akik köztudottan az objektíve súlyos bűn állapotában vannak, és nem részesíthetők szentségi feloldozásban azok, akik nem hajlandók elfogadni az isteni törvényt, akkor sem, ha elutasításuk csak egyetlen súlyos dologra vonatkozik (lásd tridenti zsinat, 14. ülés, 4. fej.; II. János Pál, Üzenet William W. Baum bíboros főpenitenciáriusnak, 1996. március 22.). 

38. Az Egyház állandó hagyománya szerint nem szolgáltatható ki az Oltáriszentség azoknak, akik hivatalosan eretnek vagy szakadárnak minősülő keresztény közösséghez tartozónak vallják magukat, és ezzel tagadják a katolikus hit bármely igazságát (lásd az 1983-as Egyházi Törvénykönyv, 915. kán.; 1364). 

39. Az a törvény, amely arra kötelezi a papokat, hogy a cölibátusban teljes önmegtartóztatást gyakoroljanak, Jézus Krisztus példájára vezethető vissza, és az egyházatyák és a római pápák állandó tanúsága szerint az ősi és apostoli hagyomány része. Ezt a törvényt ez okból nem szabad hatályon kívül helyezni a római egyházban, és nem szabad a papi cölibátust fakultatívvá tenni sem helyi szinten, sem az egyetemes Egyházban. Az Egyház állandó tanúsága szerint a papi önmegtartóztatás törvénye „nem új szabály. A jelenleg érvényben levő szabályt kell megtartani, minthogy tudatlanságból, illetve nemtörődömségből egyesek megfeledkeztek róla. Ez a szabály mindazonáltal az apostolokig vezethető vissza, és maguk az Atyák honosították meg, amint azt a Szentírásban is olvassuk: »Legyetek hát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok« (2Tesz 2,15). Sokan vannak ugyanis, akik őseink törvényeit figyelmen kívül hagyva elbizakodottságukban szennyfoltot ejtettek az Egyház tisztaságán, és Isten ítéletét nem félve az emberek akaratát követték” (Siricius pápa Cum in unum kezdetű dekretáliája a 386-os esztendőből).

40. Isten akaratából és az Egyház isteni alkotmánya szerint csak megkeresztelt férfiak (viri) részesülhetnek az egyházi rend szentségében, akár püspökségről, akár papságról, akár diakonátusról legyen szó (lásd II. János Pál Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levele, 4). Téves továbbá az a vélekedés, hogy csak egyetemes zsinat dönthet erről a kérdésről, hiszen az egyetemes zsinat tanítói tekintélye semmivel sem haladja meg a római pápáét (lásd ötödik lateráni zsinat, 11. ülés; első vatikáni zsinat, 4. ülés, 3. fej. 8. p.)

2019. május 31.

Raymond Leo Burke bíboros, a Szuverén Máltai Lovagrend patrónusa

Janis Pujats bíboros, kiérdemesült rigai érsek

Tomash Peta, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye érseke

Jan Pawel Lenga, kiérdemesült karagandai érsek

Athanasius Schneider, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye segédpüspöke

Magyarázat „A mai Egyház életében megfigyelhető leggyakoribb tévedések helyreigazítása” című dokumentumhoz

Napjainkban az Egyház történelmének egyik legnagyobb lelki járványát tapasztalja meg. Csaknem általános zavarodottság és irányvesztés figyelhető meg a tanítás terén, ami súlyosan veszélyezteti sok lélek lelki egészségét és örök üdvösségét. Nem mehetünk el ugyanakkor a mellett az általános közöny mellett sem, amely az egyházi hierarchia különböző szintjein a tanítóhivatal gyakorlását jellemzi. Mindez nagyrészt annak köszönhető, hogy az apostolutódok elmulasztják megtenni kötelességüket – melyre a második vatikáni zsinat is figyelmeztet –, és nem „szállnak szembe éberen a nyájat fenyegető tévedésekkel” (Lumen gentium, 25).

Napjainkban a katolikus híveket szerte a világon kínzó lelki éhség gyötri, hogy újra erősítsék meg azokat az igazságokat, amelyeket korunk legveszélyesebb tévedései elhomályosítanak, aláásnak és tagadnak. A hívek, akik ettől a lelki éhségtől szenvednek, úgy érzik, magukra hagyták őket, és egyfajta egzisztenciális peremterületen találják magukat. Ez a helyzet sürgős és konkrét megoldás után kiált. A tévedések nyilvános helyreigazításával nem várhatunk tovább. Nagy Szent Gergely pápa örök érvényű szavai jutnak eszünkbe: „Nyelvünk ne legyen rest a buzdításra, és miután elfogadtuk a püspöki hivatalt, hallgatásunkban ne jövendő ítéletünket elővételezzük, mely majdan az igazságos Bíró színe előtt sújt minket. (…) A ránk bízott emberek hátat fordítanak Istennek, mi pedig hallgatunk. Bűnben élnek, mi pedig nem nyújtunk nekik segítő kezet, hogy jó útra térjenek.” (In Ev. hom. 17:3. 14).

Tudatában vagyunk annak, mily súlyos felelősség terhel minket, katolikus püspököket Szent Pál figyelmeztetése szerint, aki kijelenti, hogy Isten pásztorokat és tanítókat adott Egyházának, hogy „szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét, amíg mindnyájan el nem jutunk az Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére. Akkor majd nem leszünk éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor. Inkább igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a Fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben” (Ef 4,12-16).

Mikor a mai Egyház életében megfigyelhető leggyakoribb tévedéseket helyreigazítjuk, a testvéri szeretet szellemében járunk el, és konkrét lelki segítséget kívánunk adni, hogy a püspökök, papok, plébániák, szerzetesi közösségek, a világi hívek egyesületei és a magánszemélyek rejtetten vagy nyilvánosan megvallhassák azokat az igazságokat, amelyeket korunkban leginkább tagadnak vagy eltorzítanak. Pál apostol alábbi buzdítása a mai püspökökhöz és világi hívőkhöz is szól: „Vívd meg a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, hiszen erre kaptál hivatást, s erre tetted le számos tanú előtt az igaz hitvallást. Felszólítalak az Isten nevében, aki mindeneket éltet, és Krisztus Jézus nevében, aki Poncius Pilátus előtt tanúságot tett az igazság mellett, teljesítsd megbízatásodat bűntelenül és feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig” (1Tim 6,12-14).

Az isteni Bíró szemében és saját lelkiismerete előtt minden püspöknek, papnak és világi hívőnek erkölcsi kötelessége, hogy határozottan és félreérthetetlenül tanúságot tegyen azokról az igazságokról, amelyeket napjainkban elhomályosítanak, aláásnak és tagadnak. Ezen igazságok rejtett és nyilvános megvallása olyan mozgalmat indíthat el, ahol a világiak és a klérus egymással karöltve vallják meg és védelmezik az igazságot és adnak elégtételt a hit ellen széles körben elkövetett bűnökért, azért a bűnért, amelyet a katolikus hit rejtett vagy nyílt megtagadása jelent a klérus és a világi hívek nem elhanyagolható hányada részéről. Arról sem szabad ugyanakkor megfeledkezni, hogy az efféle mozgalmat nem az abban részt vevők száma szerint, hanem annak igazsága szerint kell megítélni, amint azt az ariánus válság általános tanításbeli zűrzavara közepette Nazianzi Szent Gergely is hangsúlyozza: „Istent nem érdeklik a számok” (Or. 42:7).  

Mikor a papok és a hívek a változhatatlan katolikus hitről tesznek tanúságot, arról az igazságról sem feledkeznek meg, hogy „a hívők összessége nem tévedhet a hitben, és ezt a különleges tulajdonságukat az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítják ki, amikor »a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig« hit és erkölcs dolgában egyetemes egyetértésüket fejezik ki” (a második vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója, 12). 

Azok a szentek és kiváló püspökök járjanak közben értünk és mutassanak utat tanításukkal, akik a maguk korában szintén a tanítás válságát tapasztalták meg. Szent Ágoston például a következő szavakkal fordult I. Szent Bonifác pápához: „Minthogy mindannyian, akik püspöki tisztet töltünk be, lelkipásztorként az igaz tanítás felett őrködünk (bár Ön kétségtelenül

magasztosabb helyen), minden tőlem telhetőt megteszek, hogy teljesítsem azt, ami kevéske rám jut e feladatból, amint az Úr az Ön imái által az erőt is kegyeskedik megadni hozzá” (Contra ep. Pel. I, 2).

Mikor a pásztorok és a hívek közösen és félreérthetetlenül megvallják az igazságot, minden kétséget kizáróan magának a pápának is hatékony testvéri és gyermeki szolgálatot tesznek abban a rendkívüli helyzetben, amelyet a tanítás általános zavara és irányvesztése a mai Egyház életében jelent.

Az igazság eme nyilvános megvallását a keresztény szeretet szellemében tesszük, amely a pásztorok és a hívek – vagyis Krisztus teste, az Egyház valamennyi tagja – lelki egészsége iránti féltő törődésben nyilvánul meg, ugyanakkor arról sem feledkezünk meg, amire Szent Pál mutat rá a Korintusiaknak írt első levelében: „hogy a testben ne támadjon meghasonlás, hanem a tagok törődjenek egymással. Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele. Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai” (1Kor 12,25-27), valamint a Rómaiaknak írt levélben: „Mert ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak, s a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek: aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta, buzdítson, aki jótékonykodik, tegye egyszerűségben, aki elöljáró, legyen gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömest. Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást. A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok” (Róm 12,4-11).

Azok a bíborosok és püspökök, akik az igazság fenti megvallását aláírják, Salus Populi Romani (lat. „a római nép megmentője”) segítségül hívásával az Istenanya Szeplőtelen Szívének ajánlják azt, tekintettel arra a rendkívüli lelki üzenetre, melyet ez a kép a római egyház számára hordoz. A Szeplőtelen Szűz és Isten anyja oltalma alatt az egész katolikus egyház „félelmet nem ismerve vívja meg a hit harcát, tartson ki szilárdan az apostolok tanításában, és a világ viszontagságai közepette bizton haladjon előre, míg el nem jut a mennyei városba” (a Boldogságos Szűz Mária, „a római nép megmentője” tiszteletére mondott mise prefációja).

2019. május 31.

Raymond Leo Burke bíboros, a Szuverén Máltai Lovagrend patrónusa

Janis Pujats bíboros, kiérdemesült rigai érsek

Tomash Peta, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye érseke

Jan Pawel Lenga, kiérdemesült karagandai érsek

Athanasius Schneider, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye segédpüspöke

A www.szukosveny.hu megbízásából fordította: Sallai Gábor