Köszönjük az árvizet – Urunk!

Igen, nagy a víz. És ez gáz. Hiszen Európának „másra sem volt most szüksége”, mint árvízre. Hiszen olyan jól élünk, hogy azt sem tudjuk hová szórjuk a pénzünket. Most az árvízi védekezésre szórtuk… mit szórtuk? Lapátoltuk, és zsákoslag dobáltuk gátakra, tankoltuk beled helikopterek üzemanyag tartályaiba, teába, zsíros kenyérbe, és mindenbe, aminek köze volt – van – az érvízhez. És mert volt mit belelapátolni ebbe a katasztrófába, úgy érzem, hogy ez a gazdasági válság csupán egy uniós hisztéria, amelyet mielőbb érdemes volna befejezni…

A másik tanulsága e hatalmas víznek az, hogy igenis, kell a katasztrófa Európának, és különösen Magyarországnak.  Mert mikor is nem hallottunk ostoba és aljaskodó politikai szólamokat? A hó által okozott drámai napokban. Akkor is csend volt, s mint most, annak a drámának az elején is megjelent néhány gerinchiányos politikus, hogy lefotóztassa magát, akkor is voltak mai szóval élve „fikázó” szólamok az ellenzéki pártok részéről, akkor is hepciáskodott Gyurcsány, Mesterházy és a többi hatalomba vágyó seggfej, de egyszer csak akkor is, mint most, kuss lett, és szépen tette a dolgát minden ki. Mindenki, aki kicsit is adott magára. Így van ez most is. Némelyik ellenzéki párt vezére megmutatja magát lapáttal, homokzsákkal a kezében, Gyurcsány ugrándozott egy picit feltűnési viszketegségében a Margit-szigeten a homokzsákokon, majd elmondta, hogy bizony az árvízért is ő a felelős, de amikor látta, hogy a világon senki sem foglalkozik a hülyeségével, eltűnt a balfenéken. Vannak pártok, amelyek kifejezetten a tagság bővítésére, toborzásra használják az árvíz tényét… de legalább zsákolnak.

A harmadik tanulság ezekben a napokban az, hogy a magyarnak kell a dráma, a szorongattatott helyzet, s megpróbáltatás. Ez valamiféle genetikai mazochizmus, hiszen ha nincs árvíz vagy hó, akkor a Duna partjára csupán tüntetni, hőbörögni mennek az emberek, különböző ostoba pártok zászlói alatt. Amikor munkálkodhatna mindenki a természettől békén hagyatva, akkor megy a gyűlölködés, meg az anyázás, az elégedetlenség, és a pártoskodásból eredő politikai anarchia. Most azonban víz van, és ezzel béke is van.

A negyedik tanulság abban áll, hogy megláttuk kik nem dolgoztak… Igen. Azok nem dolgoztak és nem vették ki a részüket még az emberek szóbeli munkára hívásával sem, akik támadnak, amikor nincs vészhelyzet, s ha van, annak az elején megpróbálkoznak gúnyolódva és ostobán ártani. Ez egy szűk, de befolyásos réteg, amely segédkezet nyújt az Al Jazeera TV-nek, ha az magyarellenes hazugságokkal kívánja traktálni a nézőit, s megmondja az uniós parlamenti képviselőinek, mit kell összehazudozniuk saját hazájukról egy-egy felszólalásuk alkalmával Brüsszelben. Igen, a szemét fennmaradt a víz tetején, s ezért jól kivehető…  

Végül az ötödik tanulság e hatalmas vizet illetően… Trianon ide vagy oda, Magyarország ismét eggyé vált azáltal, hogy az árvíz hallatára Erdély és Kárpátalja megmozdult. Székelyek és kárpátaljaiak is lapátolták a homokot, védték a gátakat, s teljes szívvel és lélekkel magukénak érezték a tőlük elcsatolt csonkaországot. Ez a legnagyobb, és legerősebb kapocs. Ettől lesz eggyé olykor-olykor – s talán egyszer végleg — a Kárpátok gyűrűje, s ettől erősödik a hit, s ettől válnak egyre szebbé és egyre bizakodóbbá a napjaink.  Mert valami kicsírázott, előbújt a földből, mint a murok vagy a fuszulyka. Egy picike zöld a feketeföldből, amelyet biza ápolni kell, ki kell gazolni, és öntözni is muszáj, hogy megerősödjék… mert tavasz csak ritkán van, s jobb, ha a mostani vetés megered.

Ápoljuk hát és gondozzuk ezt az idei vetést, ha levonul az ár, és békében kiigazíthatjuk mindazt, amit lerombolt. És gazoljunk is időben, és öntözzünk is, amikor megrepedezik a föld a szárazságtól, és kergessük el az élősködőket a kertből… Mert ki kell zöldülnie ennek a Kárpát-medencei kertnek. Úgy tűnik eljött a legjobb idő… amikor nem veri el a jég, s nem oltja ki a szárazság… Voltaképpen áldást és hálát kell mondanunk Istennek, hogy újra és rövid idő elteltével ismét megpróbált minket. És azt hiszem, jelesre vizsgáztunk!

Stoffán György - Európai Idő

„Mocskos oláh, büdös zsidó!” vs. Mt 5:44

(Gondolatok Trianon évfordulóján)

Tragédia volt 1920. június 4-e. Drámai az óta minden olyan nap a magyarság számára, amely erre az évfordulóra emlékeztet, s tragédia az is, ahogyan emlékezünk, vagy nem emlékezünk erre a napra. Az évek szállnak, a történelem kerekei bedarálnak minket, és mi mégsem tanulunk a történelemből, sorsunkból, közeli és távoli múltunkból. Van nemzeti méltóságunk, de a világ előtt még sincs, mert egy ostoba kis politikai pártocska, hangzatos beszédekben, aljas parlamenti felszólalásaiban a világ elé viszi és általánosíttatja a nemzetközi sajtóval azokat a nyilas eszméket, amelyek egyszer már vakvágányra vitték Magyarországot, de ez a vakvágány milliók életébe került. E párt bármilyen összejövetelt szervez, ott mindig elhangzik a „mocskos oláh, a büdös zsidó”, nem épp a kulturáltságra mutató szlogene, de azt is sok helyütt láttuk, hogy kart lendítve ordítják végig a Székely Himnuszt. A többi ellenzéki párt vádaskodással, nemzetközi szinten  hazudozással és hazaárulással "harcol" a magyarság ellen, Magyarország és annak választópolgárai ellen, semmibe véve a demokráciát, a választópolgárok akaratát. Közben a demokráciára hivatkozik... Ocsmány és aljas magatartás ez, amelyet nem lehet betiltani, és nem is akarja senki betiltani, csak szóban hadakoznak ellene, hiszen a szavazatokért és a parlamenti helyekért akár a hazaárulásig is elmegy minden megélhetési politikus.  Megemlékezésükön pedig arról hazudozik és viszi tévútra hallgatóit a tanult, de a politika miatt magát félkegyelműnek mutató ügyvéd, hogy Trianont felül kell vizsgálni. és ez a felülvizsgálat visszaadja majd az elvett  területeket az anyaországnak – mind a hatmillió erdélyi románnal, kétmillió cigánnyal és másfél milliónyi magyarral. Hogy lehet ekkora botorságokkal lázítani a népet. Mekkora fizetséget kaphat egy tanult ember azért, hogy efféle aljasságokkal, a realitásoktól távol lévő állításokkal félrevezesse pátja tagságát? Nem más ez, mint minősíthetetlen és előre kitervelt gyűlöletkeltés. Különösen úgy, hogy a határon túli magyarságnak jogokat követel, míg a magyarországi nemzeti és vallási kisebbségeknek minden jogát megkérdőjelezi… még a kegyelet jogát is!

Az emlékezés pedig, nem ez! Az emlékezésnek méltósága van. Halottakra, meggyilkolt magyar testvéreinkre, elrabolt területeinkre és azok lakosságára emlékezünk, a szenvedésre emlékezünk, amelyből bőven jutott a magyarságnak a 20. század rémes évtizedeiben. Trianon emlékezete nem lehet más néven örömünnep. A halottak napja sem lehet más, mint halottak napja. A gyász napja, az emlékezés napja!

1919-ben a vesztes és nem általunk kezdett háború után, vérszomjas moszkoviták szállták meg hazánkat, és a hazai tisztességes magyar zsidóságot is veszélybe sodorva, zsidó lumpenproletár tömegeket lázítottak fel a magyar nemzet, a keresztény magyarság és a becsületes magyar zsidóság ellen. Nem vallási alapon tették ugyan, hiszen a vallásos magyar zsidók hangosan ellenezték e lumpenproletár sziléziai zsidószatócs-horda ámokfutását… a háború utáni felfordulás így még tragikusabbá vált. Majd jött Trianon, amely felszabdalta a megkínzott és kirabolt országot… Alig három évtized múlva a következő tragikus megpróbáltatás: a kommunizmus, amely e trianoni tragédiát szándékosan és aljasul elhallgatta, s amelynek a vezetői azok a sziléziai lumpenek voltak, akik 1919-ben elmenekültek a győztes nemzeti hadsereg megtorlásai elől, akik miatt kialakult egyfajta – már nem szelektáló és józanul mérlegelő – zsidóellenesség Magyarországon. Sajnálatos, de emberileg érthető ez az ellenérzés, hiszen tagadhatatlanul részesei voltak a 45 utáni megtorlásoknak és politikai pereknek ezek a 19-es "lumpenszatócsok", bírókként, verő-és kínzólegények-és lányokként, besúgó házmesterekként, politikai elitként… Trianon fájdalma, a negyvenöt éves kommunista történelemhamisítás miatt, csak az elszenvedők számára maradt világos és érthető szenvedés.

A magyarországi magyar balgán visszakérdez még ma is: - miért, mi volt június 4-én?

Mert a magyarországi magyar nem élte át azt a borzalmat, amit az elcsatolt területek magyarjai… amikor a vérszomjas részeg román csőcselék betör a faluba és a férfiakat az iskolaudvaron egytől-egyig kivégzi (Sófalva). Nem élte át, hogy várandós asszonyát a tót favágóból lett rendőr megerőszakolja, majd lelövi, de azt sem tudja a magyarországi, mit jelent, ha éjjel odaáll a szlovák rendőrség autója, és a családfőt minden indok nélkül Ilovára, a börtönbe viszik – meghalni. (Jahndorf - Horvátjárfalu - Jarovče). Nem tudja a magyarországi annak a magyarnak a fájdalmát, aki idős szüleit lőtt sebekkel az udvaron halva találja (Kászonaltíz), s nem látta a magyarországi tudatlan magyar, s elképzelni sem tudja, miként mozgott a föld a tömegsírokba belelőtt magyaroktól, az elföldelés után két nappal is (Földvár, Brassó megye). Az elcsatolt magyarság efféle kínokat és fájdalmakat élt át évekig! Megszámlálhatatlan az a keserves óra, nap, hét, hónap, amely rettegéssel telt el, s telik el olykor manapság is ezeken a területeken. A mai magyarországi magyar csak azt látja, hogy a magyar törvények másokat, más nemzeteket és vallási közösségeket védenek, de őt, mint magyart nem! Ma már az utódállamokban jobban védik a törvények a magyarokat, mint Magyarországon. A magyar polgár föl sem fogja ennek a ténynek a valósságát, csak amikor hivatalos helyen – mert magyar – ő kevesebb joggal bír, mint az itt, velünk élő - nem magyar.

Trianon ez, a liberalizmus legjavából merítve, miközben mindenki arról beszél, hogy egyenlők a jogok, és egyenlők a kötelességek minden magyar állampolgár számára… Trianon óta minden hazugságra épül Európában, s ma Európa is önmaga Trianonját éli… nem feldarabolják, hanem megsemmisíti önmaga kultúráját, keresztény múltját, erkölcsi normáit, mert abnormális liberális és szocialista szellemiség – mint egy féreg rágja szét az öreg kontinenst Khon Banditával és Martin Schulzcal az élen. Trianon van ma Európában, hiszen férfi a férfival, nő a nővel léphet házasságra, s gyermeket is nevelhetnek ezek a testi-lelki, érzelmi torzók. Az óvodákban betiltják a lány és fiú vécéket, hogy ne legyen a nemi identitás megkülönböztethető. Egy magyarországi liberális párt pedig azt akarta elérni pár évvel ezelőtt a Parlamentben, hogy a pedofília elfogadottá váljék 14 éves kortól… és sorolhatnám az uniós Szodoma és Gomora visszataszító liberális és szocialista ismérveit.

Nekünk, magyaroknak bizony keményen meg kell küzdenünk mindezzel. Alaptörvényünk Isten, a hazát és a családot tartja szentnek és sérthetetlennek, felelősséget vállal a Kárpát-medencében élő magyarokért, és ősi értékeinkért, kultúránkért… nem tagadja, sőt, elismeri a kereszténység, mint nemzetmegtartó erő voltát… A magyar kormány nem csak Alaptörvényt alkotott, de aszerint irányítja az országot is, politikai viharokkal szemben, az uniós gazdasági zsarolásoknak is ellenállva. Georg Soros, a zsidó pénzügyi guru állítólag rengeteg pénzt fektet abba, hogy hazánkat lejárassa, hogy keresztény magyar kormányunkat megbuktassa és vádaskodó, gyalázkodó magyarországi politikusokkal sároztassa be Magyarországot és a magyar nemzetet. Trianon ez ma is, hiszen az 1920-ban működő berkek mai képviselői igyekeznek még nagyobb károkat és még nagyobb sérelmeket okozni a magyarságnak. Csakhogy ez egyre nehezebb nekik… Mert vannak ugyan, akik ordítozzák a „büdös zsidót és a mocskos oláhot”, mégis egyre kevesebben csatlakoznak a hazudozó csürhéhez, a gyűlölködésből politikai erőt kovácsoló újnyilas Jobbikhoz. Egyre többen ismerik fel, hogy nekünk ma Magyarországon és a Kárpát-medencében egészen más a dolgunk. Nem a gyűlölet szítása. Ma, a jó gazda szemével kell figyelnünk a „mezőt”, azaz a Kárpát-medencét, annak minden egyes lakóját, lett légyen az a magyaron kívül román, szerb, szlovák, zsidó vagy ukrán. Mert ők is a mi felelősségünk!

Ma van az ideje annak, hogy az európai és hazai magyar-és idegengyűlöletek közepette megkeressük magunkban és másokban a szeretetet, az egyetértést, a szabadsághoz vezető utat, s keresztényként megtaláljuk azt a parancsot, aminek fényében valóban kereszténynek nevezhetjük magunkat, s amely nélkül nem vagyunk(!) keresztények, hiába is bizonygatjuk ezt. A "Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket!" (Mt 5:44) - parancsot.

Ha - mint büszkén mondjuk sokszor -, Istentől kaptuk ezt a földet, úgy azt is mondanunk kötelező, hogy a szeretet-parancsot is Istentől kaptuk, és ez a parancs a kulcs ahhoz földhöz, amely a miénk lehet - ha akarjuk, ha akartuk volna. De akartuk-e? Nem öltünk-e meg e Kárpát-medencében mi magyarok ötven év alatt 13 millió magzatot, nem fordítottunk-e hátat a templomnak, s Szlovákiában nem tót iskolába íratjuk-e gyermekeinket, mert úgy könnyebb lesz megélnie?

Felemlegetni, amit tettünk, és amit nagyon, de nagyon rosszul tettünk, immár felesleges.

Inkább, Trianonra emlékezve a jövőt, a kivezető utat kell megtalálnunk. Ez pedig nem más, mint a békekeresés azokkal, akikkel együtt vagyunk kénytelenek élni, akiknek a nemzete 1920. óta felettünk áll, hiszen a közhatalom az ő kezükben van. A ékét kell keresni és túlélni együtt, egymás kezét fogva, egymást segítve. Mert a Kárpát-medencét megkaptuk, s mint gazda kaptuk meg annak minden lakójával együtt, akikért felelősséggel tartozunk. Ma különösen, hiszen Európában mi vagyunk az egyetlen nemzet(!), amely képes megvédeni a kereszténységet, képes menedéket adni az üldözöttnek, és képes utat mutatni annak, aki útvesztőbe került, s képes vigyázni a Szent Korona népeire.

A Kárpát-medencét papíron osztogatni, határokat húzni és országoknak lecsippentgetni belőle lehet. Azonban a Kárpát-medence nem óvodai papírkutya, hanem egy olyan földrajzi egység, amely megváltoztathatatlan. Aki ebben a földrajzi egységben él, az ugyanazt kell, hogy megélje, amit a más nyelvet beszélő, de ugyanitt élő honfitársa. Így válik majd újra egységessé az, amit 1920-ban és 1947-ben ostobán és erőszakosan – óvodás módra –, hazudozások alapján szétszabdaltak. Egységessé válik, de nem biztos, hogy nekünk magyaroknak lesz újra egységessé. Hiszen mi nem szaporodunk, nem hiszünk, nem tartunk össze, és nem utasítjuk el a „mocskos oláh és a büdös zsidó” mondatokat a Jobbik tüntetésén, s nem büntetjük azokat, akik 22 millió románnal fenyegetik a csonka-országi tudatlan társadalmat…  

A megoldás tehát, hogy azok a magyarok, akik értik miről írtam, terjesszék! Terjesszék, hogy meg kell értetni a Kárpátok gyűrűjében a békekeresés fontosságát, a szeretetet, az egymásrautaltság felismerését azokkal a nemzetekkel, aki még mindig félnek tőlünk, akik még mindig féltik tőlünk saját földünket, szülőföldjüket, akik még mindig a rabló gyűlöletével tekintenek ránk, a kiraboltra… Az idő és a mi ostobaságunk nekik dolgozott.

Egy a közös feladatunk ma, 93 évvel Trianon után: túlélni a mai liberális Európát, annak ámokfutását, itt a Kárpát-medencében, együtt a velünk élő nemzetekkel, vallási felekezetekkel. EMBEREKKEL(!), akiket Isten saját képmására alkotott, s akik ha ellenségeink is, szeretetünkre vágynak Jézus tanítása és parancsa szerint. Ezt megértve és ennek hittel eleget is téve talán igaz lesz Szent István halála előtt elmondott néhány szava: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban.„ 

Stoffán Antal , 2013. június 4-én Halásztelken elhangzott megemlékező gondolatait felhasználva írta: 
S.  Gy.

Nyílt levél a Mazsihisznek

Urak!

Szeretettel  és kéréseimmel fordulok Önökhöz. Kettő van, s ezek a zsidóságot, és a nem zsidó magyarságot érintik. Igaz, amely a magyarságot illeti, abban van némi személyes kérés is. Szeretnék ugyanis békében élni Magyarországon.

Ezt a békét pedig Önök úgy igyekeznek szándékosan és sajnos az igazságtól eltérő módon szétzilálni, hogy folyamatosan általánosítják azt, ami Önöknek – joggal – nem tetszik és bűnt kiáltanak a magyarságra akkor is, ha nyilvánvaló hazudozással tudják csak alátámasztani azt, amit mondanak. Önök képesek arra is, hogy külföldön hazudozzanak a magyarságról, ami szintén megalázó és elítélendő dolog.  Önök kihasználják azt a sajnálatos tényt, hogy a magyar kormányok egyoldalúan és méltatlanul saját nemzetükhöz, a többség hátrányára és nemzeti létünk veszélyeztetésével Önöket jobban védik, mint a keresztény magyarságot, amely Önöket egykor szeretettel befogadta és a vészkorszakban saját életét is kockáztatva védte. Védte annak ellenére, hogy Önök 1919-ben végiggyilkolták Magyarországot… De nem kívánok sérelmekkel és történelmi tényekkel előhozakodni.

Egyszerűen azt kérem Önöktől, hogy a magyarságot ne nevezzék többé bűnös nemzetnek, ne vádolják a nemzetet hamisan, ne akarjanak Önök a magyarságnak parancsolni, és ne akarják meghatározni, hogy a magyarság kikről nevezzen el utcát és kikről ne. Önök igen megvetendő és aljas módon, a Zsidó Világkongresszuson arcátlanul úgy állították be Magyarországot, mint amely országban Önöket, zsidókat nap-nap után súlyos támadás, mindennapos atrocitás érné, noha Önök is tudják, hogy ez aljas és visszautasítandó rágalom.  Önök rendkívül elítélendő módon tisztáéban is vannak azzal, hogy hazudtak, de egyetlen egy magyarországi zsidó szervezet, rabbi vagy egyszerű zsidó ember nem tiltakozott e gyalázatos hazugság ellen. Önök nem a valódi bűnösöket támadják, hanem az ország egészét, ami trágyadombra való viselkedés.

Magyarországon lehetne békében élni, ha ezt a mindenkori kormány mindenkire egyaránt vonatkozó törvényekkel biztosítaná. Biztosítani pedig csak úgy lehetne, hogyha mind Önöket, mind azokat, akik a magyarországi zsidóságot és a magyarságot bármilyen módon sértik, vagy megalázzák, azokat börtönbe csuknák. Önöket ebben a kérdésben is kétszeresen kellene elítélni, mert Önök a hazai zsidóságot és a hazai magyarságot is veszélybe sodorják. Gyűlöletet keltenek, hazudoznak a világnak, és nem engedik, hogy a magyar állampolgárok békességben és szeretetben élhessenek az Önök népével és mindenkivel ebben az országban. 

Miféle képviselői Önök a magyarországi zsidóságnak, amikor arra törekednek minden - jellem nélküli - megnyilatkozásukkal, hogy a két nép, a két nemzet, a keresztény magyar és a zsidó magyar állandó gyűlöletben és meg nem értésben éljen?  Miért jó Önöknek az, hogy undort terjesszenek annak a Magyarországnak nem zsidó lakossága ellen, amely országban Önök is élnek? Miért jó Önöknek, ha békétlenség és állandó ellenségeskedés van népeink, vallásaink között, mérgezve a társadalmat? Hadd kérdezzek tovább!

Hogy képzelik azt, hogy Önök meghatározhatják a magyarságnak az oktatási rendszerét, önkormányzati döntéseit, mindennapjait? Hogyan képzelik lehetségesnek azt, hogy az Önök magyar írókat, költőket, politikusokat érintő értékelését és megbecsülését vagy gyűlöletét nekünk kötelező legyen elfogadni? Miféle hálátlanság ez egy nemzet-és vallásközösség úgynevezett képviselői részéről, hogy ennyire arcátlan módon és hazudozva, tudománytalanul és gyűlölettel gyakoroljon nyomást a befogadó ország hetven éve a vészkorszakkal zsarolt népének kormányára? Ebből elég Urak!

Meg kell jegyezniük Urak, hogy Magyarország nem antiszemita ország!

Meg kell jegyezniük, hogy az a politikai kisebbség, amely általánosítva - mint Önök a magyarságot - gyűlöli a magyarországi zsidóságot, csupán a nemzet legalja, söpredéke, amely nem keresztény, nincs benne szeretet és nincs benne tolerancia. Legyenek bár egyetemi végzettségűek, vagy lumpenproletárok. Ők az Önök igazi ellenfelei és "játszótársai", nem a keresztény magyar nemzet, amely még akkor sem hajlandó - Önöket, Mazsihisztákat is beleértve - a zsidóság ellen gyűlölködni, ha Önöknek Mazsihisztáknak e nyilvánvaló gyűlöletgeneráló szándéka nap-mint nap beigazolódik és gyűlöletre sarkal bárkit, aki ostobán bedől az Önök lázításának. .

Meg kell jegyezniük végre, hogy azok, akik békében és szeretetben akarnak élni Magyarországon, mindig szót fognak emelni az ellen a gyűlöletkeltő magatartás ellen, amelyet Önök és egy vagy több hazai politikai párt tanúsít a Parlamentben és a Parlamenten kívül.

Meg kell végre jegyezniük, hogy a gyűlölködni nem hajlandó magyarság, az Önök által teljességgel értelmetlenül "tűz általi megtisztulásnak" - holocaustnak - nevezett vészkorszakot saját nemzeti tragédiájának tartja és nem hajlandó e kérdésben a halottak számával tisztességtelenül és gyalázva ezen ártatlan áldozatok emlékét számháborúzni. Ugyanis a keresztény embernek minden emberi élet elvesztése egyformán fáj… egyetlen ártatlan élet kioltása is épp oly mély sebet üt, mint sok ember életének a kioltása. Mi tudjuk, hiszen a román, a szlovák, az ukrán és a szerb vérengzésekben – Trianon után – meghaltakat mi is elsiratjuk, és imát mondunk felettük. Kikért Rekviemet, másokért Kaddist. Magyarokat, ruténokat, szlovákokat, zsidókat, svábokat és más nemzetiségűeket siratunk ezekkel az imákkal, akik magyar állampolgárként és jó magyar hazafiként(!) váltak Trianon ártatlan és minden magyarnak fájó áldozataivá.

Meg kell végre jegyezniük Urak, hogy mi itt a Kárpát-medencében nem ellenségek vagyunk, hanem sors-és harcostársak, akiknek nem arra a jellemtelenségre van szükségük egymástól, amit az Önök leváltott elnöke tanúsított – szemben a Tv interjúban mézes mázos, majd a kongresszuson magyargyűlölő és hazudozó módon -, hanem arra a hősi kiállásra egymás mellett, amely 1848-ban, 1944-ben és 1956-ban valósult meg.

 

Kérem tehát Önöket, hogy szűnjön meg a politikai csatározás, szűnjön meg a nemzetiségek és vallási csoportok politikai alapon való megítélése az Önök részéről. Mert ez a gyűlölködés csak aljas, pénzhajhász politikai háború, semmi más. A haza azonban egészen mást követel mind Önöktől, mind a magyarságtól. A haza békét, fejlődést, szeretetet és megbecsülést követel. Aki ez ellen tesz, aki tanult emberként, doktori címmel, magyar állampolgárként gyűlöletet szít, az előre megfontolt szándékkel a magyar keresztények és a magyar zsidók ellen tesz és lép föl. Ezt nevezik tanult hóhérnak, aki a legveszélyesebb ellenég minden társadalomban. E tanult hóhér bűncselekményt követ el, mert a béke helyett a gyűlöletet, az ellenségeskedést szolgálja, pedig jól tudja mit csinál... 

Néhány aktualitásról: Mi úgy ragaszkodunk magyar íróinkhoz, politikusainkhoz és költőinkhez, hogy Önöket közben nem gyűlöljük és nem Önök ellen, az Önök bosszantására ragaszkodunk hozzájuk. Azonban nyomatékosan visszautasítjuk, hogy Önök mai szemmel és mai megítéléssel mondjanak véleményt az általunk tisztelt személyiségekről és kategorikusan utasítsák a magyar kormányt, a főpolgármestert arra, hogy mit ne tegyen... mert az önöknek nem tetszik. Lehet véleményük, lehet fehér asztal mellett vitatkozni, de utasítgatni és parancsokat osztogatni nem lehet, mert az súlyos és végzetes ellenérzéseket von maga után, hiszen a társadalom nagy része nem tud szelektálni. Ezért nem Önökre nézve lesz rossz véleménnyel a megsértett társadalom egy része, hanem a zsidóságot emlegeti negatíve Önök miatt, az Önök meggondolatlan kis aljaskodásai okán. 

Azonban, nem kanyarodom vissza levelem elejére, és nem akarom ismételni magam. Békét és nyugodt társadalmat, szeretetteljes napokat akar végre megélni a magyar nemzet többsége. Azt, hogy kitől és mennyi apanázst kap a Mazsihisz vagy más zsidó szervezet, és ez mennyiben befolyásolja e szervezetek kormánypártiságát, senkit nem érdekel? Ez ne is legyen, lehessen viszálykodások és rágalmazások oka. Maradjon az Önök magánügye. Intézzék bizalmasan és bizalommal a mindenkori regnáló kormánnyal… és ne keverjék bele sem a magyar zsidóságot, sem a keresztény, és gyűlölködni nem hajlandó és nem akaró, a szeretet krisztusi parancsát magáénak tartó magyarokat. Ha pedig a békekeresés és a szeretet nem megy, akkor oszlassa fel magát ez a szervezet, hiszen úgysem a hit és a vallási előírások dominálnak, hanem – mint a közgyűlésen elhangzott – az anyagi előnyök szerzése és megtartása.

A keresztény és a zsidó magyarok békét és Istentől eredő szeretetet akarnak, ebben és így akarnak élni, és e szellemben akarják utódaiknak átadni Magyarországot. Aki pedig ennek az ellenkezőjét gyakorolja, teszi, az ellensége a zsidóságnak és magyarságnak, de a világnak is egyaránt. Legyen az vallási vagy civilszervezet, legyen az tanintézmény, vagy politikai párt.

Kérem tehát Önöket, hogy fenti levelemet megfontolni és annak világos útmutatását meg-és elfogadni szíveskedjenek nemzeteink és egyházaink érdekében. Bízom abban, hogy remélhetem: e levélbe nem fognak semmiféle burkolt antiszemitizmust belemagyarázni és megértik annak tiszta szándékát.  

Maradok tisztelettel:

Besnyő, 2013. május 31.

Stoffán György

újságíró

Legyünk végre „zsidók”!

Minden június 4-e előtt eszembe jut egy a magyarságra jellemző kép… Az úgynevezett forradalom napjaiban, mint kiküldött budapesti tudósító, Parajdra utaztam, Réthy Mihály nagytiszteletű úrhoz, akiben haláláig a legjobb barátomat és keresztény testvéremet tisztelhettem. A tövisi vicinálisról - amelyen még egy-két tábla hirdette, hogy a Magyar Királyi Államvasutak helyezte forgalomba - leszállva egy kietlen holdbéli táj fogadott. Egyetlen ember sem volt az utcán, autó nem járt, az elágazásnál lévő rendőrbódé romokban hevert, és a hideg csend átjárta minden csontomat. Sötét volt, pilinkázott a hó, az ablakokból itt-ott halovány fény szűrődött ki. A gyergyói és udvarhelyi elágazásnál percenként váltakozva egy régi dal, és egy követelés hangzott fel. A dalnak csak szövege volt, mert a dallamot a szilvórium feloldotta, s követelés pedig nem valamiféle diplomáciai úton jutott az éterbe, hanem ugyanazon pálinkamennyiségből adódóan vaktában, ahogy eszébe jutott emberünknek, aki ott feküdt a járdán, feje és karja az úttestre lógott. Amikor énekelni próbált, billegetve emelgette meg a fejét – „Éjedeserdély, ittvagyunk, talán egyszer megfordul a világ…”  ismételgette a szilvapálinka, majd fel-felordította, hogy „Erdélytvisza, mindentvisza” - és végül mint aki két műszakot dolgozott végig, fáradtan leejtette a fejét néhány másodpercre, hogy után a elölről kezdődhessék az előadás.  Ott Parajdon az elágazásnál… Én magam annyit tehettem a szilvóriumot gőzölgő nemzheti megnyilatkozóval, hogy behúztam a szálloda falához, s feltámasztottam a hátát, amit azzal viszonzott, hogy megtisztelt bizalmával, s alig érthetően megkérdezte: - „Hájjómondom-é?” Mintha magam mondanám – nyugtáztam, s csomagommal megindultam Réthy Mihályhoz…

Azóta nagytiszteletű barátom meghalt, s én másfél évtizede csak autóval utaztam át néhányszor e szép településen. A szilvóriummal működő hazafiról sincs semmit hírem.  Csak az emlék marad meg, s jön elő évről évre, amikor Trianon megalázó évfordulójához érkezik a kalendárium.

Amikor szerte a Kárpát-medencében emlékeznek a népek Trianonra, a szónokok nagy ívű mondanivalója nem sokkal ér többet parajdi hősünk idézett gondolatainál. S talán annyit sem ér, hiszen a forradalom hevében „bibliás hangulatba” került emberünk a szilvórium mennyisége ellenére is el tudta mondani, amit elmondott, ám az emlékező szónokok évről évre ugyanazokat a sületlenségeket, hangzatos, de a húszas éveket idéző gondolatokat ismételgetik. Nem gondolnak bele, hogy ennyik év alatt az etnikai egyensúly lehetetlenné tesz csaknem minden határmódosítást, s arra sem gondolnak, hogy mi lehetne a sikeres megoldás Trianon kérdésében. Mert megoldás mindenre van.

Azonban félve, állandó megfelelési kényszer alatt, az Uniós diktátumok terhével nem lehet a megoldást „kivitelezni”. Nem lehet az összetartozás napjaként „ünnepelni” azt a napot, amikor a primitív nemzetek képzett hóhérai hazugságaikkal és vádaskodásukkal a magyarság fejét vétették. A nagyhatalmak lettek a bakó… a gyilkos. Hallottunk-e olyasmit valaha is zsidóktól, hogy a holocaustba bele kell nyugodni, hogy az részben jogos eseménysorozat volt… stb. Nem hallottunk. Nos, akkor itt a példa, itt a lehetőség a magyarság sebeinek gyógyítására is. Ki kell végre vinni –ahogy zsidó testvéreink - Trianon igazságtalanságát a világ elé, törvénybe kell iktatni a Trianon-tagadás tiltását, s a tagadók megbüntetését, meg kell keresni azokat, akik hazugságokkal igyekeznek a magyarság ellen tenni az Unióban és másutt, akik rágalmazzák a magyar nemzetet, legyenek bármilyen nemzetiségűek és vallásúak. A magyarságnak végre a talpára kell állnia. Ha még képes rá Szent László és Mátyás király népe!

Miért köteles eltűrni a nemzet, hogy a zsidóságot képviselő egyik szervezet vezetője(!) a Zsidó Világkongresszuson, magyar állampolgárként, hazugságokkal és hamis vádakkal ócsárolja Magyarországot, a magyar nemzetet, egyúttal a kereszténységet? Miért kell eltűrni, hogy boldog- boldogtalan, kommunista, néppárti és liberális, Európa bármely országából belebeszélhessen nemzetünk ügyeibe, megszabja kit szerethetünk és tisztelhetünk, kinek állíthatunk szobrot, kinek az életművét vagy művészetét taníthassuk iskoláinkban? Miért kellene szó nélkül tűrni, hogy ilyen-olyan szervezetek visszavetessenek kitüntetéseket olyan emberektől, akik korábban nagy szolgálatot tettek a nemzetnek, Európának? Miért nem torolja meg a magyar kormány, ha az unió parlamentjében magyar színekben ülő képviselők a magyar nemzetet rossz színben tüntetik fel, annak anyagi és erkölcsi kárt okoznak? Folytathatnám a sort, de nem teszem, hiszen mindannyian látjuk, ismerjük a bajokat, s azt is, hogy a magyarság olyan helyzetbe került az elmúlt kilencvenhárom évben, amelyből csak egyféleképpen tud kitörni.

Legyünk végre zsidók!

Azt kell tennünk, amit a zsidóság tesz saját érdekében, megakadályozandó, hogy még egyszer előfordulhasson az, ami 1944-ben megtörtént. Zsidóvá kell válni abban is, hogy kiköveteljük a jóvátételt mindazok szánára, akik az 1920. júniusi és az 1947-es februári diktátumok áldozatai lettek. Fel kell olvasni a neveket, mint Japánban az atomrobbantás évfordulóján, vagy mint a WTC elpusztításának emléknapján… Mert számunkra Trianon épp olyan tragédia, mint ez a kettő, vagy mint zsidó testvéreinknek a holocaust. Épp ezért tanulni kell végre a zsidóktól, és mindazt követelnie kell a magyarságnak is, amit ők joggal elvárnak és megkövetelnek a világtól. Mert Európa népeinek vezetői, az egyes államok bűnt követtek el ellenünk éppen úgy, mint a zsidók ellen. Ám kártérítést még nem kapott a magyarság. Nem kapott azért, mert a románok, a szlovákok a szerbek, az ukránok magyar falvakat irtottak ki, tulajdonokat loptak, raboltak el, tízezreket öltek meg, csak azért mert magyarok voltak. Nemzeti kincseinket – frigyládáinkat és tekercseinket – megsemmisítették, el-és kirabolták! S ebben a cselekménysorozatban az összes európai állam, amely aláírta a trianoni és a párizsi „békét” felelős, bűnös, csak úgy, mint akik a holocaustban részt vettek. S mert a holocaust terrorcselekményeiért jóvátételt fizetnek, fizessenek a magyarságnak is jóvátételt a Trianoni terrorért. Mert a gyilkosság mindenkor és minden nemzettel szemben egyformán gyilkosság! Bárki követi is el a másik ellen! Nincs felmentés és nincs magyarázat.

Tegyünk hát rendet azonos mércével saját dolgainkban is! Ne csak holocaust emléknap legyen, de legyen Trianon emléknap is, úgy, hogy az méltó lehessen az emlékezésre. Ahogy a mohácsi vész évfordulója sem lehet a magyar-török barátság emléknapja, úgy Trianon gyásznapja sem lehet az összetartozásé… Ostoba, fából vaskarika elnevezés ez, értelem nélkül. Hisz a halottak napja sem a feltámadás örömünnepe!

Kiáltsuk világgá sérelmeinket, s kérjük az egykor szintén szenvedőket, hogy támogassák a mi kárpótlásunkat. Mert a szenvedés, a gyilkosságok, a megaláztatás nem nemzetiség és vallásfüggő. Félve és mindentől rettegve nem lehet az igazságot kierőszakolni.

Szakítani kell a parajdi hazafi igazságkeresésével. Ki kell józanodni és végre megélni azt, amit a magyar hirdet magáról: büszkén, összetartón, határozottan és mások iránt is tisztességgel kell megkövetelnünk a nemzet igazságát. Mert azt az ellenség is érti és tiszteli. Mint tette egy székely faluban a polgármester. A románok ugyanis egyik éven vigalom szervezésébe kezdtek, nagy nemzeti ünnepüket, december 1-jét ünneplendő. A polgármester történelem tanár, velejéig rendes becsületes ember. Elment az ünnepségre, hiszen meghívták, s ott egy beszédben elmagyarázta szeretettel és kellő határozottsággal, hogy ami másnak ünnep, az nekünk, magyaroknak miért fáj… s lássunk csodát: az ünneplés alábbhagyott, majd véget ért… mert a polgármester egyenesen, de szeretettel, és megértést kérve a másik nemzet tagjaitól, megmagyarázta a valóságot.  Vajon tudunk-e végre méltón emlékezni 2013. június 4-én? S felfogjuk-e végre, hogy mi az a méltóság… a mi tulajdonosi méltóságunk? Mert tulajdonosnak lenni kiraboltan és megalázottan is lehet. Viselkedés kérdése csupán…  

Stoffán György - Európai Idő