Nyílt levél dr. Orbán Viktorhoz, egy kápolnáért

 

Excellenciás Miniszterelnök Úr!

Hosszú évtizedek óta napirenden van a hívő keresztény magyarok körében egy isteni üzenet, amelyben a budai Szent Anna réten megépítendő, a békéhez és a magyar nemzet megmaradásához elengedhetetlen és kulcsfontosságú engesztelő kápolna szerepel. Mind XII. Pius pápa, mind Magyarország Prímása, Isten szolgája, Mindszenty József elfogadta és jóváhagyta ezt az üzenetet, amely egy jámbor, tisztalelkű és több bizonyítékot is adó apáca által került a köztudatba. A részleteket minden bizonnyal Ön is ismeri, tudja, és bizonyos vagyok abban, hogy mint Krisztust követő, hívő magyar ember, fontosnak is tartja.

Dr. Erdő Péter bíboros úr is engedélyezte a kápolna felépítését, amely az isteni ígéret és kérés szerint a magyar nemzet megmaradásának, és a háború befejezésének, a békének a záloga.

Ma már – reményeink szerint –, csupán anyagi akadálya van a kápolnaépítésnek, és ez adta jelen levelem indítékát.

Kérem Önt, hogy a kormány, a kormánytagok és mindazok, akiknek erre lehetőségük van, támogassák a Szent Anna réti kápolna felépítését, hiszen nemzetünk sorsáról, megmaradásunkról és a békéről van szó. Nem holmi, ma divatos jóslás, hanem XII. Pius pápa és Mindszenty József jóváhagyása és elismerése alapján kérem Önt erre az anyagi áldozatvállalásra. Hiszen 101 felvidéki templom felújítása és egyéb egyházi beruházások együttesen sem érnek annyit, mint az a kérés és ígéret, amelyet az Égiek által kaptunk, és amelyeket elismertek a már említett, megkérdőjelezhetetlen főpapok.

Tudom, hogy Ön református, azt is tudom, hogy kormányának tagjai közül is többen protestánsok, valamint az államfő is kálvinista, ez azonban nem jelenthet sem akadályt, sem ellenérvet, hiszen mindannyian Krisztust követő, Őt megvalló magyarok vagyunk, akik gyermekeinkért, unokáinkért, a nemzet jövőjéért, a megmaradásért küzdünk. Ha pedig, Krisztus szerette az édesanyját, akkor mi, közösen, ezt a szeretetet és ezt a kérést nem tagadhatjuk meg a történelmünkben oly nagy jelentőséggel bíró Szent István-i felajánlást elfogadó Istenszülőtől, a Magyarok Nagyasszonyától, a Világ és a Béke Királynőjétől.

Kérem Önt, hogy közös ügyünkben, a keresztény magyar nemzet érdekében odahatni, eljárni és támogatást nyújtani szíveskedjék. Bízom abban, hogy hite és keresztényi elkötelezettsége által – amelynek okán ezer más ügyet illetően is egyedül Önben bízunk –, a lehető leggyorsabban felépülhet a kápolna, és augusztus 20-án közösen ajánlhatjuk fel a Szent Anna réten – Szent Istvánra emlékezve – magyar nemzetünket Jézus Krisztusnak!

Maradok tisztelő szeretettel:

Besnyő, 2023. 02. 01.

Stoffán György író   

HORTHY ÉS AZ ELLENZÉK

Nem ismeretlen az a cinizmus, amely az ellenzéket jellemzi egy-egy magyar történelmi esemény előtt. Ilyen történelmi jelentőségű esemény lesz vitéz nagybányai Horthy Miklósnak, Magyarország egykori kormányzójának szeptemberi újratemetése Kenderesen.

Egy-két pártocska hangos szóval ellenzi a kormányzó hamvainak hazahozatalát. Történelmi tudatlanságáról tesz tanúságot, amikor a magyar tömegeket próbálja elriasztani a kegyeletteljes aktustól. Néhány elmében még mindig az a fasiszta államférfi él - Horthy Miklós személyében -, akit a kommunista ideológusok kreáltak. Horthyt, mint antiszemita, irredenta, soviniszta politikus jegyezték negyven évig.

A kormányzó tehát első számú közellenség volt 1945-től a rendszerváltásig, s talán még ma is az. Az MSZP kezdeményezésére a párt bojkottálja a temetést, s hangoskodik ellene, mondván: a történelem nem érett meg a hamvak hazahozatalára... - s folytatva a negyvenéves hazudozást, meg is indokolja a bojkottot. Milyen sötét ideológia vezeti ezt a bűnökkel terhelt társaságot? Kísértetiesen hasonlít ez az utódállamok Magyarországot érintő megítéléséhez. S amíg ott a tudatlanság indokolja - részben - az irántunk tanúsított gyűlöletet, addig a hazai ellenzéki politikai erők is tanúságot tesznek magyarellenességükről. Hiszen, Horthy Miklós a XX. század egyik legnagyobb reálpolitikusa volt, s ízig-vérig magyar.

A háború előtt és alatt minden rendelkezésére álló eszközzel a nemzet javát igyekezett szolgálni. Barátai kérését meghallgatva és saját lelkiismeretének engedelmeskedve mentette az üldözötteket. Magyar, lengyel, német zsidókat. Néhány barátja nevét is illik fölsorolni a teljesség kedvéért: Weiss Manfréd, aki a magyar vasipart virágoztatta fel, Richter Gedeon, aki a gyógyszergyártást emelte magas szintre, vagy az akkori budapesti főrabbi, akivel többször egyeztette a Budai Királyi Palotában a zsidóság megmentésére irányuló terveket.

Horthy Miklós tisztességéhez és hazafiságához nem fér kétség. Ellentétben azokkal, akik a háború után, megdöntve az új köztársaságot, választási csalással kerültek hatalomra. Százezreket tettek tönkre, vittek börtönbe, küldtek a halálba, csaknem fél évszázadon keresztül. Most ennek a hatalomnak a birtokosai, nevet és irányt változtatva megkérdőjelezik Horthy jogát a hazai földhöz, a kegyeletet, amely megilleti - minden magyar részéről - a kormányzó hamvait Ugyanakkor nem akarnak emlékezni arra, hogy a tömeggyilkos Cohen Kun Béla, Rosenfeld Rákosi Mátyás vagy Csermanek Kádár János – méltatlanul ugyan, de – nyugodtan pihennek a számukra idegen magyar földben. Ki tiltotta meg Kádár halálának évfordulóján, hogy néhány kommunista - politikai beszédeket tartson a megjelenteknek -, a Kerepesi úton emlékezzék meg az MSZMP volt első titkáráról? Pedig Rákosi és Kádár diktatúrái nem is hasonlíthatók Horthy 25 éves kormányzóságához. A két, Moszkvát kiszolgáló diktátor magyarellenessége, az uralkodásuk alatt elkövetett politikai gyilkosságok tömege megtorolhatatlan bűn. Ellentétben a Horthy-korszak tisztességével, a kommunisták iszonyú károkat okoztak a magyarságnak.

Ellenezni ugyan lehet Horthy kormányzó hazahozatalát, s lehet fröcskölődni is, hiszen azt megszoktuk a magyar sajtótól. Történelmi tényeket azonban nem lehet meghamisítani. Horthy munkássága, politikai ténykedése máig erőforrás lehet a magyarság számára. Ő az a politikus, akire a negyvenes határokon belül élők máig szeretettel emlékeznek, s aki semmiképpen nem mondott volna le a Kárpátaljáról, s nem gondolkoznék azon, miképpen tehetné meg ezt a többi utódállammal is valamiféle ottani, idegen érzékenységre hivatkozva. Horthy talán nem jelentené ki egy, a határokon túlról érkező fiataloknak rendezett tábor megnyitásán, hogy „Trianon érvényes". Mert Trianont érvényesnek elismerni egyenlő a hazaárulással. (A hazaárulásért pedig, jobb helyeken megtorlás vagy – legalábbis – „rosszallás” jár.)

A temetéssel kapcsolatban azért van némi fenntartásom. Ki lesz méltó a papon kívül arra, hogy végső búcsúztatót mondjon Kenderesen? Talán egy székely, akit máig el­elárul az anyaországi hatalom? Egy délvidéki magyar, akit a magyar kormány nemzetközi szinten sem tudott megvédeni a szerbektől? Egy kassai polgár, aki nem használhatja városa nevét vagy éppen a sajátját - szülőföldjén? Antall József, akinek külügyminisztere lemondott a Kárpátaljáról, Paskai bíboros, aki még Mindszentyt is kínos tételnek tartotta, s ezzel a magyarságot is megalázta egy Nyugaton készült interjújában (Kathpress)?  

Nos, ilyenek vagyunk mi, magyarok. Nincs méltó vezető politikusunk, aki megemlékezhetne Horthyról, aki magyarságában és becsületében hasonlíthatna a kormányzóra, aki vállalná azt, amit ó vállalt a magyar nemzetért. Aki mégis vállalná, az ma Magyarországon irredenta, fasiszta és antiszemita, nem pedig magyar, becsületes és kötelességtudó. Csak egyetlen út van e nemzet boldogulása felé: az, ami talán nem haladt volna túlzottan távol Horthy Miklóstól sem, s amelyért Telekinek meg kellett halnia, s amelyet ma úgy neveznének: Magyar Út. Kenderes, szeptembertől ennek a zarándokútnak lehet egy búcsújáró helye. Ide mehetünk el, ha Erdélyt, a Kárpátalját vagy a Felvidéket akarjuk századszor is elsiratni. Mert az az ember nyugszik ott, aki eddig utolsóként követelte a világtól, mint vezető politikus, a Magyar Igazságot.

Stoffán György

Magyar Fórum, 1993.

Ami a Himnuszból is hiányzik…

 

Minden évben, amikor a Himnuszt ünnepli az ország, furcsa érzés fog el. Jó és nemes dolog keresztény magyarként kérni a Mindenség Urát, hogy áldja meg a magyar nemzetet… Nemes dolog a magyar történelmet végigélni újra és újra e sorokban, hiszen volna mit tanulnunk az elmúlt ezer, és a még régebbi idők förtelmeiből. Van azonban két sor, amelyet nem tudok igazán átérzéssel énekelni sem templomban, sem valamilyen rendezvényen: „Megbünhödte már e’ nép / A’ múltat ’s jövendőt!”

Nem szőrszálhasogatás, nem a nemzeti érzés lealacsonyítása ez részemről, hiszen, belülről ellenkezik a lelkem… ez ellen a két sor ellen.

Látjuk a nemzet történelmét, látjuk a mai hiányosságokat és a tegnapi felelőtlenséget, a hit nélküli kereszténységet, őseink semmibevételét, a magzatok legyilkolását, az ifjúság drámai helyzetét… és ki merjük jelenteni e gyönyörű sorok között, hogy mi, már mindent „megbünhödtünk”? Valami hasonlót érezhetett Mindszenty József zalaegerszegi plébános is, amikor a templomban pont e két sor miatt betiltotta a Himnusz éneklését. És igaza lett, látva mind az ő későbbi sorsát, mind az országét. A tiltás, a zalai közfelháborodás miatt rövid ideig volt érvényben.

A Szózat is felemelő költemény, hiszen arra szólít fel, ami mindnyájunk alapvető kötelessége:

„Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar-.

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.”

Ám, ebből a gyönyörű és mély hazaszeretetet sugárzó költeményből is hiányzik valami. Mint minden más egyházi és világi hazafias énekünkből és költeményünkből. Hiányzik, mert minden efféle mű azt sugallja, hogy nem mi, Neki, hanem Isten tartozik nekünk valamivel. Nem mi állunk elé és bánjuk meg bűneinket, mulasztásainkat, egymás iránti gyűlölködéseinket, amelyek országunk határait egyre szűkebbre szabták, amelyek annyi áldozatot követeltek saját sorainkban… Nem mi akarjuk belátni annak a tragikus sorsnak az okait, amely okokért mi magunk vagyunk a felelősek. Nem! Mi kérünk, könyörgünk, eldöntjük, hogy miért „bünhödtünk” meg. Kicsit cinikus, kicsit nagyképű, kissé öntelt minden imádságunk a bűntudat és a bűnbánat nélkül. Kevés hitet és még kevesebb alázatot rejtenek ezek az imák, ezek a himnuszok, ezek a könyörgések. Pedig bőviben vagyunk annak, amiért bocsánatért kellene esedeznünk, ha valóban kereszténynek tudjuk magunkat, ha valóban azokká szeretnénk válni. Nem csak Vörösmarty vagy Kölcsey felejtette el a bűnbánatot, de egyházi énekeinkben is csak kérünk, könyörgünk – nem a megbocsájtásért, hanem a könyörületért, s – egyetlen kivételtől eltekintve – nem mondjuk ki, hogy mi volnánk a bűnösök és nekünk kellene először bűnbocsánatot kérni…, hogy azután kérhessük a védelmet, a segítséget. Az egyetlen kivétel egy régi Szent István énekünk utolsó versszaka:

Ének a magyar szentekről.

"Ránk, bűnösökre minden verés ránk fér, de könyörögnek ők tépett hazánkért, hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek, hazánkat így mentsd meg!"

Érdekessége ennek a népéneknek is az, hogy nem mi bánjuk meg a bűneinket, amelyekért „minden verés ránk fér”, hanem ráhagyjuk a magyar szentekre, hogy ők majd imádkozzanak a megbocsájtásért helyettünk. Talán, az egyik Mária énekünk az, amelyben a „bús nemzeted zokogva esd” szövegrész az önvizsgálat jelét mutatja. Ami igazán kifejező népénekünk, az egy nagyböjti ének, a "Bűnbánóknak menedéke" című... 

Évszázadok irodalmi és zenei alkotásaiban tehát, csak elvétve találunk olyan művet, népéneket, amelyben de facto a bűnbánat, az alázatos Istenhez fordulás nyilvánul meg. Számos zsoltár megállapítja ugyan, hogy Isten irgalmas és ezért megkegyelmez azoknak, akik vétkeztek… Pázmány és Kájoni János is rávilágítanak a bűnbánat fontosságára, azonban náluk is inkább az Isten „automatikus”, a mi bűnbánatunktól független irgalma kerül előtérbe a bűnbánattal szemben. A református zsoltárok és népénekek nagyobb hangsúlyt fektetnek a bűntudat felébresztésére, a bűnbánat fontosságára, mint a katolikus egyházzenei források.

Most, amikor az ökumenikus imahéten minden felekezet együtt imádkozik, ideje volna felismernie az együtt imádkozóknak, az isteni megbocsájtásban való hiú reménykedést megelőzve a bűnbánat, az önvizsgálat megrendítő fontosságát, hiszen elfelejtkezünk Isten haragjáról, elfelejtkezünk arról, hogy a parancsok be nem tartása iszonyatos következményekkel jár, és ezekhez a következményekhez igen közel került a mai ember, a mai magyar. Istennel kezdődik a Himnuszunk, ez igaz, de amikor könnyezve énekeljük a nemzeti imádságot, érzünk-e arra indíttatást, hogy valóban Hozzá forduljunk bajainkkal, hogy önzésünket feladjuk, hogy a nemzet megmaradásáért legalább a kisujjunkat megmozdítsuk, s ne a gazdasági és anyagi előrejutást, az embertelen pénzhajhászást, a szövetségekhez való balga hűséget szolgáljuk – feladva a maradék keresztény hitet is?

Keserves és nehéz idők következnek, és talán sokunkra nézve végzetesek is. Az ökumenikus imahét, a Himnusz születésnapja, keresztény értékeink védelme, az igazi hit és saját bűneink felismerése, megbánása nélkül csak megalázó színjáték, semmitmondó cirkusz. A keresztény egyházak és felekezetek Krisztushoz fordulása, az Ő szenvedéseinek felidézése és bűneink megbánása közös keresztényi elkötelezettséggé kellene, hogy váljék. Hibába imádkozik sok felekezet egyszerre, egymás templomában a keresztények egységéért egy megrendezett imahéten, ha nincs konkrét mondanivalója a hívő közösség számára, ha nincs egy kifejezett cél, csak a szereplés, és az önelégültség, miszerint „na, az idén is megvolt”…

A magyar nemzet számára ma, egy közös magyar, keresztény bűnbánati évet kellene hirdetnie, és ebben egyesülnie a keresztény felekezeteknek, a magyar keresztényeknek, itt ma, a rettenetesen nehéz helyzetben lévő Kárpát-hazában. S, ha ez a bűnbánati év véget ér, akkor kezdhetünk majd kérni, könyörögni, segítségért fohászkodni, ki-ki hite és elkötelezettsége szerint. Viszont, akkor is csak szemlesütve énekelhetjük ama két sort, amelyben nemzeti fájdalmaink, és saját bűneink súlya alatt úgy érezzük – és ezt Isten tudtára is adjuk Himnuszunkban –, hogy mi már „megbünhödtük”… Mert azt, hogy mit „bünhödtünk” meg és mit nem – bűnbánat nélkül –, azt csak a Teremtő Isten tudja és döntheti el…

Stoffán György    

Nyílt levél a pereskedő Lilinek II.

Lili!

Igazán nagy karriert sikerült rövid idő alatt felépítenie. Azonban nem gratulálok Önnek, mert ez a karrier mindenkinek árt. Önnek a legfőbbképpen. Ön egy olyan háborúba szállt be a felnőtt politikusok bábjaként, amely háború kimenetele korántsem látható előre. Ön egy tüntetésen, Pécsett, trágár, szalonképtelen mondatokkal hívta fel magára a figyelmet, mint egy egyházi iskola növendéke. Majd megsértődött, mert ezt az iskola vezetése kifogásolta. Elhagyva az ősi alma matert, felbujtói megtalálták az Önnek állítólag megfelelő új tanintézményt, ahol kedvére forradalmárkodhat, trágárkodhat, ahol mindent elmondhat, amit gondol, és amit gondoltatnak Önnel. Ön erre megfelelő donor, hiszen még tudatlan, tapasztalatlan, ám, mint minden, magát világmegváltónak képzelő tinédzser úgy érzi, hogy mindaz igaz, és csak az igaz, amit Ön tesz és mond… hiszen minden fiatal forradalmárnak képzeli megát és minden fiatal egyben liberális is.

Most mérföldkőhöz érkezett. Nagy elhatározással lépett a nyilvánosság elé: pereskedni fog egykori iskolájával, amelynek évszázados hagyományait és erkölcsi normáit hágta át ama bizonyos pécsi, liberális trágárkodással, amely által az Önnek megfelelő budapesti iskolába kerülhetett. A pécsi oskola – mint mondtam –, évszázadokon keresztül bizonyította erkölcsi és tudásbéli követelményrendszerének értékét, alapítása pedig azért történt, mert egy 150 éves idegen uralom után, a számos iskolát létrehozó Széchényi György érsek, a nemzeti kultúra és tudás újraélesztését igyekezett szolgálni. Az alapítástól, azaz, az 1600-as évektől kezdve ez a szolgálat sikeres volt, hiszen felsorolhatatlan azoknak a híres tudósoknak, művészeknek és politikusoknak a neve, akik az elmúlt négyszáz évben Magyarország hírnevét öregbítették, miután ebben az iskolában maturáltak. Ön most erre az iskolára támad Lili. És ezt – mint első nyílt levelemben (https://stoffangyorgy.blogspot.com/2022/10/nyilt-level-lilinek.html) is megfogalmaztam –, szörnyen szégyelli majd, miután felnőtté válik. „Kedves Lili! Mi, a mai hatvanasok is meg akartuk váltani a világot. Azt hittük, hogy csak mi tudjuk jól, mi mondjuk a tutit, és mindenki más sík hülye. Persze nem így van, de azt akkor senkinek nem hittük el. Később, az ember meghallgatja az idősebbeket és ráeszmél, hogy azok is tudnak gondolkodni, és nem feltétele a nagy ötleteknek és a gondolkodásnak, hogy nyelvileg lealacsonyítsuk magunkat.”

Ma már, Kedves Lili, Ön egy sokkal súlyosabb és mélyen elítélendő dologra szánta el magát, nyilván ismét nem magától jött ötlet alapján. És ezt sem érti valójában. Ön egy négyszáz éves iskolát akar pellengérre állítani, mert az Ön trágárkodó, primitív politikai magatartását ez az iskola nem tartja az alma mater szellemiségéhez méltónak. Ön érzi magát sértve, megalázva, noha Ön nem tartotta be, Ön nem tartotta meg azt a szellemiséget, amelyet ez az iskola 400 éve képvisel. Ma Ön arra hivatkozik, hogy jogaiban, azaz, a szabad véleménynyilvánítás jogában sértették meg, és a perrel voltaképpen a diákok érdekeit akarja védeni. Az Ön TASZ-os ügyvédje azonban elszólta magát. Szó sincs az Ön sérelmeiről. A cél, hogy az iskola fenntartóját is be lehessen vonni a perbe…

Magyarán, mit is csinálnak most Önök Lili? Azt szeretnék, amit 1950. június 8-ról 9-re virradó éjjel az ÁVH tett. Ön beleállt abba a keresztényellenes európai politikába, amely templomokat rombol, értékeket megsemmisít, és azzal vádolja az ártatlanokat, amit önmaga követ el. Ön Lili, immár nem egy megtévedt diák, aki hülyeségeket beszél politikai felbujtás alapján, hanem szintet lépve a magyar nemzet értékei, a magyar kultúra letéteményesei, és a magyar kereszténység ellen lép fel, a TASZ és CEU-s középiskolája támogatásával. Ez pedig, megbocsájthatatlan és nincs rá magyarázat. Ön Lili, beállt a nemzet jól körülhatárolható szellemiségű ellenségeinek sorába. Nincs kétségem afelől, hogy ma, ebben az országban már az a bíró is megvan, aki majd elítéli a ciszterek alma materét, de akár a ciszterci rendet is, hiszen ma mindenre van bíró… és akkor majd világgá lehet kürtölni, hogy a náci magyarok diktatúrája az iskolákat elérte, de az európai jog, rendet teremtett…

Mégsem haragszom Önre Lili. Inkább csak szánom, hiszen Ön is lehetett volna a Nagy Lajos egyik kiemelkedő tudású diákja, lehetett volna híres ember, ám, mára csupán hírhedtté vált. Meg kellene gondolni Lili, mi éri meg és mi nem… mert az erkölcs állandó. A politikai nézetek és áramlatok azonban változnak. És Ön nem lesz példakép egyik oldalon sem… csak egy szánalmas áldozat.   

Stoffán György

(fotó: Huszti István, Telex)

Egyházüldözés és/vagy gyűlöletkeltés - Magyar Hang módra...

A liberális Magyar Hang véleménycikke, „Miért nincs szava a katolikus egyháznak a legégetőbb társadalmi problémákra?” címmel (https://hang.hu/magyar-hang-plusz/hallgatni-arany-150536) kérdőre vonja a katolikus egyházat, mert szerinte az egyház szótlanul tűri a társadalmi problémákat, nem emel kifogást és nem tesz közzé állásfoglalást bizonyos – szerintük – egyre súlyosbodó gazdasági, politikai és kulturális bajainkat illetően.

A cikket a liberális, kormánykritikus, és olykor a jelenlegi egyházi vezetést is alaptalanul bíráló, csaknem a DK vallási szekciójának is nevezhető "Szemlélek" című portál  egyetértően szemlézte. https://szemlelek.net/hallgatni-aranyat-er/

A Magyar Katolikus Egyház és általában a kereszténység elleni efféle támadás, beleillik a liberális és keresztényellenes gyűlölet-, és hangulatkeltés európai rendszerébe, hiszen csúsztat, felelősségre von, igaztalan vádakkal illeti a nyilatkozni nem akaró papokat, és olyan dolgokat vet az egyház szemére, amelyek nem az egyházra tartoznak. Mélyülő szegénységről beszél, állami szintű korrupciót emleget, amelyeket az egyház, mint fennálló problémát, nem vesz tudomásul.

 

„(…) a katolikus egyház az intézmények fenntartásához szükséges régi erőforrásait, földjeit nem kapta vissza, így rendszere az állami támogatáson áll vagy bukik. Míg a NER csak arra használja a vallást, hogy azzal elfedje gátlástalan harácsolását, az egyház közben minden erejét az intézményrendszer fenntartására koncentrálja. Tény, hogy komoly karitatív és oktatási feladatokat lát el. De elveszíti szabadságát, illetve figyelmét a lényegről: a misszióról, az örömhír terjesztéséről.”(…)“Vajon megéri hallgatni? Asszisztálni ahhoz a megosztottsághoz, gyűlölködéshez, amibe mára süllyedtünk?” – írja a lap.

 

A fenti mondatok azt igyekeznek sugallni az olvasó felé, hogy az egyház voltaképpen eladta magát a jelenleg kormányzó pártoknak, mert a fennmaradása a kormánytól kapott anyagi javakon múlik… Ezeket a mondatokat csak olyan írhatta le, akinek sem az egyháztörténettel, sem a jelenlegi helyzettel semmilyen kapcsolata és ismerete nincsen. Az egyház és az állam szétválasztása a liberálisok legősibb és legelvetemültebb követelése volt, amely megvalósult, így senki nem várhatja el ma, hogy az egyház bármit is bíráljon, ami a politikai és társadalmi ügyeket érinti. Igaz ugyan, hogy az egyházi részvétel a társadalom irányításában, mintegy erkölcsi ellenőrző és irányadó mechanizmusként működött, de ezt utasította el, csonkította meg a liberális eszmeiség, egyúttal ezt próbálja számon kérni is. Ez azonban politikai skizofrénia, betegség.

Az egyház ma is, mint minden korban erejéhez mérten támogatja a rászorulókat, tanít, betegeket ápol, gyermekeket gyógyít, és nem utolsó sorban lelkeket ment attól a szemlélettől, amely támad, és minden értéket igyekszik megsemmisíteni, akárcsak a Magyar Hang publicistája, akinek külön fel kellene hívni a figyelmét arra, hogy „de”-vel nem kezdünk mondatot.

 

A mai korban az egyház a legfontosabb feladata, hogy evangelizáljon, azaz, a krisztusi tanításokat minél jobban és minél széles körben hirdesse. Ha pedig a krisztusi tanításokat hirdeti, akkor nem kell beleszólnia külön az állami ügyekbe, a társadalmi bajokat kifogásolva, és nem kell külön felhívni a figyelmet arra, hogy a keresztény tanításban Krisztus mit hagyott ránk, milyen parancsokat és elvárásokat fogalmazott meg. Ugyanis az Evangélium minden kérdésre választ ad. Fölösleges volna memorandumokban, felhívásokban, kiáltványokban bírálni vagy dicsérni az állam működését. Nem ez az egyház dolga! Egyetlen érsek, püspök vagy pap sem lett gazdagabb attól, hogy az állam támogatja az egyházat, de az állami támogatás a hívő adóforintjaiból adódik össze, így nem is lehet az egyház szemére vetni e támogatások elfogadását.

Azzal persze nincs baja az említett lapnak, hogy az egyház fenntartását évszázadokig szolgáló birtokok, földterületek, ipari és egyéb tulajdonok úgy maradtak állami tulajdonban, ahogyan azt a kommunista diktatúra államosította, s ma, a legtöbb ilyen egykor egyházi tulajdon átvándorolt az egykori kommunisták és újgazdag harácsolók tulajdonába.

A katolikus egyháztól tehát ne várjon el senki olyan kötelezettségeket, amelyek nem rá tartoznak, amelyek a 20-21. század történelmi és politikai szennye okán, immár nem megengedett az egyház számára. Amire az egyháznak lehetősége van, azt teszi, önként vállalva, sokszor önerőből, a hívek támogatásával.

Az is igaz, hogy több esetben helytelenül vagy a hívek akaratával ellenkező módon használták fel az államtól kapott pénzeket, ám, nem sikkasztották el nem tették zsebre, csupán a kivitelezés borzolja fel a kedélyeket. Más esetekben a támogatások mértéke, helye és értelme vet föl kérdéseket... Ez azonban már egy másik cikk témája lehet.

 

Summa summarum: A Magyar Hang újságírója maradjon a kaptafánál, ne várjon el olyan dolgokat tőlünk, az egyháztól, ami már – az állam és a társadalom kárára ugyan, de – a liberális eszme győzelme okán nem tartozik az egyházra. Hiszen, átlátszó vádaskodás ez akkor, amikor a választási kampány idején kimondott, vagy ki sem mondott politikai állásfoglalás miatt papokat pellengéreznek ki, s hangoztatják, hogy a pap a templomban ne politizáljon…

A Magyar Hang szerint tehát, ha az Orbán kormányt kellene ócsárolni, akkor az, az egyház részéről kötelező lenne. Ha irányt kell mutatni a bizonytalan keresztény hívek számára a választás előtt, az a szószékről tilos… Ez is tipikus, liberális gondolat.

A keresztény egyházak, a társadalom részeként erő feletti munkát vállalnak a társadalomért, Krisztus tanítását követve, és nem vádolhatók cinkos hallgatással… mert hirdetik a minden kérdésre választ és minden hibára bírálatot tartalmazó krisztusi Igét… Legyen ez elég a Magyar Hangnak is!

 

Stoffán György

Préda Barna: Berszán Lajos köszöntése

Mária hónap volt. Ilyenkor az első szilencium után a kint lakó liceumisták, és a bentlakó diákok összegyűltünk a kápolnában, és rózsafűzért imádkoztunk. Így tettünk akkor is. A székek tömve voltak diákokkal, a szolgálatos tanár bent a papbácsival tárgyalt, köztünk meg a nevelőnő próbált rendet tartani. De hát mi diákok voltunk. Olykor lázadók, máskor meg csupán csintalanok. Zajongtunk, mint egy méhkas, úgy zúgott a kápolna épülete. Egyszer azonban megnyílt a papbácsi lakrészének ajtaja. Elől a papbácsi lépett ki, mögötte meg a szolgálatos tanár. Egyszerre mélységes csend lett az épületben. A papbácsi tekintetén láttuk, hogy most biztosan nem fog megdicsérni minket. Ahogy számítottunk rá, megkaptuk a magunkét, és a lelki instrukciót, hogy miként is kell egy katolikus iskola diákjainak imádságra készülni. - És most azonnal mindenki letérdel! – fejezte be mondanivalóját a papbácsi. A napos tanár a papbácsi ajtaja mellett ült, a nevelőnő meg az ő szobájának ajtaja mellett. A papbácsi az oltárral szembe fordulva, állva, tekintetét a feszületre emelve vezette az imát: Hiszek egy Istenben… Mi diákok meg bosszúsan, térdelve mormoltuk mögötte a padsorokban. Alig értünk el a bevezető három üdvözlégyig, a papbácsi is letérdelt az oltár előtt, és a teljes rózsafüzért, velünk, esendő diákokkal, térdelve imádkozta végig. Én akkor Krisztust láttam a papbácsiban, aki annyira szerette az övéit, hogy képes volt az ő bűnűkért vállalni a keresztet. A papbácsi meg annyira szeretett bennünket, hogy értünk, velünk vállalta a térdelést. Adjon az Úristen jó egészséget, hogy mint az iskola szülőatyja, továbbra is cipelhesse annak keresztjét, és amint nekem hét éven keresztül apám helyett apám volt, abban a szeretetben nevelhesse a felnövekvő új nemzedékeket!

Isten áldja, Papbácsi!

A Nemzeti Napló ezzel a fenti megemlékezéssel köszönti Zágon szülöttét, Berszán Lajos atyát, 80. születésnapja alkalmából. Kívánunk további jó egészséget, erőt és Isten áldását munkájára.

Részlet a Wikipédiából:

Az iskolaalapító

A gyimesfelsőloki plébánosságának éveire esett iskolaalapítói tevékenysége. A ’90-es évek elején fogalmazódott meg az igény, hogy Felsőlokon lelkigyakorlatos ház épüljön, illetve egy külön iskola létesüljön a gyimesi és moldvai csángó gyermekek számára. 1992-ben hozta létre a KÉSZ debreceni csoportja a Sziklára Épített Ház Alapítványt. Az alapítvány valamint sok más jószándékú személy és szervezet támogatásával indult meg az építkezés. 1993-ban tették le a ház alapkövét. 1994 szeptemberében különböző ideiglenes színhelyeken kezdődött meg Árpádházi Szent Erzsébet Gimnázium működése, 2007-ig Berszán Lajos igazgatósága alatt. 1996-tól kezdődött az átköltözés a folyamatosan készülő új épületrészekbe. 2010-ben már nem csak gimnázium működik az intézmény keretében, hanem óvoda, általános iskola és esti tagozat is. 2010-ben már több mint négyszáz csángó és székely növendéke van a teljes oktatási intézménynek.

https://www.youtube.com/watch?v=CUzzlLk9bbo

Stoffán György

főszerkesztő

Georg Gänswein: Életem XVI. Benedek pápa mellett

 

Amint azt ma már mindenki tudja, Georg Gänswein érsek könyvet írt "Nient' altro che la verità: La mia vita al fianco di Benedetto XVI" (Nem más, mint az igazság: Életem XVI. Benedek pápa mellett) címmel (Piemme, 2023). A Rorate hozzáfér ehhez a könyvhöz, és örömmel mutatja be először a következő részt, az „Interrupted pacification” (288-291. oldal).

2021. július 16-án XVI. Benedek az aznap délutáni L'Osservatore Romano lapozgatva felfedezte, hogy Ferenc pápa kiadta a motu proprio Traditionis custodes -t a római liturgia használatáról, az 1970-es reform mintája alapján. A témája megegyezett az általa 2007. július 7-én kihirdetett Motu proprio Summorum Pontificum témájával, és a közlés módja is megegyezett, az új szöveg tartalmát illusztráló levél kíséretében. Ezért az emeritus pápa figyelmesen elolvasta a dokumentumot, hogy megértse annak motivációját és a változtatások részleteit.

Amikor megkérdeztem a véleményét, megismételte, hogy az uralkodó pápát terheli a felelősség az ilyen döntésekért, és úgy kell eljárnia, ahogyan az Egyház javát látja. Ám, határozott irányváltást talált benne, amit hibának tartott, mivel ez veszélyeztette a tizennégy évvel korábban megtett békítési kísérletet. Benedek különösen helytelennek tartotta a plébániatemplomokban az ősi rítusú mise megtiltását, mivel mindig veszélyes a hívek egy csoportját sarokba szorítani, hogy üldözöttnek érezzék magukat, és a védelem érzését keltsék bennük, tehát, mindenáron az „ellenséggel” szembe kell nézniük.

Néhány hónap elteltével, amikor elolvasta Ferenc pápa 2021. szeptember 12-én, a szlovák jezsuitákkal Pozsonyban folytatott beszélgetése során elmondottakat, az emeritus pápa összevonta a szemöldökét a pápa kijelentésére : „Most remélem, hogy azzal a döntéssel, hogy megállítom az ősi rítus automatikus használatát és visszatérhetünk XVI. Benedek és II. János Pál valódi szándékaihoz. Döntésem a világ összes püspökével folytatott tavalyi konzultáció eredménye.”

És még kevesebb elismerést váltott ki benne az anekdota, amelyet a pápa nem sokkal később mesélt el: „Egy bíboros mesélte, hogy két frissen felszentelt pap jött el hozzá, hogy tanuljanak latint, hogy rendesen misézhessenek. A bíborosnak volt humorérzéke. Így válaszolt: – De nagyon sok spanyol van az egyházmegyében! Tanulj spanyolul, hogy prédikálhass. Aztán, ha megtanultad a spanyolt, gyere vissza hozzám, és elmondom, hány vietnami van az egyházmegyében, és megkérlek, hogy tanulj meg vietnamiul is. Aztán, ha megtanultál vietnamiul, engedélyt adok, hogy latint is tanulj.– Így döbbentette rá őket a jelen helyzetre.

A zsinat szakértőjeként Benedek jól emlékezett arra, hogy a zsinat ehelyett (Ferenc drasztikus intézkedésével ellentétben - a szerk.) ragaszkodott ahhoz, hogy „a latin nyelv használatát – a különleges jogok kivételével – meg kell őrizni a latin rítusokban” ( Sacrosanctum Concilium 36), és hogy minden szeminaristának el kell sajátítania a latin nyelv ismeretét, amely ahhoz szükséges, hogy megértsék és használhassák a tudomány forrását és az egyház dokumentumait” ( Optatam totius 13). Nem hiába – jegyezte meg Benedek pápa a motu proprio Latina lingua-ban: „A római rítus liturgikus könyvei, a Pápai Tanítóhivatal legfontosabb dokumentumai és a római pápák legünnepélyesebb hivatalos aktusai, amelyek ezen a nyelven íródnak hivatalos formában, éppen azért, hogy kiemeljék az Egyház egyetemes jellegét.”

Amint az írásaiból, különösen A hit ünnepéből (1984) és A liturgia szelleméből (2000) kitűnik, Ratzinger teológus a kezdeti időkben a liturgikus reformot támogatta: ez a téma mindig is a kedvencei közé tartozott, ahogyan azt tartotta, hogy ez, a katolikus hit alapja, és nem véletlenül szerette volna Opera omniájának első kiadását a liturgiának szentelni, noha a kiadási tervben ez csak a tizenegyedik kötet.

Amint azonban látta a reform későbbi fejleményeit, felismerte a különbségeket aközött, amit a Vatikáni Zsinat akart, és aközött, amit a Consilium ad exsequendam Constitutionem de Sacra Liturgia (a szent liturgiáról szóló alkotmány végrehajtásával foglalkozó bizottság) tett. A liturgia aztán a szembenálló felek csataterévé vált, különösen azáltal, hogy a latin nyelvű misét a megvédendő bástyává vagy a lebontandó bástyává tette.

Benedek különösen elkötelezett volt az iránt, hogy a liturgiát a maga szépségében ünnepeljék, hiszen ez az élő Isten jelenlétének és munkájának ünnepe, mert az Eucharisztiát az Egyház legalapvetőbb és legnagyobb istentiszteletének tekinti. Szemében az egyház minden reformjának a liturgiából kellett származnia, hiszen ez egyedül képes a középpontból kiinduló hitújítást megtestesíteni. Teológusként pedig, megerősítette: „Az Újszövetségben felismertem a teológia lelkét, így a liturgiát megpróbálom célként felfogni, ami nélkül elsorvadunk.”

Erre a tudatra alapozva, a Summorum Pontificummal szerette volna megkönnyíteni a pap számára az ősi rítussal való ünneplést, eltörölve az egyházmegye püspökétől való engedély szükségességét, és az „Ecclesia Dei” bizottságnak adott hatáskört. Az azonban mindig világos maradt számára, hogy csak egy rítus létezik, így egyszerre van jelen a hagyomány és az új liturgia. Egyetlen motivációja az volt, hogy fokozatosan begyógyítsa az akár készakarva, akár önkéntelenül okozott nagy sebet.

Ez nem egy titkoltan végrehajtott művelet volt, ahogy néhányan rosszhiszeműen állítják. Valójában a Hittani Kongregáció foglalkozott először a motu proprio [ Summorum Pontificum ] szövegével, a feria quarta és a plenáris ülés tagjainak bevonásával. Benedek folyamatosan nyomon követte a szöveg alakulását, Levada bíboros prefektus által tárgyalásokon ismertetett szövegeken keresztül, és a közzétételt követően ad limina látogatásai során rendszeresen megkérdezte a püspököket, hogyan halad a jogszabály alkalmazása az egyházmegyékben, és mindig pozitív válaszokat kapott.

Ezért tűnt furcsának Ratzinger pápa számára, Ferenc fenti hivatkozása az „igazi elgondolást” illetően, mivel – amint azt a Világfényben olvassuk –, Benedek pápa „az ősi formát mindenekelőtt könnyebben hozzáférhetővé akarta tenni, hogy megőrizze az Egyház történetében meglévő mély és szakadatlan láncszem. Nem mondhatjuk, hogy: korábban minden rossz volt, de most már minden rendben. Valóban, egy olyan közösségben, amelyben az ima és az Eucharisztia a legfontosabb, a legszentebb dolognak tekintendő, nem lehet hibás. Ez a múlttal való megbékélésről szólt, a hit és az ima belső folytonosságáról az Egyházban.”

Benedek számára az is rejtélyes maradt, hogy miért nem hozták nyilvánosságra a Hittani Kongregáció püspöki konzultációjának eredményeit, amely lehetővé tette volna Ferenc pápa döntésének megértését. 

Hasonlóképpen meglepőnek bizonyult az összes korábban elvégzett elemző és elmélyült munka mellett, a kérdésben a kompetencia átadása és felosztása a Hittani Kongregáció az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, és a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja között.

 

Közreadja: Nemzeti Napló

Fordította: Czeglédi Andrea

Forrás:https://rorate-caeli.blogspot.com/2023/01/rorate-exclusive-first-translation-of.html

Don-kanyar… Tanulunk-e a múltból?

A történelem, mit a mókuskerék forog. Hol lent, hol fent, de folyamatosan ismétlődik. Ma a doni tragédia emléknapja van… Gyertyát gyújt – aki még gyújt –, megemlékezéseket tartunk, nagy szavak hangoznak el, és a ma hősnek nevezett egyszerű, parancsot teljesítő katonák, halottak, áldozatok számáról is össze-vissza beszélünk. Legtöbbnyire túlzón… ahogy más esetekben is, ha áldozatokról esik szó. Amolyan számháború szerűen. A tény: egy szövetséges hatalom háborújában voltunk kénytelenek részt venni, felszerelés, utánpótlás és minden nélkül… értelmetlen hadakozás volt, olyan remények fényében, amely remények csak részben és csak rövid ideig teljesültek… s amelyekért tartozásuk volt részt vállalni egy már vesztett háborúban. Mint a történelem során annyiszor, hittünk a szövetségesnek, és „magyar becsülettel” helytálltunk, majd temettünk és máig siratunk. És nem csak a doni áldozatokat siratjuk, hanem az 1947-es párizsi aljasság áldozatait is, földjeinket, népünket, épített emlékeinket… Mert a Donnál ismét eldőlt minden. Újabb országcsonkolás és ezernyi megrázkódtatás érte a magyar nemzetet, s éri ma is mert a belső ellenség, a kommunista-liberális hazaárulás, immár a jobboldal által, sajnos csendben eltűrt és megszenvedett évszázados hagyomány…

Az 1942-es doni rémálom viszont, az azóta történt eseményekhez képest már-már „elenyésző”. Ám, kötelességünk emlékezni és az emlékekből tanulni. Mert a történelem kereke ma ismét hasonló helyzetben áll, mint a doni katasztrófa idején. Csak ma már legalább néhányan tanultak a múltból és nem küldünk katonákat, amíg lehet, ellenállunk szövetségeseink minket lenéző és semmibe vevő akaratának. Ma nincsenek ígéretek, csak követeléseket és zsarolást hallunk, de nem állunk messze attól, hogy lehetnek akár a doni tragédiához hasonlóan ismét magyar áldozatai ennek a szövetségnek, amely ismét Berlin-központú… de előre nem tudhatunk semmit. Csak a remény és a soha nem volt nemzeti összetartás, az egységes gondolkodás, a hit volna a megfelelő védelem. Ám, mindezeknek erőst szűkében vagyunk. Mert nem tanultunk semmit az elmúlt században, de azt az értéket és védőpajzsot is elhagytuk, amink ezer évig volt… a Magyarok Nagyasszonyában való bizalmat, hitet.   

Azonban, hogy meg is értsünk doni megemlékezéseink közben a kort, olyan ember emlékeit idézzük fel – nem először –, aki belülről látta azt a folyamatot, amelynek része lett a doni katasztrófa, majd Párizs, Rákosi, Kádár… és a magyar nemzet öngyilkossággal felérő vaksága, azaz a kommunista gyilkosok visszakerülése – visszaszavazása – a hatalomba…  

Századunk obsitosa – Kéri Kálmán vezérezredes 

(Interjú-részlet)

Született 1901-ben, az észak-magyarországi Iglón. Iskolái: tüzérségi hadapródiskola, Ludovika Akadémia, vezérkari iskola. 1921-től tüzértiszt, majd a vezérkarban szolgál. 1942-től vezérkari ezredes. Bariba Károly, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Csatai Lajos honvédelmi miniszterek szárnysegéde és irodáik főnöke. 1944-ben a Kárpátokban küzdő VI. római hadtest, majd az I. magyar hadsereg vezérkari főnöke. 1944 őszén parlamenter, később a moszkvai fegyverszüneti tárgyalóbizottság tagja. 1945 januárjában a debreceni ideiglenes kormány honvédelmi minisztériumának katonai főnöke. Ezt követően több szovjet és magyar internálótábor, börtön „lakója”, többek között recski rab. Szabadulása után éjjeliőr, segédmunkás, pincemester, raktáros. 1966 óta nyugdíjas. A Recski Szövetség elnöke, a Magyar Köztársaság nyugállományú vezérezredese, parlamenti képviselő.

***

(…)

Amikor Ausztriába, a Császári és Királyi Tüzérségi Hadapródiskolába, Treiskirchenbe kerültem, nem tudtam rendesen németül. Tüzér, tűzmester szerettem volna lenni. Abban nem is reménykedtem, hogy tiszt leszek. Treiskirchenben három és negyed évet töltöttem. Akkor jöttek a forradalmi idők. Megszűnt a monarchia. Minket királyhűségre neveltek. IV. Károly parancsára 1919 márciusában megalakult az önálló Magyar Királyi Hadsereg. Az osztrák kadetok hazamentek. A cseh, a román, a szerb, a horvát, az olasz és az orosz kadétokat hazavitték. Mi, magyarok, az iskolában maradtunk egy csoportban, fegyelmezetten. Csoportosan jöttünk át Magyarországra, és folytattuk tanulmányainkat a Ludovikán. Ez számunkra egy szabadabb, fennköltebb szellemű intézmény volt. Ekkor kiáltották ki a köztársaságot. ,A hallgatók közül sokan hazamentek. Én árva gyerek voltam, nem tudtam hová menni. Többedmagammal az intézetben maradtunk. Itt ért minket a proletárdiktatúra.

– Kálmán bácsi, önt királyhűségre nevelték. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

– Meg voltam győződve arról, hogy ez csak ideiglenes helyzet lehet. A király vissza fog jönni, és minden megy, ahogyan régen ment. Egy pillanatig sem hittem azt, hogy Magyarországot megcsonkítják. Elképedve láttuk, hogy bejöttek a cseh és a román légiók, a nagykövetek tanácsa lenyisszant egy-egy darabot az országból. Volt egy parancsnokunk, Stromfeld Aurél. Ő lett a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke. Kiváló katona volt. Ezt az embert nemcsak tiszteltük, hanem rajongásig szerettük. Én különösen, mert a csapatszolgálatát Iglón töltötte. Mindig csodáltam. Kértük őt, hogy engedjen minket harcolni. Magyarországért akartunk fegyvert fogni. Nem tudtuk elképzelni, hogy hazánkat bárki is elveheti. Stromfeld azt mondta, hogy a hazának tisztekre is szüksége van, nemcsak közkatonákra. Később Stromfeld utasítására jelentkeztem vörös parancsőrnek. Egy hadosztály dandárjához kerültem a Duna-Tisza közére, szerb és román erőkkel szemben. A vezérkari osztályhoz osztottak be. Jelentéseket vittem a főhadiszállásra, Gödöllőre és Grassalkovich-kastélyba. Mindig két levelet vittem. Egyet le kellett adnom az irodába, a másikat Fleischacker százados úrnak, Stromfeld legbizalmasabb emberének. Fleischacker nem volt más, mint Andorka Rezső, a későbbi magyar vezérkari ezredes, majd madridi nagykövet. Egy napon utasítást kaptam, hogy vonuljanak be a Ludovikára. Mikor megérkeztem, már százötven társam vart ott. így kerültem az ellenforradalomba június 24-én. Mondták, hogy nagy baj van, és le kell tömi a kommunista rendszert, a vöröskatonák ellen kell harcolni. Aki nem vállalja, lépjen ki, menjen el... Fiúk, kérek két perc szünetet. Pihenni szerették... Lázadásunkat hamar leverték. Bíróság elé kerültünk. Halálos ítéletre számítottam. Életünket egy Romanelli nevezetű olasz antanttisztnek köszönhettük, aki nem járult hozzá kivégzésünkhöz. Hadifoglyok lettünk, akiket nevelőmunkára ítéltek. Egy jezsuita rendházban tartottak fogva minket, és a marxizmusra tanítottak. Ez számomra teljesen idegen volt. Az igaz, hogy az itt szerzett ismeretek jól jöttek Debrecenben, amikor kommunistákkal kellett vitatkoznom. Kioktattam őket. Kérdezték, hol tanultam. Mondtam, hogy egy jezsuita templomban. Nem hitték el.

(…)

– Ugorjunk az időben. Hogyan ítélte meg Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen?

– Érdekel titeket Kassa? Akkor kezdjük. 1941. A központi szállításvezetőség parancsnoka voltam. Alám tartozott a MÁV, az összes vasútvonal felügyelete. Akkoriban a vasútnak volt a legjobb légoltalma, légifigyelő-szolgálata, és a legkorszerűbb híradóhálózata. Minden jelentés a Sziklához és hozzám futott be. Kassa bombázásakor egy távmondatot kaptam: „Kassát bombatalálat érte.” Hogy rövidre fogjam: nem hittem, hogy ez szándékos támadás volt. Ma is meggyőződésem, hogy véletlenül, talán Eperjes helyett bombázták a várost az oroszok. Ott komoly német hírközpont működött. Kassa bombázásának akkor nem volt semmi jelentősége.

– Az ország hadat üzent a Szovjetuniónak. Helyes lépésnek tartotta?

– Először azt kell leszögeznem: szeretném, ha megértenétek. Nem kell, hogy egyet is értsetek velem. Én a proletárdiktatúra alatt szereztem annyi negatív élményt, hogy a bolsevizmus meggyőződéses ellensége legyek. Ma is így vélekedem erről. Soha nem az orosz nép ellen voltam, hanem a bolsevizmus ellen. Ha nem lépünk be a háborúba, akkor az oroszok rajtunk keresztül támadnak a németek oldalába. Ezt meg kellett akadályozni. Lehet, hogy ezt nemzetközi jogi szempontból és más egyéb megfontolás alapján ma sokan másképpen értékelik, én nem tudok ezen a meggyőződésemen változtatni. Magamat hazudtolnám meg, ha ma mást mondanék.

– Aztán jött a nagy összeomlás, a Don-kanyar, a visszavonulás. A kijózanodás a nagy veszteségeket követően.

– Így volt. Nem voltunk felkészülve a háborúra. A Donnál is csupán megerősített folyamőreink voltak. Tartalék semmi. Az utánpótlás is akadozott. A legénység sem kapta meg azt, ami járt volna neki. A doni tragédia elkerülhetetlen volt.

(…)

Stoffán György

Celeb papok önmutogatása helyett – igehirdetést!

Feszület a landecki temetőben

Most, hogy kezdek belegondolni a jövőbe – no, nem a magaméba, mert nekem jobbára már múltam van –, egyre elkeserítőbb az, amit látok. És most nem a politikára, a háborúra gondolok csupán, hanem a mindennapokra, de főleg arra a kötelezettségre, hivatásra, amit a keresztény egyházaknak kellene viselniük, mert azt vállalták ezen egyházak papjai, lelkészei, prédikátorai, hogy Krisztus tanítványainak utódaiként megismertetik a keresztény tanítást, a krisztusi parancsokat és a Mester utasítására tanítvánnyá tesznek minden népet. Ám, nem ez látszik. Igaz, vannak a közösségi oldalakon szentmisék és istentiszteletek, és ezek valóban jó, hogy vannak. Van azonban egy egyre terjedő fertőzés, azaz, a celeb papok megjelenése ezeken a közösségi oldalakon. No, ezek nem beszélnek, nem tanítanak, mint kedvencem a Nagyfestő Hitvalló, aki nap, mint nap olyan mély gondolatokat ad át, egy-két perces videójában a hallgatónak, nézőnek, amelyeken nem csak érdemes elgondolkodni, de amikor hallja az ember, önkéntelenül is eltöpreng a hallottakon.

A legtöbb celeb papunk azonban csak képeket tesz föl az oldalára – saját magáról, mintha ez bármilyen építő jellegű dolog volna. Pap, miseruhában misézik, áldást oszt, áldoztat stb. Magyarán, teszi a dolgát. Mintha a zongorahangolóról, a kazánkovácsról vagy a zöldségesről tenne ki, munka közben készült képeket bárki, aki dolgozik. Ez persze, megy egy darabig, de aztán egyre inkább visszataszító lesz. Főleg, amikor ezek a celebek különböző műsorok szereplőivé válnak, és ostobaságokat, elvont, sajátos hitfelfogásukat mondják el. Az egyik állandóan pénzt gyűjt, a másik siránkozik a papság nehézségei miatt, a harmadik rendkívül elégedett önmagával…

Pedig, volna mit csinálnia minden felszentelt egyházfinak, ebben a zavaros, és a meredek európai lejtőn egyre gyorsabban haladó világunkban. És nem csak a celebek nem tudják, mit kezdjenek magukkal, de a nem celeb papok és lelkészek is sokszor nem a lényegről beszélnek, olykor pedig furcsán értelmezik a Biblia tanításait. Ugyanis, egyetlen paptól sem hallottam a bűnbánat fogalmát. Igaz, kegyelemről, megbocsájtó Istenről, szeretetről sokat hallunk, de a lényegről alig. A lényeg pedig az, hogy csak akkor várhatunk kegyelmet, irgalmasságot, ha már mi magunk kértük, ha megbántuk a bűneinket, ha elhatároztuk, hogy igyekszünk valamiféle jobb életet élni, és a hitünk parancsait is megpróbáljuk megtartani.

Erre kéne rávezetni az embereket, azokat kellene erősíteni a hitben, akik hallgatják a papot, hogy azután ők tovább tudják adni példamutatással a lényeget, azaz, hogy láttassák a hit erejét a mindennapokban.

Persze, a bűn fogalma is ismeretlenné kezd válni, mert azt halljuk lépten-nyomon, hogy Isten mindent megbocsájt, hogy mindenki eljut az örök boldogságba… noha ez nem igaz. Ma, ahhoz, hogy valóban változás történjék, hogy megerősödjön a maradék kereszténység, nem elég képeket feltenni például XVI. Benedekről, hanem hallatni kellene az Ő tanításait, amelyek végtelenül egyszerűek, szimpatikusak, de félreérthetetlenek.

Ma, a Kárpát-medencében egy közös keresztény bűnbánati évet kellene meghirdetnie keresztény egyházaknak és felekezeteknek. Közöset, mert az út az igazság és az élet maga Krisztus. Nem elég jámbor „Ámen”-eket írni egy-egy tetszetős poszt alá a közösségi oldalakon, majd nem elmenni misére, istentiszteletre, hiszen a neten is meg lehet nézni… A vallás gyakorlása, a közösség ereje és a jó pap működése ad erőt és lehetőséget az igazi bűnbánatra. Nem ökumenikus megbeszélésekre van szükség, hanem közös imára, együttlétre és közös bűnbánatra, hiszen a Krisztust követők is úgy tudják egymást szidni és utálni, mint a legádázabb ellenségek, noha Krisztus az összes kereszténynek hagyta a parancsot: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” (Jn. 13,34.)

Fontos volna tehát, hogy a Kárpát-medence magyar keresztény közösségeinek vezetői együtt, közös felhívásban fordulnának híveikhez, és hirdetnék meg a bűnbánati évet. Mert a legnagyobb bűnöket pont önmagunk ellen követtük el, így, csak magunkon múlik, hogy változtatunk-e. Ki akarunk e békülni Istennel? Belátjuk-e végre, hogy erkölcsi és hitbéli megerősödés nélkül elveszünk? Felfogjuk-e újra, azt, amit eleink évezredeken keresztül tudtak: a Teremtő Isten nélkül semmi jó nem történhet? Meglátjuk-e végre, hogy Európa azóta lépett a megsemmisülés lejtőjére és vész el lassan, amióta szembeszállt a Teremtés logikájával, Isten akaratával, és mindennel, ami az isteni és az Isten teremtette természetből fakad?

A keresztény tanítás lényege az tehát, hogy szeressük azokat, akikkel egy hitben vagyunk, azaz, akik Krisztust követik és próbáljuk azokat is Krisztust követőkké formálni, akik ma még nem azok. Imádkozzunk azért, hogy a saját hitünk garancia lehessen ebben a munkában. És mindehhez a legfontosabbat hirdessük meg: a bűnbánat évét, amikor kimondjuk, hogy igen, vétettünk Krisztus parancsai ellen, vétettünk a kereszténységünk ellen, mert kapzsik, irigyek, gyűlölködők és gyilkosok vagyunk! Saját nemzetünk magzatgyilkosai…

Sokkal nagyobb figyelmet és rendet kellene tartani a ma már divatiskolákká váló egyházi iskoláknak, hogy ne csak a nevükben, hanem a mindennapjaikban s keresztény iskolákká váljanak. Miért nincs kötelező vasárnapi diákmise? Miért nincs délben Úrangyala imádság, függetlenül attól, hogy milyen óra van? Miért nincs ezekben az iskolákban zene és művészettörténet oktatás? Miért tűrjük el ezekben az iskolákban a festett hajat, festett körmöt, a minit, a kilátszó derekat és a trágár beszédet? Mitől egyházi iskola az, amelyben efféle lehetőség nyílik a diákok számára, és a házirend is alkalmazkodik a mai liberális világ „követelményrendszeréhez”. Igaz, Istennek hála, vannak kivételek, ám a legtöbb egyházi iskola az újgazdag, de az iskolát segítő szülők elkényeztetett gyermekének iskolája lett. Ezeknek pedig, nem probléma százezrekért például Erdélybe vagy éppen Assisibe zarándokolni… Az evangelizálás kevés kivétellel, e területen sem teljes és nem is tökéletes.

Igen, evangelizálni kell, nem képeket kirakni arról, hogy új miseruhánk van és milyen jól áll. Nem magunkat kell mutogatni, hanem magunkból kell adni azoknak, akik hallgatnak, akik ott ülnek a padban és minket hallgatnak! És mi, akik hallgatjuk a papot, mi is felelősek vagyunk azokért, akik még nincsenek ott, ugyanis mi is tanítványokká lettünk és nekünk is törekednünk kell arra, hogy tanítványokká tegyük a környezetünket.

A legelső feladat az, hogy bánjuk meg a bűneinket és éljünk a bűnbocsánat csodájának a lehetőségével… hogy az irgalmas Isten szeretete kiteljesedhessék rajtunk. Mert nem kötelező megvárnunk a háború borzalmas zaját, az éhínséget és a nélkülözést, ami megtanítja az emberiséget arra, hogy mit kellett volna tennie, hogy Isten felé kellett volna fordulnia… Ne legyen késő!

Azonban, bűnbánat nélkül, saját hibáink korrigálása nélkül semmit sem érünk, és semmit sem érünk el! A bűnbánati év és annak meghirdetése, elmagyarázása és ébrentartása a felszentelt papok, főpapok és lelkészek súlyos felelőssége, és ma kötelessége is!

Stoffán György