Csíksomlyói ferences szakácskönyv, 700 recepttel… - Interjú, Stoffán György íróval

Nem mindennapos dolog manapság a könyvek világában, hogy egy könyv immár harmadik kiadását éli meg, és éppen olyan siker a harmadik is, mint az első volt, amelyet 2015-ben a csíksomlyói barátok adtak el három hónap alatt, ezres nagyságrendben…   

- Hogyan lesz egy szakácskönyvből sikerkönyv?

- Úgy, hogy ez nem csupán szakácskönyv, hanem emlékkönyv is, amelyben 700 recept és 300 év története zsúfolódott össze 300 oldalon.

- Hogyan született meg az ötlet, kik voltak a segítői?

- Egy barátommal Torján, évekkel ezelőtt arról beszélgettünk, hogy meg kellene örökíteni az erdélyi konyhaművészetet, s ahogy ezt a kérdést boncolgattuk, arra jutottunk, hogy maga az erdélyi konyha már számos kötetben szerepel, de például a szerzetesközösségek gasztronómiájáról eddig senki nem írt egy sort sem. Felkerestem hát régi, öreg barátomat, P. Márk József atyát, aki a somlyói könyvtárat és levéltárat kezelte, s megkérdeztem Tőle, tudna-e segíteni az anyaggyűjtésben. Közben Őexcellenciája, Tamás József püspök úr a budapesti e célra benyújtott  támogatáskérésemben igyekezett segíteni, de sem őt, sem engem válaszra sem méltattak. A Bethlen Gábor Alap - úgy tűnik -, kicsit másképpen ítéli meg a magyar kulturát és a kötelező tiszteletet... József atya Muckenhaupt Erzsébet csíkszeredai muzeológust, a szakmában nemzetközileg elismert szakembert kérte föl arra, hogy támogassa a munkámat. Muckenhaupt Erzsébet tanácsára mentem el az Egyetemi Könyvtárba, ahol kincset őriznek. Azt a kis könyvecskét, amelyet Csíksomlyón írt egy barát, 1693-ban, és amely az első ismert plágium volt a magyar könyvkiadás történetében. Az igazgató asszony jóvoltából, ebből az eredeti kéziratból dolgozhattam, amelyet 1697-ben Misztótfalusi Kis Miklós valamilyen úton-módon megszerzett és sajátjaként kiadott. A kézirat és a nyomtatott kiadás tartalmilag egyezik, csupán az a kis rész hiányzik, amit a kéziratot író szerzetes, feltehetően Steph. Kaprinay Csíksomlyón belejegyzett: „(…) a csiki clastromban irtanak Ad. 1693.”

- Az Ön könyvében ennél azért több van…

- Igen… „ha már lúd legyen kövér”. Tovább kutattam József atya segítségével, és Esztelneken, a ferences házfőnök, P. Kakucs Szilveszter átadott nekem három füzetet, amelyekbe egy 20. századi ferences szerzetes, nevezetesen Ft. Darvas Optácián jegyezte le az általa ismert ferences receptóriumot. Ebből állt össze az a 700 recept, amelyet a könyv tartalmaz.

- A könyvben rendtörténet is van, de Esztelnekről külön megemlékezik…

- Az erdélyi ferences rend története szomorú egyháztörténeti rész (napjainkig), hiszen kevés szerzetesrend szenvedett annyit, mint az erdélyi franciskánusok. Volt idő, amikor hatszáz ferencesből három maradt összesen. A többieket lemészárolták… de maradjunk Esztelneknél. A román kommunisták ide száműzték a barátokat, akiket itt meglátogatott Márton Áron püspök… Erről az időszakról is szól a könyv, amelyet Márk József atya lektorált.

- Ma elég nehéz vállalkozás könyvet kiadni. Kik segítették Önt ebben?

- Mivel a már említett Bethlen Gábor alap válaszra sem méltatta  a kérésemet és Tamás püspök úr kérését sem, így, egyetlen igazi barátom támogatta kiadást. Az illető erdélyi pedagógus, aki érti és tudta milyen jelentősége van ennek a gasztronómiatörténeti könyvnek. Hivatalos támogatást nem kaptam, mert hozzáértés híján minden kulturális grémium azt gondolta, hogy csak egy szakácskönyvről van szó… Végül tehát, sikerült kiadni. (Hasonló az a történet a nemrégiben kiadott Mindszenty könyvemmel kapcsolatos támogatáskérésnek, amit az NKA elutasított, de a könyv már el is fogyott. Mintha a katolikus történelmi és egyéb kiadványok támogatása kicsit háttérbe szorult volna...)  Ám, e Gasztronómiai történelemkönyv a 700 recepttel a hivatalos támogatás elmaradása ellenére is sikerkönyvvé vált. A harmadik kiadás is épp úgy kelendő, mint az első... 

- Most is kiadtak Csíksomlyón egy szakácskönyvet, amely szintén az 1693-as könyvecskére hivatkozik…

- Ismerem a kiadást, de a kettő nem ugyanaz. Ez a mostani egy divatkönyv, ami jól eladható, pénzt hoz a ferencesek konyhájára. Márk József atya halálával megszakadt a kapcsolatom a Szent Istvánról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartománnyal. Így azok, akik az én könyvembe írták az előszót és a támogatásukkal bemutathattam a könyvet a somlyói Szűzanya lábainál a Kegytemplomban, mára elfelejtették, hogy mi lett volna az etikus magatartás. Pedig, hát tudják a telefonszámomat, az e-mail címemet…, de ma már nem a régi, erdélyi, székely, ferences hagyományok működnek, hiszen a tartományfőnök, Urbán Erik is egy krasznabélteki sváb, aki ráadásul fiatal, hiszen, 2000-ben érettségizett és Magyarországon volt novícius. Mások a normái, mint a székelyek embereknek, a régi erdélyi ferenceseknek. Hiszen nem szívhatta magába azt a tiszta székely levegőt, amelyben az öreg szerzetesek éltek, a legkeményebb időkben is kitartva a hagyományok, a katolikus egyház, a hit, a hármas fogadalom és az adott szó mellett.

- Ön etikátlannak találja a mostani csíksomlyói kiadást?

- Igen, és sajnálom, hogy ilyenné váltak Somlyón a barátok. Ma már ott is a pénz dominál. Az érték és a tisztesség, a hagyománytisztelet és a normalitás másodrendűvé vált. Tartalmilag a most megjelentetett 60 receptes, szép, színes képekkel teletűzdelt, méregdrága kiadásuk, és a korábban szakemberekkel konzultálva, sok éves kutatás eredményeképpen kiadott, Márk József erdélyi ferences atya által lektorált 700 receptet tartalmazó könyv receptjei között való számbeli különbség, csak egy apró szegmense a két kiadvány közötti különbségeknek. Szívesen adtam volna a beleegyezésemet abba – ellenszolgáltatás nélkül –, hogy ők adják ki a könyvet… Eddig 26 kötetem megjelent, de nem ez az első eset, amikor nem minden úgy történik, ahogyan etikus lett volna. A ferencesek részéről sok más, az utóbbi időkben felmerült „furcsaság” mellett, ez is furcsábbnak tűnik az „átlagosnál”…

- Mik a további írói tervei?

- Két könyvet írok paralel. Az egyik a négy nagy katolikus példakép magyarságának, életszemléletének az összehasonlítása: Prohászka Ottokár, Zadravecz István, Mindszenty József és Márton Áron. A másik könyv a „Kicsengetés”… című, amely arról szól, hogy hogyan látom a világot, a politikát, az egyházat… amolyan véleménykönyv lesz. A harmadik tervem, Víg Sándor barátommal egy dokumentumfilm Zadravecz István ferences püspökről. Ez azért fontos, mert olyan értékes dokumentációs anyaghoz jutottam a kutatásaim során, amellyel saját rendje sem rendelkezik. És ma nagyon fontosak a példaképeink… mert mi magyarok ismét ott tartunk ma, ahol 1919-ben tartottunk… 

- Köszönöm a beszélgetést!

 Kovács Attila Zoltán - Erdélyi Szalon Könyvkiadó

 

Stoffán György: Rendhagyó adventi ima

Michelstadt, adventi vásár

Uram!

Fellobbant a harmadik gyertya is. Az öröm gyertyája. Abbéli örömünké, hogy egyre közeledünk születésed napjához, a Szeretet Ünnepéhez… Várunk Téged Uram, várjuk annak az estének a meghitt pillanatait, az öröméneket, a Mennyből az angyalt, a Stille Nacht-ot. Ajándékozunk, és együtt, családi körben elfogyasztjuk az ünnepi vacsorát… a libasültet, a töltött káposztát, a rántott halat, a Christstollent, a kalácsot és a bejglit. Aztán vagy lefekszünk, vagy elmegyünk az éjféli misére… és vége az ünnep legbensőségesebb, szeretetteljes szentestei részének. Aztán marad, még két napig a nagy evészet, ivászat. És Te, Uram, akkor kerülsz szóba legközelebb, amikor a Három Királyok napját ünnepeljük. Ha szóba kerülsz… Hiszen az a nap már nem olyan, mint a Szenteste. Nincs ajándék, nincs terített asztal, távol vannak a családtagok.

Igen Uram, ide jutottunk mi mind! Az evilági örömök, az önzés, az uzsorakölcsönből vett, néhány napig tartó gazdagon terített asztal, jobbára feledve Betlehemet, a jászolt, amelybe „meleget csak a marha lehelt”… és elfeledtük ennek a napnak az isteni ajándékát, azt, hogy az Atya, egyszülött Fiát adta értünk. Téged Uram! 

Téged, Aki harminchárom évesen életedet adtad értünk, mert az emberi aljasság, a rosszindulat, a kapzsiság, az önzés, a hatalomvágy elvette az emberek értelmét, felfogóképességét, s csak néhány, íri, olvasni nem tudó egyszerű halász értette meg miről beszélsz, amikor Isten országát hirdetted és elmondtad azt is, miként juthatunk be ebbe az országba. Egyszerű tanítás volt, amit nem volna nehéz megtartani, ha meg akarná tartani az emberiség, de nem akarja! Inkább elveti még a nevedet is. Él a mának, az élvezeteknek, a jólétnek, és akár ölni is képes, ha a „pénzisten” úgy parancsolja… A hazudozás, a sátáni politika, a gazdasági előny mindent felülír, noha Te világossá tetted, hogy a gazdagnak nehezebb a Mennyországba bejutni, mint a tevének átmenni a tű fokán… (Mt. 19: 16-30.)

Te, Uram, a szeretetet hirdetted, és meghagytad, hogy úgy szeressük egymást, mi, akik Benned hiszünk, ahogyan Te szeretsz minket. (Jn. 13: 34.)  És mit látunk még egymás között is? A gúnyt, a szeretetlenséget, az engedetlenséget, a tiszteletlenséget… Hívő a hívő ellen, pap a pap ellen, hívő és pap az erkölcsi parancsok ellen… Mégis meggyújtjuk harmadik gyertyát Uram, mert a képmutatást is eltanultuk azoktól, akik nem fogadják el Te megváltó szeretetedet, noha ez csak rajtuk, az ő hitükön múlna.

Nézd Uram! Úgy várjuk eljöveteledet, hogy közben gyűlölködünk, szemrebbenés nélkül nézzük végig a pusztítást, és sokan azokra hallgatnak, akik okozzák a pusztítást, akik a Téged megvallókat és a Te tanításaidat is immár büntetni akarják, akik az ő demokráciájukra veszélyesnek mondanak Téged, és azokat, akik Téged követnek.

És a gyermekek… Ma már a gyermeki lelket fertőzik azok, akik téged a keresztre juttattak. A hitetlenek! Bevonják őket a hazugságokba, az erkölcstelenségbe, a hitetlenség, a természetellenesség fertőjébe és általuk akarnak egy Nélküled megvalósuló új világot teremteni, Uram… Pedig, azt is világosan elmondtad, hogy aki e kicsinyek közül egyet is megbotránkoztat, annak jobb, ha malomkövet kötnek a nyakára és a tengerbe dobják. (Mt. 18: 6-7.) A sátáni, beteg és gonosz világ ezt is elfelejtette Uram!    

Mi, maradék keresztények, akiket sokan még az egyházon belül is ostobának, fundamentalistának, maradinak bélyegeznek, mert nem fogadjuk el tanításaid modernizálását, és tanításaiddal ellenkező követelményeket, megpróbálunk ebben a világban is békét teremteni, és várjuk a Te segítségedet, várjuk a születésed estéjét, és ma örvendünk annak, hogy közeledik a nap, amikor együtt imádkozik és ad hálát a család mindenért, amije van, és amije nincs. És együtt örvendezünk a pásztorokkal, két évezred minden örömében, mert ebben a világban is remény vagy, szeretet vagy és biztonságot adsz mindnyájunknak, akik bűnös emberekként is igyekszünk Hozzád tartozni, Uram!

Adj ennek az öröm vasárnapnak értelmet bennünk, adj a reményhez és a világért Hozzád intézett őszinte imához még több hitet és erőt, hogy a Feltámadás nagyszerűsége is éppen úgy áthasson mindnyájunkat, mint születésed öröme. Adj erőt Uram, hogy át tudjuk adni embertársaiknak, a megtévesztetteknek vagy az ebbéli tudás hiányában lévőknek azt a kevéske hitet, örömöt és reményt, ami bennünk van. Add Uram, hogy ne legyen nehéz alázatosnak lennünk és az alázat mások iránt érdemessé tegyen minket arra, hogy kereszténynek mondhassuk magunkat!

Ámen

Gyerekek a tüntetéseken, avagy hol van ilyenkor a gyámügy és az ifjúságvédelem?

 

Az utóbbi idők "diáktüntetéseinek" elmaradt jogi következményei súlyos kérdéseket vetnek fel. Mintha Magyarországon nem lenne ifjúságvédelem, nem lenne gyámhatóság, mintha a gyermekek ellenőrizetlenül, a politikai életnek és a felnőttek, tanáraik ostobaságának az áldozataivá válhatnának. Sokan már áldozatok is lettek, hiszen a tüntetésen való, tanárok által szervezett részvétel is törvényellenes, tekintve, hogy az iskolákban a politikának nincs helye. Ám, az amit ma okkal vagy ok nélkül a tanárok, a diákok hátrányára tesznek, az törvényellenes és büntetendő is egyben!

Nem látok olyan intézkedéssorozatot, amely ezt a törvényszegést megakadályozná. Nincs rendőri intézkedés, igazoltatás, nincs jelzés a szülők felé, szabadon zsarolhatók a diákok, és kiskorúak is viszik a trágár feliratú táblákat a liberális és kommunista politikai pártok, és idegen érdekeket szolgáló, világpolgár szervezetek megbízása alapján. Másutt ezek a fiatalok előre felállított színpadokon ocsmány beszédek alatt és mellett olyan viselkedést tanúsítanak, amely társaikat erőszakra buzdítja, és az ott lévő felnőttek, tanárok(!) semmit nem tesznek ezeknek a viselkedésformáknak a megakadályozására.

Elsősorban a szülők felelősségét kellene megvizsgálni, amely egy átfogó igazoltatás és őrizetbe vétel mellett megtörténhetne, hiszen a gyerek után a szülőnek kell a rendőrségre mennie, ahol a szülőnek számot kellene adnia arról, hogy tudott-e és engedélyezte-e a gyermeknek a tüntetésen való részvételt.

Másodsorban, annak az iskolának és a szervező tanárnak a felelősségét kell megvizsgálni az igazoltatás után, aki a gyermeket, mint az intézmény tanulóját rávette, beszervezte a tüntetésen való részvételre, és elősegítette azt a magatartást, amelyet a tanulók ott tanúsítottak. Minden ebbéli cselekmény ugyanis bűncselekmény, kivált, ha kiskorúak az elkövetők, a felbujtottak.  

Azonban, semmi nem történik. A gyerekek az utcán tüntetnek, és fogalmuk sincs miért, ki ellen és kiknek az érdekében. A felnőttek pedig, de facto halálos veszélynek teszik ki a gyermekeket, hiszen sem a szülő, sem a sértődött és magát megbántottnak érző tanár nincs tisztában azzal, hogy egy kreált, szervezett vérfürdő is előfordulhat a semmitől vissza nem riadó nemzetközi, liberális nácizmus követőinek a részéről. Hiszen ezek a tüntetések, amelyekbe a gyermekeket is bevonják, egy hatalomátvétel, egy kormánybuktatás célját szolgálják, s nem tudjuk, mikor lépnek e folyamatban újabb szintre, amikor a társadalmat is belevonják a sátáni tervbe. Akkor ezek a gyermekek halálos áldozatok lesznek!

Jó volna, ha a szolgálatok és a rendőrség parancsnokai végre tennék a dolgukat és bármilyen áron, de megvédenék a gyermekeket. Ha felnőttek cirkuszolnak, az az ő dolguk. A gyermekek bevonása viszont bűncselekmény! Ha a kormány, a rendőri szervek és más hatóságok sem lépnek, akkor ők bűnrészesekké válnak, váltak. Ha pedig, egy határt átlépnek a szervezők és a gyermekekből ártatlan halottak lesznek, akkor az, a ma cinkosnak tűnő hallgatásba vonult állami vezetés megtorolhatatlan bűnévé válik!

Jó volna tehát jogi, gyermekvédelmi oldalról megközelíteni ezeket a kormányellenes tüntetéseket, mert Majdan nem volt olyan régen, hogy feledésbe merülhessen… 

Az állami demencia nem nézheti tétlenül a politikai pedofíliát!...

Stoffán György

 

Réges-régi vendéglátós „rémtörténetek”…

Régen megboldogult ifjú koromban, amikor még azt hittem, hogy folytatom családom 300 éves hagyományait és vendéglős leszek, elszegődtem az Észak-Budai Vendéglátó Ipari Vállalathoz pincérnek. Szerettem a szakmát, szerettem emberekkel foglalkozni, és szerettem a gasztronómia varázslatos világát. A vendéglátást meg lehet tanulni könyvekből is, de az igazi tanulást a gyakorlat adja, és azok a régi nagy szakemberek, akik mellett volt lehetőségem mindaddig képezni magam, amíg az írás, az újságírás, az egyháztörténet kutatása el nem csábított…

Nos, Sáray és Király elvtársak birodalmában az ÉBVV-nál érdekesebbnél érdekesebb emberek dogoztak. Jól megfért itt a régi vendéglőtulajdonos főrend és a volt ÁVH-s tiszt, a börtönből szabadult sikkasztó üzletvezető és a börtönbe vitt sikkasztó üzletvezető, a Puskás-féle csapatban kispados, öreg focista, és az éjszakai bár, futballt gyűlölő főnöke. A vegyes társaság, vegyes minőségű szolgáltatást nyújtott, így a budapesti vendéglátó vállalatokat nem lehetett a minőség alapján kategorizálni. A kommunisták ezért találhatták ki az osztály besorolást. Az I. osztályú éttermekben mindent a "nagykönyv" szerint kellett volna csinálni, de ez azért nem nagyon ment, mert az I. osztályú éttermeket leginkább a pártfunkcionáriusok kapták meg, akiknek a szakmához vajmi kevés közük volt. A kisebb vendéglők inkább hozták a szintet, a maguk II. és III. osztályú besorolásával, mert ezeknek a kisebb üzleteknek egy részét a régi kocsmárosok, vendéglősök kaphatták meg. Hosszú és végtelenül unalmas volna a felsorolás.

Négy kedvenc munkahelyem volt ennél a cégnél: a többször átkeresztelt – ma már ismét az eredeti nevén ismert – óbudai kisvendéglő, a mára bankká süllyedt Európa Étterem, az Újlaki és a Fenyőgyöngye. Igaz, szabadnapjaimon el-eljártam a Mária-remetei kis Balázsba, a Hársfába és a hűvösvölgyi Balázsba is kisegíteni, amiben az volt a különlegesség számomra, hogy ugyanazon a padlón „szaladgáltam” a vendégekhez, ahol egykor nagyapám tette ugyanezt. Büszke is voltam a hagyományra… de csak egy darabig. Addig, ameddig a vendég színvonala elfogadható volt. Mert nem csak a vendéglátás züllött le a mai szintre, hanem a vendégek igénytelenné válása is meghatározó volt ebben a fájdalmas leépülési folyamatban.

A színvonal leépülését már abban a szeretett óbudai kisvendéglőben megtapasztaltam, ahol felejthetetlen öreg kollégám, Jenő bácsi vágott vissza a bunkóságában tobzódó vendégeknek. Jenő bácsi valamikor régen vendéglős volt, majd jobbnál jobb helyeken dolgozott, és a szakma minden apró részlete a kisujjában volt. Ezt a tudást azonban egyre ritkábban kellett megcsillogtatnia, hiszen a szervírozás, az asztalnál készített tatár beefsteak vagy a süllő geridodnon való kiporciózása kiment a divatból. Ám, Jenő bácsi adott magára. Rendszerint az étterem és az office között állt, egyik könyökével fejmagasságban a falnak támaszkodva, másik kezében a hangedlit tartva várta a „kapást”. Komótosan ment oda a vendég asztalához, és végtelen udvariassággal kérdezte: „Mit méltóztatik parancsolni?” A kiszolgálás ebben a stílusban folyt és a vendégek egy része pont ezért járt vissza Jenő bácsihoz. Ha azonban Jenő bácsinak valami nem tetszett, azonnal vissza is tudott vágni. A kerthelyiségben ücsörgő, fröccsözgető fiatalok nem értették már Jenő bácsi modorosságát, kifinomult úri stílusát, s nem is így viszonyultak hozzá. Oda-odakiabáltak neki: „Pincér!” Mire Jenő bácsi, a tőle megszokott nyugalommal, visszaszólt, korántsem abban a stílusban, amelyben az arra érdemes vendégekkel beszélt: „Kipállna a pofád, ha azt mondanád, hogy főúr?” Más esetben, amikor Jenő bácsinak az ujjukkal csettintgettek, szintén megkapták a méltó választ: „A kutyádnak kisfiam, a kutyádnak”…  Aztán földig bontották a kisvendéglőt, és újraépítették… Ma már elveszett a hangulat, amely a régi falakon keresztül, a stájercitera, a tangóharmonika, és a hegedű hangjával áradt.

Ám, még mielőtt lebontották és újraépítették volna a vendéglőt, történt egy és más e falak között.

Valami munkásőr ünnepsége rendeztek a kerületben, s az ünnepség után néhány proli munkásőr betért, hogy eltapsolja a kapott jutalmat. Az egyik asztalhoz két férfi és egy nő ült le, étlapot és italt kértek. Mire Jenő bácsi visszament az asztalhoz a rendelt italokkal, addigra – mert már előtte is vedelhettek –, komoly szóváltás kerekedett a két munkásőr között. A nő, kissé bizonytalan léptekkel otthagyta a társaságot. Jenő bácsi érezte, hogy baj lesz, mert bár viccesen, de odaszólt a kollégáknak: „Csak akkor menjetek be, ha ez a két rohadék már lelőtte egymást.”

Alig telt egy néhány perc, és valósággá vált Jenő bácsi próféciája. Az egyik munkásőr a földön feküdt, a másik még hadonászott a pisztolyával. A kiérkező rendőrök mindenkit kiküldtek az utcára, majd egy lövés hallatszott, és a hullások két halott munkásőrt vittek ki az épületből. A rendőrség gyorsan távozott… sem helyszínelés, sem egyéb intézkedés nem volt a kötelező fertőtlenítést kivéve. Nekünk tilos volt erről beszélni, a sajtóban semmi nem jelent meg az esetről, és két óra múlva, amikor a Köjál is elment, újra kinyitottunk. A tangóharmonikás boldogan játszott egész este… az ő testvérét egy pufajkás munkásőr lőtte agyon 1957-ben, igazoltatáskor. Elégtétel volt hát a számára, egyszerre két halott munkásőrt látni…

Alig telt el hónap, hogy ne lett volna valami különleges esemény, ebben kis „műintézetben”. Hol az üzletvezető itta magát csontrészegre, máskor a helyettese, hol pedig tömegverekedés tört ki valami könnyűvérű hölgy miatt… Jenő bácsi feladta. Felhagyott a nyugdíj utáni munkával. Búcsúzáskor azt mondta: „Hagyd ott te is ezt a szakmát. Lezüllött a társadalom. Nem érdemlik meg a szaktudást. Ezeknek vájú kell, nem felszolgálás. Régen abból láttuk milyen a vendég, hogy ránéztünk a kezére, hogyan fogja az eszcájgot. Ma már nem tudják használni az eszcájgot. Ócska, újgazdag proliké lett a világ.”  Jenő bácsinak ebben is igaza volt…

A "csumiztatás" ebben a vendéglőben nem a közétkeztetést, hanem külföldi turistacsoportok etetését jelentette, déltől háromig.

Egy alkalommal krími tatárok jöttek ebédelni. Jól arattak, és a Központi Bizottság magyarországi úttal jutalmazta a kolhoz tagságát. Mosolygós, kedves, egyszerű muzsikok voltak, akik még kis ajándékkal is kedveskedtek. Mi is örömmel szolgáltuk ki őket. Némelyikük, ebéd előtt ortodox keresztet vetett, ami akkoriban a Szovjetunióból érkező embereknek nem volt szokása. Az ebéd után hálálkodva távoztak, és mert a "slusszt" dicsérték, kértem Erzsi nénitől, a szakácsnőnktől abból a somlóiból, amit a tatároknak felszolgáltunk. Szerencsétlenségemre adott belőle… – Én még ilyen ocsmányságot az életemben nem ettem… – adtam vissza a kistányért, már az első falatot is kiköpve.

Értetlenül álltak a kollégák és Erzsi néni is e magánjelenetemet látva. Kérdésükre nehéz volt válaszolni… Erzsi néni összekeverte a sárgakrémet és a tartárt, így tartárral kente meg a somlói piskótáját… de ez csak a bajok kisebbik része volt.

Másnap, augusztus 20-án, amint ballagok a vendéglő felé, már messziről látom, hogy szovjet katonai dzsip, magyar rendőrségi autó és mentő is áll a vendéglő előtt… Amint odaértem és elmondtam, hogy én is ott dolgozom, szinte belökdöstek az étterembe, és faggatni kezdtek. Mikor és miért, és hogyan akartuk megmérgezni a szovjet elvtársakat és tudjuk-e, hogy milyen éghajlata van Szibériának… Érdekes gondolatok kavarogtak bennem, látva, hogy az üzletvezető és a kollégák is hófehéren bizonygatták ártatlanságukat. Elegem lett. Emelt hangon szólaltam meg, amikor rám került a kihallgatás. Elmondta az orosz tiszt, hogy negyvenkét orosz nyomja a Szent László kórház matracait, ugyanis, szalmonellás volt a tegnapi étel, amit mi adtunk nekik. A degenerált tiszt szerit  meg akartuk mérgezni a szovjet elvtársakat. Fiatalon sem voltam nyugodt természetű ember. – Maga hülyének néz minket? Miért éppen a kolhozistákat akartuk volna megmérgezni? Ha meg akarnánk mérgezni valakit, akkor a Kremlbe mennénk! És nem somlóival próbálkoznánk, hanem AK-val… Az orosz tiszt, aki a kihallgatást vezette, hatalmasat nevetett felindult válaszomon, majd a kihallgatásnak vége lett. A cégtől – látszólag – mindenkit kirúgtak, de másnap délben már egy másik ÉBVV-os étteremben, az Európában kezdtem. A kisvendéglőt pedig, megkapta a párttitkár, aki ugyan soha nem végzett szakmai iskolát, de legalább hű volt a párthoz… ha a néphez nem is…

A negyvenkét krími tatár öt nap helyett húszat töltött Magyarországon, mert Erzsi néni otthonról hozott kacsatojásait nem bírták megemészteni… Igaz, Erzsi nénit az új vezetés megtartotta, de a somlóijából biztosan nem ettek...

Stoffán György     

Katolikus iskola a Dobrev-klán mellett – ez lenne a Patrona Hungariae?

Most, amikor a DK-s gyilkos-utód pártja is „ráröppent” a tanári elégedetlenség és a kormány súlyos és talán szándékos tehetetlensége okán kialakult kormánybuktatási szándékra, döbbenten olvasom a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont tanárainak szolidaritási nyilatkozatát (alább).

 

„NYILATKOZAT

Mi, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont alulírott tanárai, lelkiismereti kötelességünknek tartjuk, hogy kiálljunk az utóbbi időben a véleményük felvállalása, tiltakozásuk miatt elbocsátott tanárok mellett! Tanártársaink elbocsátása nem megoldás az ország jövőjét érintő oktatásügyi válságra. Kérjük felelős vezetőinket, hallják meg a tanárok szavát, kezdeményezzen az oktatásirányítás érdemi szakmai párbeszédet!

2022. december 8.”

 

A nyilatkozatot negyvenöt tanár írta alá, ami nem azért elkeserítő, mert aláírták, hanem azért, mert ha ezek a tanárok sem értik mi a célja ennek a külföldről fizetett és irányított belháborúnak, és kik irányítják itthon ezeket a tüntetéseket, akkor itt minden elveszett.  Felmérhetetlen az a közös bűn és e bűn majd később érzékelhető eredménye, amelyet a pedagógustársadalom és a kormányok követtek el a magyar nemzet ellen, beleértve a mai kormányt is, amelynek megbuktatásával végzetes nemzeti tragédiát idézhet elő bárki, aki vakon követi a magyar nemzet ellen harcoló liberális és kommunista eszméket valló külföldi gazdáit.

A probléma nem mai keletű, tehát a lázongó pedagógusoknak már a rendszerváltás előtt látniuk kellett volna, milyen gyermek-, és társadalomellenes intézkedéseket hoz a mindenkori kormány, a mindenkori oktatási miniszter. Három évtized alatt folyamatosan fel kellett volna tárni a jelentkező szakmai és erkölcsi problémákat, s azok orvoslását kellett volna sürgetni, tárgyalóasztal mellett megbeszélni.

A gyurcsányi elbocsájtások, a pedagógusbérek változatlanul hagyása, a nevelés és oktatás lehetőségeinek teljes megszüntetése, a művészeti tantárgyak semmibevétele, a zeneoktatás megsemmisítése, az ostobán elfogadott, indokolatlan „gyermekjogok” bevezetése és sorolhatnánk… idején a pedagógusok csendben voltak, és minden intézkedést ócska cseléd módjára követtek. Ma mindezért egyetlen kormányt, az Orbán-kormányt teszik felelőssé, meglehetősen aljas és saját maguknak is ártó módon.

Igaz, ennek a kormánynak is súlyos bűne, hogy nem állított fel oktatási minisztériumot, és provokatív módon a belügyminisztériumra bízta az oktatás ügyét, amely maximum arra képes, hogy a falábú alföldi pálinkafőzőre és kenyeret lopó cigánygyerekre lecsapjon. Miden mást politikai utasításra tesz, oktatási és pedagógusi szakértelem nélkül. Bizonyára volna érv arra, hogy miért nincs oktatási minisztérium, de ezt semmilyen magyarázat nem tudja elfogadhatóan alátámasztani, hiszen egy oktatási minisztérium számos osztálya és főosztálya az oktatásügy ezernyi szegmensét irányítja magasan kvalifikált szakemberek által… már ahol van ilyen minisztérium. Ám, egy ilyen összevont minisztérium, képtelen a tanügy minden baját és problémáját szakterületenként megoldani. Hasonlóképpen az „egyszemélyes”, nem szakminisztériumi irányítású szakképzéshez, ahol a szakképzési centrumokat is többnyire hozzá nem értő, pedagógusképzettséggel nem rendelkező gazdasági szakemberekre bízták, akik cégként működtetik ezeket a centrumokat, nem kevés kérdést felvetve az anyagiakat illetően.  

A kormánybuktatásra „szakosodott”, politikai lázításra és pénzért tüntető tanárok tehát, egy olyan célt szolgálnak, amely saját vesztüket is okozhatja, mert amennyiben a DK-s vagy egyéb külföldről fizetett csőcselék kerülne a mostani kormány és Orbán Viktor helyére, úgy minden uniós követelés teljesítésével ráköszöntene országunkra az, amit Nyugat-Európában látunk, tapaszalunk. Az idegen inváziótól a genderig, a gyermekek nem-átalakításától a drámai egyházüldözésig és a nemzeti hagyományok törvénnyel alátámasztott büntetéséig.

A kormánynak és a pedagógusoknak tehát, mielőbb tárgyalóasztalhoz kellene ülnie, mert a nemzet sorsa az ő felelősségük. El kellene szakadni végre a kapitalizmus őrületétől, fel kellene fogni a nemzeti érdekek megvalósításának elengedhetetlen fontosságát, és nem csak beszélni, de cselekedni is kellene az oktatásügy bajainak orvoslását illetően. A baj valóban nagy, de ez nem csak az egyik vagy a másik oldal bűne, hanem minden érintett illetékesé, mindenkori pedagógustól a mindenkori kormányfőig. Mert nem Orbán Viktor vagy elődei nevelték telefonnyomkodó üresfejűekké a magyar fiatalságot, de a mindenkori kormányok követték vakon, a nemzetidegen oktatási parancsokat, amelyeket az uniós tagságunk kötelezettségei tapostak ki belőlünk jó pénz ígérve, amit persze soha nem fizettek ki tisztességesen. Ab ovo látnivaló volt, hová vezet az uniós tagság az oktatásügyet illetően, de sem pedagógus sem kormány nem tett lépéseket azért, hogy ez ne így történjék. Ma pedig, már nemzetellenes törekvéssé vált az oktatásügy láthatóan megfeneklett problémahalmaza.

Oktatási minisztérium nélkül, megfelelő szakembergárda nélkül és józan, gyűlöletmentes hozzáállás, valamint következetesség nélkül nem lesz megoldás és bekövetkezik a tragédia. A róka fogta csuka és a csuka fogta róka helyzetet fel kell számolni! Megoldás pedig, minden bajra van! És nem a „Patronások” DK-t támogató nyilatkozata, vagy a katolikus iskolák belvárosi felvonulása megoldás, mint az sem megoldás, hogy az Uniós pénzek kifizetetlenségére hivatkozunk a megoldatlan bérprobléma okaként. (Megjegyzendő, hogy a Patrona Hungariae tanárai jóval magasabb bérek mellett tüntetgetnek, állnak ki a DK politikai gyűlölködése mellett, és az egyház a fenntartójuk, nem az állam!)

A magyar oktatásban ugyanis nem a 3-400 ezres pedagógusbérek alacsony volta, vagy az iskolákat működtető technikai személyzet 150-170 ezres koldus-nettója a legnagyobb baj, bár ez is alapvető és megoldandó probléma, hanem a szakemberhiányos központosítás, a cinikus és gyűlölködő hozzáállás, az általánosítgatás, és a problémák felvetőinek közellenséggé való kikiáltása. A politika minden oldalról rátelepedett az oktatásügyre. És ahol megjelenik a politika, ott megjelenik a tömény hazugság is. Hazugságra pedig, nem lehet jövőt építeni! A kihasznált, tapasztalatlan, és az alapvető tudás híján lévő gyermekekről viszont szó sem esik… noha ezeket a gyermekeket törvényellenesen kihasználják a gyermekjogok szószólói, a politikát szolgáló, liberális és kommunista tanárok és szakszervezeteik.

Öreg, bölcs barátom fogalmazta meg érthetően az állam működésének alapfeltételeit: „Ahol a katona, a rendőr és a pedagógus nincs megfizetve, ott soha nem lesz rend és békesség. A parlamenti képviselők horribilis keresete nem jelent mást, mint azt, hogy pénzért bármire képesek lesznek, mert a pénz és a hatalom elveszi az emberi tartást, az értelmet és a józanságot. Demokráciával csak büdös, összetákolt, légyjárta, kertvégi reterátot lehet építeni, országot nem! Országot csak következetes rend tud fenntartani. ”    

Ami pedig azokat az egyházi fenntartású, és alkalmazottjaiknak az állami intézményeknél jóval magasabb fizetést biztosító tanintézményeket illeti, ahol csatlakoznak és csatlakoztak a liberális és kommunista szervezetek által generált kormánybuktató akciókhoz, azokkal egyetértő nyilatkozatokat adtak ki, adják az egyházak állami kezelésbe, azaz mondjanak le a működtetésről. Ugyanis ezeknek az intézményeknek a szellemisége távol áll a keresztény gondolatiságtól, így alkalmatlanok arra, hogy a keresztény ifjúságot  megfelelően neveljék és tanítsák. 

Ps.; A Horthy rendszerben egy tanító tisztességes fizetést kapott, s el tudta látni népes  családját, és tekintélye is volt. Ma ez sajnos nem megy egy fizetésből. S tényleg nem Brüsszelre várva, "ha majd megjön a pénz, akkor rendezzük az ő fizetésüket is". A szocik tették tönkre a tanári hivatást, hisz az értelmiségi gyerekek eleve hátrányt szenvedtek mindenütt. Most pedig politikai tőkét akarnak kovácsolni abból, hogy ez a kérdés nincsen rendezve, holott a tanároknak ők ártottak a legtöbbet, s ha átvennék az uralmat, akkor jaj a pedagógusoknak.

Stoffán György

Katolikus iskola a Dobrev-klán mellett – ez lenne a Patrona Hungariae?

Most, amikor a DK-s, gyilkos-utód pártja is rátelepedett a tanári elégedetlenség és a kormány súlyos  tehetetlensége okán kialakult kormánybuktatási szándékra, döbbenten olvasom a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont tanárainak szolidaritási nyilatkozatát:

„NYILATKOZAT

Mi, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont alulírott tanárai, lelkiismereti kötelességünknek tartjuk, hogy kiálljunk az utóbbi időben a véleményük felvállalása, tiltakozásuk miatt elbocsátott tanárok mellett! Tanártársaink elbocsátása nem megoldás az ország jövőjét érintő oktatásügyi válságra. Kérjük felelős vezetőinket, hallják meg a tanárok szavát, kezdeményezzen az oktatásirányítás érdemi szakmai párbeszédet!

Alföldi Ildikó

Andorné Bihari Anna

dr Bakonyi Gergely László

Bene Júlia

Bíró-Kocsis Anna

Bonyhádi Katalin

Brunner Emese

Czine Ferencné

Domján Tibor

Edöcsény Andrásné

Engelné Kopácsi Viktória

Feketéné Józsa Veronika

Gárdos Bernadett

Gazdag Gyöngyi

Gorondi Orsolya

Herter Péter

Hervai-d'Elhoungne Pál

Kály-Kullai Rita

Kemény András

Kiss Klára Viktória

Kovács Tamás

Kovács Zsuzsa

Kőhalminé Deme Zsuzsanna

Kruppa Bence

Kruppáné Kovács Katalin

Mészáros Anna Zsófia

Mezey Zsuzsanna

Molnár Luca

Nagy Olga

Páll Ferenc Lehel

Palóczai-Kiss Júlia

dr Pappné Opre Mónika

Pethő Csilla

Somogyi Zoltán

Süttőné Tóth Katalin

Szabó Zsolt

Száraz István

Szatmáriné Kovács Orsolya

Szőnyiné Lobmayer Margit

Temple Rita

Túrós Eszter

Varga Kinga

Valaczka András

Zayné Tuzson-Berczeli Bernadett

Zeller Dalma

2022. december 8.”

 ***

A nyilatkozatot negyvenöt tanár írta alá, ami nem azért elkeserítő, mert aláírták, hanem azért, mert ha ezek a tanárok sem értik mi a célja ennek a külföldről fizetett és irányított belháborúnak, és kik irányítják itthon ezeket a tüntetéseket, akkor itt minden elveszett.  Felmérhetetlen az a közös bűn és e bűn majd később érzékelhető eredménye, amelyet a pedagógustársadalom és a kormányok követtek el a magyar nemzet ellen, beleértve a mai kormányt is, amelynek megbuktatásával végzetes nemzeti tragédiát idézhet elő bárki, aki vakon követi a magyar nemzet ellen harcoló liberális és kommunista eszméket valló külföldi gazdáit.

A probléma nem mai keletű, tehát a lázongó pedagógusoknak már a rendszerváltás előtt látniuk kellett volna, milyen gyermek-, és társadalomellenes intézkedéseket hoz a mindenkori kormány, a mindenkori oktatási miniszter. Három évtized alatt folyamatosan fel kellett volna tárni a jelentkező szakmai és erkölcsi problémákat, s azok orvoslását kellett volna sürgetni, tárgyalóasztal mellett megbeszélni.

A gyurcsányi elbocsájtások, a pedagógusbérek változatlanul hagyása, a nevelés és oktatás lehetőségeinek teljes megszüntetése, a művészeti tantárgyak semmibevétele, a zeneoktatás megsemmisítése, az ostobán elfogadott, indokolatlan „gyermekjogok” bevezetése és sorolhatnánk… idején a pedagógusok csendben voltak, és minden intézkedést ócska cseléd módjára követtek. Ma mindezért egyetlen kormányt, az Orbán-kormányt teszik felelőssé, meglehetősen aljas és saját maguknak is ártó módon.

Igaz, ennek a kormánynak is súlyos bűne, hogy nem állított fel oktatási minisztériumot, és provokatív módon a belügyminisztériumra bízta az oktatás ügyét, amely maximum arra képes, hogy a falábú alföldi pálinkafőzőre és kenyeret lopó cigánygyerekre lecsapjon. Miden mást politikai utasításra tesz, oktatási és pedagógusi szakértelem nélkül. Bizonyára volna érv arra, hogy miért nincs oktatási minisztérium, de ezt semmilyen magyarázat nem tudja elfogadhatóan alátámasztani, hiszen egy oktatási minisztérium számos osztálya és főosztálya az oktatásügy ezernyi szegmensét irányítja magasan kvalifikált szakemberek által… már ahol van ilyen minisztérium. Ám, egy ilyen összevont minisztérium, képtelen a tanügy minden baját és problémáját szakterületenként megoldani. Hasonlóképpen az „egyszemélyes”, nem szakminisztériumi irányítású szakképzéshez, ahol a szakképzési centrumokat is többnyire hozzá nem értő, pedagógusképzettséggel nem rendelkező gazdasági szakemberekre bízták, akik cégként működtetik ezeket a centrumokat, nem kevés kérdést felvetve az anyagiakat illetően.  

A kormánybuktatásra „szakosodott”, politikai lázításra és pénzért tüntető tanárok tehát, egy olyan célt szolgálnak, amely saját vesztüket is okozhatja, mert amennyiben a DK-s vagy egyéb külföldről fizetett csőcselék kerülne a mostani kormány és Orbán Viktor helyére, úgy minden uniós követelés teljesítésével ráköszöntene országunkra az, amit Nyugat-Európában látunk, tapaszalunk. Az idegen inváziótól a genderig, a gyermekek nem-átalakításától a drámai egyházüldözésig és a nemzeti hagyományok törvénnyel alátámasztott büntetéséig.

A kormánynak és a pedagógusoknak tehát, mielőbb tárgyalóasztalhoz kellene ülnie, mert a nemzet sorsa az ő felelősségük. El kellene szakadni végre a kapitalizmus őrületétől, fel kellene fogni a nemzeti érdekek megvalósításának elengedhetetlen fontosságát, és nem csak beszélni, de cselekedni is kellene az oktatásügy bajainak orvoslását illetően. A baj valóban nagy, de ez nem csak az egyik vagy a másik oldal bűne, hanem minden érintett illetékesé, mindenkori pedagógustól a mindenkori kormányfőig. Mert nem Orbán Viktor vagy elődei nevelték telefonnyomkodó üresfejűekké a magyar fiatalságot, de a mindenkori kormányok követték vakon, a nemzetidegen oktatási parancsokat, amelyeket az uniós tagságunk kötelezettségei tapostak ki belőlünk jó pénz ígérve, amit persze soha nem fizettek ki tisztességesen. Ab ovo látnivaló volt, hová vezet az uniós tagság az oktatásügyet illetően, de sem pedagógus sem kormány nem tett lépéseket azért, hogy ez ne így történjék. Ma pedig, már nemzetellenes törekvéssé vált az oktatásügy láthatóan megfeneklett problémahalmaza.

Oktatási minisztérium nélkül, megfelelő szakembergárda nélkül és józan, gyűlöletmentes hozzáállás, valamint következetesség nélkül nem lesz megoldás és bekövetkezik a tragédia. A róka fogta csuka és a csuka fogta róka helyzetet fel kell számolni! Megoldás pedig, minden bajra van! És nem a „Patronások” DK-t támogató nyilatkozata, vagy a katolikus iskolák belvárosi felvonulása megoldás, mint az sem megoldás, hogy az Uniós pénzek kifizetetlenségére hivatkozunk a megoldatlan bérprobléma okaként. (Megjegyzendő, hogy a Patrona Hungariae tanárai jóval magasabb bérek mellett tüntetgetnek, állnak ki a DK politikai gyűlölködése mellett, és az egyház a fenntartójuk, nem az állam!)

A magyar oktatásban ugyanis nem a 3-400 ezres pedagógusbérek alacsony volta, vagy az iskolákat működtető technikai személyzet 150-170 ezres koldus-nettója a legnagyobb baj, bár ez is alapvető és megoldandó probléma, hanem a szakemberhiányos központosítás, a cinikus és gyűlölködő hozzáállás, az általánosítgatás, és a problémák felvetőinek közellenséggé való kikiáltása. A politika minden oldalról rátelepedett az oktatásügyre. És ahol megjelenik a politika, ott megjelenik a tömény hazugság is. Hazugságra pedig, nem lehet jövőt építeni! A kihasznált, tapasztalatlan, és az alapvető tudás híján lévő gyermekekről viszont szó sem esik… noha ezeket a gyermekeket törvényellenesen kihasználják a gyermekjogok szószólói, a politikát szolgáló, liberális és kommunista tanárok és szakszervezeteik.

Öreg, bölcs barátom fogalmazta meg érthetően az állam működésének alapfeltételeit: „Ahol a katona, a rendőr és a pedagógus nincs megfizetve, ott soha nem lesz rend és békesség. A parlamenti képviselők horribilis keresete nem jelent mást, mint azt, hogy pénzért bármire képesek lesznek, mert a pénz és a hatalom elveszi az emberi tartást, az értelmet és a józanságot. Demokráciával csak büdös, összetákolt, légyjárta, kertvégi reterátot lehet építeni, országot nem! Országot csak következetes rend tud fenntartani. ”     

Ami pedig azokat az egyházi fenntartású, és alkalmazottjaiknak az állami intézményeknél jóval magasabb fizetést biztosító tanintézményeket illeti, ahol csatlakoznak és csatlakoztak a liberális és kommunista szervezetek által generált kormánybuktató akciókhoz, azokkal egyetértő nyilatkozatokat adtak ki, adják az egyházak állami kezelésbe, azaz mondjanak le a működtetésről. Ugyanis ezeknek az intézményeknek a szellemisége távol áll a keresztény gondolatiságtól, így alkalmatlanok arra, hogy a keresztény ifjúságot megfelelően neveljék és tanítsák.

Ps: A Horthy rendszerben egy tanító tisztességes fizetést kapott, s el tudta látni népes  családját, és tekintélye is volt. Ma ez sajnos nem megy egy fizetésből. S tényleg nem Brüsszelre várva, "ha majd megjön a pénz, akkor rendezzük az ő fizetésüket is". A szocik tették tönkre a tanári hivatást, hisz az értelmiségi gyerekek eleve hátrányt szenvedtek mindenütt. Most pedig politikai tőkét akarnak kovácsolni abból, hogy ez a kérdés nincsen rendezve, holott a tanároknak ők ártottak a legtöbbet, s ha átvennék az uralmat, akkor jaj a pedagógusoknak.

Stoffán György

Hajnali gondolatok az emberi butaságról

Nézem a felkelő napot, a szunnyadó természetet, amelynek álmát megzavarni alávaló dolog, hiszen a természet, az álomba merülő fák, az illatos, felszántott föld, a cserjék és a málnabokrok adják nekünk, embereknek a mindennapi betevőt. Bennük gyönyörködhetünk, hűsölhetünk árnyékuk alatt a nyár, izzasztó melegében, és télen a pincéből is az Ő ajándékaikat hozzuk fel egy sülthöz savanyúságként, vagy üdítő befőttként… És mégis! Mi, emberek vagyunk ennek a teremtett és gyönyörködtető világnak a legnagyobb ellenségei. Mint, ahogyan ellenségei vagyunk önmagunknak, és embertársainknak is. Hiszen, nem látjuk a teremtés nagyszerűségét, s azt, hogy a bolygó értékei, ajándékai nem tőlünk vannak, nem a mi eszünk termékei, hanem nekünk adatott Kánaán lehetne, ha olyannak ismernénk el, amilyennek, és amiért kaptuk. Élhetnénk egymás mellett boldogan, egymást segítve, szeretve, tisztelve… De nem!

Gyűlöljük egymást, mert keresztény, mert zsidó, mert arab, orosz vagy magyar… noha minden népnek megvannak azok a csodái, amelyekkel más népeknek is adni tudnának ahelyett, amit más népektől kapnak. Ám ezt, az emberiség már nem tudja felmérni napjainkban. Mert az emberiség egy beszélni tudó, gondolkodásra képes szörnyeteggé vált… azzá tették. Mind önmagára nézve, mind a teremtett világra nézve veszélyes. A Teremtő semmibevétele, az embereknek adott „használati utasítás” elvetése, a kapzsiság és a pénzimádat, a kapzsiságból és az irigységből kihajtott gyűlölet és öldöklés, immár olyan alapvető tulajdonsága lett, mintha e nélkül élni sem tudna. Pedig, csak e nélkül tudna élni! Boldogan, kiegyensúlyozottan, szeretetben.   

Mit látunk e helyett a világban?

Fegyvereket, katonákat, gyilkolást, bombázásokat, éhséget, éhező és éhen halt gyermekeket, gazdasági ámokfutást, amely alárendeli az embert, az emberi életet a pénznek, és néhány nagycsalád eszeveszett harácsolásának leszünk az áldozatai úgy, mert ezek a nagycsaládok megvásárolják a gerinctelen, aljas, ember- és teremtésellenes politikusokat, akik gondolkodni képtelenek ugyan, azonban a pénz az istenük. Pénzért a saját gyermekeik jövőjét is odaadják, eladják, nem gondolva arra, hogy a szerzett, árulásért és gyilkosságsorozatért, háborúért kapott vagyont nem teszik melléjük a fadobozba… Aljas gerinctelen senkik vezetik ma a világot, és két pofára zabálják az „Éva által” letépett almát, amelyet a kígyók kínálnak nekik.

A tébolyult és sátáni kor tehát, ma már nem hozható helyre… elpusztítja a háború, az ostobánál ostobább törvények, a hazugság, a demokráciának nevezett nihilizmus, amelyet a pénz istene, a gazdaság templomaiban, azaz, a bankokban felhalmozott aranyrudak irányítanak. Ostoba hatalmak vitáznak földterületek fölött, mintha a bolhák veszekednének azon, hogy kié a kutya, amelynek ázott és büdös szőre között élnek…

Közben a Természet, a maga nyugalmával és erejének tudatában pihen, erői pedig, védik és helyreállítják, amit a buta, esztelen és pénzimádó emberiség semmivé igyekszik tenni pénzért és hatalomért. Mert a természetnek hatalma van arra, hogy ezt a gondolkodásra képtelen és önző világot megsemmisítse, és létrehozzon egy új, okosabb, értelmesebb és bölcsebb emberiséget, amely felfedezi és megbecsüli majd a Teremtés csodáját, a napfelkeltét, a teremtett világ szépségeit… és benne a Teremtőt, mindenható és szerető Istent…

Nézem a felkelő napot, a szunnyadó természetet, amelynek álmát megzavarni alávaló dolog, hiszen a természet, az álomba merülő fák, az illatos felszántott föld, a cserjék és a málnabokrok adják nekünk, embereknek is a mindennapi betevőt… És szomorú vagyok…

Stoffán György

December 1., az oláhok ünnepe...

 

Valójában nem értem azt a hatalmas gyászt és szomorúságot, amit december elsején a magyar és székely közösségek mutatnak. Sokan Erdély elcsatolásának napján keseregnek, noha Erdélyt nem december elsején csatolták el Magyarországtól… December elsején, Károlyi Mihály és budapesti söpredéke jóvoltából, ingyen vonatokon mentek az oláhok Gyulafehérvárra, hogy ott felolvassanak egy kiáltványt, amelyben rögzítették, hogy nekik tetszik Erdély és szeretnék, ha az övék volna. A magyarellenes görög katolikus püspök, akit a szinodális egyház feje, azóta boldoggá avatott Balázsfalván, megírta és felolvasta ezt a kiáltványt, majd hazamentek az oláhok. Ennyi történt december elsején, de ezt a kis összejövetelt nem jegyezték abban a diplomáciai klozetban sem, amit ma Trianonnak hívnak. Egyetlen tárgyaláson sem volt szó erről az eseményről. Nem volt ott még az elcsatolás indokai között sem.

Ha ma elmennénk Váradra és ott kijelentenénk, hogy Várad tetszik nekünk, felolvasnánk egy erről szóló nyilatkozatot, attól még Várad nem csatolódna vissza Magyarországhoz. Persze, sántít a hasonlat, hiszen minden terület, ami körülöttünk van, az de facto a miénk… Ilyen alapon legfeljebb Krakkóba vagy Bécsbe mehetnénk azon az alapon területet követelni, amilyen alapon az oláhok 1918. december 1-jén Gyulafehérváron követelőztek.

 A magyargyűlölő "szent", Hosszú Gyula, alias Iuliu Hossu

Mi, magyarok viszont elég ostoba módon, december elsején is elsiratjuk Erdélyt. Sportot űzve a gyászból és a nemzeti szomorkodásból, mintha nem volna elég nekünk június 4-e, amikor a trianoni diplomáciai klozetban, a ma haldokló országok akkori képviselői aláírták a Magyar Királyság idegen megszállás alá helyezéséről szóló dokumentumot, amelyet ők, békeszerződésnek hisznek.

Az oláhok ünnepelnek, mert azt hiszik, hogy ez a gyulafehérvári cirkusz volt az alapja annak, ami 1920 júniusának negyedik napján történt. Pedig nem!

A szabadkőműves és nem keresztény világhatalom már akkor eltervezte Erdély elválasztását a keresztény Magyarországtól, amikor Ioan Cuzával elvágatták az oláh ortodox egyház, Moldva és Havaselve torkát, azaz szabadkőműves fennhatóság alá helyezték az egyesített Oláhországot. Ez az állapot máig tart, és pont ezért volt boldoggá avatás Balázsfalván, Csíksomlyó helyett. Hiszen, Csíksomlyón Márton Áront, Boros Fotunátot és Csiszér Eleket kellett volna boldoggá avatni, ám, nem ezt kapta parancsba főnökeitől az új, keresztényellenes egyház vezetője, Bergoglio.

Summa summarum: Mi, magyarok ne december elsején gyászoljunk, mert ahhoz a naphoz sem nekünk, sem Trianonnak, sem a párizsi „békének” nincs köze. És egyáltalán: ne is gyásszal töltsük a drága történelmi időnket. Ezt a napot az oláhok augusztus 23-a helyett találták ki maguknak, mert kell nekik egy nap, amikor a rablott földön végigbóklászhatnak, s megmutathatják magukat megfélemlítésképpen a többségi lakosságnak. Ma már odáig mennek, hogy a trianoni gyalázatnak helyt adó állam katonáit is magukkal viszik felvonulni a Székelyföld ékszerdobozába, Kézdivásárhelyre. Tegyék! A történelem Ura nem késik és nem is siet. Időben ott lesz, ahol kell.

Mi magyarok és székelyek viszont ne keseregjünk sem december elsején, sem június negyedikén! Ehelyett éljünk a Bibliában előírt módon, úgy ahogyan azt Jézus parancsolta. Nem tudjuk, mikor jön a vőlegény, tehát legyen nálunk olaj, száraz puskapor, és ne aludjunk el. Ne emeljük minden évben az oláhok decemberi cirkuszának jelentőségét azzal, hogy mi – tévesen bár –, de azt szajkózzuk, miszerint ezen a napon csatolták el Erdélyt. Mert ez nem igaz!

Semmi sincs veszve, amíg nem mondunk le róla.  Számomra – és ezt javaslom minden magyarnak! – az az érvényes szerződés, amit én magam írok alá. A Kárpáthazáról való lemondást rögzítő contractust vagy pactumot azonban én nem írtam alá! Számomra tehát, nem is létezik. Az, hogy oláhok buszoznak egyet ilyenkor, az az ő dolguk… de mi ne vegyünk erről tudomást, mert akkor mi magunk is olyan ostobáknak fogunk látszani, mint a többségi normális románokat is megbotránkoztató oláh nácik, akiket ugyanazok fizetnek, akik a háborút finanszírozzák.

Stoffán György

Papok „forradalma”, avagy hit nélkül a nagyvilágban

Napjainkban egyre többet hallunk arról, hogy a papok kiégnek, felemészti őket az egyedüllét, hogy a hivatástudat elmúlik, hogy szerelembe esnek és otthagyják a pályát, vagy csak egyszerűen elegük van a hierarchiából, a rendből és abból, amit felszentelésük előtt megfogadtak…

A mai kor mai problémákat generál – mondhatnánk, de ez nem így van. Alapvető baj, hogy a hit és az Istenbe vetett bizalom gyengült meg, mert a fiatalság ma már nem lát valódi példaképeket, nem tanul efféléről és olyan elődökről sem, akik a legnehezebb időkben életüket adták a nemzetért és az egyházért, akiket börtönbe vetettek, szovjet lágerekbe hurcoltak vagy koncepciós perekben ítéltek halálra. S akiket nem tudtak megsemmisíteni a „jog” eszközével, azt autó ütötte el a járdán, rabtársa verte agyon lapáttal…

Amikor sérelmekre, sok munkára, feletteseikre, a cölibátus hátrányaira panaszkodó papot hallok, óhatatlanul eszembe jut sok öreg pap, szerzetes, akiket gyermekkoromban megismertem, akiktől tanultam, és akiknek az életszentségét példának állítottam számos írásomban, könyveimben.

Mert mit is láttam, mit ismertem meg ezek által a szerzetesek által, a kommunista világban, az elnyomás és a külső, belső üldöztetés idején? Hitet és kitartást.

Igen, külső és belső üldöztetésről beszélek, hiszen Magyarországon számos pap vált kollaboránssá, a kommunista egyházüldözés segítőjévé. Így, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök el-ellátogatott a veszélyeztetett plébániákra és felhívta az egyházi besúgók által megfigyelt, üldözött papok figyelmét, hogy egyházmegyéjében kivel ne álljanak szóba és kitől tartsák távol magukat a paptestvérek közül…

Ám, most nem egyháztörténetről beszélünk, hanem annak okairól, hogy mi változott, s miért siklanak ki a papi hivatások, miért távolodnak el papok attól a szolgálattól, amelyet isteni meghívásra választottak. Egyszerű volna azt mondani, hogy a Sátán működése okán, hogy a démonok munkája rombolja az egyházat. Persze, ez részben igaz. Ám, azt is meg kell vizsgálni, hogy a démoni támadások mellett mennyiben járul hozzá maga a megtámadott és milyen felelőssége van az intézményrendszernek a papok meghasonlottságában.

Elsősorban a papságról gyermekkorban alkotott elképzelés, álom és a valóság közötti szakadék az egyik ok. Bár a szemináriumban mindent megtudhatnak arról, mi vár rájuk a papi hivatás során, ám amikor belekerülnek a valóságba, akkor egészen más képet kapnak. Követelményrendszerek, alkalmazkodás, kísértések sora és a pénztől való függés fertőzik meg azokat, akik talán kevesebb hittel, de elszántan vágnak bele a papi életbe. Kevesebb hit… Itt ismét visszatérek azokra a papokra, akik a Gulágon rabtársaikat vigasztalták és erőt tudtak adni hitük által az elesett, elkeseredett foglyoknak. Öröm volt számukra, ha egy szem szőlővel és egy morzsányi kenyérrel misézhettek, és titokban, életüket kockáztatva még lelkigyakorlatot is tartottak a mínusz 40-50 fokos hidegben…

Ha pedig nem ilyen fokú szenvedésről és vértanúságról beszélünk, akkor megemlíthetjük a hivatásukat gyakorló szerzeteseket, akik gyalog mentek 20-30 km-t, hogy ellássák például Budáról a tárnoki plébániát, vagy Csíksomlyóból a csángó vidéket… Tehát, a mai viszonyok között, amely viszonyok kényelmet és a fentiekhez képest főúri életet biztosítanak a papok számára, a hit és a Krisztussal való személyes kapcsolat hiánya fedezhető fel. Amikor az egyházmegye vagy a rend a papnak biztosítja az autót és egyéb luxusfeltételeket, akkor már aligha várható el a teljes odaadás, a hivatásgyakorlás. A szerzetesek ma már mintegy jelmezt, hordják a habitust, farmerre és pólóra húzva, a világi papok pedig lassan elfelejtik a reverendát, ami az utcán önmagában is egy prédikáció lenne. (Saját tapasztalatom, hogy a metrón, rendi ruhában utazó szerzetesnővér körül megszűnt káromkodás, az emberek elcsendesedtek, a nővér pedig mosolyogva nézett a visszamosolygó emberekre…) 

Ismertem olyan papot, akinek két települése volt, s úgy utazott egyik helyről a másikra, hogy mindkét vasútállomáson volt biciklije, hogy a messze fekvő állomásról bebiciklizhessen a plébániára… naponta kétszer…

A földi javak szeretete és a kényelem bizony sokszor rossz irányba tereli a papot. Ha pedig ehhez hozzájön a szerelem, akkor mindennek vége. Mert az a pap, aki világosan értette és tudta felszentelése előtt, hogy mit vállal, az utólag igazságtalan harcot folytat az egyház törvényeivel, de leginkább saját magával. És ismét azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy a hite hagyta el… Az egyedüllétre való hivatkozás is ezt bizonyítja, hiszen a börtönt járt papok, püspökök emlékirataikban is arról számolnak be, hogy mindvégig Krisztussal voltak és az imádság ereje szinte láthatóvá, érezhetővé tette az Urat a sokszor hosszú börtönévek alatt. Konkrétan, sokan leírták, hogy soha nem érezték az egyedüllétet.

A cölibátus kérdése középpontba került újabban, és számos pap ennek a megszüntetését követeli. Nos, téves és helytelen ez az igény akkor, ha a mai erkölcstelen és istentagadó világban a pap feladatait tesszük górcső alá. Mert mi a pap feladata ma, és mi volt régen? A választ maga Jézus adja meg, amikor az apostolokat útjukra engedi: „Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt. 28. 18-19)   

Ha egy pap, ma ennek a parancsnak kíván eleget tenni, akkor szinte aludni sem lenne ideje, nemhogy szabadságra menni, és csak a plébániára kifüggesztett időben fogadni a híveket. Egy öreg ferences mondta: „A pap örök szolgálatban van. Hogyan lehetne tehát, e szolgálat mellett külön családja, amikor minden híve és azok családjai is az ő családjának számítanak?”

Igen! A pap, a hit hirdetésére, az Evangélium tanításainak megismertetésére vállalkozott, amikor hivatását vállalta. Jézus is tudta miért jött közénk és milyen szenvedéseket kell elviselnie… Nem visszakozott sok megpróbáltatásra és problémára hivatkozva. Tehát, a konzekvencia itt, ismét a hit hiányát jelzi. Mert lehet esetleg elviselhetetlen magatartású a püspök, lehet szegény a plébánia, élhetnek szép kórista lányok a faluban vagy a városban, a pap számára a középpont maga Krisztus és az Ő tanítása kellene, hogy legyen. És ez, nem csak egy egyházra vagy felekezetre vonatkozik, hanem minden felekezet és a római egyház lelkipásztoraira és papjaira. Hiszen lassan ott tartunk, hogy a hívek tartják a lelket a papban, és nem fordítva, ahogyan annak lennie kellene. Az el-, és megkeseredett pap nyilvános panaszkodása, a Szentlélekkel való ízléstelen viccelődése, a magyar katolikus egyház hierarchiájára és a bíborosra tett megjegyzési helyett inkább imádkozzék, ha komolyan gondolta a papságát! S mint világi katolikus, tapasztalatból mondom: megkapja az erőt, a hitet és a hivatásához kellő alázatot.

Végül meg kell említeni a Rómából eredő szinodális egyház alapjainak letételét. A kétezer éves hierarchikus intézményrendszer, ami az egyház erejét és hatásos működését biztosította, ma átmegy egy facebookos, „mindenkinek legyen beleszólása” rendszerbe. Ez az egyház végét jelenti, hiszen azt a rendet, hagyományt és a tanításokat megszüntetni, amely Krisztus óta alapja római egyházunknak – és a többi keresztény felekezetnek –, maga a Vatikán igyekszik felszámolni. Ezért bátorodnak fel a tévúton járó, kevés hittel rendelkező ifjú papok, ezért relativizálódik a keresztény tanítás, ezért üresednek ki a templomok és ezért sokszorozódik meg a szekták tagsága. Mert nincs egység, nincs rend, és amit elvett a Vatikán 1965-ben és elvesz napjainkig, ahelyett nem tudott még szebbet, annál jobbat és hitelesebbet adni. Ha létrejön a szinodális egyház, azzal megszűnik a kétezer esztendős római egyház. Illetve, csak kis közösségekben marad meg, és ebben a káoszban ezek a katolikus és protestáns kisközösségek találnak majd egymásra Krisztusban. Ugyanis nem csak a katolikus egyház vergődik az új világ sátáni őrülete miatt, és nem csak a római egyház él át napjainkban egy drámai korszakot, hanem az összes Krisztust követő felekezet is. Mert a demokráciának nevezett anarchia és káosz mindenhol megtalálható, ahol eddig Jézust követték, és a modernizálás ostoba, ártó, liberális gondolata modernizálni, átértékelni, bíróságok által betiltani akarja még a Szentírást is.

Politikai elgondolás ez, mert az új világban nem kell Jézus tanítása, amely ellenkezik a kialakuló rabló és rabszolgatartó kapitalizmussal. Amikor nyilvánosan beszélnek meghasonlott, pályájukat elhagyó papok saját sorsukról, akkor nem veszik észre, hogy azzal a nyilvánossággal a keresztényellenes világ kialakulását szolgálják, azt támogatják. Jól esik nekik, hogy elmondhatják, s közben nem veszik észre, hogy felhasználják őket egy-egy olyan ügy által, amelyet nekik kellene rendezniük önmagukban, Krisztussal. Fájdalom, hogy értékes emberek, kiváló fiatal papok jutnak erre a sorsra, amely sors ma nem ugyanaz, és nem azonosak a indokok sem, mint a korábban pályájukat elhagyó papokéi voltak, akiket sok esetben a politika kényszerített fenyegetésekkel a papi hivatás elhagyására, vagy a kollaboráns püspök által tiltotta el a kommunista hatalom, hivatása gyakorlásától. És nem is volt ilyen gyakori a hivatás feladása... de ez, már egy másik cikk…

A valóban hívő ember dolga e drámai helyzetben az, ami a kétségek között vergődő papoké is: A hitért és reménységért esdeklő szakadatlan ima.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővelkedjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.” (Róm. 15, 13)

Stoffán György