Figyelem
egy feltörekvő senki torz lelkületű kampányát, ahogyan településről településre
autózva lázít… és a harag az undorral kavarodik gyomromban. Nem, engem nem érdekelnek
a senkik. A népet figyelem és bizony, a hallgatótábor mindenhol jelentős. Eltűnődöm…
Ezelőtt néhány évtizeddel az ilyen senkiknek a méregtől csöpögő monológjára az
útszéli kutya sem adott. Most azonban, isszák a szavait, rajonganak érte,
szinte bálványozzák. Azt a senkit bálványozzák, éljenzik, aki egész életében
mások segítségével kapaszkodott azon a bizonyos létrán, potyautasként élvezte az
érdemtelenül milliomossá váltak gondtalan életét, a milliókkal járó vezetői
székeket, az estélyeket, a magát elitnek képzelők luxus életmódját. Aztán,
amikor ebből kiesett, abba a kézbe harapott, amelyik addig etette és farok-csóválás
helyett, veszett ebként, habzó szájjal támad. Szónoknak csapnivaló, stílusa
sohasem volt, de megtalálta az achillesi pontot, azt, amely az ő gyűlöletét is
generálja; a proli pénzéhséget és irigységet. Mert bizony, a kis senki, bárhová
érkezik, ugyanazzal kezdi. Sorolja a milliárdok útját és gazdáit, felemlíti a
mesés gazdagságot, amelynek ő is részese volt (az én adómból is!) és máris
beindul a proli-tömeg reakciója. Irigy és dühös a hallgatósereg, hiszen, az a
vagyon neki járna. – Nosza! Veti fel az agitáló senki… – Osszuk újra a vagyont!
Ígér fűt fát, mintha máris ő volna a teljhatalmú gazda, s közben tovább
korbácsolja az irigység indulatait. Sorolja, hol jobb élni, mint hazánkban és
hevületében arra sem rest, hogy az Amerikai Népszava cikkét használva
kijelentse, hogy Romániában is sokkal jobb a helyzet és nekünk Romániát kéne „visszaelőznünk”.
A tudatlan, irigy tömeg csakúgy issza a szavait, éljenzi a senkit. Meg sem
fordul a fejekben, hogy az igazság morzsái között ott virít a hazugság ocsúja.
Inkább feltétel nélkül hisznek a hamis prófétájuknak. Nézem döbbenten, csodálkozva,
hogyan hihetnek a senkinek? Nem látnak, és nem hallanak? Aztán, eszembe jut egy
másik tömeg, amelyik már a múlt homályába vész. A tömeg és az agitáló senki is ugyanaz.
Nocsak, mintha még az arcok, az arckifejezés is ugyanaz volna! A múltbéli senki
indulatosan magyaráz, és a tömeg éljenez. A népnevelő elvtárs és nevelt prolijai
között tökéletes az összhang. A senki meghallgatja a felvetéseket, a panaszokat
és megoldásokat kínál rájuk. És a nép úgy érzi, hogy most végre ő is a politika
részese, maga intézheti a sorsát. Pedig, dehogy! Ez sohasem volt, és nem is
lesz így.
Legfeljebb annyit érnek el, hogy egy újabb senki érezheti magát valakinek, miközben a jelenkor történelmének lapjait – választás ide vagy oda –, évszázadokkal előre megírták már. Az éljenző tömeg azonban ezt nem látja, mert számára már régóta a pénz az isten és az irigység az úr.
Czeglédi
Andrea